Délmagyarország, 1982. október (72. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-02 / 231. szám

Szombat, 1982. október 2. II Foglalkozási ártalom G

yönyörű csillagos este. Október hűvössége húzott be a félig nyitott ablakon. A reflektor csóvájában önmaguk szépségében elmerült sárga, rozsdás, vörhenyesen tarka, hézagos lombú fák suhantak hátr». A motor álmosítóan duruzsolt. Lámpa nélkül is hajthatott volna; a csaknem teli hold fényesen függött a néma táj fölött. Még öt kilométer és otthon van. Ma talán már nem hivják el, korán lefekhet és olvashatja tovább azt a jó könyvet... na mi az? — hajolt előre. Két alak állt az út közepén, karjaikkal megálljt jeleztek. Nem rendőrök, nem katonák. Nagyon határozottan állnffc, nem mozdulnak. Megállt, leengedte az ablakot egészen. Az egyik — nem lehetett több 18 évesnél — behajolt és felkiáltott. — Állati klassz! Egy vén ürge! A másik — húsz év körül járhatott — eltaszította, feltépte az •jtót, karját megragadta és kirántotta az ülésből; az úttestre zuhant. Lábai megakadtak a pedálokban; a férfi zakója gallérjánál fogva kihúzta egészen. — Na! túnés a p...ba! — A kocsi nekünk kell! Ilyesmit eddig csak filmen látott. Gyomra reszketett, belei görcsbe rándultak. Ösztöne biztatta: ugorj fel és rohanj innét, még jó, ha simán eltűnhetsz! — ezektől minden kitelik! — Anynyi szörnyűséget olvas az ember. de el sem tudja képzelni, hogy vele is megtörténhetik. Bal válla kegyetlenül sajgott, mióta a kövezetre esett. De az a kis szaros! Vén ürgének nevezte! Igaz. már 58 éves. egy gyereknek vén. Azért örvendezett a nyavalyás, mert ugye, egy öreg hapsival könnyű elbánni: begyullad, semmi hézag — már vihetik is a kocsit. A növekedő indulat kiszorította a gyomrából a félelem rángásaij^ Qrága pénzen vette ezt a Ladá* — egy! Neki munkaeszköze, de ha csak szórakozázásból is használná! — ennek a két rablót játszó „fiatal ürgének" akkor sincs joga őt. feltartóztatni, kocsiját elvenni — kettő! Végül — nem adja — három 1 Vörös volt már a képe a méregtől. de ott a földön fektében, a sötétben ez nem látszott. — Na mi lesz?! Nem hallod?! Már tegez Is! Nem ls csoda, mc t fölényben érzi magát: az ürge a földön, ide a kocsit. t.e nieg mehetsz a francbar! Hót ilyen nincs! Ha rossz is lesz a vége. könnyen nem adja. Felugrott, becsapta a kocsi ajtaját, hátát nekivetette. — Figyeljenek, fiúk! Orvos vagyok, ügyeleti szolgálatban. Elvihetem magukat egy darabon. Lehet, -hogy bármelyik percben beteghez hívnak; ezenkívül az autó magántulajdonom. tehát akkor sem adnám, ha nem lennék orvos. A vékony, szakadt kiS legénv a bal lámpa fényében állt. Kopott farmert és nyitott dzsekit viselt. Most izgatottan kiáltozott. — Intézd már el! Jöhet egy járgány! A másik előre lépett, karjait melléhez emelte, kezei ökölben. — Utoljára mondom: pucolás! Edzője, Vecsernyés Pista bácsi számtalanszor mondogatta: a bokszolás nem verekedés, hanem vívás, amit meg kell tanulni. Ha már muszáj verekedni, akkor ütni kell — de akkor nagyot! — Három évnél tovább járt a klubba. Morogtak az ifjoncok, szidták együtt az öreget, amiért fél évig még kesztyűt, sem húzhattak. Futás, ugrálás. kötélen végkimerülésig, erőfejlesztő gyakorlatok, árnyékbokszolás, elmélet. ütések-védések gyakorlása hosszú hónapokon át. Az első edzések után alig tudott hazavánszorogni. De aztán öklözött nagy kedvvel, nem is rosszul. Egyetlen másodperc alatt peregtek le ezek a meglepően éles képek, de gondolkodásra, emlékezésre ezek a pillanatok a legkevésbé voltak alkalmasak. A fiú ökle kivágódott. — az orvos szinte rutinos könnyedséggel hárította oldalra lazán behajlíott karjainak oldalmozgásóval. Ezt annak idején is jól csinálta. Egyre vadabbul csapkodó ellenfele 8—10 ütéssel kísérletezett, de az egyre dühösebben csépelődő öklök el sem érték a testét. A fiatalabb továbbra is a fényben állt. két keze a dzseki zsebében, előredőlve hisztérikusan visítozott. — Készítsd ki. te marha! Ügv látszott, ő a szellemi irányító: ettől az orvos megnyugodott. Még nem is ütött. A másik két lépést, hátrált,, zsebébe nyúlt, öklét hasához szorította. Erős. fémes kattanással kiugrott egy rugós kés penaéie. — Ezt szúrom beléd, vén disznó! Ez már valóságos krimi! Egv dulakodásnál komoly baj lehet. A félelem a tarkólától a keresztcsontjóig nyilait, e«v pillanatra vizelési inger is elfogta Fusson el? Késő. A régi tanácsot kell megfogadni. Két gyors lépés, balegyenes utánzása, egy tized másodperccel utána jobbhorog az állra. Ö, Pista bácsi! Mert azt tudta, hogy ökle fájni fog. de hatalmasat roppant a jobb válla is. (Nem ér fiam az ütés semmit — az csak maszatolás, ha nem viszi magával a test, lendületét!) Hót most vitte! — az ijedtség miatt is — ezt érezte a vállában. Most két ugrás iobbra — közben hallotta, hogy a fiú lezuhant — bal kézzel megragadta a dzsekit a sovány nyaka alatt. — Én nem csinállak ki, de fenyítést kapsz, ifjú ürge barátom! Visszakézből berántott és csattant a hatalmas pofon; lendült rögtön a második is, de ez már envhe csapott horog képében. Kíméletesen fektette le a papírsúlyú gyereket; kicsit szégyellte ls magát. Beült a kocsiba. A motor közömbösen járt egész idő alatt Alig három perc múlhatott el. hogy lefékezett. A hold némán figyelt, valahol messze kutya ugatott. ötven métert ha ment; csikorogva megállt. Az út közepén fekszenek. Valaki áthajt rajtuk! Rükvercbe kapcsolt és visszagurult. A nagyobbik a hasán feküdt és nyögött, a sovány nem mozdult. Gondosa?) megvizsgálta pulzusukat. Aztán az árok széléig húzta a?, alélt testeket. * Hazáig mardosta a lelkismeret: talán túl nagyot ütött? esetleg agyrázkódás? Csak ne feküdjenek ott sokáig; hűvös- az este, a fű harmatos, még megfózhatnak. Egy cseppet haragudott is magóra az érzelgős szakmai ártalom miatt. De azért fütyürészett. miközben a garázs 'áriává! wntwitt. BANKI MIHÁLY I A matek E

gy-kettő, egy-kettő. Hallom n másodper- . ceket. Még csak öt perce csengettek be. A tanár már beírta a hiányzókat. Nyílik a sárga borítós napló. Egyre jobban közeledik a nevemhez. Jaj, csak most úszszam meg, csak most! Megtanulok mindent, csak most ne feleljek! Valakinek nézegeti az osztályzalait. Lehet, hogy már nalam jár. A kezem izzad, a homlokomon gyöngyözik a veritek. Idegesen tépegetem a füzetem sarkát. Mi lesz, ha megnezi a házi feladatom? Meg az sincs kesz. Nem, most mar késő, most mór nincs időm megírni. Ott van a Solymosi, miért nem őt felelteti? ö is kétesre áll. Kinek a menzajegye van a térdemen? Az a hülye Bakonyi mindig csak mosolyog. Utálom azt az undorító benyalizós képét. „Igen, tanár úr, úgv lesz. tanár úr." Hü, tényleg kezdek roszszul lenni. Fáj a fejem meg > a gyomrom. Nem ittam meg még a kakaómat sem. Most kellene eiólulnl. akkor biztosan nem feleltetnének. Egyszer olvastam egy könyvet arról, hogyan lehet mesterséges eszméletvesztést előidezni Nem. azt itt nem lehet megcsinálni. Igen, ha a tanár felállít, akkor megmondom, hogy elegem van; utálom a matekot. Kiveszem a naplót a kezéből, s minden egyesemből ötöst csinálok. Megmondom, hogy .. . Jaj, nem! Nyitja már a száját. Ne, ne nézzen rám! Könyörgöm, isak most ne! Hiába, hallom i nevem. Nem mozdulok, zúg a fejem, elsötétül minden, összeesem. Sokan állnak már körülöttem. Jön a tanár. Még elég távolról hallom, amikor így szól; — Nem tudom, mi történhetett vele. Csak azt akartam megkérdezni tőle, hogy összeszedte-e már a pénzt az osztálykirándulásra. Alig merek hinni a fülemnek. Felállók, s mondom a tanárnak, hogy összeszedtem, s most már egészen jól vagyok. A pénzt kiveszem a köpenyzsebemből, s leteszem a tanár asztalára. Hirtelen megszólal a tanár: — Na, ha már itt van, nézzük hogyan tanult mára! Torkomban gombóc van. Látja, hogy nem készültem, s már be is véste a naev egyest. Már hallom a következő felelő nevét, aki engem hibáztat azért, mert nem húztam az időt. Egy pillanatig gondolkodom, majd a helyemre megyek. Nem mondok meg semmit a tanárnak, hiszen úgyis tudja, hogy utálom a matekot. Az egyeseimből meg még ráérek ötösöket csinálni a jövő órán is. TORNAI HELGA Románc A

lány kéjesen felnyögött, aztán nagyot nyújtózva megkérdezte; — Van egy cigid? — Nem dohányzom — felelte a fiú, s maga sem értette, miért, de hozzátette: — Ne haragudj, nem dohányzom. — Hót ez muris — vihogott a lány —, te mindenért elnézést kérsz, apafej? — s szinte már iátta is maga előtt barátnői megnyúlt arcát, amikor holnap elmeséli majd ezt az éjszakát. — Nem, nem,' dehogyis, ne haragudj — hadarta a fiú, s érezte, hogy elvörösödik. — Na nem baj, hapsikóm — veregette meg a vállát a lány —, ott van a gatyámban a cigi meg a gyuflnger, hozd ide. A fiú megszégyenülten hallga-, tott. Nem értette, hogy hol és mit rontott el: a szobát rendesen kitakarította, pedig igazából nem is hitt a barátjának, hki nőt ígért — és még meg is borotválkozott a hajmosás után, csak akkor indult a diszkóba. — Többet nem megyek — határozta el magában -T-, nem nekem való az ilyesmi. — Na mi van, megkukultál? — kérdezte a lány. Arcára felkapaszkodott a gyufa reszkető lángja. — Milyen szép vagy — suttogta a fiú. — Hideg van Itt — mondta a lány. — Nem fűtesz, apafej? — Nincs olyan nagyon hideg — győzködött a fiú. — Meg kell szokni. — Nem úgy gondoltam — mondta a lány türelmetlenül. — Te azt mondtad, szép vagyok. Megmagyarázzam, hogy hogyan fütsél? És a fiú otthon találta magát, a faluszéli tó partján — Ilonka áttetsző mozdulatokkal húzta magóba, le, a mélybe: de most nem félt semmitől, nem fuldoklott, és hirtelen úgy érezte, át tudná úszni talán még az óceánt is. — Ilonka — suttogta, amikor görcsbe rándult. — Nevezhetsz így is. ha ezt csíped — csúszott ki alóla a lány. _ Maradt még valami pia? Ittak. Az almabor a fiú ádámcsutkájába kapaszkodott, s megrázta kegyetlenül. Takács Tibor Pintér József képei között Színek. Láz. Kékek, barnák és a zöldek, és forróság és rámcsap a hldeRl Áttetsző füzesek, tiszai földek, szinek. nekem is és mindenkinek! Víz. föld. ég. nap és folyó és egv teljes világkép ez. festve tökéletes, esvszerre hideg, forró s engedelmes, egv megélt férfikor világa ez! Lebukó nap a víz fölött és úira a rezzenetlen víz. tombol a nvár kének, világok, széttörve, lehullva és öszerakva mind élő a tói! Embert nem látok, és mégis klmonuom: az ember itt élt. itt járt. itt volt otthon! Simái Mihály Keresztelések az igazságnak nincs neve közei itésej csupán szavaim mondókáitok már-már szánalmasak vagvunk ahogv futunk és táncolunk lakodalmán keresztelőién s miközben ő a ritmusunk — bensőnket ótzengő zene — megpróbáltuk kimondani és csak az ÉN és csak az G és csak a TE zörgünk saját nevünkkel és e folytonos keresztelés közben nvilván már ő se tudia gúnyoiiuk-e becézzük-e — Na mi van, apafej? — húzódott félre a lány. — Kidobod a taccsot? A fiú hallgatott. Idegennek érezte magát, vendégnek saját albérleti szobájában. Vendégnek, mert ez a lánv vendégként bánik vele — hiszen ő otthon van, bárhova kerül, bárkinek ls az ágyába. — Mi van? — rázta meg a lány. — Nyögd már ki! — Semmi — vonta meg a vállát. — Arra gondoltam, hogy hazamegyek. — Hát nem ez a kéglid? — csodálkozott a lány. — Nem. Én falusi vagyok. — Ja — csapott a homlokára a lány. — Azért vagy ilyen lökött! — Otthon csillagok vannak — mondta halkan a fiú. — Ennek a luknak ablaka sincs. — Nem kötelező városba jönni — vágta rá a lány. — Avas a dumád. — És otthon egyértelműek a mozdulatok, a szavak — sóvárgott a fiú. A lány felállt. — Na, lököttkém, tájold be nekem a fürdőszobát — mondta. — Otthon most a combjaid között átsütne a hold — merengett a fiú. — Olyan lenne, mint egy vasvilla, s fekete szénát hordana a hasad alá... — Talán nem csináltam jól 71 — feszült meg a lány teste. — Fogadjunk, hogy még a nevemet sem tudod — mondta szomorúan a fiú. — Nyert, oké, gyász vitézkém. nem tudom — felelte a lány, és nagyot húzott az almaborból. — De most már kivezethetnél a hülyék földjéről. — Nincs fürdőszoba — mondta a fiú. — És most mit csináljak?! — csattant föl a lány. — Ott a lavór — mondta, és befelé fordult Hallotta, ahogy a másik a konyhában csörömpöl, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha sohasem jönne haza a főbérlő. Aztán a barátja jutott eszébe: kösz, hogy segítettél, én biztosan nem tudtam volna fölszedni ezt a lányt, jól tetted, hogy azt mondtad, kicsit dinka vagyok, mert úgy látom, ez nagyon tetszik neki. Kösz a tanácsot is, de mégse maradok itt a városban. Ilonkát látom mindig, nagyon hiányzik, most is ő hív, érzem, lassan süllyedek, süllyedek ... süllyedek ... A lány a lavór fölött gubbasztott, s próbálta kigondolni, mit mond majd holnap. Jónak jó volt, de hát nem normális a fickó. Méghogy a combjaim között a hold... jó vicc! És mindig elnézést kér! — nevetett föl. A fiút az ágyra görnyedve találta. — Na, ez ám az ünnep — morogta, ahogy a lepedőre nézett A hajánál fogva felemelte a fiú fejét; — Na, mit segítsek, vadegér? — Szeretlek — nyögte a fiú. — Maradj itt. szeretlek. — Azaz — bólogatott a lány —, jobb időpontot nem tudtál választani, ütődöttkém? Na, kell még? Behozzam a lavórt? A fiú bólintott — Nagyon egyedül vagyok — nyöszörögte. — Hagyd, hogy szeresselek. — A téren bármikor megtalálsz — vont vállat a lány. — De én nem így akarlak — mondta fejfájósan a fiú. — Hát nem érted? Szeress engem, csak mert én ls szeretlek, és mert úgysem tudsz több embert szeretni egyszerre. — Flúgos vagy te, pajtikám — legyintett lemondóan a lány. — Szívesen lefekszem veled, de tizenhét éves vagyok, és abszolút nem vidékiekről álmodom, meg kell mondjam. — De én feleségül veszlek — mondta a fiú. — Odaadom neked a holdat, a hajadba teheted, a homlokod fölé. — Kösz. Melyik blzsubazárban láttad? — Nem, nem így — csuklott a fiú. — Komolyan gondolom. — Na, pá, gyászvitéz — intett a lány —, a téren megtalálsz. Az ajtó csapódása még sokáig visszhangzott a fiú zavaros fejében: végül tántorogva felállt, és meztelenül kibotorkált az előszobába. A sötétség, mintha bútor lett volna — beleütközött állandóan. — Talán a holdra csapta rá az ajtót! — rémült meg. — Talán elvitte magával! S míg öklendezve lekuporodott, hogy a főbérlő ott találjon rá majd. az előszobában, arra gondolt, hogy valamit végleg elloptak tőle — s bár nem tudta, ml az, abban biztos volt, hogy nem ennek a lánynak akarta adni. DEÁK MÓR I I