Délmagyarország, 1982. január (72. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-30 / 25. szám

t Szombat, I9S2. január 30. 9 Ye reségeim Eseménydús ifjúkoromban, amikor friss kinevezésű r.-nyomozó tisztként Egerbe irányítottak a Pestről eltűnt Sulyok Dezsőék után szaglászni — mitagadás — nemcsak politikai töltetű ügyekbe keveredtem. Ezt azért mondom, mert a Vereségeim első részének olvastán többen megjegyezték: vallhattam volna egyéb, úgymond emberibb természetű vereségeimről is, úgysem hiszi el senki, hogy ilyenek nem voltak abban az időben. Vidám kollégák fogadtak a Heves megyei kapitánvsag klubjában. Jó néhány órát elidőztünk. Mivel nem tudhattam még, hol hajthatom álomra a fejem, albérlet után puhatolóztam. Kórusban mondták, hogy efelől egyet se búsuljak. Föltűnt ugyan ez az öszszehangolt egyetértés, de annak tulajdonítottam, hogy barátukká fogadtak, készek mindenben segíteni. — Szent Amálka jó lesz neked — mondta egy cingár hadnagy, inkább kijelentő, semmint kérdő módban, mire a társaság fergeteges röhögésben tört ki. — Mi az, hogy szent? — érdeklődtem bizonytalanul, gyanút fogva. — Oda se nézz! — legyintett egyikük. — Kicsit bolondos fehérnép, szeret imádkozni, meg gyónogatni. Amolyan ájtatos vénlány, majd téged is rákapat... Újabb frenetikus -kacaj, s minél önérzetesebben hajtogattam, hogy én nem vagyok istenes, meg hogy „a vallás ópium a népnek"." annál hangosabban mulatták rajtam. — Hol lehet Egerben olcsón vacsorázni? — próbáltam más irányba terelni a társalgást, annál inkább, mert akkoriban a hasam volt az istenem. Hiába. Veregették a vállam, hogy ne izguljak. Szent Amálka ellát a világon mindennel, amire csak szükségem van, s ha jó leszek hozzá, pénzbe se kerül. — Menjetek a pokolba! — tört ki belőlem is a baráti érzelem. — Mit bánom én, ha örökké imádkozik is, de most már vezessetek hozzá, mert éhes vagyok és álmos rettenetesen. » Szent Amálka a vár alatti Szervita utcában lakott, egy elég nedves szuterénben. Miután benyitottunk hozzá, röhencs kísérőim kissé megkomolyodva szalutált és eltűnt, én pedig vegyes érzelmekkel, kissé tétován topogtam a küszöbön. Láttam egy rakás szerencsétlenséget, aki lehetetlenül bő, földig érő, viseltes slafrokban, szemére húzott sötét fejkendő alól pislogott ki. Ügy láttam, igen fájdalmas, vagy inlcább sajnálkozó a ioklntete. de ezt nem tudtam halározottan eldönteni. Olyannak tűnt, mint aki túl van már mindenen, ám duzzadt szája és megvillanó szeme arra vallott, hogy 33—40 éves lehet. Gúnyája és Icissé ügyefogyott tartása persze többnek mutatta. Magamban öreganyámnak neveztem. A sparhelton hurka-kolbász sült, észveszejtő jó illat ülte meg a keskeny helyiséget amely, a sarokba tolt fekhelyről ítélve, konyha és háló volt egyszerre. Lassacskán megjött a hangom, és ki-" nyögtem, hogy kiadó szoba érdekelne. Alig észrevehetően bólintott s kissé görnyedt tartással mutatta jobbkézről az ajtót. Szegényesnek láttam mindent, gondoltam, meglépek én reggel ettől a szárazfájdalomtól. csak éjszakára maradok, hogy kialudjam végre magam. Az asszony belakatott disznótorossal amúgy istenesen, miköz.ben le nem vette rólam szomorú szemét. Már erősen környékezett az álom, mégis — hogy megháláljam a traktát — elnézegettem a relikviáit: a sugárzó szívű Jézust ábrázoló, Eucharisztikus Kongresszus föliratú szenteltvíz-tartót, a feketére mázolt jókora feszületet, az ágya fölött lógó, szokatlanul nagy rózsafüzért, a stelázsi oldalára rajzszöcezett szentképeket. Szoknyás janicsár ez — állapítottam meg a jóllakottak tárgyilagosságával —. egy beszáradt aggszűz, aki rettenetesen gyűlölheti az élet napos oldalát. Ezek a némberek az egyház legszilárdabb bástyái, akik annak idején — olvastam róla — irtó buzgalommal jelentgették föl a szép fiatal teremtéseket az inkvizíciónak. Hümmögtem, bólogattam, mire szükségesnek tartotta elmondani, hogy ő zöldséget szokott árulni a piacon, de csak a kismise végeztével, amit ő el nem mulasztana, nincs az a kincs, az isten látja a lelkét, imádsággal szokott kelni és feküdni. Végre bevonulhattam az utcai szobába, amelynek egyetlen bútorzata — a vaságyon kívül — a két ablak közé állított karszék volt, rajta egy horpadt bádoglavórral. Sivár egy környezet — húztam félre ismét a szám, de egye fene, a bére alig több a semminél. Lehet, hogy erre az egy éjszakára nem is kér semmit ez a csoroszlya, holnap meg, ha kimegy kofálkodni, már itt se vagyok. Ezzel bújtam be a különben tiszta huzatú paplan alá, s 'rózsásnak látván a jövőmet, örömmel vártam a jótékony álmot. De nicsak! Libbent a takaró, és mellém penderült valaki. Már alighanem átléptem az álom mesgyéjét. mert igen nehezén fogtam föl a valóságot. Ébren vagyok, nem vitás. Mire azonban egész bizonyos lehettem afelől, hogy a teniszlabda-rugalmasság, a rám ömlő tüzes láva, a megfeszült húr nem a milói Vénusz, hanem az én szállásadó nénikém, már hallottam is, hogy darálja az Udvözlégyet. A végére érvén pedig, keresztet vetett, és Jézus, segíts! sóhajtással végképp eloszlatta kételyeimet.. Az életben olyat még nem pipáltam, ártatlan lelkem a sötétben is belepirult. Alig huszonkét esztendőm szilaj erejét végül is szabadjára engedtem. „jöjjön, aminek jönnie kell" belenyugvással. Ez azonban édes-kevésnek bizonyult ahhoz. hogy Szent Amálka elaludjon, sőt. hajnali négykor még szelíd pofonokkal próbált engem is ébren tartani. Minek beszél jek mellé, másnao is ott ragadtam, sőt. harmad- *és negyednap szintén. Képtelen voltam kimozdulni, mintha bűvös erő fogott volna. Csak zabáltam és szerettem Amálkát, szinte öntudatlanul. Üzentek értem, hogy munkába kellene állnom, én meg nyögtem, hogy beteg vagyok, kezelnek. Egy hét múlva azonban megembereltem magam, szedtem a eók-mókot és beténferegtem a kapitányságra. — Fiúk, azonnal szóljatok az orvosnak, itt láttam a folyosón — kiáltotta el magát a politikai osztály deres üstökű vezetője, amint meglátott. A megye térképe előtt magyarázott valamit, de rögtön hozzámugrott aggodalmas arccal. Körüljárt, csóválta a fejét, majd hűvösen kijelentette: — Rossz tréfa volt, fiúk, nagyon rossz. Ezt nem kellett volna. — Nem bírtam tovább — függesztettem rá krisztusi ábrázatomat, s hálás voltam, hogy ezúttal nem hahotázott senki. — Te isten bolondja ,te — fordult hozzám atyaian, mintegy lezárva az ügyet. — Tudhattad volna, hogy Szent Amálka nimfomániás ... . * ötvenegy kora nyarán — kl tudja, milyen meggondolásból — tartalékos honvédtisztet akartak faragni belőlem. Akkor még magam sem tudtam, hogy teljességgel alkalmatlan vagyok erre a megtisztelő misszióra, ezért némi izgalommal vegyes büszkeséggel húztam magamra — életemben először — az uniformist. Komikusan hatottam ugyan, mivel hogy lötyögött rajtam minden, bő szárú csizmáim például nem párok voltak, hanem csak cimborák, ez azonban a Farkas-seregben vajmi keveset számított. Az volt a fontos, hogy a fenyvesbe vágott széles miniszteri úton ne legyen soha egyetlen falevél, egy mákszemnyi Idegen anyag. A madarakat is mind elhessegettük a tábor környékéről, nehogv megszentségtelenítsék az „önként vállalt vasfegyelem" e sajátságos bizonyítékát. Ekkor már ötesztendős mozgalmi múlttal bírtam, s a negyvenöt utáni évek demokratizmusával fertőzött eszem nehezen viselte az értelmetlen időtöltést, a pofa be típusú idomítast. Egyszer meg is kérdeztem, mi szükség van arra. hogy minden áldott nap új népköztársasági címert rakosgatunk ki színes cserepekből a sátrak elé. illetve miért rugdossák szét éjszaka azt, amit előző nap „alkottunk", de csúnyán ráfáztam. Egy hétig kellett járnom esténként külön kiképzésre, hogy megtanuljam: a katona nem kérdez, hanem végrehajtja a parancsot. Rossz tanuló lehettem akkoriban. de az is lehet, hogy az emlékezetem hagyott kl, tény azonban. a parancsnoki szentencia nem változott bennem determináló erővé. Még egyszer elkövettem ugyanazt a szörnyű baklövést, ami megbocsáthatatlan bűnnek számított. Ez pedig úgy történt, hogy pártnapra sorakoztatták az egész tanfolyamot az erdei tanterembe, vagyis egy tisztásra, ahol elfértünk mind a 280-an. Az előadó, húsz-egynéhányéves, tejfeles szájú hadnagyocska, elég lekezelő modorban beszélt velünk, a hidegháborús veszélyről szólva, beszélt velünk, a hidegháborús veszélyről szólva, betű szerint ejtette Eisenhower. Dulles meg Churchill nevét, ami bántotta a fülemet. Miután befejezte, pattogó hangon vezényelt: — Akinek van hozzászólása, tegye meg! Én, mint tiszta szívű, naiv emberke, azt hittem, komolyan beszél. Fölálltam hát a gimnasztorkák sűrűjében, és kicsit nyögdécselve elmondtam a magamét. Az volt a veleje, hogy a hallgatók legtöbbje tapasztalt pártmunkás, igazán megtisztelhetnének bennünket azzal, hogy a közismert, s a rádióban is egvre hall-, ható idegen neveket megtanulják kiejteni. Dermedt csend, sehol egy sziszszenés. egy félreérthető mozdulat. Darázs kóválygott a fejünk fölött, a hangja, mint a magasban közeledő bombázók zúgása. — Több nincs? Szakaszonként elvonulni! Fölszólaló a parancsnokhoz! Sejtettem a bajt, de úgy voltam vele, utánam az özönvíz. Amikor bebújtam a sátor nyílásán, rámüvöltöttek: — Menjen ki! Visszaléptem, majd kicsit jobban kihúzva, lesimítva magam, újra próbálkoztam. Fogalmam sem volt róla. mi a baj. így hát négyszer csinálták ugyanezt. Akkor jöttem rá, hogy megfeledkeztem a szolgálati szabályzatról, amely előírta, hogy feszes tartással, tisztelegve engedélyt kell kérni a belépésre, a beszélgetésre, sőt a távozásra is. Végre sikerült, mire tudomásomra hozták, hogy az előadó bírálatáért egyetlen nap eltávozást sem kaphatok. s ezúttal három hétig kell járnom külön kiképzésre a napi gyakorlatok végeztével. Mukkanás nélkül vettem tudomásul. Emiatt azonban képtelen voltam lecsutakolni magamról a sarat, kipucolni a maszatos puskát, amit pedig rettentő szigorúan ellenőriztek. Állandó szereplője lettem a kihallgatásoknak. A szigorúan katonás parancsnok mindig azzal lépett tőlem tovább, hogy nem leszek rendes ember soha az életben. F. NAGY ISTVÁN Kardot a hüvelybe!? L

elkes kis esztergályoscsapat kardot rántott a vállata ellen, hangoztatván: a gyárban nem becsülik eléggé munkájukat, s ami ennek természetes velejárója, keveset is fizetnek azért. Holott hasonló másik helyen jó pénzt adnak, ha „valaki kiteszi a tüdejét". Mikor szószólójuk — a tényekkel szurkálódó fiatalember — visszament a helyére, az ifjúsági parlament terített asztalánál ülő vezetők összevillantottak szemükkel: már megint elégedetlenkednek, pedig nemrég tettünk rá a bérükre. Mar majdnem mindenkinek megvan a lakása, kocsija, az átlagbérük is fölötte van a gyárinak. Mi kellene még...? Aztán a különebéden még ráfejelnek a hivatalos válaszra, hogy a mostani fiatalok a kelleténél többre vágynak... Az is előbújt két pohár után a gyár irányítóinak szájából, hogy „bezzeg, a mi időnkben felének is nagyon örültünk volna". És ezután kezdetét vette a generációk békétlensége. Egyik sem tágított a maga igazától. A konkrét követelés, hogy fizessenek több pénzt a jó munkáért, elvi síkra terelődött. Megkezdődött a puhítás. Akik csak tehették, beszéltek a „fiatalok fejével", hogy térjenek észhez, jó munkások, szükségesek a gyárnak. Az igazabbak mondták: várjatok a sorotokra. idővel minden rendben lesz. A lelkes kis esztergályoscsapat továbbra sem nyugodott: kért. követelt, mert hitte, hogy dolgozott. Mindaddig, míg egyik tudor feketén-fehéren be nem bizonyította, valóban szükséges, de nem nélkülözhetetlen a munkájuk. A gyár vezetői a lehető legjobb megoldást- választották. Ügy osztották a pénzt, hogy mindenkinek jusson. Ezekután elkezdődött a bizonygatás. Az érzelmek fölhúrozott hangjain szóltak a beszédek, dicsőnek kozmetikázódott, a múlt. s élmunkások hada sorakozott elő Birtalan Ferenc Decemberi liturgia hajnali tiszta hó kereng hegyeknek élén temetés szegetlen szárnyon ködbe leng haláltalan világba vész hajnal szárnyú a temetés haláltalan világra leng hegyeknek élén ködbe vész szegetlen tiszta hó dereng a statisztikák számoszlopaiból. Veteránná, hőssé formálódott egy generáció, időre, érdemre hivatkozva, kitüntetéseket csörgetve lépett elő, s megpróbálta hátrálásra kényszeríteni a türelmetlenkedőket. A csupa tűz, lelkes kis esztergályoscsapat ezután még nagyobbakat fúvott a harci kürtbe, s olyanokat is fölhoztak igazukra, hogy sokan eddig csak élték az állam pénzét, szinte semmit se tettek a rendszerért. Többen csak utasai voltak á szocializmus szekerének, nem tolói stb. Odáig merészkedtek, hogy ki is jelentették: nincs erkölcsi alapja ellökni a húsos fazék felé tartókat annak, aki hamarébb odaért Ezenkívül helytelen a világpiac számlájára írni a meglevő nehézségeket. Hogy ne legyen minden olyan egyszerű, újabb kimutatások láttak napvilágot, amelyek szerint a mostani világ olyan, hogy az igazgató is potomért vezeti a vállalatot, a főmérnök is fillérekért vállalja a kockázatot, és a párttitkár is, álmatlan éjszakák után és remegő gyomorral ajánl akármit is. Erről nem szabad megfeledkeznie senkinek sem. még a gyár legjobb esztergályosainak se. Azofikívül, ha lehetne, tudnák ők. kinek mennyit ér igazán a munkája. Az öregebb, megbékéltebb nagy esztergályoscsapat például mindig egy szóra áldozza a szabad szombatját. Tudja, mi a kommunista kötelesség. A tüzes kis esztergályoscsapat ezekután még nagyobb fityiszt mutatott, jelezvén, hogy a dumával már így is tele a padlás, s van különvéleményük a kommunista szombat lógásairól, kik csak a látszatmelóra harapnak. S mind jobban igazolódik a régiek bölcselete: hogy aki közel hajol a tűzhöz, jobban melegszik. A békés szóváltás hátrányos gyűlölködéssé változott, oly anynyira, hogy a fiatalok lejjebb vettek a lelkesedés lángjábóL Idővel még örömüket is fejezték ki, hogy elmondhatták észrevételeiket a saját fórumukon, sőt hallgatva a tapasztaltabbak tanácsára, kezdték kerülni a munkát, ahol csak lehetett. A végén odajutottak, hogy a legközelebbi demokratikus rendezvényen magukban tartják gondolataikat a bérezésről, s addig is keresnek valami pénzes melót a szabad idő eltöltésére. Tapétáznak, téglát hordanak, kereskednek, s mellényzsebből befizetik a rájuk eső kommunista szombati munka árát. Amiért meglesték fineszesebb társaikat, még csak meg se róhatók, mert rhegbékéltek a világgal, s majd az ifjúsági parlamentnek is hamarébb a végére érnek. S hogy a kardot sunyin kellett visszadugni a hüvelybe: nem az ő hibájuk. MAJOROS TIBOR 99