Délmagyarország, 1981. december (71. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-13 / 292. szám
Vasárnap, 1981. december 13. / 98 Állatbarát A z Idős madár- és díszhalkereskedö boltja előtt áll az utcán, és galambokat etet. Tublcái hatalmas rajban telepednek köré; valahányszor csak megjelenik az ajtó előtt, szürkén lepik el a járdát, s nyüzsögnek. tolakodnak a kenyérmorzsákért, nem tisztelik egymást. se a járókelőket, akiknek le kell lépniük az úttestre, ha nem akarják megriasztani a falánk csapatot S az emberek általában így tesznek: engedelmesen kikerülik a galambrajt. Egyrészt tud ják, hogy vandál dolog lenne megzavarni őket a zabá1 ás ban, másrészt praktikus okok ' is közrejátszanak: nem óhajtanak a csattogva felrepülő madarak kőzött áttörve tollzuhatagot seperni a nyakukból, s nincs kedvük belegázolni a galambok jó emésztése következtében minden napra szavatolt mocsokba. Legfeljebb egy-egy gyerek akad, aki élvezi ezt a játékot; az aztán meg is kapja a fenyegetésekkel párosult átkokat a kereskedőtől, akinek szeméből ilyenkor leplezetlen gyűlölet szikrázik elő. Az idős úr ugyanis állatbarát — ezt a vak is láthatja. Nem éri be azzal, hogy választott hivatását gyakorolja; pintyeket, kanárikat, papagájokat. színpompás. áttetsző halacskákat és kis ékszerteknősöket ad él jó pénzért más állatbarátoknak; nem. ő még rátesz egy lapáttal: maga köré gyűjti Isten szabadon élő éhes madárkáit — éppen csak prédikációt nem Intéz hozzájuk. mint Assisi Szent Ferenc. Az emberekre mogorván sandít. látnivaló, hogy sokat tapasztalt férfiú, aki tudja, hogy ez a faj lassú erkölcsi kihalásra van ítélve, nincs benne semmi tiszteletre méltó; az ember élkorcsosodott, képmutató, pénzéhes, irigy és agresszív kreatúra; ha éppen nem árt valakinek, ez is csak azért, van, mert nincs meg az ereje ahhoz, hogy rossz legyen. s ha véletlenül jónak mutatkozik. az pedig csak lustaságából, vagy akaratának tehetetlenségéből fakad. Egyvalakit méltat csak köszöntésre. sőt néha egy-egy fintorszerű mosolyra is: az Idős. délceg, ősz hajú főorvost aki délelőttönként az utcában szokta sétáltatni ringó járású, pedigrés, sok-sok nemesi előnevű afgán agarát, öt úgy látszik respektálja, talán mert szintén allatbarát... Mindez látszik a tekintetéből, miközben — ha nem zavarják — elmélázva eteti a galambokat. Nem hinném, hogy akad barátja a saját fajából, de ha mégis, az alighanem csak egy orvos, vagy egy másik állatbarát lehet. (A kettő különben gyakran egybeesik.) A társadalomnak ezt a két — szociológiai szempontból összefüggésbe semmiképp sem hoz. ható rétegét ugyanis egy platformra tereli egy furcsa közös szenvedély. Az a szenvedély, amellyel mindenképpen meg akarnak győzni minket arról, hogy szánnlvalóan törpék és nyomorultak vagyunk. Az orvos esendő testünk megannyi hibáját, szabálytalanságát, rendellenességét tárja fel kéjesen. s veti össze a képzeletében elő, Ideálisan funkcionáló szervezettel; maid fizikai lövőnkre vonatkozó egyre komorabb jóslatokkal Igyekszik a félelembe, lemondásba, kétségbeesésbe lökni. Az állatbarát jellemünket tisztességünket veszi célba, s hasonló megfontolásokból ttS2*a és nemes lovakkal, sírig hű kutyákkal. szorgalmas hangyákkal és bölcs elefántokkal hasonlítgat ijesze, éreztetvén, hogy megértünk a pusztulásra. Nyilvánvaló, hogy egyik öszszehasonlításból sem kerülhetünk kl előnyösen, s mlg fogúnkat csikorgatjuk tehetetlenséHűnkben, olykor bizarr látomásaink támadnak: lám mintha ennek a két emberfajtának lassacskán valami glóriaféle kezdené övezni nem.es homlokát. S mivel hiányzik belőlünk az erkölcsi nagyság, hogy ellenkezés nélkül tudomásul vegyük a természet bölcs ítéletét. mely szerint az emberiség orvosokra és állatbarátokra, valamint emberekre különíttetett el, miként a tiszta búzától az ocsu, időnként kitör belőlünk jellemünk minden alantas kisszerűsége, és a sarokba szorítva, minden látszatméltóságunkat levetkőzve, ocsmányul vagdalkozunk. Szavainkat ilyenkor ironikusnak szánjuk, bár a lelkünk mélyén érezzük, hogy csak még szánalmasabbak leszünk: ellenszegülésünk hullámai úgyis megtörnek a rendíthetetlen erő és magabiztosság sziklaszirtjein. — Ö, kedves doktor úr — sziszegjük tehetetlen dühünkben, mint egy félig már eltaposott, undorító hüllő —. ugyebár, ön, akiben oly páratlanul ötvöződik egy hiéna és egy dögkeselyű minden tulajdonsága, ugyebár ön még sohasem gondolt arra. hogy végül is hasonló, romlandó anyagból van gyúrva, s előbbutóbb ugyanúgy sírba viszi az infarktus, a rák, vagy az elmebaj. mint minket, egyszerű halandókat? S ön, tisztelt állatbarát úr. aki — hogy a hasonlatok terén a szakmájánál maradjak — leginkább egy patkányra emlékeztet, ön. aki mindent megvet és elítél, amit nem ér fel ésszel, de nem elég okos ahhoz, hogy megtartsa magának a véleményét. vajon kinek a tiszteletét kívánja kivívni azzal a mizantróp eltökéltséggel, amivel a galambjait eteti? A kigömbölyödött, idétlenül totyogó tublcák elismerésére áhítozik talán? Nem akarom kiábrándítani, de ezekben a dögökben csak nagyon hiányosan fejlődött ki a disztingválás képessége, és hiába rendez nekik mindennap terülj asztalkámat. a legcsekélyebb gátlás nélkül fogják lerondítani holnap az ön tar fejebúbját, s bizonyára a főorvos úr kackiás nyúlszőrkalapját sem kímélik. No, de ezt valószínűleg ön is jól tudja. Éppen ezért élnünk kell a gyanúperrel, hogv furcsa galambetető-szenvedélyében a galamb teljesen másodlagos, afféle szükséges rossz. ön. uram. szívből utálja az eríibereket. akik különbek, mint kegyed, de ezt az érzést már régóta képtelen elviselni, ezért agvalta ki az állati elméleteit, titkon abban ' is reménykedve, hogy ez majd az egyéniség látszatát fogja kölcsönözni önnek. Galambjainak bárgyú serege — úgv véli — alátámasztja ezt a látszatot. Nehezebb helyzetben van a főorvos úr. akinek az emberek jelentik a szükséges rosszat, és aki olyan gyöngéden szokott beszélni kiöregedett táncosnőre emlékeztető, egyenes vérvonalú ebéhez, mint rendelőintézeti betegeihez soha. Neki ugyanis hivatalból az emberbarát látszatát kellene kelteni, s ő — bármenynyire nehezére esik is — igyekszik végigjátszani ezt a szerepet. A doktor úr körülményei között a szublimált állatbarátság nem egyeztethető össze a hivatásáról alkotott általános képpel, mint az ön esetében: állandóan konspirálnia kell. ö nem állhat ki a rendelő elé, hogy cukrot osztogasson a gyerekeknek. és nem sétáltathatja pórázon a pácienseit verőfényes délelőttökön. Azt, hogy a látszat fennmaradjon. a doktor úrnak minden intelligenciája. jó modora, alkalmazkodóképessége (ezek a tulajdonságok önből hiányoznak, de nincs is szüksége rájuk) latbavetésével kell elérnie. El is éri rendre, de nem akármilyen önmegtartóztatás árán; ettől bizony el lehet fáradni. A fáradtságot pedig k^ kell pihenni, ennek legjobb mód ja az, hogy az ember megsétáltatja az agarát... Persze mindezt sohasem fennhangon mondjuk, hogy is merészelnénk. Ö, dehogy; illemtudóan kikerüljük a gaiambcsaoatot. és lesütött szemmel megyünk el a bolt előtt. Ha néha vesszük a bátorságot és visszapillantunk, azt is láthatjuk, hogy a főorvos úr délcegen, derűsen, egészségesen már föl is tűnt a sarkon, kezében a póráz. Még néhány perc és ő ls az üzlet elé ér. s két ujját finom eleganciával a kalapja széléhez emeli. ön. a másik állatbarát, tisztelettudóan megbiccenti kopasz fejét, s arcán megjelenik az a fintorszerű mosoly. — Milyen kedves ember — gondolják mindketten szinte ugyanabban a pillanatban. CüÖMÖRY ALBERT Társaságban nem vakaródzunk! T essék elképzelni egy termet, amely tudományos viták és fölolvasóülések színtere szokott lenni! Hosszú asztalok a résztvevőknek, egy másik hosszú asztal — mondjuk úgy, ahogy szoktuk: az elnökségnek. Ezt még könnyű elképzelni, fantázia ahhoz kell, hogy az elnökségi asztalra egyszercsak fölteszi egy kutya a fejét, és szembenéz az emberekkel. Nem kísérleti áldozat, utcán járó. hétköznapi kutya. Különlegessége csak az, hogy az eb nevezet erőszakkal se illene rá. Nem kér szót, nem ugat bele, csak figyel. Amikor elunja, vagy már mindent látott, visszavonul, és elnyúlik a padlón. Valami motoszkálhat a fejében, pár perc múlva föláll, jön-megy, járkál és közben figyel. Ha látná a gazdája asztali kíváncsiságát, biztosan rászólna, hogy nem Illik a kutyafej az asztalra, laposakat pislantani és ásítani pedig főleg nem illik, de nem látó ember a gazda. A Györffy Barna nevét viselő — kutatókat és fizikai dolgozókat egybefogó — szocialista brigád fölajánlotta, három éven át támogatja a vakvezető kutyákat képző intézetet. Hubay Barna, a kutyával közlekedők szakcsoportjának elnöke azért jött el, hogy köszönetet mondjon érte. övé a kutya. Cifra története van ennek az intézetnek. Társadalmi összefogással fölépült, aztán „intézményesítették", és egy határozattal megszüntették. Filmet forgatott a televízió a vakvezető kutyákról, de az intézetbe már be se mehettek. Minek filmezze azt, ami nincsen? Látták a műsort a szegedi Gabonatermesztési Kutatóintézet dolgozói is, elhatározták, segítenek, és másokat is segítésre buzdítsanak. Fölhívásukat lapunk közölte annak idején, jóleső érzéssel írjuk most le. hogy házon belül tizennyolc brigád csatlakozott hozzájuk, és alkalmanként vállalt különmunkájuk bérét küldték el. Szívesen mondjuk a számot is: huszonhétezer forintról van szó. Azonnal mellé kell írnunk Baranyai Mária nevét, akinek az intézethez semmi köze nincsen, de csatlakozott a segítők táborához. Minden hónapban ötezer forintot küld. Áldozatkészsége tiszteletet érdemel. Akik a teremben vannak, leplezetlen kíváncsisággal érdeklődnek a teljes joggal jelenlevő kutya iránt. Aki teheti, megsimogatja. aki bátrabb, és ismeri a kutyák szokásait, kedvességből meg is ütögeti a fejét, vagy a nyaka táián markolássza a bőrt. A gazda elmondja. Szegeden járt elemibe és gimnáziumba is. öt évvel ezelőtt vesztette el szemevilágát. A kórházban már elhatározta. kutyát vesz majd, és megtanítja a napi szolgálatra, mert nem tudta, hogy a tanítás külön szakértelmet kíván, meg azt se, hogy működik kutyákat tanító, vakok vezetésére oktató intézet. A tanítást és oktatást emberre szeretjük alkalmazni, állatokra inkább az idomítás passzol, ne legyen harag belőle, ha fönntartás nélkül eredeti jelentését értjük most a kutyákra is. Értelmesnek tartjuk őket, és párját ritkítóan hűségesnek, de ezekre a szép tulajdonságokra a vakvezető teszi föl a koronát. A nekivadult városi forgalomban teljes biztonsággal vezeti gazdáját. Erre már nem elég az a mondás, hogy minden állatnak megvan a magához való esze. Ha félrelép. a gazdája pusztul. Azért említődik Szeged, hogy hozzá lehessen mondani: ebből a városból senki nem kért kutyát. Biztosan azért, mert nem tudja, akinek kellene, hogy kérni lehet. Idén tizenhatot képeztek, jövőre húszat akarnak, de így is kell annyit várni a jelentkezőnek, mint egy Trabantra. Nem mindnek, mert emberséges szempontok előbbre vihetnek valakit a sorban. Mit ért ez a kutya? Körülbelül huszonkét kilométert utazik a gazdája autóbusszal, HÉV-vel és villamossal, zökkenők nélkül. Ha azt mondja neki, most az autóbuszhoz megyünk, akkor odavezeti a megállóhoz. A tábla oszlopához, mert mindig elöl szállnak föl. Utcán járva, minden saroknál megáll, és várja az utasítást: *előre, jobbra, vagy balra. Ha valahová mennek, elég annyit mondani, hogy kapuhoz, és a kapu előtt megáll. Keresd meg a lépcsőt! Fölmennek rajta. Ajtóhoz! Az első ajtónál megáll. Tovább előre! Ajtóhoz! A második ajtónál is megállnak, és így haladnak mindig tovább. Ügy vezet tehát, hogy a gazda gondolkodik, neki kell tudnia, hol járnak, és hová akarnak jutni. Mégis meglepődünk, amikor nyugodt, intő hangon hátraszól: társaságban nem vakaródzunk! Elhisszük, hogy elszégyellte magát, mert abban a pillanatban abbahagyja. Evvel az állattal lehet beszélni! Hallottuk, nem Igaz, hogy a villanyrendőr színeit meg tudja különböztetni, mert a kutya színx vak, mégis akkor megy csak át a kereszteződésben, ha szabad. Honnan tudja? A többi embert figyeli. Izgágákra viszont nem ad, ha valaki beugrik a pirosba, nem megy utána. Ügy is mondhatnánk, érzéke van a finomságokra. A járókelőkkel soha nem kezd ki, de ha dülöngélő részeget lát, megugatja. Nem .kell kutya armak, aki gyerekkorában megtanul bottal közlekedni, de ha felnőtt előtt sötétül el a világ, nem nélkülözheti a segítséget. Nálunk csak német juhászkutyát tanítanak erre a föladatra, és csak szukát A hím csavargóbb természetű, minden fa és minden oszlop érdekli, nehezebb boldogulni vele. A szuka viszont szűzi alázattal riseli sorsát, anyai örömök soha nem érik. noha a természet évenként kétszer igen erősen ösztönzi párválasztásra. Annyira emberhez tartozónak érezte már mindenki, el is hangzott: szegény kutya! Otthon szép kis háza van a kertben, szolgálata Jutalmául, de használaton kívül. Ha a gazdája hajlandó lenne követni, biztosan elfoglalná, de egyedül? A magányt nem neki találták kl. HORVÁTH DEZSŐ Mindennapi kifejezéseink S zeptember elején a nyár továbbra is bőkezűen osztotta ajándékait. Éppen a ház nagy teraszán helyezkedtünk el, hogy élvezzük Balatonfüred alkonyának meg nem unható varázsát, lírai szépségű színeit, mikor a ház előtt egy fehér autó állt meg. Kiszállt belőle egy magas termetű, sovány, fekete, göndör hajú, bajuszos fiatal férfi, aki a feléje Indult házlasszonnyhoz hosszú, éneklő hangsúllyal színezett szónoklatot Intézett — angolul. A ház asszonya takaros villát vezetett, sok hazai és külföldi vendég Járt hozzá, főleg németek. Nyelvtudás nélkül ls elboldogult. mindössze néhány német szót ismert. Most zavarban volt. — Ich ... na most mit mondjak ... mit fahren... érted? — A frász essen bele ,,. Aztán arca hirtelen felvidult, szélesen, elégedetten mosolygott, mint aki kincset lett. vagy megoldást talált súlyos gondjaira, és kirukkolt egész angol szókészletével: kapsz egy apartmant, oké? A férfi nevetve bólintott, hetyke kis bajuszát pödörgette és újabb angol mondatokat zúdított szegény asszonyra, aki égnek emelte szemeit, de csak engem látott meg a ! érászon. — Tessék már lejönni és segíteni nekem! Lesétáltam, és megtudtam, hogy az egyik szállodából — ahol telt ház volt — átszólt a portás, hogy lenn-e hely egy angol család számára? Az igenlő válasz után értek ide. Elmondta a háziasszony még nzt is. hogy fia lakása jelenleg üres, ott szeretné őket elhelyezni. Aztán halkabban megkérdezte. hogy talán csak nem cigányok ezek? Mert úgy néznek ki. Rövid beszélgetés tisztázta, hopv a család ománi, azért beszélt angolul, mert tapasztalata szerint errefelé arabul kevesen értenek, de az angollal általában boldogul. A kocsihoz lépett, kihívta a bent ülőket Kikászolódott egy fekete, középkorú hölgy fekete ruhában, kisegített egy fiatal asszonyt, aki hófehérbe öltözött, karjában tartott egy cigányosan fekete csecsemőt. A fiatal apa boldogan mutatta be családját/a kicsire pedig láthatólag felettébb büszke volt. Megtudtam, hogy egy nagyvállalat üzletkötője, négy hónapja Magyarországon él, most szabadsápét tölti, és megmutatja családjának az ország szép vidékeit. Aztán váratlanul darabokra tört, kicsavart magyarsággal folytatta: — En ertek madjar sok, csak frász essen jelentsen mit? Háziasszonyom elpirult, fejét lehajtotta, cipőjével jeleket rajzolt it sárga homokba; nagy zavarban lehetett, ezért segítségére siettem. — Is a fene egye mteget érted? — Edje fene meg, menj francba, jelent go to hell, menj pokolhoz, frász nem ertek. En tanul madjar, szavat felír. Elővett egy vaskos, kék noteszt és átnyújtotta. Azt állította, hogy a legtöbbször használt magyar szavak és kifejezések sorakoznak egymás alatt, ezeket utcán, piacon, gyerekektől hallotta, de a legtöbbjét baráti körben. Mellettük olvashattam a hevenyészett angol fordítást. Engedjék meg, hogy ne részletezzem, amiket ott olvastam. Ez a derék ománi férfi meg volt győződve arról, hogy a mai magyar köznapi beszéd Jellegzetes szavait és kifejezéseit jegyezte fel, és tanulja is szorgalmasan. Micsoda képtelenség? Honfiúi önérzetem felbolydult, és vadul háborgott. Nem hogy nyomdafestéket nem tűrne ez a kis gyűjtemény, de ha mégis kinyomtatnák, talán a papír is meggyulladna! Később, átgondolva ezt a jelenetet, szorongok egy kicsit. Talán közel Jár ez a derék ománi a (szomorú) valósághoz? BANKI MIHÁLY