Délmagyarország, 1981. október (71. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-04 / 233. szám

« 1981. október 4. Éríékválíás K

ét hírt olvastam, nem is éppen a közelmúltban, de azóta sem hagynak nyugton. Most, hogy eszembe jutottak, ismét eltűnődöm: összefüggést gyanítok közöttük. Az egyik hír arról tudósított, hogy az előjegyzet autókra befizetendő előleg fölemelése után százezer igénylő közölte a Merkúrral : igénylését visszavonja, nem fog autó venni. A másik hír így szólt: „Allatés kirakodóvásárt tartottak ... Zalaegerszegen. A legtöbben igás lovat akartak vásárolni, párjáért hetvenezer forintot is fizettek." Az összefüggés pedig, amelyre gyanakszom, paradoxoníélében is kifejezhető, valahogy így: a két áremelkedés korántsem jelent egyformán értékemelkedést. Az igás ló árának emelkedése az igás ló értékének emelkedését jelzi; minél drágább lesz viszont az autó (és hajtóanyaga, a benzin), ez annál inkább az autó értékcsökkenését fogja jelenteni. Nem kell az autó, mert drága; és kell a ló, tehát drága. Miféle folyamat rejlik e mögött a paradoxonféle mögött? Én értékváltás-folyamatnak nevezem: még nem is lett általánossá az autó nálunk, még épp csak most kezdtük státusszimbólumból használati értékké háziasítani korunk ipari futóvadját, az autót, még nem is alakítottuk ki igazán az ügynevezet autós életformát, már szakítanunk is kell vele. Űj értéket kell keresünk helyette, új életformát. Olvastam Szabó L. István washingtoni tudósítását a Népszabadságban arról, hogy Amerikában, ahol csakugyan általános volt az autós életforma, milyen látványos jelel vannak már az életformaváltásnak. Ezt írta: „Most tehát az emberek, ha beosztóak, rendesen eljutnak a munkahelyükre, el tudják intézni a bevásárlásaikat, de azt már meg kell gondolniuk, hogy milyen távolságra mennek vendégségbe... A következmény: ritkul a társadalmi érintkezés... Az emberek a korábbinál sokkol többet üldögélnek otthon, és ez a kényszerhelyzet rontja a közérzetüket. A sajtó az életforma válságáról cikkezik, és naponta halljuk a borúlátó jóslatokat: ami eddig történt, csak a kezdet." Eddig az idézet, és itt áll előttem a kérdés: kezdjek-e én ls borúlátó jóslatokba? Nincs kedvem hozzá, hiszen ezt az autóspéldát csak azért hoztam szóba, hogy elmondhassam: korántsem egyedülálló jelenségről van szó. Az a folyamat, amelyet értékváltásnak neveztem, korunk egyik legáltalánosabb és legjellemzőbb folyamata. Drámaian azt is mondhatnám: a gyors értékváltások valóságos meteorológiai viharaiban élünk. A régebbi korok embere az állandóságot kapta alapélményként. Fölötte a megrendithetetlen örökkévaló uralkodott, talpa alatt a világegyetem központját jelentő Föld nyugodott, körülötte mozdíthatatlan emberi viszonyok: az úr a pokolban is úr, az apa korlátlan családfő, a család szent, a tulajdon boldogító, a jó elnyeri jutalmát, az emberi rend istentől való tárgyi és erkölcsi értékei pedig változatlanok. Erre a bizonyosságra nemcsak életprogramot lehetett építeni, hanem dinasztiaterveket, sőt századokra szóló kormányzati koncepciót (va^y koncepciótlanságot) is. Ma, ahogy divatosan mondjuk, felgyorsult az idő, s a változandóságot kapjuk alapélményül. Fölöttünx a szupernovarobbanásoe kozmosz uralkodik, alattunk a bolygómilliárdok egyikévé zsugorodott Föld Imbolyog, körülöttünk drámaian változó emberi viszonyok: aki tegnap úr volt, ma alattvalói üldözöttje, aki istenként vagy népvezérként imádtatta magát, holnap politikai szörnyeteggé vagy szélhámossá degradálódik, az apának megingott családfői egyeduralma, a család labilis életközösség, a tulajdon veszedelmes teherré válhat, nemhogy a jó, még a rossz sem. nyeri el bizonyos Jutalmat, az emberi rend nagyon ls az embertől való — tárgyi és erkölcsi értékei tehát szüntelenül változnak És ezeket a változásokat nem törtéijelmi léptékekben, nem ls generációnként éljük át, hanem sűrűn: egyik évtizedről, égyik év. röl, egyik percről a másikra, Nem volt még korszak a történelemben, amelynek emberei fi yen változászáporban éltek volna. Gondoljunk a kevéssé jelentős értékekre, a külsőségekre, a divatra. Egy évtized alatt a következő értékváltozásokat éltük át, találomra és fontossági rend nélkül sorolom őket: — Diadalmasan magasra emeltük a műanyagot. Övé a jövő — mondtuk. És kivételes értékként becsültük a nylonharisnyát, az orkánkabátot, a műanyag padlót. Most azt mondjuk: éljen a természetes anyag, övé a Jelen, a jövő, És kivételes értékként becsüljük a tiszta élő gyapjút, a lenvászont, a faparkettát — Az ifjúság dacos lázadással tett hitet a beatzene, a hajbozont, a toprongy mellett, és erkölcsi fölénnyel mosolygott a szülők zenéjén, fejformáján, viseletén. Most pedig kellős közepén vagyunk az úgynevezett nosztalgiahullámnak: az ifjúság dacos lázadóssal tesz hitet a szülők melodikus zenéje, a nagyszülők népzenéje, a rövid haj és a diszkóelegancia mellett. — Azt mondtuk: vége a szénkorszaknak. Éljen az olaj és a földgáz., övé a jövő. És most valóságos diadaljelentésként hallom a hírt: új feketeszén telepet találtak a Mecsekben. Vége a falusi csikótűzhelyeknek, kemencéknek, vaskályháknak — ezt is mondtuk, j^ost mondtuk, tegnap. Vajcm hol_ nap nem nő-e meg a becse falun a kukoricacsutkának, a rőzsének, a száriziknek? De mi itthon, Magyarországon, és minden ember a kelet-európai térségben, átéltük és átélünk olyan értékváltást is, amelyet a forradalmi társadalomváltás hozott és hoz magával. Átéltük például a címek-rangok teljes értékvesztését. És tanúi vagyunk a címek-rangok újabb értéknövekedésének: a doktor úr, a tanácsos úr ma ismét jól cseng, és divatja van a családfakutatásnak, a kutyabőr- és címerkészítésnek. Átéltük az elegáns öltözködés és az úgynevezett jómodor értékvesztését. Most tanúi vagyunk egy általános öltözködési versengésnek. A jómodor értéknövekedésének, sajnos, kevésbé. , Átéltük a tulajdon teljes értékveszését is. Akinek háza, kertje, telke volt, menekült tőle, ha kérdezték, letagadta vagy pirulva vallotta be: a hivatalos értékhierarchia legtetején a nincstelen ember állott. Most tanúi — ép részesei — vagyunk egy általános sajátház-, sajátkert-, sajáttelekversengésnek. Átéltük a magántörekvések értékvesztését is: a hivatalos értékhierarchia legtetején az az ember állt, akinek minden törekvése a nagy kollektívumra irányult — de nem folytatom. Csak annyit most már, hogy Itt is gyanakszom egy össefüggésre. Arra az összefüggésre, amely a viharos értékváltások és a világ mai erkölcsi állapota közt fennáll. Nyilvánvalónak látszik ugyanis: ha a magatartás-fogódzók állandóan ledőlnek mellőlem, erkölcsiekben is elbizonytalanodom. De én nem panaszkodom emiatt, sőt örülök annak, hogy ilyen viharos korban élhetek. Már csak hiúsági okokból is: annál nagyobb az érdemem, minél megpróbálóbb időkben tudom megőrizni, úgyahogy, erkölcsi tartásomat. FARAGÓ VILMOS Takáts Gyula Mert végül is A rend maga: a volt!... Valami paradicsomi pillanat az el(k5 hét után, parányi pont az épp megszületett menny alatt. Aztén elindult minden itt Időnk és talpunk alatt, és a világ csak ezt mutatja, a lebontás vonalalt. S benne elomló arculatát Mert minden csak odatör, mint a szobrok és az anyag sorsa. Villog a kvarc diribdarab tükör s a szervezet és szervezett szétosztja magát és csak addig él, míg vázában épp tartani tudja a változót parányi sejtjeinél a létezés törékeny egyensúlya Nincs aki és ami ellenáll! Mindennek lényege: szétbomlani. mert végül ig nem tökéletes a vjlág. s az a kezdés sem volt paradicsomi. Szülém mégis utazik Sz. Lukács Imre új könyvéről E

gy ember, aki arra tette fel írói tehetségét és élete munkáját, hogy a szegényekről és a szegénységről írja ki minden nagy bánatát — ma és nálunk már" meglehetősen anakronisztikus. Koldúsország minden szegénységének bugyrait szellemi táltosok járták meg előtte. A szegénység minden fájdalma, minden test- és léleknyomorító hatása, az éhség kínjai, a nincstelenség valamennyi embertelensége nagy elődök tollán „ragyogott" föl. Móricz, Illyés, Darvas ... — hogy csak a legnagyját kapkodjam össze — utánuk valami fanatikus bátorság és elszántság kell ehhez. És Sz. Lukács Imre, mégis ebből a témakörből hozza ki egymás után a könyveit. Vele való beszélgetésekből tudom: tisztában van vele, hogy ezt a fajta irodalmat nem pult alól fogják adni a könyvesboltban; maga is belátja, hogy ebben rengeteg a statikus elem; szándékosan dolgozik fakó színekkel és mar szinte szürkeségig egyszerűsített stílussal — s nem fordítja meg a kritika, nem téríti más ösvényre a kiadók „értetlensége", nem zavarja az olvasóközönség hűvössége. Szülém mégis utazik című, legfrissebb könyve (Kozmosz-könyvek) újra egy ének a szegénységről. Kétszólamú szenvedés: anya és fia párbeszéde és viaskodása a téma körül. Hogy műfajilag mi is lenne — nincs rá kategória. Nem szépirodalom, nem dokumentum, nem publicisztika, nem szociográfia. Szívem szerint vitairatnak mondanám. Egymást követő két generáció prizmáján keresztül látjuk a szegénység eleget ismert jegyeit és az erről, ezek rendszeréről való ítélkezéseket. És Itt, ezen a ponton leli meg író is, olvasó ls azt az új elemet, ami komolyan érdemes a figyelemre! összefoglalni úgy lehetne: a szegénység nem űzhető kl az emberből sem nagy tál húsokkal, sem összkomforttal, sem prémmel, sem takarékbetéttel. Akkor pedig nem is Úgy változik, mint az Időjárás. Benne marad generációk idegrendszerében, s ha nem is mint létforma, mint „filozófia" sokáig elűzhetetlen. Mert a szegénységből kiemelkedni nemcsak pénz. vagyon dolga, amit meghozhat egyéni szerencse, társadalmi méretekben pedig .az új arcú hatalom — hanem mindenekelőtt világszemléleti folyamat. A tudat ugyanis lassabban-nehezebben mozdul, a beidegzettségek nehezebben engednek föl. „Felejteni segíts, ne emlékezni!" — mondja egy helyen a könyv anyahőse, de kiderül, hogy az előző generációknak akkor tán az egész életüket ki kellene radírozni, ha tényleg veretnék még memóriájukból is kirekeszteni a rosszat. S hogyan is tehetnék, mikor a szegénység talaján termett minden emberi szépségük ls? De meg a fiú is a lelkétől szól, amikor így kérdez: „A szegénység utál nuk jött? El se hagytuk? Idáig cipeltük a múltunkat?" Aztán: múlt lenne ez már Igazán? Pár határral odébb a szegénységből kilábaló ember azon kapja magát, hogy amíg felnéz a múltból megmaradt építészeti csodákra, már a cipőjére veti magát egy sovány, koszos kis gyerekember, hogy pár garast kapjon az igyekezetéért. Mi terem ettől a Szülike lelkében, aki szolgálóként, . uradalmi napszámosként, mosónőként, gyermekeiért küzdő kis feketézőként, a téeszmozgalom első robotosaként élte évtizedeit, részeges férfiak oldalán, húsát tépő gyerekek mellett? Ebben az új könyvében Sz. Lukács Imre ezt a nagy konfliktust vázolja föl, a ennek érzelmi tetőpontjáig vezeti el aZ olvasót. Kár, hogy itt aztán magára is hagyja. Ehhez túl kiadós az exNézőpont A

nyár nem vett tudomást a hónapváltásról, nem törődött szeptember gondjaival, ontotta . napjunak hevét, mintha csak uralmanak delén királykodnék. Az évnyitó ünnepség az iskola udvarán, az osztályok laza oszlopai előtt kezdődött. A tanári kar és a meghívott vendégek ho«6zú, virágokkal díszített asztalnál ültek. A nyári vakáció kötetlen szabadsága után az osztályfőnökök rendező Igyekezete csak alig érvényésült. Az igazgató ünnepi megnyitója alatt még ez a látszatfe'gyelem is bomladozott, a gyerekek locsogtak, fecsegtek, morajló hátterét adták a szárnyaló szónoki beszédnek. Az ünnepség végeztével kirobbanó zsivajgással keveredett öszsze a tarka sereg, kirajzottak a kapun és kis csoportokba!! széledtek szét. megtöltötték a nyáron álmos teret csivitelő, lármázó, élettel teli nyüzsgésükkel. Ablakomban állva néztem vonulásukat. Az összefolyó hangzavar lassan feltisztult, az alattam elvonulók kapkodó szavait is öszsze tudtam rakosgatni. — Te melyik osztályba kerültél? — Ki az osztályfőnököd? — Én a harmadik cébe. — Engem megint a morgós Kovács tanít! — Én.-™ a Juli néni. Szeretem a Juli nénit. — Utálom a morgós Kovácsot! Néha még pofoz is! — Anyukám vette ezt a francos táskát! De én inkább elvesztem valahol. pozíció; vagyis igen vázlatos, elnagyolt marad az érdemi „tárgyalás". A gondolati és érzelmi feszültségek ezzel együtt is magas hőfokon keletkeznek új könyvében, s erőteljesebbek, mint akármelyik előzőben, őszintesége kivételesen nemes ötvözőanyag. Előadásmódja is. szerkesztésmódja ls dinamikusabb lett, nagyobb a mesélőkedve. Korábban végletekig egyszerűsítő stílusa — amiben olykor egészen az olvasó fárasztásáig ls elmerészkedett! — új könyvében gazdagodott, színesedett, jóllehet nem tud kibújni a bőréből. A szegedi Irodalmi műhelyben (ahogy ezt leírtam, mindjárt meg is ijedtem: van ilyen? — s ha van, ha volna: beletartozik-e, beleszámítja-e magát Sz. Lukács Imre? — s a műhely miként tiszteli, hová sorolja őt?)... szóval az Itt, körülöttünk születő művek szeretete okkal s Joggal követeli ki figyelmünket a Szülém mégis utazik című szellemi újszülött Iránt. Elhivatottsága Ismeretében nagyon óhajtanám már szerzőjének az országos figyelmet és elismerést. ŰJ könyvével közelebb araszolt ehhez isElvileg pedig a legmagasabb csúcsokat is elérhetni nemcsak nagy rohamokkal, hanem türelmes és szívós araszolással is. SZ. SIMON ISTVÁN — Inkább add nekem! Adok érte egy nyakláncot. —• Te hülye! Ez az egyetlen pocsolya az egész városban, de le ebbe ls belelépsz! — Nézdd, hogy lefröcskölted a szoknyámat, nem is jövök többet veled ... mafla majom... Egyre nőtt a távolság a vonulók között, mind kisebbek a csoportok, hangjuk csendesedett. Már vissza akartam vonulni Az ablakból, mikor közeledett egy pöttön kisfiú és egy kislány. A fiúcska fehér cipőben, zoknija is fehér, nadrágja tiroli vállpántos, sötétkék; a kislány fehér szegélyes. Piros, fodros ruhácskában, piros cipőben, fején bohókás kis kalap. Fogták egymás kezét. — Milyen kár, hogy nem kerültünk egy osztályba, pedig azt hittem, mert az óvodában is egy csoportban voltunk — csipogta panaszosan a lányka vékonyka hangján. — Kár de azért reggel mindig megvárlak és haza is együtt megyünk, viszem a táskádat is, nyi. latkozta határozottan a kisfiú és^ hozzátette: — Téged ki tanít? — Azt mondta, ő a Bokor tanító bácsi. —- Milyen? — Nem tudom. Kopasz és öreg. És Téged? — A nevét nem tudom, de egy nő. — öreg az is? — öreg. Van az már — tán huszonhat éves is! BANKI MIHÁLY t t