Délmagyarország, 1982. július (72. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-10 / 160. szám

Szombat, 1982. július 10. 99 Pincetörténet Mit gondolnak kedves olvasóim, hol találkoztam legutóbb Propeller úrral? Ne is törjék a fejüket, úgysem találnák ki. A parkban ücsörgött egy padon. Egykedvűen nézett a világba. hátat fordítva a sarki kocsmának. Üdvözlés után azonnal meg is kérdeztem: — Mi történt Propeller uram, talán csak nem beteg? — Semmi bajom, hál' istennek, — nézett föl és viszonozta köszönésemet. ? — Néhány napja absztinens vagyok, — s hogy jobban megértsem elhatározásának okát, összedörzsölte hüvelyk és mutató ujját. — Ezen már ne múljon kettőnk boldogsága, — intettem fejemmel a hátamögé, s szép lassan elindultunk az ismert műintézetbe. Amikor a csapos meglátott bennünket, két korsóból azonnal kiszorította a levegőt „kőbánya alsóval". Propeller úr is tudta kötelességét és belekezdett egy régi történetbe megboldogult revizor korából. — Illik tudni, — magyarázta, — hogy a nehezebb években, „Mátyás idején" revizor voltam a borforgalminál, egy dunántúli városban. — Nem volt valami népszerű beosztása — motyogtam. — Az meglehet, de míg ily munkakörömben is hasznos dolgokat cselekedtem, — emelte fői mutató ujját figyelmeztetően. — Sőt, s ezt ne vegye a szerkesztő úr dicsekvésnek, ma áldják a nevemet abban a városban, mert kultúrtörténeti emlékeket mentettem meg annak idején. — Aíi volt az, kedves Propeller uram? — Még az antivilágban történt. hogy az a nevezetes pincészet egy Littke nevű pezsgőgyáros tulajdonában volt. Gyönyörűséges pincék voltak, öt szint a föld alatt. A föld fölötti rész sem volt kutya. Envhe leitő, fölül a „négycsövű imagarázs", alól a carmeliták kolostorépülete. Egyszóval, történelmi együttes. Lassan beszélt Propeller úr, részletesen körülírta a város római korónak építészeti történetét, azt is elmondta, hogy ma már aligha lehetne ráismerni a hajdani városképre. — Térjünk át a lényegre, — noszogattam az öreg urat úgy. hogy ne vegye sürgetésnek. Természetesen levegő-kiszorítás következett előbb. — Kérem, — kezdte Propeller úr — az a Littke nevű gyáros műpártoló ember volt. Ezt az is bizonyítja, hogy két leánynak tizennyolcadik születésnaoiukra eev-egy műalkotással kedveskedett. Amikor Erzsébet nevű leánya nagykorú lett, akkor csináltatott egy gyönyörűséges boroshordót. A legfinomabb fából, s a hatalmas hordó egyik oldalára, a végére természetesen, domborművet faragtatott neves művésszel. Az Erzsébet leány hordójára az az ismert festmény mása lett kifaragva, amely II. Lajos király holt- . testének kiemelését ábrázolja a Csele patakból. Amikor a kisebb lánya is tizennyolc éves lett. az is éppen olyan hordót kapott ajándékba. Arra egy vallásos természetű festmény másolatát faragták: Mária gyermekével. — Nem akarom ecsetelni az akkori politikai helyzetet, de hitelesnek fogadhatják el az alábbiakat. A fölső vezetéstől valaki meglátogatta a pincészetet és egy hétre rá kaptunk egy határozott ukászt: azokat a klerikális. faragvánvokat kérjük mielőbb eltávolítani a hordókról. Asztalosunk van, gyalulja le! A munka elvégzéséről jelentést kérünk, két hét múlva ellenőrt küldünk. — Fájt a szívem azokért a szépséges domborművekért. Éppen a pincében jártam, amikor az asztalos fölemelte a gyaluját, hogy neki lásson a parancs teljesítésének. Észrevettem, hogy neki sem tetszik az ügy. összekacsintottunk, bátorítást adván egymásnak, hogy nyugodtan beszélhetünk. Azt kérdeztem a gyalu mesterétől, mondja bátyám ezt az úevet csak ily módon lehet végrehajtani? Mire az asztalos: ugyan kérem, van ennek egyszerűbb megoldása is. Mi volna az? Propeller úr, — pardon akkor, elvtársnak szólított, — fordítsuk meg a hordókat fúrok a csapoknak egy lyukat a másik felén. Tegye úgy, — mondtam egy kacsintós kíséretében. Értettük egymást. E förtély hallatán a csapos szó nélkül szorította ki a levegőt a korsókból és jelezte, hogy most az ő vendégei vagyunk. — Tudja-e, hogy most mi a helyzet a domborművekkel? — nézett rám kérdően az öreg. i — Nem tudom. > ' — ötvenhat utón visszafordították a hordókat, a kifúrt lyukakat beékelték, s ma amikor vendégek járnak a szépséges, ötszintes pincészetben, azokat a műveket, persze .fölemlegetve a haidani pezsaőgváros családfáját és „érdemeit" mutogatják, mint látványosságot. Ennyi hasznot csak hajtottam a nemzetnek! Igazam van szerkesztő uram? — Igaza van. Helyesen cselekedett akkoriban. GAZDAGH ISTVÁN A zománckép művésze A galériáról a Dunára lótni, a Parlamentre, a -pesti oldalra. Bent nagyon szűk a tér, talán ha 25 négyzetméter. Ez szolgál konyhaként és dolgozószobaként is. A könyvekkel zsúfolt polc mögötti rész a hálóhely. De a lépcsőn megközelíthető galérián jut hely a vendégnek is, ha éjszakóra itt marad. Kényszerűségből, ügyes célszerűséggel az itt lakók szinte mindenre alkalmassá tették az eredetileg csak műteremnek szánt szúk teret. A lakás kialakításánál ugyanaz az élv. törekvés munkált, mint a berendezésként szolgáló néhány parasztbútor — iszökrönyök, tékák stb. — megformálásánál: a legkevesebb anyagfelhasználással, munkával a lehető legnagyobb használati érték elérése. A szűk kis lakásban a falakon mindenütt zománcképek. Kisebbek, nagyobbak. Csillogó fényüket, ikonszerű ragyogásukat jól fogják vissza a nemesen szép régi szőttesek, hímzések. Szokatlansága ellenére is nagyon meghitt, barátságos ez a környezet. S valami furcsa, megmagyarázhatatlan keleties hangulatot áraszt minden. Szóvá is teszem... — Bizonyára így van — néz körül a lakásban a nagykunsági, Karcagon született festőművész, Kátai Mihály. — De ez csak annak lehet szokatlan, aki nem járt még régi falusi házakban. Egykor a parasztember együtt élt a természettel. Felfogása a körülötte levő világról, szűkebb és tágabb környezetéről azonos volt a keleti emberekével. — Mégpedig? — Az ember is a természet része, nem pedig ura (leigázója!). Egymással mellérendelt viszonyban álltak. Ez a szemlélet volt ' jellemző a világképükre, a művészetükre. Nem volt alá- és fölérendeltség. Ahogy a természetben egyaránt fontos minden: a fák, a. sziklák, s ternjészetesen az ember, a motívumok egymáshoz való viszonyában, fellát a képi ábrázolásban is ez jelentkezett. S érthetően az otthonuk berendezésében is. — Mivel magyarázható, hogy a népművészet évszázadok során életképes maradt, sok-sok divatot túlélt, s tanúságai, „modell" volta ma is érvényes? — Olyan formákat őrzött meg, amelyek az ember és a természet viszonyának optimális kéoletei. Ezek a formák mindig praktikus eszközökön, bútorokon stb. jelentek meg. A használati tárgy és a dísztárgy a népművészetben, a népi kultúrában — s uevanígy az ókori magas kultúrákban — nem vált külön. A hétköznapokra és az ünnepekre szánt darabok között nem volt lényegi különbség. Amit ma művészetnek nevezünk, akkor része volt az életnek. Fel sem merült egv-egy tárgy esetében. ho°v az éppen szép vagy csúnya. Művészetről csak azóta beszélhetünk, amióta ez a kettősség — szép és nem szép létezik. — Az elmondottak ismeretében már érthető, hogy Kátai Mihály a táblaképek, az olajfestés helyett miért a tűzzománcot választotta. Honnan ered egyáltalán ez a technika? — Mezopotámiában jelent meg először. Ügy tudom, a sumér művészettől vették át az egyiptomiak, majd a sumérok elvándorlása után kerülhetett Ázsiába és az urál-altáii területekre. A népvándorlás kori törzsekkel kerülhetett aztán a Kárpát-medeocébe, ahol leginkább Erdélyben használták. A nyugat-európai kultúrába egyrészt Bizáncon, másrészt délről, a mórokon (lásd: limogesi zománc!) keresztül került be. Itt viszont már elveszti keleti jellegét. Eltűnik a háttér élete. A reneszánsz táblaképszemléletet erőszakolják rá. De ez az eljárás imitatív ábrázolásra alkalmatlan, mert a zománcolt felület minden ponton egyenlő erővel él. Ez az anyag sajátos lényege: mély drágakő intenzitású tüze. A tűzzománcokon nincs külön háttér és figura — egyenlő erővel élnek. — S ez jellemző népművészetünkre, faragásainkra, hímzéseinkre is... — Igen és mindazon /ősi népek művészetére, akikkel motívumkincsünk állandó elemei és témavilága rokonságot vagy még inkább, azonosságot mutat. Szerintem a Kárpát-medence népeinek etnikai jellege és vezető kulturális rétegeinek műveltségeszménye között sajátos feszültség tapasztalható évszázadok óta. Ez a feszültség a magyarok néprajzi örökségének és a nvugateurópai szemlélet hatásának az ellentétéből fakad. — Mi ennek az ellentétnek a lényege? — Az úgynevezett nyugati szemléletben az ember és az emberen túli világ, a természet egésze elkülönül. Központba kerül az ember, mint a természet fölé rendelt úr. A világ emberen túli része háttérbe szorul, az ember nem veszi azt figyelembe. — Hogy mennyire nem, azt napjaink egyre riasztóbb jelenségei, környezetünk szennyezése, pusztulása is bizonyítja. — Sajnos. Az ökológiai egyensúly megbomlása korunk fő problémája. A levegő, a víz szennyezése egyre nagyobb méreteket ölt. Meg kellene akadályoznunk. Ehhez viszont szemléletváltozásra van szükség. A paraszti társadalom embere még a természettel együttműködve, s nem attól elszakadva létezett. A népművészetben éppen ezért megőrződött az ember tudatának — viszonylagos — ökológiai egyensúlya. Szerintem az emberiség léte azon múlik, hogy tudja-e rendezni viszonyát a természettel. Az a véleménvem. hogy az ember és a természet egyensúlyának megteremtésére alkalmas a művészet. (A környezet mindenkor hat az emberre!) Olyan struktúrákat kell tehát felépíteni, amelyek megint ezt a harmóniát sugallják. — Ügy tudom, a kecskeméti tűzzománc-alkotótelep — amelynek a munkáját éppen Kátai Mihály irányítja — az előbb említettekre próbál a művészet oldaláról megoldást találni. Hogyan? — Az 1975 óta nvaranként itt dolgozó magyar és szovjet alkotók a népművészethez, mint az ember és a természet viszonyának vizuális modelljéhez fordulva. abból merítve végzik munkájukat. Az ökológiai célkitűzéseknek, programoknak megfelelően próbáljuk munkáinkkal a környezetet gazdagítani, az utcaképek monotóniáját feloldani. SZELESTEY LÁSZLÓ Deák Mór A csend esztendeje (In Memóriám Z. Z.) talán valami mást kellett volna talán nem felnőni s úgy játszani a halottakkal is kacagva mintha játékbabát ölelgetnénk vagy kiállni az esőre t az ég zuhanyrózsája alá s a tengerré duzzadt temetőben fejfákat tűzni a gomblyukba talán akkor is valami mást kellett volna talán egy tücsökhegedű márvány alól is összezenélni a széteső világot — s az örökkévalóság szünetjeleit átkozva leszolgálni a csend háromnapos esztendeit FODOR JÓZSEF FESTMÉNYE (MINDSZENT)