Délmagyarország, 1982. február (72. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-06 / 31. szám

39 Szombat, 1982. február 8. MAGAZIN Vereségeim A

z arénában, amelybe belökött a torsom, a butaságtó* féltem leginkább: amikor szembekerültem vele, megbénultam, mint kígyó előtt az áldozata. Valószínűleg tapasztalatok tenyésztették kt bennem ezt a fajta tehetetlenséget, miután rendre dogmákkal és fejbeverésekkel rekesztették belém az érvelő szándékot. Mégis vallottam es vallom a nálam kitanultabbak es manipuláltabbak ellenében, hogy a kobakokból kl lehet és ki la kell takarítani a hülyeseget. Vezetőségválasztó taggyűlés előkészitésevel bízott meg 1960 szeptemberében a városi pártbizottság. Az volt a dolgom, hogy az egyik szegedi közös gazdaságban (hadd mellőzzem a nevet) segítsek a pártvezetőségnek. Tájékoztassam az országon belüli, es ha Igényt tart Tá, a határainkon túli nemzetközi állapotokról. Ha azt mondja a titkár, hogy nincs szükségük ilyesmire, mert ők is rajta tartották szemüket az eseményeken, akkor magától értetődik, hogy nem avatkozom a dolgaikba, olyan beszámolót készítenek, amilyet jónak latnak. Így gondoltam. Ismertem a szegedi párttitkárok zömének jó felkészültségét, akik. ha szívesen fogadták ls a pártbizottság segítő szándékát, többnyire megköszönték, és önállóan állítottak össze olyan politikai és gazdasági értékelést, amely után megoldódtak a vitatkozó nyelvek. Csakhogy amikor először kimentem a téesz központjába, alig találtam valakit. Nagynehezen raakadtam a vezetőség egyik idős tagjára, aki a tehénis tahóban szalonnázgatott — A párttitkárt keretem — álltam meg előtte. A fal tövében ült az öreg, fölnézett, aztán még hosszan csámcsogott, mire kibökte. — Elment Ennyit mondott, egy kukkot se többet, csak falatozott rendületlenül. Még két alkalommal kíséreltem meg a találkozást ám hiába. A párttitkár elvtárs — nyilván hallotta, hogy hajtom — mindig oda volt valahol. Másodízben szombati nap próbálkoztam, akkor se tudta senki, merre jár. Nyilván hétvégézik a család körében — gondoltam —• elvégre bármilyen nagy a dologidő, pihenni ls kell az embernek. Azzal kullogtam haza, hogy majd hétfőn koradélelött megyek újra, elvégre akkor is ráerek meggyőződni és magamat megnyugtatni, hogy a délutáni taggyűlés gördülékenyen megy majd. Hétfőn azonnal rohantam ki a majorba, hogy legalább délig beszélgetünk. Ellentétben a vásári ripaccsal, jó negyvenes, sötét nézésű, legalább hetes szakállú ember volt a titkár, Illatos szénát vasvülázott egy kocsiról. Teljes nyugalom sugárzott róla, biztosra vettem, hogy hiba nem lehet. Mégis megkockáztattam: — A beszámoló? Kám pislantott olyan formán, hogy ugyan mi a fenét akarok tőle, majd azt mondta unottan, dünnyögve: — Legyen csak nyugodt az elvtárs! — De mégis. Azt mondja meg legalább, mi van benne? — Ami kell. Kül- és belpolitika. Afene — ténferegtem föl és alá — ez is olyan szűkbeszédű, mint a szalonnás? Szép kis vezetőség ! — Tegnap Írták a lapok, hogy Kádár János meg Hruscsov Amerikába hajózott az ENSZközgyülésre. Erről akar-e valamit mondani? Változatlan hangsúllyal, csak érthetőbben és haragosabban hozzám vágta: — Erről nem tudok, haza nem jár az újság, de már mondtam, ne féljen az elvtárs! " Ledobta az utolsó villa szénát, fogta a gyeplőt és elkocsikázott. Csak néztem utána. Borzasztó rossz érzésekkel ültem le délután kettőkor az elnöki asztal mellé. Ott volt a tanács képviselője is. Nagyjából összejött a tagság, lehettek vagy harmincan, s ez kissé megnyugtatott. Lám, fölösleges volt izgulni, érettek már a mi elvtársaink. Oldalvást fölfelé lesegettem a titkárt, mikor veszi már elő a beszámolót, ő azonban csak topogott, kezében egy fél irkalapot szorongatva. Időbe telt, mire megkocogtatta az asztalt és a következőket mondta: — Kedves elvtársak, ezennel megkezdjük a vezetőseg-újjáválasztó taggyűlésünket, köszöntöm az elvtarsakat, először kedves elvtársak, értékelest fogok adni a bonyolult nemzetközi helyzetről... Kedves elvtarsak, az imperialisták Laoszban meg akarják sütni a pecsenyéjüket.., Szünet. ... de ez nem fog nekik sikerülni, elvtársak... Nyomatékul előre vágta az öklét, s az álla is megfeszült. Am megint elhallgatott. Fölfogni se tudtam, ml az ördögöt akart Laosszal, hisz akkoriban éppen nem szerepelt az újságokban sem. Ügy voltam azonban vele, majdcsak kibontakozik, ő biztosan csak Laosznál tudja elkezdeni a mondandót, mint némelyek kályhától a táncot. A bejelentese nagyigényű volt, a nekem az járt a fejembe, hogy ugyan miket fog ez mondani papir nélkül. Számolgattam: ha elnagyolja ls az első részt, legalább félóra, utána a hazai helyzetre is rámegy ugyanannyi, aztán a közös gazdaság gondja-baja. Legkevesebb két óra beletelik. De mi az, miért nem mondja? Várakozóan néztem rá, a tagság is kezdett mozgolódni, vakarózni, de a titkár elvtárs csak hallgatott és váltogatta a lábát, mint a gólya. Töltött és nyelt egy korty vizet, nézte erősen a cédulát, hátrább tolta a széket, kabátujját végighúzta a homlokán. Végre megszólalt: — Kedves elvtársak, most pedig rátérek termelőszövetkezetünk belső helyzetének átfogó értékelésére... Azt hittem, becsúszok az asztal alá. Éreztem, kiver a verejték, nem mertem fölnézni az emberekre, csak roskadoztam a vétkem súlya alatt. Tudtam, ezért a sületlenségért nekem kell felelnem a városi pártbizottságnak, nem állhatok elő azzal, hogy bennem megvolt a segítő szándék, de ... Mert azt már ugye, mondanom sem kell, hogy a titkár elvtárs a közös gazdaság négyesztendős munkáját is elintézte tíz perc alatt. Engem még akkor a várható következmények foglalkoztattak, amikor a tagság annak rendje és módja szerint új, „belevaló" titkárt választott a pártszervezet élere. Nyugodtabb foglalkozás is akadt ötvenhat végén, mint lapot csinálni az MSZMP nevében, a munkás-paraszt kormány oldalán. Zűrös napok sorjáztak, nem volt tülekedés a főszerkesztői szék körül. Akik vállalták volna a megbízatást, számításba se jöttek, a kiszemelt tovarisnak meg hiába udvaroltak a káderkeresők. Ebben a már-már kínos helyzetben fanyalodtak rám, s megbízottként két oldalról szidattam magam egy ulló esztendeig. Akkor hoztak Pestről kinevezésre méltó lapvezetőt, ami azt is mutatta, hogy végleg konszolidálódott a lenini útra lépett szocializmus. De menjünk csak vissza 1958— 57 telére! Ha elmondom, hogy jelenleg több mint 300 külső szerzővel és 28 belső munkatárssal bir a Délmagyarország, talán azt is érzékeltetem, hogy huszonöt évvel ezelőtt a 6—7 fős szerkesztőségi gárdának milyen intenzíven kellett gyűrnie az ipart. A frontok korántsem voltak olyan áttekinthetők, mint manapság. Szerettünk volna hipphopp helyrehozni minden korábbi hibát és vétket, s bizonyítani minél előbb, hogy amit a Kádár-kormány mond és cselekszik, az egy és ugyanaz. Csakhogy az élet bele-belebeszélt a szándékunkba: sokan hőbörögtek, ugatták egyre, hogy „márciusban újra kezdjük", nem csoda, hogy a néphatalom védelmére kelt munkásőrség meg a rendőri szervek vélemenye egyelőre eltért a miénktől. Abban egyek voltunk a fegyveres alakulatokkal, hogy nyitva kell tartani a szemünket, de a szájjáratást, a MUK-ozást én nem vettem túl komolyan. Az egyre több levél, telefon, jelzés, üzenet, ami beérkezett a szerkesztőségbe a párt politikájának támogatásáról, arra vallott, hogy a megtévesztett emberek is kezdik kinyitni a szemüket. Az volt a véleményem, hadd hangoskodjanak kedvükre, akik győzik szusszal, csak azokat kell észhez térítőén kupán vágni, akik kezet emélnek a szocialista rendre. Emlékszem, a vita forróságában még Rosa Luxemburgot is idéztem, aki szerint „a szabadság a másként gondolkodók szabadsága". Csak magunknak ártunk, ha föld alá kényszerítjük ellenlábasainkat, illetve tiszta haszon az nekünk, ha tudjuk-látjuk kikkel állunk szemben. Különösebben nem vitatkozott senki ezekkel az érvekkel, ki elfogadta, ki meg legyintett rá. Am az ellenforradalom különféle próbálkozásai egyre-másra a fegyveres alakulatoknak azt az álláspontját igazolták, hogy előbb legyen rend, aztán demokratizálódhatunk. „Meg kell előzni a baji" — mondogatta a rendőrség egyik megmondhatója, 8 e betonigazság ellen nyikkani se tudtam. G. X. ügyében azonban nem voltam hajlandó engedni, hiába lelkelték a munkásőrök is, hogy sunyi ellenforradalmár az illető. „Honnan veszitek ezt az ostobaságot? — Jakadtam ki dühösen, — ö a szerkesztőség egyik oszlopa, hónapok óta nálunk dolgozik, képes három ember dolgát elvégezni. Naponta írja a kulturális anyagokat, összeállítja a sportrovatot, amellett szovjet regényeket fordít magyarra." Mondhattam bármit, ők csak vereget-, ték a vállam: tudják amit tudnak. s majd tesznek rola, hogy G. I. még véletlenül se árthasson márciusban a MUK-osokkal együtt. Ez a reagálás végképp kiborított ég fölpaprikázott hangulatban a városi pártbizottság titkárának segítségét kértem. Az csak mosolygott, mint akt tud mindent, s azt kérdezte leszerelő nyájassággal: — Felelősséget vállal G. I.-ért? — Természetesen — vágtam rá habozás nélkül. — Ha ez az ember sem megbízható...? — Akkor minden rendben — nyújtotta kezét a titkár elvtárs. — A maga munkatársát senki nem fogja háborgatni. „Győztünk" kiáltással vonultam be redakcióba, ám G. I. nem volt nagyon oda, hogy kiálltam mellette. Néhány hónap múlva fogta a kalapját, s csak annyit mondott. Pestre kell költöznie. Hosszú hónapok teltek el, hlrét sem hallottuk soha, míg egyszer a Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság kiállítást rendezett a Horváth Mihály utcai képtárban, amely az ellenforradalmi szervezkedéseket dokumentálta. Néztem a megtalált fegyvereket, a fülönfogott szakállasokat bemutató fényképeket, s csóváltam a fejem: hogyan is képzelhették ezek a szerencsétlen hülyék, hogy elérhetik céljukat a nép akarata ellenében! De nicsak! Az egyik tablóról G. I. nézett rám morcos pofával. Fényképe egy ellenforradalmi szervezet igazolványába volt erősítve, alatta a szöveg, hogy az ő pesti lakásán gyülekeztek az eilenforradalmárok. Éreztem, szárad a torkom. Nyeltem volna, de nem ment, a fülem is kezdett tüzesedni. Megfordultam, hogy kimegyek a levegőre, ám mögöttem a pártbizottság titkára állt karba tett kézzel Mindentudást sejtető mosolyba fürdött ezúttal is az arca. Jobb híján csak bólintottam neki, s fölemeltem a kezem, hogy megadom magam. F. NAGY ISTVÁN Csanády János Repülj csak, hó A vízcseppek hulltukban hópthévé fagynak, a varjak lepegetnek, lebbentgetnek a fehér hópihéken az utakat a házmester hiába szórja be homokkal — hollófekete hajam maradéka is beszűrődik fehér hópihekkel; , hiába szórjak be hamuval, ártatlanabb már nem leszek, mint gyermekkoromban, többé bűntudat nem áltat pogány nem vagyok, nem vagyok keresztény, pogány csak voltam nagy történetemben, aztán református ősöket vallok, akik nyakasan voltak puritánok, s állva haltak meg, mint a katonák, vagy munka közben, kisföldü parasztok két kor mezsgyehatárán estek össze, hulltukban is az eget fenyegetve. Repülj csak hó, oly szép a szárnyalásod feketetollú madarak között — vattózd Budapest tetőit fehérre, találjon honra szívem messzesége Deák Mór Magadnak hazudj magadnak életet kialszik már a vers is ugy születik hogy eltemet hazudj magadnak életet amikor a csend kipányváz hazudj magadnak életet ne maradj öngyilkos-árván amikor a csend kipányváz aludj mint aki korán kel amikór a csend kipányváz késve késik bár a reggel aludj mint aki korán kel álmodj magadnak életet aludj mint aki korán kel ha a világnak nem lehet álmodj magadnak életet Magyar grafika GACSI MIHÁLY SZABÓ VLADIMÍR