Délmagyarország, 1981. november (71. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-14 / 267. szám

3 Szombat, 1981. rtOVember 14. Magyar-szovjet A CHEMOLIMPEX Vegyianyagáru Külkereskedelmi Vállalat székházában nagy jelentőségű magyar—szovjet üzleti megállapodást írtak alá a CHEMOLIMPEX és a moszkvai Szojuzpromexport vállalat képviselői. A több mint 61 millió rubel értékű tmportmegállapodás 1982ben szállítandó műtrágyára és műtrágya-alapanyagokra vonatkozik. A megállapodás értelmében a szovjet fél 1982-ben 480 ezer tonna apatitot. 133 ezer tonna szuperfoszfátot. 78 ezer tonna ammonfoszfátot és 386 ezer tonna káliműtrágyát szállít a magyar ipar és mezőgazdaság számára. Sajtótájékoztató A kollektív szerződésekről Szóra sem érdemes? A kollektív szerződések eredményesen szolgálták a tervek, a gazdasági célkitűzések végrehajtását, előmozdították az ösztönzőbb bérezési formák kialakítását, és hozzájárultak a munkafegyelem megszilárdításához — hangzott el azon a sajtótájékoztatón, amelyet pénteken tartottak az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalban. Radnay József, a hivatal munkajogi önálló osztályának vezetője a többi között elmondta, hogy mintegy 150 vállalatnál vizsgálták meg az elmúlt évi kollektív szerződések tapasztalatait, és az 1981—85. évekre kötött szerződések gyakorlatát. A vizsgálatokból kitűnt, hogy a vállalatok jó része élt azzal a lehetőséggel. miszerint meghosszabbítható a munkakörön kívüli munkavégzés időtartama. Összegzésképpen rámutatott arra, hogy a kollektív szerződések rendszere tovább fejlődött, s az ma már nélkülözhetetlen része a munkaügyi szabályozásnak. Hild-díjas a városi főépítész A Magyar Urbanisztikai 'Társaság Takács Máténak, Szeged megyei városi tanács főépítészének kimagasló városrendezési és -fejlesztési tevékenységéért, különösen a főépítészi munka és munkaköre példaszerű ellátásáért a Hild János-emlékérmet ítélte oda. A kitüntetést tegnap, pénteken Budapesten vette át. * Mindszent, Budapest, Szeged. Három színhely és fordulópont Takács Máté életében. Az első a gyerekkoré, a második a diákkoré — és a fővárosban kezdi meg az építészmérnöki munkát. Aztán következik Szeged. Tervezőkhöz hívják. ' ahol szép és rlagy feladatokat kap. A legemlékezetesebb Tarján tervezése. Majd ismét egy felkérés ... — Mire gondolt, amikor 1969-ben Szeged főépítészének kinevezték? — A tervezőasztal mellett láttam, hogy nagyon sok „álom" nem úgy valósul meg, ahogy a mérnök szeretné. Más nyelven beszél az építész, mint a megbízó. Amikor főépítésznek kineveztek, arra gondoltam, itt az alkalom, hogy azt a tervet, amelyhez oly sok közöm volt, megcsinálhassam. — Milyennek látszott az élet az asztal másik oldaláról? — Több mint tíz esztendőt töltöttem el a tanácsnál. Nagyon jól össze tudom hasonlítani a két terepet. A tervezőé kissé álomvilág, pedig a lehetőségek, a pénz, a norma nagyon szigorú szabályozó. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényeket. A megbízó pedig a mindennapok gondjai között él. Nagyobb kompromisszumot a tervezőnek kell kötni. Api nem az igénytelenségéi, a színvonal-nélküliséget hangsúlyozom, amikor a lehetőségek szorítására hívom fel a figyelmet. — Közel húsz éve él Szegeden. Két altalános városrendezési terv alkotója, végrehajtója. Mi a városi főépítész ars poeticája? — Nincs lényeges különbBég az 1969-es és 1979-es rendezési terv között. Koncepciója teljesen azonos. Az elsőnél Dél-Újszegeden akartunk lakótelepet, a mostani tervben csak a Szőregi út környékét jelöltük ki a tömeges, több szintes lakásépítésre. Nem mai keltezésű az a nézetem, hogy folyamatosan kell a várost építeni, úgy ahogy ősapáink évszázadokkal ezelőtt. Nem vagyok híve a buldózerelvnek, hogy gyerünk, borotváljunk le egy területet és építsünk új Belvárost. A házak, falak tükrözzék a kort. a történelmet. Csak így lesz változatos, hangulatos egy-egy település képe. Soha nem voltam híve az egységes tömbbeépítésnek. A történeti6éE sokkal nagyobb érték, mint az egység. Ezért arra törekedtem, hogy a folyamatos városépítésnek szerezzek érvényt. Ars poeticámnak fontos része: a házak, a városrészek embereknek épülnek, nem hivatali bürokratáknak, és ezért is jó tudni, ismerni a véleményüket. De nem könnyű a várospolitika nyelvét megtanulni. Nehezek voltak az első leckék. A tervezőasztal mellett nem lehetett látni, tudni, hol szorít a cipő. Az ötlettől a városépítésig hoszszú az út. A lakossággal való találkozókon, ügyfélfogadáson először megdöbbentem. Akkor tanultam meg, egyetlen rendezési terv sem lehet merev séma. olyan „ima", amelynek szövegétől nem szabad eltérni. Mindig figyelembe kell venni az emberek akaratát, helyzetét, olyan „bagatellnek" látszó kérdésekben is, hogy a bolt hol épüljön. Másik fontos dolog, a lakosságot be kell avatni a tervezés műhelytitkaiba, mert csak így tudják meg, nem attól függ településük sorsa, hogy az építész melyik lábbal kelt fel. — Mikor kezdődött a szélesebb körű társadalmi vita a városépítésről? — Hamar rájöttünk, az embereknek fogalmuk sincs településük távolabbi sorsáról. Így a találkozókat 1972tól rendszeressé tettük. Az első tervismertetésnél szikrázott a levegő. A Dugonics moziba sokan eljöttek, még az ablakok is „megteltek". Felsővárosra már hangosítót vittünk. Négy-öt év alatt elértük, hogy a találkozók parlamentárisak legyenek. Némi túlzással mondhatom, egész szakszerű hozzászólások hangzottak el. Érdekes az ember természete, semmitől sem irtózik annyira, mint a változástól. Márpedig az élet csupa változás. Ha elfogadtatjuk vele, hogy a változás törvényszerű, kisebb az ellenállás. Könynyebb meggyőzni az újról, jobbról... Ma már nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy az átlag szegedi is jobban benne él a városban, többé-kevésbé tudja, mi hol épül, ritkán éri meglepetés. Ám a tervezők is másképp kezdenek munkájukhoz. De már a tanácsházán sem fétis többé a rendezési terv. Újat nem akarunk készíteni, a meglevőt igazítjuk az élethez, az újjászülető igényekhez, lehetőségekhez. — A város egyenletesen épül. Hiányoznak a szenzációk, olyan csodák, amelyre a világ odafigyel. Építészetileg „csendes" város Szeged. Kedveli ezt a csendet? — Arra is felfigyel a világ, hogy amikor divatból illik mellbevágót tenni, akkor az építészet nem ezt csinálja. Magvarország nem olyan gazdag, hogy babiloni csodákkal rukkoljon ki. Egy-egy közösség megfizetné, ráfizetne a szenzációra. Nekünk olyan városokat kell álmodni, amelyben minden embernek nyugodt otthona van. Természetesen nem maradhat el egv-két olyan hangsúlyos építmény, létesítmény, ami esztétikai élményt nyújt. Ami persze nem szenzáció és széo épületekkel mindig szolgálhatunk, hiszen a városba érkező idegen tetszését nyilvánítja. — Ars poeticáját a jövőben mivel szeretné gazdagítani? — Szegeden is épüljenek olyan új városrészek, amelyek az eddiginél kisebb egységekből állnak, és átmenetet képviselnek egy családi házas terület és a hagyományos lakótelep között. Csak az ilyen környezetben nem érzi idegennek magát az ember. Halász Miklós Magyar—jugoszláv gazdasági együttműködés November 9—13, között tartotta ülését Budapesten a magyar—jugoszláv gazdasági együttműködési bizottság. A küldöttségeket. Hetényi István pénzügyminiszter és Dusán Ilijevics. a Szövetségi Végrehajtó Tanács kormány) tagja, a bizottság tagozati társelnökei vezették. A Parlamentben tartott plenáris ülésen a tárgyalófelek áttekintették a két ország gazdasági kapcsolatainak alakulását. az együttműködés elmélyítésének lehetőségeit, valamint a soron levő feladatokat. A tárgyalások befejeztével iegvzőkönwet írtak alá. A jugoszláv küldöttség pénteken elutazott hazánkból. Egy ideje növekvő aggódással figyelek egy — sajnos, úgy tűnik mind több emberre átragadó — sajátos magatartásformát. „Apróságokat", úgymond „szóra sem érdemes", s ezért szóvá nem tett jelenségeket. Melyek közül kezdetben vala például az, hogy az utcán dohányzók ott hajítják el a csikket, ahol éppen végére érnek cigarettájuknak; a tökmagkedvelők szétköpködik a mag héját; az autóbuszok és a villamosok alkalmi utasai telehintik használt jegyeikkel a megállókat; — mert egyszerűbb, kényelmesebb az utcán szemetelni, mint megkeresni és használni a hulladékgyűjtő ládákat. Aztán úgy tűnik, továbbfejlődött a gyorsan és sokakat fertőző „népbetegség", egyre többen szemetelnek már otthon is, saját lépcsőházukat teledobálva csikkel, papírzsebkendővel, elszórva, emeletekszerte a hulladékot a szemétvödörből a lakástól a kukatárolóig vezető lépcsőkön. Igaz, vannak, akik kényelemszeretetből vagy lustaságból, vagy ki tudja, mitől vezérelve ezt megspórolandó egyszerűen kidobálják a szemetet lakásuk ablakán. Elvégre, ki figyel oda, hogy a ház körüli játszótéren több vagy kevesebb a papír, a rothadó almacsutka, a megrongált, szétszedett játék — s egyáltalán, hogy a drága közpénzeken és önzetlen társadalmi munkával rendbe hozott parkok újra meg újra feldúlt, koszos csatatérré válnak. S vajon tulajdonítunk-e jelentőséget annak, hogy a közterületeken az előbb említettekkel rokon, azokból „magasabb szintre fejlődött" jelenségekkel is mind gyakrabban találkozunk — éppen azért, mert nem figyelünk oda. Ki törődik például azzal, hogy a lakótelepi házak körül el-eltűnik néhány, a tetőszigetelésre szánt kátránypapír-tekercsekből : hogy megtizedelik az átjárók építéséhez lerakott cementlapokat; hogy a frissen kiültetett díszcserjék és kisfák közül ugyancsak frissen lábára kél, és a kiskertek felé vándorol jó pár; hogy a MÉH által hulladékgyűjtésre itt-ott kirakott műanyag zsákok pár nappal később már a nyaralók kertjében „szolgálják céljukat". És ha netán észrevesszük is itt-ott, hogy a szemünk láttára, sőt hallgatásunk segédletével („mert vétkesek közt cinko6, aki néma!") vesznek el valamit a közösség tulajdonából nem egyre többen legyintünk-e rá szinte jóváhagyólag, mondván, hogy „Azzal a kevéssel, amit megfúj, nem sokat árt, hisz van ott elég. ahonnan viszi, elherdálna* ennél többet is. . . Ügy tűnik, mintha nem törődnénk megfelelően azzal, hogy a közterületeket szennyezzük, a köztulajdont rongáljuk, a közvagyont prédáljuk — mintha bocsánatos bűnnek se számítanánk. Hiszen nem rossz emberek azok, akik ezeket az „apróságokat" elkövetik. Többségük rendesen dolgozik, helytáll a munkahelyén, és családja javainak gyarapítására törekszik. Még úgy is, ha a közösségből elvéve teszi? Akkor is szemet hunyhatunk felette, akkor is „magánügynek". egyediegyéni ügyeskedésnek tekinthetjük? Nem kellene már végre észrevennünk, hogy az ilyenféle nemtörődömségünk és úgymond, „sorsára hagyott közprédálásunk" előbb-utóbb társadalmi méretekben jelentkező igen káros szemléletté és gyakorlattá válhat?! Olyan jelenséggé, amiben a kényelmesség, az elnézés, a sunyi ügyeskedés ötvöződéséből kialakult magatartásformával társadalmunkat, s annak alapját képező emberi tartásunkat éri kár. Szabó Magdolna adóállomás Az ország energiaellátásának jelentős létesítménye lesz a paksi atomerőmű. Azzal azonban, hogv az energiatermelő bázis megépül, a villamosenergia-ellátásnak még csak egvik feladata oldódott meg; a villanyáramot el is kell juttatni a fogyasztókhoz. Ennek a nagyszabású energiaprogramnak fontos eleme a Szeged határában a sándorfalvi út mentén épülő nagy teljesítményű transzformátorállomás. A létesítmény kivitelezője a DÉLÉP. amely már elkészítette a központi épületet, amelyben az üzemviteli helyiségek és berendezések kapnak majd helyet. A főépületben legfontossabb a vezérlőterem és a reléterem. Ugyanitt, lesz a segédüzemi elosztó, valamint egy nagv teljesítményű akkumulátorhelyiség. Ez utóbbi tartalékként lehetővé teszi maid. hogy bármilyen belső üzemzavar esetén a telep rtiűködtetéséhez szükséges 220 voltos áramot, egy teljes napig biztosítsák. Egv másik épületben a vezetékfelügvelőség helyezkedik el, amelynek dolgozói a távvezeték üzemeltetésével foglalkoznak majd. Eközben javában épül a Paksról Szegedre kiépített távvezeték, s jelenleg már az építők, elérték áz állomást Dorozsmán. Mint, Mátrai Miklós, az OVIT üzemegységvezetője elmondta, a telep nem a terveknek megfelelően épül. ami közvetlenül azt ielenti. hogy a DÉLÉP elsősorban a vas portálszerkezetek építésével, illetve a 220 voltos kábeleket vezető csatornák kiképzésé-, vei lemaradásban van. Eköz-. ben a Villamoserőmű Tervező és Szerelő Vállalat szakemberei már szerelik a 400 kilovoltos vezető sínekét. A kivitelezésben részt, vesz a Ganz Villamossági Müveit is, ez a transzformátorokat szereli. A hatalmas berendezések egyenként 250 megavolt amper teljesítményűek és a rendeltetésük, hogv 490kilovoltról 120-ra transzformálják az atomerőműből érkező áramot, amely majd innen további vezetékeken kerül a délralföldi nagyfogyasztókhoz. A Ganz-MÁVAG sze relői a transzformátorok beál litásán dolgoznak