Délmagyarország, 1981. december (71. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-13 / 292. szám

Vasárnap, 1981. december 13. / 98 Állatbarát A z Idős madár- és díszhal­kereskedö boltja előtt áll az utcán, és galambokat etet. Tublcái hatalmas rajban te­lepednek köré; valahányszor csak megjelenik az ajtó előtt, szürkén lepik el a járdát, s nyü­zsögnek. tolakodnak a kenyér­morzsákért, nem tisztelik egy­mást. se a járókelőket, akiknek le kell lépniük az úttestre, ha nem akarják megriasztani a fa­lánk csapatot S az emberek ál­talában így tesznek: engedelme­sen kikerülik a galambrajt. Egy­részt tud ják, hogy vandál dolog lenne megzavarni őket a zabá­1 ás ban, másrészt praktikus okok ' is közrejátszanak: nem óhajta­nak a csattogva felrepülő mada­rak kőzött áttörve tollzuhatagot seperni a nyakukból, s nincs kedvük belegázolni a galambok jó emésztése következtében min­den napra szavatolt mocsokba. Legfeljebb egy-egy gyerek akad, aki élvezi ezt a játékot; az az­tán meg is kapja a fenyegeté­sekkel párosult átkokat a keres­kedőtől, akinek szeméből ilyen­kor leplezetlen gyűlölet szikrá­zik elő. Az idős úr ugyanis állatbarát — ezt a vak is láthatja. Nem éri be azzal, hogy választott hi­vatását gyakorolja; pintyeket, kanárikat, papagájokat. szín­pompás. áttetsző halacskákat és kis ékszerteknősöket ad él jó pénzért más állatbarátoknak; nem. ő még rátesz egy lapáttal: maga köré gyűjti Isten szabadon élő éhes madárkáit — éppen csak prédikációt nem Intéz hoz­zájuk. mint Assisi Szent Ferenc. Az emberekre mogorván san­dít. látnivaló, hogy sokat tapasz­talt férfiú, aki tudja, hogy ez a faj lassú erkölcsi kihalásra van ítélve, nincs benne semmi tisz­teletre méltó; az ember élkorcso­sodott, képmutató, pénzéhes, irigy és agresszív kreatúra; ha éppen nem árt valakinek, ez is csak azért, van, mert nincs meg az ereje ahhoz, hogy rossz le­gyen. s ha véletlenül jónak mu­tatkozik. az pedig csak lustasá­gából, vagy akaratának tehetet­lenségéből fakad. Egyvalakit méltat csak kö­szöntésre. sőt néha egy-egy fin­torszerű mosolyra is: az Idős. délceg, ősz hajú főorvost aki délelőttönként az utcában szok­ta sétáltatni ringó járású, pe­digrés, sok-sok nemesi előnevű afgán agarát, öt úgy látszik respektálja, talán mert szintén allatbarát... Mindez látszik a tekintetéből, miközben — ha nem zavarják — elmélázva eteti a galambokat. Nem hinném, hogy akad barátja a saját fajából, de ha mégis, az alighanem csak egy orvos, vagy egy másik állatbarát lehet. (A kettő különben gyakran egybe­esik.) A társadalomnak ezt a két — szociológiai szempontból össze­függésbe semmiképp sem hoz. ható rétegét ugyanis egy plat­formra tereli egy furcsa közös szenvedély. Az a szenvedély, amellyel mindenképpen meg akarnak győzni minket arról, hogy szánnlvalóan törpék és nyomorultak vagyunk. Az orvos esendő testünk meg­annyi hibáját, szabálytalanságát, rendellenességét tárja fel kéje­sen. s veti össze a képzeletében elő, Ideálisan funkcionáló szer­vezettel; maid fizikai lövőnkre vonatkozó egyre komorabb jós­latokkal Igyekszik a félelembe, lemondásba, kétségbeesésbe lök­ni. Az állatbarát jellemünket tisztességünket veszi célba, s ha­sonló megfontolásokból ttS2*a és nemes lovakkal, sírig hű ku­tyákkal. szorgalmas hangyákkal és bölcs elefántokkal hasonlítgat ijesze, éreztetvén, hogy megér­tünk a pusztulásra. Nyilvánvaló, hogy egyik ösz­szehasonlításból sem kerülhe­tünk kl előnyösen, s mlg fogún­kat csikorgatjuk tehetetlensé­Hűnkben, olykor bizarr látomá­saink támadnak: lám mintha en­nek a két emberfajtának las­sacskán valami glóriaféle kezde­né övezni nem.es homlokát. S mivel hiányzik belőlünk az erkölcsi nagyság, hogy ellenke­zés nélkül tudomásul vegyük a természet bölcs ítéletét. mely szerint az emberiség orvosokra és állatbarátokra, valamint em­berekre különíttetett el, miként a tiszta búzától az ocsu, időn­ként kitör belőlünk jellemünk minden alantas kisszerűsége, és a sarokba szorítva, minden lát­szatméltóságunkat levetkőzve, ocsmányul vagdalkozunk. Szavainkat ilyenkor ironikus­nak szánjuk, bár a lelkünk mé­lyén érezzük, hogy csak még szánalmasabbak leszünk: ellen­szegülésünk hullámai úgyis meg­törnek a rendíthetetlen erő és magabiztosság sziklaszirtjein. — Ö, kedves doktor úr — szi­szegjük tehetetlen dühünkben, mint egy félig már eltaposott, undorító hüllő —. ugyebár, ön, akiben oly páratlanul ötvöződik egy hiéna és egy dögkeselyű minden tulajdonsága, ugyebár ön még sohasem gondolt arra. hogy végül is hasonló, romlandó anyagból van gyúrva, s előbb­utóbb ugyanúgy sírba viszi az infarktus, a rák, vagy az elme­baj. mint minket, egyszerű ha­landókat? S ön, tisztelt állatba­rát úr. aki — hogy a hasonla­tok terén a szakmájánál marad­jak — leginkább egy patkányra emlékeztet, ön. aki mindent meg­vet és elítél, amit nem ér fel ésszel, de nem elég okos ahhoz, hogy megtartsa magának a vé­leményét. vajon kinek a tiszte­letét kívánja kivívni azzal a mizantróp eltökéltséggel, amivel a galambjait eteti? A kigömbölyödött, idétlenül totyogó tublcák elismerésére áhí­tozik talán? Nem akarom kiáb­rándítani, de ezekben a dögök­ben csak nagyon hiányosan fej­lődött ki a disztingválás képes­sége, és hiába rendez nekik min­dennap terülj asztalkámat. a legcsekélyebb gátlás nélkül fog­ják lerondítani holnap az ön tar fejebúbját, s bizonyára a főor­vos úr kackiás nyúlszőrkalapját sem kímélik. No, de ezt valószínűleg ön is jól tudja. Éppen ezért élnünk kell a gyanúperrel, hogv furcsa galambetető-szenvedélyében a galamb teljesen másodlagos, af­féle szükséges rossz. ön. uram. szívből utálja az eríibereket. akik különbek, mint kegyed, de ezt az érzést már régóta képte­len elviselni, ezért agvalta ki az állati elméleteit, titkon abban ' is reménykedve, hogy ez majd az egyéniség látszatát fogja köl­csönözni önnek. Galambjainak bárgyú serege — úgv véli — alá­támasztja ezt a látszatot. Nehezebb helyzetben van a főorvos úr. akinek az emberek jelentik a szükséges rosszat, és aki olyan gyöngéden szokott be­szélni kiöregedett táncosnőre emlékeztető, egyenes vérvonalú ebéhez, mint rendelőintézeti be­tegeihez soha. Neki ugyanis hi­vatalból az emberbarát látszatát kellene kelteni, s ő — bármeny­nyire nehezére esik is — igyek­szik végigjátszani ezt a szere­pet. A doktor úr körülményei között a szublimált állatbarát­ság nem egyeztethető össze a hi­vatásáról alkotott általános kép­pel, mint az ön esetében: állan­dóan konspirálnia kell. ö nem állhat ki a rendelő elé, hogy cukrot osztogasson a gyerekek­nek. és nem sétáltathatja pórá­zon a pácienseit verőfényes dél­előttökön. Azt, hogy a látszat fennmarad­jon. a doktor úrnak minden in­telligenciája. jó modora, alkal­mazkodóképessége (ezek a tulaj­donságok önből hiányoznak, de nincs is szüksége rájuk) latba­vetésével kell elérnie. El is éri rendre, de nem akár­milyen önmegtartóztatás árán; ettől bizony el lehet fáradni. A fáradtságot pedig k^ kell pihen­ni, ennek legjobb mód ja az, hogy az ember megsétáltatja az aga­rát... Persze mindezt sohasem fenn­hangon mondjuk, hogy is meré­szelnénk. Ö, dehogy; illemtudó­an kikerüljük a gaiambcsaoatot. és lesütött szemmel megyünk el a bolt előtt. Ha néha vesszük a bátorságot és visszapillantunk, azt is lát­hatjuk, hogy a főorvos úr dél­cegen, derűsen, egészségesen már föl is tűnt a sarkon, kezé­ben a póráz. Még néhány perc és ő ls az üzlet elé ér. s két ujját finom eleganciával a kalapja széléhez emeli. ön. a másik állatbarát, tisztelettudóan megbiccenti ko­pasz fejét, s arcán megjelenik az a fintorszerű mosoly. — Milyen kedves ember — gondolják mindketten szinte ugyanabban a pillanatban. CüÖMÖRY ALBERT Társaságban nem vakaródzunk! T essék elképzelni egy termet, amely tudományos viták és fölolvasóülések színtere szokott lenni! Hosszú asztalok a résztvevőknek, egy másik hosszú asztal — mondjuk úgy, ahogy szoktuk: az elnökségnek. Ezt még könnyű elképzelni, fantázia ahhoz kell, hogy az elnökségi asztalra egyszercsak fölteszi egy kutya a fejét, és szembenéz az emberek­kel. Nem kísérleti áldozat, ut­cán járó. hétköznapi kutya. Kü­lönlegessége csak az, hogy az eb nevezet erőszakkal se illene rá. Nem kér szót, nem ugat bele, csak figyel. Amikor elunja, vagy már mindent látott, visszavonul, és elnyúlik a padlón. Valami mo­toszkálhat a fejében, pár perc múlva föláll, jön-megy, járkál és közben figyel. Ha látná a gazdája asztali kí­váncsiságát, biztosan rászólna, hogy nem Illik a kutyafej az asz­talra, laposakat pislantani és ásí­tani pedig főleg nem illik, de nem látó ember a gazda. A Györffy Barna nevét viselő — kutatókat és fizikai dolgozókat egybefogó — szocialista brigád fölajánlotta, három éven át tá­mogatja a vakvezető kutyákat képző intézetet. Hubay Barna, a kutyával közlekedők szakcsoport­jának elnöke azért jött el, hogy köszönetet mondjon érte. övé a kutya. Cifra története van ennek az intézetnek. Társadalmi összefo­gással fölépült, aztán „intézmé­nyesítették", és egy határozattal megszüntették. Filmet forgatott a televízió a vakvezető kutyákról, de az intézetbe már be se me­hettek. Minek filmezze azt, ami nincsen? Látták a műsort a sze­gedi Gabonatermesztési Kutató­intézet dolgozói is, elhatározták, segítenek, és másokat is segítés­re buzdítsanak. Fölhívásukat la­punk közölte annak idején, jól­eső érzéssel írjuk most le. hogy házon belül tizennyolc brigád csatlakozott hozzájuk, és alkal­manként vállalt különmunkájuk bérét küldték el. Szívesen mond­juk a számot is: huszonhétezer forintról van szó. Azonnal mellé kell írnunk Baranyai Mária ne­vét, akinek az intézethez semmi köze nincsen, de csatlakozott a segítők táborához. Minden hónap­ban ötezer forintot küld. Áldo­zatkészsége tiszteletet érdemel. Akik a teremben vannak, lep­lezetlen kíváncsisággal érdeklőd­nek a teljes joggal jelenlevő ku­tya iránt. Aki teheti, megsimo­gatja. aki bátrabb, és ismeri a kutyák szokásait, kedvességből meg is ütögeti a fejét, vagy a nyaka táián markolássza a bőrt. A gazda elmondja. Szegeden járt elemibe és gimnáziumba is. öt évvel ezelőtt vesztette el sze­mevilágát. A kórházban már el­határozta. kutyát vesz majd, és megtanítja a napi szolgálatra, mert nem tudta, hogy a tanítás külön szakértelmet kíván, meg azt se, hogy működik kutyákat tanító, vakok vezetésére oktató intézet. A tanítást és oktatást emberre szeretjük alkalmazni, állatokra inkább az idomítás passzol, ne legyen harag belőle, ha fönntartás nélkül eredeti je­lentését értjük most a kutyákra is. Értelmesnek tartjuk őket, és párját ritkítóan hűségesnek, de ezekre a szép tulajdonságokra a vakvezető teszi föl a koronát. A nekivadult városi forgalomban teljes biztonsággal vezeti gazdá­ját. Erre már nem elég az a mon­dás, hogy minden állatnak meg­van a magához való esze. Ha fél­relép. a gazdája pusztul. Azért említődik Szeged, hogy hozzá lehessen mondani: ebből a városból senki nem kért kutyát. Biztosan azért, mert nem tudja, akinek kellene, hogy kérni lehet. Idén tizenhatot képeztek, jövőre húszat akarnak, de így is kell annyit várni a jelentkezőnek, mint egy Trabantra. Nem mind­nek, mert emberséges szempon­tok előbbre vihetnek valakit a sorban. Mit ért ez a kutya? Körülbelül huszonkét kilométert utazik a gazdája autóbusszal, HÉV-vel és villamossal, zökkenők nélkül. Ha azt mondja neki, most az autó­buszhoz megyünk, akkor odave­zeti a megállóhoz. A tábla osz­lopához, mert mindig elöl száll­nak föl. Utcán járva, minden sa­roknál megáll, és várja az uta­sítást: *előre, jobbra, vagy balra. Ha valahová mennek, elég annyit mondani, hogy kapuhoz, és a ka­pu előtt megáll. Keresd meg a lépcsőt! Fölmennek rajta. Ajtó­hoz! Az első ajtónál megáll. To­vább előre! Ajtóhoz! A második ajtónál is megállnak, és így ha­ladnak mindig tovább. Ügy ve­zet tehát, hogy a gazda gondol­kodik, neki kell tudnia, hol jár­nak, és hová akarnak jutni. Mégis meglepődünk, amikor nyu­godt, intő hangon hátraszól: tár­saságban nem vakaródzunk! El­hisszük, hogy elszégyellte magát, mert abban a pillanatban abba­hagyja. Evvel az állattal lehet beszélni! Hallottuk, nem Igaz, hogy a villanyrendőr színeit meg tudja különböztetni, mert a kutya szín­x vak, mégis akkor megy csak át a kereszteződésben, ha szabad. Honnan tudja? A többi embert figyeli. Izgágákra viszont nem ad, ha valaki beugrik a pirosba, nem megy utána. Ügy is mond­hatnánk, érzéke van a finomsá­gokra. A járókelőkkel soha nem kezd ki, de ha dülöngélő része­get lát, megugatja. Nem .kell kutya armak, aki gyerekkorában megtanul bottal közlekedni, de ha felnőtt előtt sötétül el a világ, nem nélkülöz­heti a segítséget. Nálunk csak német juhászkutyát tanítanak er­re a föladatra, és csak szukát A hím csavargóbb természetű, min­den fa és minden oszlop érdekli, nehezebb boldogulni vele. A szu­ka viszont szűzi alázattal riseli sorsát, anyai örömök soha nem érik. noha a természet évenként kétszer igen erősen ösztönzi pár­választásra. Annyira emberhez tartozónak érezte már mindenki, el is hangzott: szegény kutya! Otthon szép kis háza van a kertben, szolgálata Jutalmául, de használaton kívül. Ha a gazdája hajlandó lenne követni, biztosan elfoglalná, de egyedül? A ma­gányt nem neki találták kl. HORVÁTH DEZSŐ Mindennapi kifejezéseink S zeptember elején a nyár to­vábbra is bőkezűen osz­totta ajándékait. Éppen a ház nagy teraszán helyezkedtünk el, hogy élvezzük Balatonfüred alkonyának meg nem unható va­rázsát, lírai szépségű színeit, mi­kor a ház előtt egy fehér autó állt meg. Kiszállt belőle egy ma­gas termetű, sovány, fekete, gön­dör hajú, bajuszos fiatal férfi, aki a feléje Indult házlasszonnyhoz hosszú, éneklő hangsúllyal színe­zett szónoklatot Intézett — ango­lul. A ház asszonya takaros vil­lát vezetett, sok hazai és külföldi vendég Járt hozzá, főleg néme­tek. Nyelvtudás nélkül ls elbol­dogult. mindössze néhány német szót ismert. Most zavarban volt. — Ich ... na most mit mond­jak ... mit fahren... érted? — A frász essen bele ,,. Aztán arca hirtelen felvidult, szélesen, elégedetten mosolygott, mint aki kincset lett. vagy meg­oldást talált súlyos gondjaira, és kirukkolt egész angol szókészle­tével: kapsz egy apartmant, oké? A férfi nevetve bólintott, hetyke kis bajuszát pödörgette és újabb angol mondatokat zúdított sze­gény asszonyra, aki égnek emelte szemeit, de csak engem látott meg a ! érászon. — Tessék már lejönni és segí­teni nekem! Lesétáltam, és megtudtam, hogy az egyik szállodából — ahol telt ház volt — átszólt a portás, hogy lenn-e hely egy angol család szá­mára? Az igenlő válasz után ér­tek ide. Elmondta a háziasszony még nzt is. hogy fia lakása jelen­leg üres, ott szeretné őket elhe­lyezni. Aztán halkabban megkér­dezte. hogy talán csak nem ci­gányok ezek? Mert úgy néznek ki. Rövid beszélgetés tisztázta, hopv a család ománi, azért be­szélt angolul, mert tapasztalata szerint errefelé arabul kevesen értenek, de az angollal általában boldogul. A kocsihoz lépett, ki­hívta a bent ülőket Kikászolódott egy fekete, középkorú hölgy fe­kete ruhában, kisegített egy fiatal asszonyt, aki hófehérbe öltözött, karjában tartott egy cigányosan fekete csecsemőt. A fiatal apa boldogan mutatta be családját/a kicsire pedig láthatólag felettébb büszke volt. Megtudtam, hogy egy nagyvál­lalat üzletkötője, négy hónapja Magyarországon él, most szabad­sápét tölti, és megmutatja család­jának az ország szép vidékeit. Az­tán váratlanul darabokra tört, kicsavart magyarsággal folytatta: — En ertek madjar sok, csak frász essen jelentsen mit? Háziasszonyom elpirult, fejét lehajtotta, cipőjével jeleket raj­zolt it sárga homokba; nagy za­varban lehetett, ezért segítségére siettem. — Is a fene egye mteget érted? — Edje fene meg, menj franc­ba, jelent go to hell, menj pokol­hoz, frász nem ertek. En tanul madjar, szavat felír. Elővett egy vaskos, kék noteszt és átnyújtotta. Azt állította, hogy a legtöbbször használt magyar szavak és kifejezések sorakoznak egymás alatt, ezeket utcán, pia­con, gyerekektől hallotta, de a legtöbbjét baráti körben. Mellet­tük olvashattam a hevenyészett angol fordítást. Engedjék meg, hogy ne részle­tezzem, amiket ott olvastam. Ez a derék ománi férfi meg volt győződve arról, hogy a mai ma­gyar köznapi beszéd Jellegzetes szavait és kifejezéseit jegyezte fel, és tanulja is szorgalmasan. Mi­csoda képtelenség? Honfiúi önér­zetem felbolydult, és vadul há­borgott. Nem hogy nyomdafesté­ket nem tűrne ez a kis gyűjte­mény, de ha mégis kinyomtatnák, talán a papír is meggyulladna! Később, átgondolva ezt a je­lenetet, szorongok egy kicsit. Ta­lán közel Jár ez a derék ománi a (szomorú) valósághoz? BANKI MIHÁLY

Next

/
Thumbnails
Contents