Délmagyarország, 1981. október (71. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-04 / 233. szám

Vasárnap, 1981. október 4. 11 8 Boldog Ádám gyermekkora L

egsj'vesebberi fognom ezt az iskolai füzetbe összerakott „emlékiratot", legépeltetném, s minden változtatás nélkül beletenném az újságba, hogy tanuljanak belőle egyetmást a mai középkorúak és fiatalok. Sajnos nem tehetem, mert Boldog Ádám mondatai össze-viszsza csúszkálnak az anyanyelv sikpn jegén, rossz a helyesírása is, tudom, hogy mindössze négy elemit végzett, azt is kis falusi iskolában, ahol abban az időben többet dolgoztak a gyerekek a mester kertiében, mint az iskolapadban. Ezért aztán irodalmi nyelvre fordítom Boldog Ádám mondatait A legelejéről csak annyit ir, hogy a szülei cselédek voltak egy grófi uradalomban, egvkonyhás-kélszobás lakásban laktak, a közös konyhán sokat veszekedtek az asszonyok, egy időben azt is megtették, hogy a konyha felét fehérre, a másik felét halványkékre meszelték, hogy külön válasszák egvmás érdekterületét. Itt élt Boldog Adám három testvérével, anyai nagyanyjával, tehát heten lakták a földes. gerendás szobát, amit télidőben fával, hazalopkodott rőzsével, kukoricacsutkával fűtöttek. Boldog Ádám meghatóan dicséri a szüleit Főként az édesanyját „Szelíd galamb volt", Írja, soha. egyetlen szóval se bántott senkit amíg a család evett sohasem ült le az asztalhoz, rendszerint ott állt Boldog apa háta mögött, onnan figyelte, kinek a tányérjából fogyott el a leves, vagy a főzelék, mert amíg volt a fazékban, megtoldotta az éhesek adagiát ha neki nem is jutott Azt is nagyon szépen írja le Boldog, mennyit küszködött az anyja a sok gyerek ruhájának foltozásával, ök gyerekkorukban nem viseltek harisnyát, kancába csavarták a lábuk fejét, amint csizmát kellett húzni. Mert tavasztól az első fagyokig . mezítláb jártak, megkeményedett a talpuk, a lábujjaik tele voltak sebekkel, amit az anyjuk egy idős vajákos asszony kenőcsével gyógyítgatott. „Sokszor futkostam és belevertem a lábam ujját egy köbe, felkaptam, ugráltam féllábon, aztán ahogy mondták, ráeresztettem a magam vizét. ez volt a legjobb gyógyító." Amikor eddig elolvastam az írást, föltettem néhánv kérdést Boldog Ádámnak. —. Emlékszik-e arra, milyen edények voltak édesanyja konyhájában? összefoglalva ezeket mondja: — Tudom, hogy volt neki két lábosa, meg két fazeka. Egyik közülük nehéz, vasból való volt, feketére öregedett a nyitott tűzön. egyszer szegény jó anyám elei tette, akkor letört az egyik füle. A levest mindig ebben főzte, volt minálunk krumplileves, bableves, rántottleves, nagy ünnepekre levágott egy tyúkot, annak a levesét szerettük legjobban. Más húsféle nem is nagyon volt minálunk. Az megesett olykor, hogv bor.iadzás közben, vagy valami rossz fűtől elhullt egy-egy marha, annak a húsát kimérette az ispán. Szóval anyámnak az a négy edénye volt, de tartott amellett egv kicsi, vasból való lábost is rántásnak. A kemence, az hátul volt a tágas ma.iorudvarban, azt édesanyám minden pénteken délután használhatta, az volt minálunk a kenyérsütés; napja, jól emlékszem, de nagyon szerettük a finom illatú gyürkét! — Hát arra emlékszik-e, mivel ettek. — No az megint a szegénységre valló holmi volt, hall.ia. Anyám egy hosszú, kopott pengéjű késsel szegte a kenyeret, azt egy vásározó cigánytól vette, amikor összekerültek. Kanalunk az volt. ahányan voltunk, ónnal futtatott vasból való. de kicsi kanál, az egy se volt a házna:. A húsnak való kést. azt mindig apám tányérja mellé tettük, az az egy kés volt a háznál, az is vas. futtatott nyelű. Villa? Azt hiszem, az is csak egv szál volt. Jól panaszkodott a ml levesestálunk is. Bolti portéka volt. keresztül-kasul drótozva, a tányérok között is akadt, drótozott, tgv éltünk kovácslegény — Mi volt a szobájukban? — A szobánkban? Hát volt a két ágy. Fenyőfából való. barnára festett. Ezek egymásnak lábbal álltak az ajtóval szemközti falnál. Több nem is volt. Nagymamánknak volt egy kis díványa, ő már akkoriban sokat betegeskedett, majdnem mindig a díványon feküdt. A padló földes. Anyám mindig szép halványsárgára meszelte. A gyerekeknek szalmával tömött, zsákok voltak, azokat anyám a maguk ágyára rakta föl. este vette csak le, mert ha megbetegedett valamelyik gyerek, azt a maga ágyába, a maga dunyháia alá fektette. Ez volt. Igaz is. volt egy alacsony szekrény, almáriomnak neveztük, abban tartották a ruhaneműt. Más szekrény nem volt, apám, vagy még az előtte való csaléd kovácsolt kampósszögeket vert a falba, még a mennyezet gerendáiba is, azokra aggattuk, ami nem fért máshol. Asztal, az volt. kétfelöl támlás padok, amire virágokat festettek. Más nem is volt. Hacsak nem a szentkép a falon: Krisztus a kereszttel. Ez volt a szobánk. Nyáridőben tele volt léggyel, mert a marhaistálló közelében laktunk. A teleket ócska vaskályhával húztuk végig, fával fűtöttünk leginkább. az benne volt a kommencióban. A játékairól ezeket mondja: — Játszani télen persze odabent játszottunk, anyánk a kezünkbe nyomott néhánv kukoricacsutkát. a két leányka azokat öltöztette föl babának, azoknak csipogott, dalolt; a két fiú. mármint az öcsém és én faragcsált ezt-azt a nyeklő bicskával. Bántani nem nagyon bántottuk egymást Ha télidőben nem bírtunk magunkkal, anyánk nekifogott mesélni, körülálltuk, nagyon szép volt az, máma se felejtem Tavasszal. nyáron, ősszel meg kimentünk a majorudvarból, elcsavarogtunk a kastélypark körül. mert bemenni tiltotta a7. isr pán. Ott aztán találtunk szedret, vadon nőtt szilvát, azt legeltük órák hosszat. Én pedig nézegettem a messzeséget, mert anyám sokat mesélt arról, hogy amint emberes lesz a tenyerem, el kell mennem hazulról, apám nem akarja, hogy a cseléd-kenyeret egyem; mert apám törekvő ember volt kicsi korunkban is. Elmész maid inasnak kisfiam, kitanulsz valamit. Jani bácsi hozzásegít a városban, hogy beállj valakihez. Nagyon szép volt az, hogv mi. gyerekek, ha kitettük a lábunkat, a házból, odakint is mindig együtt maradtunk. Annácskát, a legkisebbet sokszor a hátunkon vittük kifelé a határba, vagyl együtt mentünk be a marhaistállóba, ahol egy félkarú ember, Ferenc bácsi gondozta az állatokat. De nagyon szerettük mink a teheneket! Tudtuk egész kicsi korunkban, hogy azok adják a tejet, amit anyánk esténként a nagy köcsögben hozott haza az osztóhelyről. — Hogyan ruházták a szülei? — No látja, az megint nagyon érdekes. Ha mostanában elnézem a szekrényben a ruháimat,- sokszor eszembe jut az elsőt igazi nadrágom. Arra emlékszem, hogy egészen kicsi korqmban olyan pendelykét hordtam, mint a leánytestvéreim; nem is szégyelltem, mert a többi cseléd gyerekei is ilyenben jártak. Aztán egyszercsak, amikor iskolába kerültem, elvittek engemet a városi vásárba, ott vettek egy nagyszakállú zsidótól egy vastag posztóból való nadrágot, kicsi kabátot is kaptam hozzá, azt is használtan szerezte anyánk, és ilyesféle ruházatot kapott az öcsém is. Ingünk? Milyen is volt az ingünk? Kendervászonból való. azt anyánk egyik ma. iorbelj ismerőse varrta kézzel és nem is kért érte sokat — emlegette anyám. A lánykáknak meg ő maga varrt ruhát. Rááldozta olykor a kettőből egyik ráncos szoknyáiét, fölszabta, igazgatta, mert sokat adott arra, hogy szépen járjanak a gyerekei, ö is csak kézzel varrt. — Cipő. csizma? —•* Arra emlékszem,, hogy cipő elsőnek a nagyobbik leánvtesfrvérem lábára került. Ezt Már nagynéném városi szolgálóhelyén szerezte, szép fekete cipő volt, az orrát szürkére koptatta a városi gyerek. Minekünk, többieknek csak kemény bőrből való csizmánk volt amit lábról lábra adtunk, de azt nem tudnám megmondani, hol-hogyan szerezték a szüleink. Mondtam már. hogy gyerekkorunkban harisnyánk az sohase volt. —• Mostanában engemet az unokáim nagyapának szólítanak, az anyjuk pedig, a kisébbik leányom: Anyu. Minálunk kiskorunkban csak édesanyánk, edesapánk volt. Ha ezt kimondtuk. olyan szépen muzsikált a nyelvünkön, hogy ahhoz hasonlót a mai fejemmel se tudnék kitalálni. Ha sírva fakadtunk valamiért, a-/, volt az első. hogy Édesanyám, ha nagyon örültünk valaminek, azt sikítoztuk: Édesanyám! Higgye el, nagyon, de nagyon szép volt az. Édesapám, édesanyám, máma is jólesik kimondani — Verték-e a szüleik, ha roszszak voltak? — Verni? Vertek ókor. De a magunk érdeltében. Nem tudta még az az apró gyerek fölfogni. hol vétett a családi törvények ellen. Hát ókor bizony oda kellett csapkodni a fenekére. Amúgy. embertelenül sohase vertek bennünket. Anvánk szépen odavett a térdei közé. elmondta. mit tettünk rosszul, milyen csúnya dolog bántani egymást, vagv nem engedelmeskedni a szülőknek. A gyerek csak nézett föl rá. nézett, aztán lebúit az ölébe és sírt egyet. Az gyógyított legiobban fiút. leányt egyaránt. Apánk is csak a tenyerével vert bennünket, ha rászolgáltunk. Emlékszem, volt a cselédsoron egy Benkő nevezetű ember; az nadrágszíjjal verte a gverekeit. A mi apánk soha nem tett ilyent. Csak kézzel. Es azonnal megmondta, miért ütött Áldott legyen a keze. — Iskola? — Az már aztán úi életet jelentett. Engemet adtak be elsőnek. akkor kaptam a nadrágot. Erről megint nagyon sokat tudnék mesélni. Iskola! Nagy dolog volt az az én kicsi életemben. Onnan indultam el, hogv aztán előbb belső inaska. a tiszttartónál. aztán ieazi inas legvek városon a Kelemen nevezetű - kovácsnál. Dg megállok itt. Az iskoláig. szóval hat esztendeig tartott az én igazi gyerekkorom. Amikor elmentem hazulról, jól emlékszem, éppen fiadzott apámék göndör disznaja, ennek nagyon örültek, mert egv kis pénz.t hozott a házhoz. Meg valami hús is lesz télire, kolbász, meg szalonna. amit Édesanvánk ió szemmel mért egyformára minden gyereknek. ORMOS GERÖ A hinta — Hogy az elején kezdjem: nap mint nap ugyanazon a játszótéren vágok keresztül... Különben ez nem is fontos. — Akkor miért mondod? — Mert annyira különös, amit el akarok mondani, hogy magam sem tudom, mi fontos, mi nem ... Most például eszembe jutott, hogy sráckoromban feltalálónak hittem magam ... — Valamilyen hinta volt a találmányod? — Bicikli. Nem a találmány kapcsolódik a történetemhez, hanem az a tény, hogy feltalálónak mertem hinni magam, pusztán azért, mert gyerekfejjel nem tudtam, mennyire hiányosak az ismereteim. — A hintáról beszélj. Azt mondtad, hogy egy hintáról fogsz beszélni. — Várj még. Látom, nem értesz. Annakidején egy olyan biciklit találtam fel, aminek az egyik kereke sokkal nagyobb volt mint a másik. Elképzeltem, sőt latolgattam magamban, hogy egy ilyen nagyobb kerék mennyivel gyorsabban haladna ugyanazzal a meghajlással. Hetekig töprengtem ezen. aztán egyszer a moziban láttam egy régi filmet, amiben pontosan az én találmányomon bicikliztek. Nagyon elkeseredtem, de nem kérdeztem meg senkitől, hogy ma már miért nincsenek ilyen nagy kerekű biciklik, én akartam rájönni. Már tudtam, hogy nem vagyok zseni, de magamnak én fedeztem fel, hogy minél nagyobb a kerék, annál lassabban tudom tekerni a pedált. És azért ennek is örültem. — Nem tudom, mi ebben a különös. — Semmi. Tudod belőlünk, felnőttekből, sok minden hiányzik, ami gyerek-önmagunkban, megvolt. Például az újraértékelés szándéka... Nagyon kérlek, ne nézz az órádra, tudom, honv sietsz. Akkor este. amikor átvágtam a kihalt játszótéren én is siettem. Odanéztem a hintára, oda kellett néznem, mer' ahogy lengett, egészen hangosan nyikorgott. Mondom, odanéztem, láttam, hogy leng, de továbbmentem. — Na és? — Hát nem érted? Bn. amikor megértettem, hogy mit láttam, megrémültem, lljég most is beleborsódzik a hátam, ha rágondolok. Az a hinta... •>ól figyelj: magától lengett. Erted? Kati tem veled, akaratlan is ellenedre ... — Amilyen én vagyok politikai dolgokban, te olyan vagy férfiügyekben. Kivel voltál az éjjel? — Sajnos, senkivel. Honnan ismersz te engem? És milyen vagy te politikailag? — Mai vagyok. Ugyanakkor a múlt is vagyok, és szeretném, ha a jövő is lehetnék. — Akkor te nem vagy oyan. mint én. Én a pillanatnak élek. Egy nagy pillanatnak. Álombeli utazásnak képzelem a szerelmet. Mondtam már, hogy egy elsős gimnazistába vagyok szerelmes? — Egy elsősbe?! Egy gyerekemberbe?! — (Álmom jutott eszembe, amikor a végtelen méretű térben egymás felé tapogatóztunk. Kati és én, s Kati kézen fogva vezetett egy gyerekembert.) — Jugó srác a kis tag. de nagyon szép, férfias. Különben. nem tudom, mi fogott meg benne. Talán a szerelem új fajtája. Mert én még soha nem éltem át olyant, hogy beleremegjek egy gondolatba, vagy a fiú látásának a gyönyörébe ... Ha kijövök a tanteremből, keresem az alakját a folyosón ... Nem pirultam el soha eddig, nem kerestem rajta kívül még senkinek a pillantását, nem remegett a hangom, amikor észre akartam vétetni magam. És most... Engem, aki, ha kinyújtottam a kezem, özön széptevőbe akadtam — visszautasított. • — Azt mondta, nem szeret? — Meglökte valaki. — Nem volt a közelébe senki. A házak is messze vannak tőle. Amíg a játszótéren átvágtam, az legalább két percig tar. tott, tehát legalább két percig lengett változatlan sebességgel, anélkül, hogy valaki hozzányúlt volna. — Talán a szél..» — Nevetni fogsz, ez a képtelenség nekem is eszembe jutott, pedig csak egyetlen hinta lengett, a másik kettő mozdulatlan volt. — Akkor egyetlen megoldást tudok: részeg voltál. — Nem, voltam részeg. És tudom, hogy jól láttam. Még most is hallom az egyenletes nyikorgást. — Tudod mit? Nem hiszem el az egészet. Kitaláltad. — Megértem, hogy kételkedsz. Egyetlen épeszű ember se hinné el, és az a legszörnyűbb, hogy már-már én is jobban hiszek a józan eszemnek, mint a szememnek és a fülemnek. Már-már én is kételkedem abban, hogy az a hinta lengett, pedig láttam és hallottam. Es tudod, mi ebben a szörnyű? Hogy a legtöbben ilyenek vagyunk. Ha észreveszünk valami szokatlant, valami olyant, ami az ismereteink, szerint nem létezhet, egyszerűen elmegyünk mellette. — Szóval mégsem lengett az a hinta? — Most nem a hintáról van szó. Azt el lehet intézni azzal, hogy vízióim vannak, vagy mit tudom én ... Arról van szó, hogy te is. meg én is meg még nagyon sokan tudjuk ugyan, hogy a világ, éppen mert megismerhető, tartogat meglepetéseket, de ezt csak tudjuk, valójában félünk elfogadni. S ne hidd, hogy a világot féltjük: pusztán önmagunkat. Azt nem kell hinned, hogy szellem mozgatta azt a hintát, hajthatta azt egy eddig ismeretlen energia, lehetett ott vákuum, ahol lengett, ió, jó. én is nevetné!:, ha ezt te mondanád. de most nem a hintáról beszélek, hanem magunkról, arról. hogy félelemből, vagy lustaságból nem kutatunk eddig nem ismert összetevőket, hoay nem merjük hiányosnak vélni ismereteink láncát, vaay már kényelmesek. vagyunk megkeresni ensi-egy hiányzó láncszemet . . . Hogy a hinta lengett-e. vagy sem? Talán tévedtem .. .• Igen, így nekem i? lé-i^/p'—p—yb.., ACZÉL GÁBOR — Nem, nem volt ilyenről szó, gyerek még, értsd meg. És mondtam már. hogy csak a pillantásommal kerestem. — Mondtad neki, hogy szerelmes vagy belé? — Egy frászt. Megjátszottam a nagyot. Arról szavaltam. amikon együtt lógtunk az utcára, hogy én nem azért megyek föl valakinek a lakásáru. hogy a fényképalbumát mutogassa nekem ... Ilyen és hasonló marhaságot mondtam szegénynek ... Hogy én' sivár lélek vagyok, én egy bolond vagyok, és természetesen, ne játssza meg magát előttem senki... Itt vayok, szép a testem, a ruhám illata bódító, és én kábulatot akarok szerezni magamnak, és a partneremnek. — És? — Semmi. Bólogatott a drága, utána még hetekig elkísért az üzletekbe, presszókba, aztán egy szép napon hiába vártam a folyosón. Elkerült. Én meg lesem. Szemérmetlenül lesem, ö meg kerül. Legszívesebben meghalnék. Végiggondoltam már ezt százszor. Az a legnagyobb baj, tudod, hogy nekem nem volt gyerekkorom. Én nem látszottam, kergetőztem. Hamar megtanultam olvasni, öt éves voltam, amikor meghalt az apám. Anyám, amikor dolgozni ment, bezárt a lakásba. Én pedig olvastam. Te! Én olyan gyönyörűnek képzeltem e] ezt az életet! Nagy szerelmeket... és egvik se volt az. Csak ez az' érintetlen kölyök. Annyit szenvedek. hogv nyüszíteni szeretnék kínomban de még ígv fájdalmasságával is többet ér minden e-idigi szerelmemnél. DÉR ENDRE — Hol vagyunk mi? — kerdezted tőlem. Egy fiúval voltál, Kati, a kezét fogtad, gyerekember, félős — villant át agyamon, de csak mosolyogtam, mert nem tudtam beszélni. A gyerekemberhez simultál, ő remegett, csak te hallhattad a hangod: — Hol vagyunk mi? — kérdezted tőlem ismét, mert én mindenütt ott voltam. Bíztál bennem, egyben csalódtál is: hisz' nem feleltem. * Hat órakor ébredtem, hétre nálatok voltam, „angolozni" akartunk. Apád találta ki taníttatásodat, apád akarja, hogy angol szakos tanár legyél. — Hajtsunk egy kicsit rá. Még két hónap a felvételiig, s neked tudnod kell! (Csinos nő vagy, dekoratív jelenség, kicsivel magasabb, mint én. Csak két évvel vagy fiatalabb nálam, mersz merészen öltözködni. Nem tudni, milyen természeted van, a legnagyobb hidegben sem hordasz pulóvert. vagy kardigánt. Vékony, színes szövetruhában jársz, mély kivágással; suttogva beszélsz.) — Két hónapig csak tanulnod szabad, összpontosítanod kell. Júliusig rám vagy bízva, utána, ha fölvesznek az egyetemre. már minden másképpen lesz. Figyelsz rám. Kati? Nem hallottad; ennek ellenére nem haragudtam rád. Szerettem a társaságodban lenni. melletted fölfigyeltem magamra is ... Amennyire építeni akartam benned új emoeri tartalmakat, te annyira dobtad ki magadból mindezeket. Megértettem, és küzdőt-