Délmagyarország, 1982. február (72. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-20 / 43. szám

Szombat, 1982. február 20. 11 Vereségeim Minek fessem magam, az illemszabályok némelyikéről halvány fogalmam sem volt eleinte. Lassan belenőttem az emberek sorába, letudtam egész sor hasznos és haszontalan iskolát, iparkodtam a szemem látásra, a fülem hallásra használni, amikor be kellett magamnak vallani: hadilábon állok a rendes viselkedéssel. Szegény édesanyám belémsúlykolta ugyan, hogy mindig tiszta legyen a leheletem, a körmöm, az ingem meg a cipőm sarka, továbbá, hogy társaságban nem szabad fészkelődni, hangosan orrot fújni. Rotterdami Erasmus ellenében (akinek nyilván hírét sem hallotta soha) arra Intett. hogy adjak többet az illendösegre. mint az egészségre, mert csak így vehetem biztonságosan az élet kanyarjait Azt persze soha nem mondta az áldott lélek, hogy az egyetem urai előtt mindig. minden körülmények között tartsam a számat. Ismereteimnek ez a fehér foltja „fújta meg" középiskolai tanári diplomámat. Már túl voltam kilenc szemeszteren ás négy szigorlaton, amikor magyar és egyetemes neveléstörténet következett az egyetemi tantárgyak hosszú sorában. Mivel nem érdekelt különösebben. honnan Jött és milyen pedagógiai elveket vallott Rabelais. Montaigne, Morus, Rousseau, Pestalozzi. ráadásul a két tankönyv oldalszáma is meghaladta a hatszázat, jól nekigyürkőztem hát, hogy mindent begyömöszöljek a fejembe. Kivettem a létező öszszes szabadságomat, elbúcsúztam szeretteimtől és bezárkóztam otthon a tizenhárom kvadrátosba. Csak kávéügyben válthattak szót velem, minden más érintkezési manővert elhárítottam. Éreztem, nagyon bajos lesz megbirkóznom a fekete betűóceánnal, amelynek már a puszta látása is letaglózott Amint belefogtam. rögtön tisztába voltam vele. hogy be kell vágni az anyagot, a töméntelen sok életrajzi adat dátum olyan szajkózásra kényszerít, amely teljességgel idegen tőlem, annál is inkább, mert egyszer mér megutáltatták velem az effajta tanulást. Világos, nem lesz rrlég ha csak értem Herbartot opencert. FTőbélt meg a többieket. betéve tudnom kell azt is. milyen volt a gyerekkoruk. a szülőföldjük, hol. mennyi ideig jártak iskolába, kik hatottak rájuk különösebben és mikor merte jártak terjeszteni pedagógiai nézeteiket. „Te jószagú Márta" — kiáltottam foL — Ezzel is úgy járok majd. mint a korábbi vizsgák alkalmával Nyéki Vörös Mátyásiét? Amikor az oktató arról fagatott, hogy ez a középkori győri kanonok mennyit nyomott a Jiteratúrában, és főként milyen vólt részleteiben az életútja, mé-egbe jöttem és ledaráltam: Győrött született, a nagyszombati papnevelőben tanult, szerény tehetségű, de ügyesen verselő h alálszemléletfl barokk költő, a iezsuitizmus mindenre elszánt propagandistája, aki a való világot hitványnak nevezte, a józan • ászéi ellentétes dogmák elfogadására akarta rávenni az olvasót... — További — sürgetett a tanár. — És Pázmány Péternek volt á Jobb keze. — Tovább, további Tehetetlennek éreztem magam, £s kijelentettem: — Többet nem tudok róla. Az egész figurát lényegtelennek tartom. Irodalmi szempontból... — Azt én mondom meg. mi a lényeges és nem ön — kelt ki magából, és öklével nagyot dörrentett az asztalra. És természetesen elzavart. „Mi lesz, ha megint...?" — tettem föl magamnak a kérdést, amely korántsem volt szónoki. Tudtam, ha ezúttal ls leintenek, hogy menjek újra még egy megaláztatásnak nem teszem ki magam. Nekifohászkodtam tehát az anyagnak, hogy a rosszakarat se gáncsolhasson el. Hajnaliéi az éjféli hírekig szajkóztam mint a megszállott. Már lepergett több mint két hét., és még mindig nem jutottam a kötelező olvasmányok végére. Ekkor kezdtem gondolkodni: kizárt, hogy ez az irgalmatlan mennyiségű fontoskodás mind egyformán szükséges. Nyilván „selejteznem" kell tehát, hogy a legnagyobbakra jusson több erő és idő. Így „szúrtam ki" a többi között Comenlust is. tekintettel arra. hogy már a maga korában követelte az általános népoktatást. no meg azért is. mert Lórántffy Zsuzsanna meghívására 1650-tól négy évig Sárospatakon is tanított. Szóval kezdtem odafigyelni erre a szimpatikus cseh-morva pedagógusra is. sőt annyira megszerettem, hogy érdekelt, mit jelent nála a panszofia gondolata, miért volt ez a kétségtelenül utópista fölfogás mégis haladás az ő korában, hogyan képzelte el az iskolarendszert, a tanórarendszerű iskolai munka megszervezését stb. Szárnyakat kaptam tőle. Comenius kiűzte belőlem a fáradtságot, újabb és újabb könyvek után kellett nyúlnom, és fölajzottan vártam a vizsga napját. Biztos voltam benne: ha bármilyen tételt fogok is ki, feleletemre — akárhányszor kérdeznek közben — csak ötöst kaphatok, a legrosszabb esetben négyest. Dúdoló lélekkel nyitottam be egy magas, barna, szárnyas ajtón. Mogorva vizsgáztatóm görnyedten ülve várt rám. székre mutatott, és máris megszólalt: — Beszéljen, kérem. Comenlusról. különös tekintettel rendszerének alapjaira. Madarat lehetett volna fogatni velem. Iám. még Fortuna ls mellettem vigyáz. állapítottam meg boldogan, s talán a kelleténél nagyobb hévvel fogtam bele. hogyan akarta Comenius fölszabadítani a gondolkodást a tekintélyi elv uralma alól, mert határtalanul bízott az ember megismerő képességében... Mondtam, mondtam, mint akit fölhúztak... A tanár oldalt fordult székével az asztal mögül, két térde közé lógatta bozontos üstökét és hallgatott. Akkor sem szólt, amikor kipirultán abbahagytam és megnéztem az órát. Jó negyven perce fogtam bele. már nyújtottam volna az indexet. hogy pingálja bele azt a szép ötöst. De vártam, hátha kérdez valamit. Ékkor nehézkesen fölállt az én vizsgáztatóm, és azt mondta teljesen érthetően: — Nem fogadom el! Sokáig pisloghattam rá. mert emeltebb hangon is megismételte. — Nem fogadom el! — Ugye... viccelni tetszik? Miért... mit kellett volna? — Nem viccelek kérem. Jöjjön három hét múlva! — Azt ugyan lesheti. Mit képzelnek önök... — Kérem, távozhat. Fölvett egy könyvet, kinyitotta. föléhajolt. Számára nem léteztem többé. Ekkor mutatkozott meg rajtam drága jó anyám ártatlan nevelési mulasztása. Ekkor tört kl rajtam az öt esztendei fegyelmezett tanulás minden kínjakeserűsége. Olyan szavakat vagdostam ellenségem fejéhez, amelyek csak erősen eufemlzálva tűrnék meg a nyomdafestéket. Féktelen dühvel rántottam be magam után az ajtót, s elrohantam. Hosszú hetekbe telt. míg sebeimet nyalogatva úgy-ahogy rendbe jöttem. Akkor a nagv ütés emléke, később a t>ennem tanyázó ősi konokság akadályozott meg abban. hogy visszamenjek Egy icipicit mindig csodáltam az olyan embert aki szemrebbenés nélkül tudott hazudni s ezzel gyakran azt a látszatot keltette. hogy ő az igazság fölkent bajnoka. Ugyanígy néztem azokra. akik mindig, bármilyen helyzetben talpra estek, mint a kandúr. Nekem a társadalmi együttélésben kötelező kegye? füllentés ls arcomba kergette a vért. míg többen mások a gyűlöletüket is fennkölt mosollyal, mézesmázos szöveggel tudták patástolni. Irigyeltem őket azért a képességért. hogy bármilyen lélekborzoló témához szenvtelenül, egyazon tónusban szóltak hozzá, s érzelmeiket egy isten se olvashatta le róluk. Szerkesztőségi párttltkárként próbáltam helytállni az ötvenes évek elején, amikor a főszerkesztő távolléte okán engem hívtak meg a városi párt-végrehajtóblzottságnak arra az ülésére, amelynek napirendjén a Délmagyarország tisztába tétele is szerepelt. Nem mintha sárosak lettünk volna, de szokásban volt rendszeresen meghányni-vetnl a lap dolgait, útravalót rakni a felelősök tarisznyájába. Mivel életemben először adatott meg. hogv a magas testület munkájába beavattak, kissé elfogódottan vártam. mi történik. A hivatásos pártmunkások a tőlük megszokott terminológiával mondták a magukét. Az asztalfőn ülő titkár először gondosan fölsorolta az újság erényeit, maid a már ismert „azonban" fordulattal, szóvá tett több valós problémát, amelyekről a szerkesztőségben ls élénk vita ment akkoriban. Az úgynevezett hiánylista ismertetése után figyelmünkbe ajánlotta „az ideológiai éberséget". „a megalkuvás nélküli osztályharcot", „az imperialista mesterkedések leleplezését", „a 1ól dolgozók példaképül állítását". Elkezdtem fészkelődni, s nagyokat nyeltem. Közbe akartam kottyantani, hogy „de, elvtársak, egyebet se csinálunk, mint harcolunk. leleplezünk és példaképül állítunk", de oldalba böktek, hogy legyek parlamentáris, akkor beszéljek, ha rám kerül a sor. Ki-k! kötelességének érezte, hogy tizenöt-húsz percig foglalkozzon velünk, ami — ezt úgy súgták balkézről — a lap Iránti megbecsülés és bizalom jele volt. Amlkóf 'már mértéken felül megbecsültnek éreztem magunkat, tekintve hogy a bizottság tagjai belelkesülten sorolták lapunk vétkeit, egyre pipiskedtem, hogy én is mondanék valamit. Észre sem vettek. Előttem még ketten kaptak szót. s ők külön-külön ls megkoronázták az eddig elhangzott negatívumdömpinget. A nőszövetség képviselője csevegő hangján szó szerint ezeket mondotta: — Kedves elvtársak, nekem az a véleményem, hogy a Délmagyarország olyan sajtó, amely foglalkozik amivel a napisajtónak foglalkozni kell, de az a véleményem, hogy az egyetemekkel többet kellene neki foglalkozni, bar nem tudom, hogy mennyit foglalkozik velük, de nekem azért az a véleményem, hogy többet kellene foglalkozni velük.... : Telehörpintettem a tüdőm, aztán hangosan kifújtam a levegőt. Lekoppintva a ceruzát, elég érthetően kijelentettem, hogy ez azért mégis csak sok, ez már kész kabaré. A következő hozzászóló rossz néven vehette rendhagyó magatartásom, mert hosszan csóválta a fejét, s láttam, türelmetlenül készülődik. Kérdeztem, kiféle-miféle ez a haragos bácsi, mire a mellettem ülő megnyúlt arccal, hüledezve visszakérdezett': — Az elvtárs nem ismeri az elvtársat az egyetemről? Pedig őt mindenki ismeri a városban. Én nem ismertem. Akkor még nem. Azóta igen. Azzal kezdte a jeles elvtárs, hogy a lap színvonalának csökkenését meg kell akadályozni. Odáig rendben volna, hogy rendszeresen igyekszik közölni antiklerikális anyagot, amelyik azonban most megy folytatásokban, az kritikán aluli, csapnivalóan primitív, megengedhetetlen a párt sajtójában. Ezért vállalni kell a felelősséget... „Ez megőrült" — gondoltam, s megint nyújtottam a kezem, hogv álljunk meg egy pillanatra. Az elnök nem reagált. így hát engedély nélkül vágtam bele az egyre jobban belemelegedő szónok szavaiba: — De, elvtársak, nem értem, mit akarnak, mi minden föllelhető antiklerikálls szöveget közzé tettünk mar. ezt a mostanit, az Ogonyok cimű szovjet folyóiratból vettük át, egy szegedi tanár fordította... Nem tudtam folytatni. A szónok székéről fölemelkedve, ujjal mutatott rám, úgy dörögte. — Ezt meg miért nem mondta az elvtársi? Önök becsapják a pártot, az olvasót, a Szovjetuniót ... Miért nem méltóztatnak a folytatások végén föltüntetni a forrást? Talán szégyellik...? Ez a páratlan lelemény és magabiztosság letaglózott. Megfordult a fejemben, hogy fölállok és eltűnök, ám az öntudat belőlem is gyávát csinált, és maradtam. Shakespeare jutott az eszembe, hogy az elszántság egészséges színét a gondolat elsápasztja, s lángoló képpel tűrtem a még Jó fél óráig tartó nagyképű kioktatást, és azt. hogy senki nem volt hajlandó leállítani vagy legalább elvenni ennek a „kritikának" az élét. Nyilván nem akarták az elvtársak megvámolni a lap Iránti megbecsülésnek és bizalomnak ezt a bőséges áradását. F. NAGY ISTVÁN Domanovszkyhagyaték Domanovszky Endre, a kétszeres Kossuth-díjas, Munkácsy-díjas, kiváló művész soha nem rendezett műveiből gyűjteményes kiállítást, erre csak most, nyolc esztendővel a halála után nyílt lehetőség, amikor születésének 75. évfordulója alkalmából hagyatéka állandó otthont kapott. Domanovszky Endre hagyatékát — száznál több grafikát. vázlatot, festményt, s tucatnyi naRy méretű gobelint — 19111-ben vásárolta meg a Művelődési Minisztérium. s a Fejér megyei Múzeumok Igazgatóságát bízta meg azzal, hogy a művész munkáit emlékmúzeumban helyezze el, ismertesse meg a nagyközönséggel. Az emlékmúzeum létesítésére a dunaújvárosi tanács vállalkozott, s egy toronyház földszintjén, több mint hárommillió forintos költséggel két kiállítási helyiséget alakíttatott ki. A dunaújvárosi Domanovszky-képtár első tárlata a közelmúltban nyílt meg. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen Dunaújváros adott otthont a Domanovszky-hagyatéknak., Az ötvenes években monumentális feladatokkal megbízott Domanovszky egyike volt azon keveseknek. akik a kötelező sematizmus időszakában is képesek voltak maradandó művet alkotni. A Domanovszky-képtár főfalán elhelyezett nagy méretű olajfestmény is mintha a művésznek a várossal való belső kapcsolatáról tanúskodna, ez a „Martinász" — villódzó fényekben fürdő alak a kékeszöld háttér előtt — már 1959-ben készült, nem megrendelésre, s egyike azoknak az alkotásoknak, amelyek élete végéig közel álltak az alkotóhoz. Mert a dunaújvárosi tárlatot kizárólag azokból a grafikákból, tanulmányokból és festményekből állították össze, amelyek Domanovszky műterméből valók, amelyekkel tehát ő maga vette magát körül utolsó éveiben. A Domanovszky-képtár első tárlata természetesen nem adhatott helyet a gazdag hagyaték egészének, de a kiállított művek illusztrálják a művész életútját, küzdelmét a húszas évektől haláláig. Ez a kiállítás hat hónapon át fogadja a látogatókat, majd a Fejér megyei Múzeumok Igazgatóságán tárolt művekből felújítják a képtár anyagát. A hagyaték bemutatásának kizárólagos joga a dunaújvárosi múzeumot illeti. Sajnos, a képtár méretei nem teszik lehetővé Domanovszky nagy méretű gobelinjeinek kiállítását, de így is alkalmas arra. hogy a látogatókat egy sor, Domanovszkyval kapcsolatos előítélettől megszabadítsa. A. G. Réber László öt rajza O & I V