Délmagyarország, 1982. június (72. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-05 / 130. szám

Szombat, 1982, június 5. KZDM Színház és közvélemény Papp Gyula tanácselnök a szegedi színház életéről, a rekonstrukcióról, a társulat jövőjéről Mostanában az is kérdez a Szegedi Nemzeti Színház körül támadt kérdések széles skálájúról, akit maga a problémakör nem villanyoz fel ugyan, de figyeli a közhangulatot. A színházszerető emberek körében is több szó esik technikai kérdésekről, mint magáról a színházművészet tényleges produktumairól. A szakma pedig kifejezetten érdekelt abban, hogy néhány fontos kérdésre autentikus választ kapjon. Ezért fordultunk Papp Gyulához. Szeged megyei város Tanácsa elnökhéhez: adjon részletes tájékoztatást s választ a lapunk által közvetített néhány fontos kérdésre. 1. A közvélemény élénk figyelemmel kíséri a szegedi színházi életről szóló híreket. Az emberek úgy tartják: soha annyi ellentmondás nem buzgott fel a színház körül, mint mostanában. Mi erről a tanácselnök véleménye? Öröm, hogy a közvélemény a színház életét fokozott figyelemmel kíséri. Természetesnek találjuk ezt, hiszen Szeged legnagyobb kulturális intézménye került nehéz helyzetbe. A Szegedi Nemzeti Színház körüli események — a művészeti élettel és a rekonstrukcióval kapcsolatos hírek és • értesülések — szükségessé teszik, hogy teljes képet adva tájékoztassuk az ügy iránt érdeklődő lakosságot, önkritikusan hozzáteszem: ebben a kérdésben nem voltunk eléggé körültekintők és kezdeményezők. Hagytuk a találgatásokat, a pontatlanságot, a bizonytalanságot. Az eljutott hírekből pedig hiányzott a segítőkészség, a konstruktivitás. Így talán érthető, hogy az amúgy is titkokat sejtető intézmény élete iránti érdeklődés. kíváncsiság napról napra fokozódott, örömünk, persze akkor lenne teljes, ha a szinház produkciói iránt legalább ilyen figyelmet sikerül felkelteni. Igaz, nem várható el, hogy egy állandóan ostorozott, lejáratott színháznak nagy közönsége legyen. Nem ez az egyetlen ellentmondás a színház életében. Tevékenységében egyszerre vannak jelen — olykor sarkítottan — pozitív és negatív tényezők. Vaszy Viktor örökségét folytatva kiemelkedő színvonalat képvisel és tart az opera. Az előadások szakmai és közönségsikere helyileg, országosan és nemzetközileg ezt igazolja és topábbra is kötelez. Nagyobb az ellentmondás a prózai tagozat fejlődésében, bár itt is számos jelentős produkció született, értékes művészi megformálással, szakmai és társadalmi elismeréssel. Mégsem sikerült az eredményeket folyamatossá és tartóssá tenni, a közönség érdeklődését fokozni. Mindehhez hozzájárult, hogy a színház tárgyi feltételei nem tartottak lépést a korszerű színjátszás igényeivel. Legnagyobb gondot a nagyszínház 1978-as, közvetlen életveszély miatti bezárása jelentette. A nehéz körülmények alapvetően meghatározták a társulatfej lesztést. Más színházaknál dolgozók számára Szeged nem vált vonzóvá, az itt élőkben is bizonytalanságérzet alakult ki a jövőről. Talán természetes is, hogy ilyen esetben lábrakapnak hírek, találgatások. Így alakulhatott ki egy ellentmondásokkal, problémákkal terhes „színházi" légkör, mely e fontos intézmény helyzetét, tevékenységét csak a negatívumok oldalából tartja megítélhetőnek. Ha a valóságos gondok mellett — és ezeket kisebbíteni egy pillanatig sem akarom — tartjuk magunkat az „igazat mondd, ne csak a valódit" figyelmeztetéshez, a szegedi színházi helyzetről teljesebb, talán objektívebb kép születik: láthatóvá válnak az erőfeszítések és a színház valódi értékei is. A nagyszínház életveszély miatti bezárása számos, szinte megoldhatatlan feladat elé állított bennünket. Amikor a város vezetése az épület teljes rekonstrukciója mellett döntött, a kínálkozó alternatívák közül a legjobbakat igyekezett választani: a nagyszínház épületének olyan megmentését a jovö számára. amely egyben a játéklehetőségek teljes korszerűsítésével is jár. Külső megjelenésében, a hagyományos színházi légkört megteremtő nézőterének változatlanul hagyásával, modern színház születik, s a színpadgépezet is korszerű lesz. A rekonstrukció tehát olyan kettős feladat, amelyre a magyarországi színházépítésben nincs gyakorlat. Nem egyszerű festésről, tatarozásról, csinosításról van szó. A feladat elvégzéséhez a beruházó, a tervező, a kivitelező részéről egyaránt nagy erőfeszítésekre van szükség. Ezért is viszolyogtak a feladattól. Az igények és a lehetőségek között nehezen tudtak összhangot teremteni. Segítőkészségük és félelmük mellett mondhatni, csinálva tanulják ezt a szakmát. 2. Szinte a kérdések kérdése: megvannak-e már a nagyszínház felújításának anyagi és j kapacitásbeli garanciái? Miért, s hogyan húzódott el a rekonstrukció ügye, és tud-e, mer-e végre valaki végső határidőt mondani? Számunkra a kérdések kérdése az volt, hogy a felújítás ideje alatt is játsszon a színház. Hiszen tudtuk, egy szétengedett társulat újjászervezése, építése tovább tart, nehezebb feladat, mint maga az építés. Nagy áldozatok árán megszületett a Kisszínház. Ekkor meg kellett oldanunk a nagyhírű operaegyüttes „átmentését". Helyét a Szabadság mozi átalakításával biztosítottuk. Ezután következhetett a nagyszínházi állagmegóvás. E néhány előkészületi intézkedés maga mintegy 70 millió forintjába került a városnak. De a színház együtt marad! A jobb megértésért pillantsunk vissza a rekonstrukció történetére. 1974-ben megrendeltük a felújítás tanulmánytervét, programját és kivileli terveit Országos tervező intézet nem vállalkozott a munka elvégzésére, így került a CSOMITERVhez. Nem elválasztható a nagyszínház ügyétől, hogy az egykori kamaraszínházból — teremből — színház épült. Nem nyújt optimális feltételeket és főként nem tudja átvállalni a nagyszínház funkcióját, de a művészi munkának helyet biztosít. Feltételein lehet és kell is javítani. Visszatérve a nagyszínházra: a tervezés folyt, meg kellett teremteni a pénzügyi fedezetet, meg kellett keresni a kivitelezőt, s közben nem várt akadályok sora jött elő. Érdekességképpen említem: a feltárás során a vár alapjaiba ütköztek a szakemberek. Mindez nehezítette a munkát. Közben számtalan feladatot kellett megoldani. Ezért is érthetetlen, hogy a jövőt szolgáló feladat egyesekben gúny és vádaskodás tárgya lett. Vannak, akik sem a város, sem a művészek áldozatvállalását nem ismerik vagy nem értékelik. A nagyszínházi rekonstrukció megkezdése előtt jelentős állagmegóvást kellett elvégezni, melynek leglátványosabb eleme a tetőfelújítás volt. Ez 1980-ban fejeződött be. A bezárás óta tehát nem szünetelt a munka, folyt a legfontosabb előkészítés, ami a rekonstrukció alapfeltétele. A városi tanács végrehajtó bizottsága 1980. februárjában hagyta jóvá a rekonstrukciós programot. A rekonstrukció megkezdéséhez biztosítani kellett a színpadgépészeti eszközökhöz szükséges devizát, engedélyeket. Mindezt olyan időben, amikor az újjáépítés utáni 100 éves városban egyéb hasonló gondok sokasága szorít: több közintézmény teljes felújítása vált sürgetővé és ez anyagi erőinket is gyengítette. A színház ügyét a megye és a város vezetése mégis kiemelt feladatának tekinti. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy megyei és országos szervek támogatása mellett sikerült megnyernünk az ÉVM miniszterhelyettesének személyes közreműködését. aki negyedévenként a generálkivitelező DÉLÉP mellett mintegy 25 érdekelt kivitelezővel koordinációs megbeszélést tart, s ez nagyban segíti ügyünket. A kérdésre visszautalva tehát: 1981-re megteremtettük a három legfontosabb feltételt. Elkészültek a színház kivitelezésének tervei, biztosítottuk a meginduláshoz az anyagi fedezetet és a kapacitást — így jutottunk el a mai napig, amikor bejelenthetem, hogy a rekonstrukciós munka ténylegesen folyik. A felújítást 1983-ra, a színház építésének centenáriumára szerettük volna befejezni, a nehézségek azonban ezt nem tették lehetővé. Most már több ígéret, kötelességvállalás utal arra, hogy 1985. május 31-re a felújítás befejeződik. Ezt a határidőt tartjuk irányadónak, s ehhez szervezzük a további munkát, a műszaki háttér javítását. Komoly gondot okozott a műhelyek állapota, elhelyezése is. A nagyszínház felújításakor a kiszolgáló háttér is rendelkezésre áll majd. 3. Attól tartunk, hogy a mostani kedvezőtlen technikai körülmények tartóssága esetén a színház művészi ereje felmorzsolódik. a színészek elpártolnak, s művészeti vezetők sem vonzódnak ide. Mit tehet a város ez ellen? A gondok valóban nagyok, az aggodalom nem alaptalan. Ennek most élő példáival találkozhattunk. Mindezt teljesen kiküszöbölni nem tudjuk, de a problémák csökkentéséért mindent megteszünk. A kérdés azonban összetett, több dolgot érint. A színház művészi ereje nem elsősorban a technikai dolgok függvénye. A téma körül sűrűsödő problémák nem speciálisan szegedi jelenségek, országosan is fellelhetők. A színészvilág mobilitása nagy, ez a szakma sajátossága. A megújuláshoz, a felfrissüléshez hozzátartozik az időnként változtatás igénye, szükségessége is. Ha figyelemmel kísérjük a színházi életet, kitűnik, hogy országszerte érezhetők színházi mozgások; a folyóiratok, a napilapok „színházi vitáktól" hangosak. Vezetések váltják egymást a megszokottnál gyorsabb ütemben, színészek csapatai szerződnek színházról színházra, új színházak alakulnak, s változóban van a korábban megszokott színházi struktúra. A szegedi társulat rendelkezik értékes, megújulni is tudó, máshol is vonzó erőkkel, akiknek hiánya csak elszerződésük után válna (vált) érezhetővé. Számos művészünk folyamatosan szerepel film és tévéprodukciókban, fővárosi színpadok állandó vendége. E művészek megtalálták Szegeden a lehetőséget művészetük kiteljesedésére, s a hátrányos technikai körülmények között is nagyszerű produkciókhoz segítették az intézményt. Egy-egy elszerződés nem tekinthető a művészi erő felmorzsolódásának, hiszen szép számmal vannak olyanok, akiknek a szegedi színház szívügyük, hisznek benne, s a színház rájuk épül. Vonatkozik ez a művészeti vezetésre is. A színháznak — ez a felelőssége — a művészeti műhelymunkát önmagának kell kialakítania, a feltételeit nekünk. Legyen oly.an műhely, amelyben művészei kiteljesedhetnek, célkitűzéseiket megvalósíthatják és jól érezhetik magukat, szeretnek Szegeden lenni. A valódi művészi munkához szorosan hozzátartozik a közönség és a színház kapcsolata.. Befogadó nélkül nem művészet a művészet, nem színház a színház. Természetesen nem a megalkuvás készségét hangsúlyozom, hanem a színvonalas tevékenységre épülő közönségnevelő munkát. Az elmúlt időszakban vizsgáltuk a szegedi közönség elidegenedésének okát, összetevőit, hogy feladataink meghatározásánál figyelembe vehessük ezt is. Természetes oknak tartjuk a nagyszínház bezárását, a megszokott színházi miliő változását. Ez is hatással volt a közönség egy részére. De jelentős szerepe lehet ebben a sajtónak is, amitől a város és színház egyaránt reális, ha szükséges, kemény kritikát vár, de ha indokolt, az elismerést, a művészeti teljesítmények elemzését, a helyzettel, az üggyel való azonosulást is. Főképpen javító célzatú, politikus hozzáállást. Egyes kritikusoktól pedig inkább közönségnevelést, mint ködös fanyalgást; inkább használható értékítéletet, mint a körülmények iránti közömbösséget és az ezeken való gúnyolódást. Másik okként említhetjük a város megnövekedett kulturális kínálatát — és akkor nem beszélünk még a televízióról, a rádióról. Fokozottan szükség van tehát a színház propagandamunkájának, szervezésének javítására, mert ebben is hibák vannak. A utóbbi időben a nem kellőképpen közönségcentrikus műsorpolitika — főként a prózánál — sokat rontott a színház és a közönség kapcsolatán. De javítani szükséges a jó színházi légkör kialakítása érdekében — hiszen ez kisugárzik a közönségre is — a színház művészeinek szociális körülményein is. Ennek megoldása a közeljövő programja. Azt hiszem — ha nem is teljességgel — felsoroltam azokat a feladatokat, amelyeket a nyugodt műhelymunka érdekében biztosítani kell. És végül talán a legjelentősebb kérdés: a művészeti vezetést mentesíteni kell a nem művészeti munka terheitől. Ennek érdekében felettes szerveink egyetértésével úgy döntöttünk, hogy a Szegedi Nemzeti Színház irányítási struktúráján változtatunk. Az intézmény élére a kulturális igazgatásban jártas igazgató került. A művészeti munkát a két tagozat vezetője irányítja nagyobb önállósággal és természetesen nagyobb felelősséggel is. 4. Hosszú ideje nem tud stabilizálódni Szegeden a színházi vezetés, stafetaszerűen váltják egymást igazgatók, főrendezők. gazdasági vezetők, s az elválás általában nem túl barátságos. Mi ennek az oka? A stafétahasonlat túlzás. Ha az utóbbi 15 évre visszatekintünk, a vezetők többsége 6—8 évet töltött helyén, s ez a honi szokásoknak megfelel. De visszakérdezek: miért hiba az Szegeden, ami országos gyakorlat? Színházunk vezetésében nem volt több változás, mint más színházaknál. Ami ebben a kérdésben lényeges: a színházat vezetni kell akkor is, ha hosszú ideig vezeti valaki, akkor is, ha rövidebbig; akkor is. ha az egvik. akkor is, ha a másik műfaj egyébként kiváló képviselője a vezető. A színház állami intézmény, s vezetőjének a teljes közösségi, társadalmi érdekeket kell érvényesítenie. Mi sem tettünk mást, mint ezeket az érdekeket képviseltük, amikor egy-egy vezetőtől megváltunk. Egy ilyen nagy intézmény egész embert kíván igazgatási feladatokra is. A tervezett és részben már megvalósult struktúraváltozás biztosíthatja ezt, s a feladatok maradéktalan elvégzése nem a művészi munkától vonja el az energiát. Nehéz körülmények között ne- , hezebb vállalókat találni. Lehet, hogy magunk is követtünk el hibákat, de az elválások egy része természetes módon zajlott s nem azt jelentette, hogy kinekkinek addigi eredményeit nem értékeltük. Közrejátszott viszont az is, hogy néhányan elkedvetlenedtek abban a harcban, mely az igények és a lehetőségek között folyt. Tény: az egyszerre munkás, értelmiségi és polgári múlt hagyományain felnőtt és a mán nevelkedett város színházi igényeit kielégíteni bonyolult, nem mindig sikerrel kecsegtető feladat. A közönség egy része — s olykor a kritika is — olyan műsorkínálatot várna el, amilye3 csak a főváros képes nyújtani színházainak egész rendszerével, mások meg színházi „csemegézésre" ösztönzik a műsorépítőket. Ezeknek az elvárásoknak egyetlen vidéki város sem tudna megfelelni. Az elválások okaihoz alkalmasint műsorpolitikai nézeteltérések is hozzátartoznak. 5. Az utóbbi években a város mind többet és többet áldozott a színházra, szinte megduplázta az anyagi támogatást — a nézőszám pedig meredeken csökken, a közönség elpártolása folyamatos. Hogyan viseli a tanács ezt az ellentmondást? A város és vezetése számára nem áldozat a színházzal való fokozott törődés. Ügy vélem, az elmondottakból kitűnik: hosszú ideje komoly erőfeszítéseket igényel a működtetés, a rekonstrukció előkészítése, megindítása, hiszen a város életét nem képzelhetjük el színház nélkül! Szeged kultúrájának szerves része a színház. Itt a színvonalas színház követelmény, olyan társulattal, amelynek szelleme, tevékenysége túlmutat a színház falain és a város szellemi, művészeti életének fontos, hatékony bázisa. E célkitűzés megvalósulásának legfontosabb feltétele a rekonstrukció, s addig a társulat további megerősítése, hogy — természetesen a folyamatos játszás mellett — a felújított nagyszínház átadásakor az önállósuló próza és az önálló opera magas művészi szintet képviselő együttessel foglalhassa el ismét otthonát. A jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben is biztosítja a tanács a lehetőségek javítását, a munka folytatását, s elvégzi azokat a feladatokat, amelyek a célkitűzések megvalósításához szükségesek. Természetesen ezt csak együttesen csinálhatjuk: ki-ki a maga részét. Mi is, a színház is. A színháznak, a művészeknek művészi munkájukkal kell bizonyítaniuk. Ebben a színházban jól érezheti magát minden alkotó művész, s aminek fontosságát nem tudom eléggé hangsúlyozni, a közönség is, amely nem a mostani színházi viszonyokhoz szokott ugyan, de szeretnénk, ha megértené: az átmeneti és szükséges áldozat meghozza színházi élményeinek igazi kamatait. Az ellentmondás tehát nem olyan éles. Az anyagi feszültség oka, hogy egyrészt voltak költségvetési lemaradásaink, másrészt a színház szétszórtsága, a megromlott körülmények közötti működtetés jóval drágább. Időközben pedig a fenntartási kiadások is megdrágultak. Fontos azonban, hogy ezekkel a pénzekkel a színház vezetői az eddiginél jobban bánjanak. A nézőszám csökkenését aggasztónak tartjuk, de hiba lenne mindezt csak a színház nyakába varrni. A jelen helyzet sem művésznek, sem közönségnek nem igazán vonzó, de a jövő generális változást ígér. Feladatainkat felmértük. Kialakítottuk az új vezetési struktúrát, a próza élére új tagozatvezető főrendező került, számos új színészt szerződtettünk. javítjuk a műszakitechnikai feltételeket, elkészült a közönségigényekre jobban építő jövő évi műsorterv. Számos egyéb intézkedés egészíti ki a sorozatot, amelyekről a színház vezetői adhatnak majd tájékoztat:';^. Kemény, r.em hamar-sikercket' ígérő munka vár ránk, de megüli. A város múltja, jelene, jövője kötelez. SZ. S. L