Délmagyarország, 1982. október (72. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-23 / 249. szám

I 9*ombat, 1982. oktőber 23. • m Bili! iiíllllsili:'/ •Pl 1111 í fc. HHHBÉ : 1 ÜL i Szí •gflgg Arany János Évek, ti még jövendő évek* asMoboIi bsssnsT Evek. tí még lövendő évek. Kiket reménvem megtagad. Előlegezni mért siettek Haiam közé ősz szálakat? Miért vegvülget ilv korán • T.ombok közé sánadt levél. Emlékeztetni a vidor fát. Hogv maid kiszárad és — nem él! Nem evvel tartoztok ti nékem: Kaián elődötök, a múlt. Adós maradt sok szét) örömmel. Míg szerfölött is oszta bút Ennek kamatiát. ió reményül. Fizessétek le most nekem; Ki tudia. úgyis: érzem én azt Hogy a tőkét föl vehetem? Vagv énen azt ielenti e hó. Fürtőmre melv szállongani kezd. Hogy bár rövid volt. vége! vége Nyaramnak s a tél berekeszt? — S hogy meg ne essék szíve rajtam. Ha iókor meglet) a halál. Azért kell, mint az ősz kalásznak. Megérnem a sarló alá? Ügv van. Nem évek száma hozza — Nem mindig — a vén kort elé. Kevés esztendők súlva szintúgv Legörnveszt a mélv sír felé. Es nékem e földön teherből. Bánatból rész iutott elég: Azzal fölérő boldogságot Hiába is reménvlenék. Ah! vén vagyok: tapasztalásom: Tárháza megtelt gazdagon: Ott van. romok közt, életemnek Vezére, széttört csillagom: Ott egv szakadt fonál: ez a hit: Egy csonka horgony: a remény: Ily gvűiteménvek birtokában Az ifjú hogyne volna vén! Szétnézek és többé körültem Nincs a nehánv kedves barát. Aggódtatóan rámfüggeszti Szemét egv könnyező család. Eleget éltem, hogv utánam Emlék maracjion itt alant: Emlékül ínséget hagvok s e Két vagv három boldogtalant! Szűnj meg. panasz: ne háborog! szív! Bűnöd csak egv volt: az erénv. Ha veszteség ennek jutalma. Jaigassak-é. hogv megnverém? Vigasztalásul, annyi szenved. És szenved nálam annvi iobb: Miért ne én is ... porszem, akit A sorskerék hurcol s ledob! i "Át .>7 V < J t <U f '' » .")<//> . , .... * • he/f ' "> rtfM <f rt «t/e/ < i , fű#* « ^ km nakC /ÍUc4 ; f»4 W oyfr fitjrtj >u*< >« , A, W^/ i*j , Ui'CjAe f»S*t * / t itfp** .mf* — •23.) víz l-if ^ JJ M * • * Száz esztendeje. 1882. október 22-én halt mei a maovar költészet eauik len jelentősebb alakja. Arany János. A bizalom Á gnes fölriadt, valami ret­teneteset álmodott az ő Péterkéjéről, ki most ka­tona valahol Lentiben. De ahogy fölpattintotta az olvasólámpát, észrevette, hogy a kisebb srác keze közészorult a rögtönzött franciaágvnak, s aorócskákat rú­gott az anyja oldalába. Altató­tól kábán vánszorgott a sarokba rekesztett kiságyhoz, ellenőrizni a nagyobbat, hogy nála minden rendben van-e. Még szerencse, mert a másik kicsi vacogott, mi­után a könyvek közé rúgta ma­gáról a takarót. Elmúlhatott éj­fél, mikor újra beesett az ágy­ba, legalábbis erre következte­tett, mikor átnézett a szomszé­dos tízemeletes alig világító ab­lakain. Nem szerette ilyenkor tudni az időt, még jobban zavarta, ha tudja, hogy azonnal itt a reg­gel. Mégse aludt el, gyomrába mart, hogy munkakezdetre a fő­nöke magához rendelte: úristen, mit is akarhat. Az ilyesmi fize­tésemelés, vagy előléptetés szo­kott lenni bennfentes kolléga­női szerint. Egy rendkívüli szá­zas. vagy a táppénzen spórolt ötvenes is jól jönne ebben a nehéz időkben. Nagyobb dolog­ra. mint iutalom. vaev netalán lakás, még csak gondolni se mert. Forgolódott kicsit, s be­vett még egy altatót, hogy kipi­henten találkozzanak. Észre se vette, mikor kucorodott mellé­je a nagyobb srác, csak akkor nyilallt belé a fölismerés, ami­kor kezével érezte a tócsát a lepedőn: atyaisten, az új ágyhu­zat! Leráncigálta az alélt gye­rekről az utolsóként ráadott pi­zsamát, s a magáéba bújtatta. Erre valahogy a kisebb is föl­ijedt, és keserves nyöszörgése mérhetetlen bömböléssé csapott át. Tea, keksz, cumj, meg ami még hirtelen előkerült, mind fö­löslegesnek bizonyult. Ágnes a konyhába menekült egy cigarettára, s mikorra abba­maradt az éjjeli hadművelet, az alsó szomszéd melegítette a ko­csi motorját, és szép lassan meg­indult az élet az utcában. Mi­után a nagyobb kijött, és kérte az anyját, hogy az öccsét, azt a kis bőgőmasinát cseréljék el a vásárban, mert neki nem kell olyan testvér, aki belepisil az ő pizsijébe, már nem érezte ma­gát nyúzottnak. Fölvidulva a szakszerű magyarázkodáson, dupla adag kávét tett magának, s tojást sütött parizerrel a ki­csiknek. Ráadásként — mivel ilyenkor, ha rosszul alszanak, mindkettő kibírhatatlanul nyű­gös — kakaót készített, estéről maradt morzsás kaláccsal. Tuso­lás közben villant újra eszébe álma, s kicsit elmosolyodott ma­gára a fali tükörben. Azért rossz Péter nélkül, még akkor is, ha az itthoni munkában nem sok hasznát veszi. Tovább nem sokáig révedhe­tett, mert a két kicsi bömbö­lésbe fogott. Egyik a másik en­nivalóját akarta, úgy. hogv a vé­gén a földre csattant mindkét vukos tányér. Ágnes fürdőkö­penyben nyelt hármat, összesö­pörte az ételmaradékot, s nem merte bekapcsolni a rádiót, ne­hogy előbbre legven az órájuk, mint az óvé. Üj kajára ugyanis már így se jut idő. Vajas ke­nveret kínált almával, meg sajt­tal, amire persze a nagvobb azonnal hanvattvágta magát ott, a konyhában. Ágnes melléje te­lepedett. s erőltetett nyugalom­mal érvelt a vitaminok és a ió fiúk kapcsolatáról. De az alig emberke durcáskodott tovább, hogy az óvodában is mindig ez van, A kisebb hogv valamiként éreztesse megértését, pe-izaré-t lrazda4+ 7/-,kogni. Alit volt mit nem tennie a kűlönkan belülről már rázkődő asszony-kának, ma­gára kank.odta a ruhát, és k. ment a boHba a ite-t annivaiő­ézt Ráadásként méz két Ti'iró Rudit is hozott a békesséoért. Hiába parancsolt rá a fiúkra, hogy mire visszajön, legyenek fölöltözve. mindkettő félcsupa­szon hasall a bejárati ajtó előtt a hideg linóleumon. Nem volt szíve elnáspágolni őket, mert a nagyobbik szomorú szemet me­resztve kapaszkodott a térdébe, mondván, azért lesték az ajtó alatt, hogy hamarébb hazaérjen. Most már viszont muszáj rohan­nia, mert ha nem éri el a ne­gyedes buszt, elkésik. Ügy a lel­kére kötötte az osztályvezető: a séfhez inkább öt perccel hama­rébb érjen, minthogy egy perc­cel is később. Rángatta, cibálta a srácokra a ruhát, mit sem tö­rődve a közben szeme fölszaladt zoknival, sálat becsípő cipzárral, és a teliszájjal zsörtölődő esze­sebb gyerekkel, ki nem átallot­ta ismételni az apjától hallotta­kat, hogy „igazán lehetnél egy kicsit jobb anya is". A lépcsőn szinte szálltak, kint az utcán is — bár hangyát lelt az egyik — rohamtempóban ha­ladtak. Az elváláskori cirkusz lecsillapítását az intézményre bízta Ágnes, és léptei sűrűzése közben ana gondolt, ha most erre jönne a nöhajcsárnak kine­vezett kollégája; isten bizony beülne a Zsigájába. Még rá is mosolyogna, csak el ne késsen. A negyedes busz késett, és hogy az előző járat Ui.oaradt, a beju­tás után díszheriiignek érezte magát egy konzuli konzervdo­bozban. Nyomták, lökdöstek, ta­pogatták. szájába beszéltek, de ellensúlyozott mindent, hogy be­ér a munkakezdés szigorúan elő­írt idejére. A hivatali lépcsőket kettesével szedte, valósággal be­esett az irodába, ahol már a többiek reggeliztek, és sminkel­ték magukat. Éppen csak bele­kezdett, hogy pocsékot álmodott, Fiatalodás H a ethíszik, ha nem, a har­minckét évemmel olykor mái-már öregnek érez­tem magam. Például, amikor a szomszédom nagylánya még rendre csókolomot köszönt ne­kem. — Szervusz — bólintottam ilyenkor rezignáltán, mert arra gondoltam, hogy íme, itt van ez a tizenhat éves fruska a maga cipőkanállal felhúzható farmeré­ben, antik nőszobrok idomait sejtető polótrikójában, s a világ legtermészetesebb hangján azt mondja nekem, hogy csókolom. Mi ez, hí nem az öregedés biz­tos jele? Am ez az időszak szerencsére viszonylag hamar elmúlt, ugyan­is a kislány egy idő óta seho­gyan sem köszön nekem. Ez — fájdalom — nem azt jelenti, hogy én lettem fiatalabb, ha­nem annak a jele, hogy ő érzi magát — szerintem teljes joggal — felnőtt nőnek, aki méltán tartja méltatlannak, hogy egy nálánál nem is olyan sokkal idő­sebb (életkorom mindössze két­szerese az övének!) férfinak elő­re, és csókolomot köszönjön. Be­vallom, örültem ennek a for­dulatnak, s már csupán az volt a kérdés, hogyan köszönjek én előre szomszédom. hovatovább eladó lányának? E gondom azon­ban nemsokára megoldódott ama nagy jelentőségű rekonstrukciós fejlesztés révén, amely üze­münkben akkoriban folyt. A fejlesztéssel egy időben érettségizett lányok egész csa­patát vették fel az üzembe. A csivitelő leánysereg jött, látott és győzött. Én a büféablaknál talál­koztam először egyikükkel. Karcsú, magas, kisportolt alakú lány volt. Gondoltam, itt az ide­je, hogy megismerkedjünk. — Kezét csókolom — köszön­töttem illendően. A szép lány rám nézett, unot­tan végigmért, és azt mondta: — Szia Meghökkenve fordultam hátra, hogy vajon kinek köszönt ez a lány, de nem állt a hátam mö­mire Bóbitás kolléganője Dle­fojtotta a szót, hogy ez örömöt jelent, ne törődjön semmivel. Az éhségtől, PZ idegtől-e, de akko­ra gombócot érzett a gyomrá­ban, mint egy dinnye, mikor a csoportvezető felemelt ujjal fi­gyelmeztette a séffel való ta­lálkozásra. Semmit sem hallva nyitott a titkárnőhöz, aki csak intett a fejével, hogy menjen már, benn van. Ágnes kicsit megigazította magát, úgy nyi­totta a páinázott ajtót. Hellyel kínálták, majd hogyléte felöl ér­deklődtek. Aztán a főnök rátért a lényegre. — Ugye, kedves kolléganő, ma­guk albérletben laknak? — Igen — élénkült Ágnes, re­ménykedve a régóta áhított ön­álló lakásra. — Hallom, két gyermekük van, és a férje éppen most sorkatona. — Igen, igen — hebegte. — Tudja-e, hogy nagyon so­kan állnak sorba lakásért? — Láttam most is, mikor be­jöttem. tele van a terem. Sokan elhozták a gyerekeiket is. — Gondolom, ismeri a gond­jaikat? — Hát, sml azt illeti — futot­tak végig az ag^án a mai ese­mények —. azt hiszem, rászol­gálok a bizalmára, Hápogi elv­társ. — Azért is hívattam. hogy mától Ági ka lesz az ügyfeles. Remélem, meg tudja nyugtatni a lakásra várókat... MAJOROS TIBOR gött senki. így hát meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy nekem szólt ez a szia. Be­vallom, nem volt nehéz. A szí­vem sarkát melegség járta á! De még eléggé bizonytalan vol­tam. Másnap egy kis szőke hozta a felvételi lapját aláíratni. — Sajnos nem írhatom alá — tártam szét a karom. — Előbb még az aktatologatp főosztályon kell 'magát nyilvántartásba vé­tetni. — Most mit cikizel? — nézett rám szemrehányóan a szőke. — Rajzold oda a neved és kész! Megdobbant a szívem. Ez már nem lehet véletlen. Lopva vé­gigtekintettem daliás alako­mon, és egyetlen határozott moz­dulattal odakanyarítottam a ne­vem a rubrikába. Ettől kezdve naponta értek hasonló örömteli meglepetések. A lányok kertelés nélkül érté­semre adták, hogy cseppet sem hatja meg őket éveimnek az övékénél némileg nagyobb hal­maza. Így történhetett mpg. hogv egy szép napon nekiduráltam magam, és óvatos, ám jól ért­hető sziával köszöntöttem szom­szédom serdülő leányát. Ö egy szemvillantásnyi ideig csodál­kozva nézett rám, de azután rögtön férfiszivet megdobogtató mosol v fénylett fel szép szeme sarkában. — Szia — mondta melegen, és olyan érdeklődést véltem felfe­dezni a tekintetében, mint még soha. Most ott tartok, hogv az öltö­nyömet eladtam a bizománvi­nak. kopott farmert és Dólótrikót hordok, szépen serken a sza­kállam. Már azt is kiszámítot­tam, hogv ötven év múlva "én még csak nvolcvankét éves le­szek, a szomszédom lánva vi­szont már hatvanhat •~>i*z°-tet jelentéktelenné zsugorodik a kö­zöttünk itt-ott még meglevő korkülönbség. Egvre fokozódó tempóban fia­talodom! SITKEI BÉLA Weöres Sándor: Vándorút Egy fa. két fa. sok fa erdő. egy vidám dal. egv kesergő, hosszan tart a vándorút. Árok. tanva fa'.u. város, ez rideg, az barátságos, nem mindegyik tár kaput. Az idő gvakran goromba, mégse térek otthonomba, hajlékom mind e világ. Bőven, mint a bolondgomba, rézpénz notvog kalaoomba. vagv ha nem, hát tüske vág 4 >

Next

/
Thumbnails
Contents