Délmagyarország, 1981. október (71. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-04 / 233. szám

Vasárnap, 1981. október 4. WLOM Utat a tenniakarásnak! beosztás viszont mágnesként vonzza a lakosság szemét. Ez rendjén is van így, s remélni lehet. hogy az ezerszemű népi figyelem — karöltve a hivatalos ellenőrzéssel — mind jobban háttérbe szorítja a stiklik és vétkek valamennyi fajtáját. Hadd kockáztassuk meg, hogy manapság már nem is ez a fő gondunk. Hanem a már-már betegesnek mondható olyan vezetői hiúság, amely hovatovább lefékez minden tenniakarást és ifjúi lendületet Vagyis a. maradisággal van bajunk, az egykori forradalmárok többé semmit sert" akarásával, a kényelem és dicsőség visszatetsző féltésével, a legelevenebb organizmust is gúzsba kötő nyugdíjravárással. Azzal a szemlélettel perlekedünk folyton, hogy „én már megtettem a magamét. nekem jár a nyugalom". Mi ezeken a hasábokon ís sokat bizonygattuk már, hogy a harminc-harmincöt-negyven esztendős közösségi munkában nagyon elfáradt elvtársainkat kötelességünk megbecsülni, vagyis méltó keretek között megköszönni nekik a helytállást. Jóllehet ezt már legtöbb helyen értik és gyakorolják, az előrehaladott korú vezetők jelentőj része mégis viszolyog attól, hógy úgymond, lelépjen a közélet színpadáról. Talán a tekintélyüket féltik? Vagy a pozíciójuktól nem tudnak megválni? Kétségtelen, némelyikük nehezen viseli még a gondolatát .s annak, hogy a megszokott kalaplengetős, itt-ott mégha jlásos köszönés esetleg elmarad. s ő is beleolvad a lakosság sűrűjébe. Nem a hajlott korú forradalmárok nyugaiomigénye kavar tehát vitákat, mert ez természetes. Hanem —<• hangsúlyozzuk — a megcsontosodásnak, a régi sémákban gondolkodásnak az a fo. ka. amely sok esetben útját rekeszti a teret, kifutási lehetőséget igénylő újnak, a nagyobb léptékű fejlődésnek. Meglehet, hogy szavakban a „megöregedettek" is az örök megújulás pártján állnak, hisz önmagukban érzik, tudják, hogy erre van szükség, ám amikor tettekre kerül a sor, képtelenek megérteni, támogatni a fiatalos lendületet. Ezért kell a már régebben elkezdett gyakorlatot tovább folytatni és nagyon emberségesen, messzemenő erkölcsi és anyagi elismerésben részesítve nyugállományba segíteni, majd a későbbiek folyamán is rendszeresen támogatni az évtizedek során természetes életfolyamatként elfáradt veteránjainkat. Több helyről jön a panasz, hogy türelmetlen fiatal szakemberek olykor megsértik, keresetien szavakkal megbántják a ma már kisebb teljesítményekre képes elődöket. Ezt sehol nem szabad megengednünk, s ha a probléma súlyosabb természetű, párttaggyűlésen is érdemes foglalkozni vele. Ha nem védenénk meg határozottan saját öregjeinket, akik annak idején szerető gondoskodással indítottak útra bennünket és tanítottak, lelkesítettek a szocialista munkára, nem érdemelnénk meg, hogy velünk is emberségesen bánjanak, ha'elérkezik a hatvanadik esztendő. Az életkor, tudjuk jól, nem érdem és nem valamiféle bűn, hanem állapot, amelyet figyelembe véve szabad megkövetelnünk bárkitől a teljesítményt és a helyt*állást. Azt szeretnénk társadalmi méretekben elérni, hogy minél hamarabb és teljesebben kibonta- " kozzanak a tettekre kész emberi képességek, s így mintegy földúsított össznépi ambícióval mehessünk végig a legutóbbi pártkon'gresszus-mutatta úton. Az effajta fölbuzduláshoz és kiteljesedéshez azonban szükségesnek mutatkozik a rossz szokások, régi beidegződések. az „ahogy óhajtja főnök elvtárs"-féle problémátlanságok megszüntetése. Olyasféle intézkedésekkel, módszerekkel és nekirugaszkodásokkal, amilyeneknek az utóbbi években — hála életrevalósámknak — tanúi lehetünk. f, NAGY ISTVÁN A

lexikon meghatározása szerint a mártír, a vértanú valamilyen eszmébe vetett hitért kínoztatást, halált szenvedő ember. Eredetileg az ókori Rómában keresztény hitük mellett vérükkel, azaz életükkel tanúskodó áldozatokat nevezték így, később a fogalmat kiterjesztették a politikai véleményükért, meggyőződésükért az üldözést, a halált vállalókra. A társadalmi haladás érdekében elszenvedett halál esetében különösen méltányolni kell az egyéni helytállást, a meggyőződés melletti kitartást. Természetes, hogy a „jó ügyek" mártírjai általános tisztelet tárgyává válnak, példaképpé, már csak azért is. mert a későbbi .események mintegy őket igazolják, bizonyítják, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. A politikai mártíromság tipikusan újkori, modem jelenség, mert korábban a vallási ideológia uralkodó helyzete következtében a társadalmi mozgalmak általában vallási köntösben jelentkeztek, így a mártírsors az egyes vallásos irányzatok harcai közepette jutott osztályrészül keresztény hittérítőknek, más hitek követőinek, eretnekeknek, protestánsoknak. ellenreformátoroknak, szabadgondolkodóknak. Magyarországon a Habsburg-ellenes rendi, függetlenségi törekvéseknek és ezekhez kapcsolódva az erőszakos ellenreformációval szembeni ellenállásnak nemcsak fegyveres harcosai, hősei voltak. A hitükért gályára küldött prédikátorok, az ok nélkül bebörtönzöttek és vagyonukból kiforgatottak, a Sárospatakról elüldözött tanárok és diákok, a Caraffa vértörvényszékén az önkénynek meg nem hódoló eperjesi kínhalált szenvedettek már politikai meggyőződésüket tudatosan vállaló mártírok. Történelmünkben az első egyértelműen világi és világnézett mártírok az 1795-ben kivégzett magyar jakobinusok voltak. Az 1848/49-es szabadságharc leverése után alaposan megnövekedett a vértanúságukkal nemzeti panteonunkban jogot nyertek száma: a politikai és katonai tevékenységükért kivégzettek száma meghaladta a százötvenet, az aradi tizenhárom (helyesebben tizenöt) csak szimbóluma, megtestesítője valamennyiüknek, ők az önkény tombolásának szobor nélkül is állandóan szemünk előtt levő emlékeztetői. Szárharminckét év távlatából sem lezárt, elfeledésre való ügy az 1849-es mártírok sorsa. Abból a sok gondolatból és kérdésből, ami velük kapcsolatban ma fölmerülhet bennünk, ragadjunk ki egyet: szükség volt-e áldozatukra, volt-e értelme haláluknak, a nemzet, az emberiség számára? Szabadságharcunk minden heroizmusa. minden jogossága, ritka tisztasága ellenére sem volt híján a katonai és politikai hibáknak. az emberi gyöngeségeknek. Egy sor kérdésben hiányzott az egység, s nemcsak az éppen aktuális feladatok tekintetében nem volt meg mindig a szükséges egyetértés, de a harc célját illetőleg sem. Mindez persze többé-kevésbé törvényszerű. így van ez minden hasonló mozgalomban. De a végső vereség és az azt követő terrtír megteremtette azt az egységet, amit a győzelmek és a közbülső vereségek csak bomlasztottak. A megaláztatás fájdalmában és a jogos fölháborodásban ismét találkozott az egész nemzet, sőt jórészt az egész ország, mert a magyarokkal szemben bizalmatlan vagy éppen ellenséges nemzetiségi irányzatok szentélyükben tisztességes követői sem üdvözölték a terrort. A magyarok harcát bizonytalankodva, lelkesedés és kétely között hányódva figyelő külföldi közvéleményt is a méltósággal viselt vereség és az egyértelműen igazságtalan bosszú látványa állította mellénk, s tette általánosan tiszteltté a magyar nevet. ' Az aradi és a többi magyarországi vértanúk a legtöbbet mégis magának a magyar nemzetnek adtak, ide értve a késői generációkat is. Minden népnek, a nemzetté válás stádiumában levőknek pedig különösen, szüksége van a nagy közös élményekre, mondjuk: a maga nagy francia forradalmára. A szabadságharcunk jelentette nemzeti élményt éppen Arad tette olyan maradandóvá. Az 1849-ben kivégzettek, a hosszú várfogságra, jó esetben kényszerbesorozásra ítéltek vállalták múltjukat, tetteiket, nem tagadták meg az őket a vesztőhelyre vagy a hosszú nyomorúságba juttató eszméket. Mindehhez erőt csak eszméik tisztasága, az ügyük jogosságába vetett hit adhatott, s ugyanez adott erőt honfitársaiknak is a következő nehéz évek átvészeléséhez. Az élettársaiknak is a következő nehéz évek átvészeléséhez. Az életért, az elveszett éveDomián Gábor Talán Talán a fellegekről az ablak üvegét buckásító gyöngyszemekről ez áttetsző hepehupáról ahol cigarettázó jobb kezemről születik kéknek a távol talán az elmúlásról a legszorgalmasabb munkásról aki kockás ingben ' gondolatban a garázstetők fehér vízszintesei alatt botorkál sohasem volt ennyire tétlen ... talán talán a játékokról ahogy előbújik egy mackó megszólít csupa szánalomból M

it akarnak ezek a fiatalok? Kitaxtó téma nemcsal: az idős emberek klubjában, hanem a kerületi taggyűléseken, félreeső gyári zugokban, sőt napsütéses időben a sétatéri padokon is. Az oki némely munkahelyen az úgynevezett ifjú titánok — nehezen bírván szót érteni az állig begombolkozott ötvenesekkel — mindent föl szeretnének forgatni, ami régi. Azt hangoztatják, ezután más módszerekkel kell dolgoznunk. És amikor a bölcsesség és a tapasztalat józan megfontolásra inti őket, a türelmetlenségük gyakran gorombaságokban jut kifejezésre. Ilyenkor fedezik föl nagy vehemenciával a kanálban a mélyedést. Azt a közhelyet például, hogy akinek funkciót adott, az isten, attól még lehet esendő, mint más emberfia. Már hogyne lehetne! Nincsenek a mi vezetőink elzárva az élet valóságától, a társadalom jelenlegi minőségétől, amelybe bizony még jórészt belejátszik a múlt, a régi világ erkölcsisége. Csodálatos dolog lenne tisztán szocialista beállítottságú emberekkel rakosgatni a szocializmus falát, mert akkor a vezetőink biztosan egytől egyig makulátlanok lennének. De hát ilyenek vagyunk, egyelőre sokT lim-lomot cipelve a tudatunkban, s ne szépítsük a helyzetet, a vezetők is közülünk valók. Még ez a szerencse! Képzeljük csak el, mily rettenetes lenne minden halandónak a létezés, ha csupa vétek nélküli tévedhetetlen isten igazgatná a dolgainkat, és ítélkezne fölöttünk. Az istenek hogyan értenék meg azt a mérhetetlenül sok esendőséget, amely éppúgy a sorainkból ered, mint a kiolthatatlan teremtő akarat, a szépség és humánum iránti örökös vágy, a folyton újakra törekvés? Azt szoktuk mondani: most olyanok állnak az élen, akik a sokaságból nőttek vagy küldettek ki azzal a megbízással, hogy példás életvitellel, odaadóan munkálkodjanak egy korábban soha nem létezett új társadalom építésén. Persze hogy akadnak közöttük is méltatlanok a bizalomra. Ez azonban csak azt jelenti, hogy adott esetben rosszul választóit egy-egy közösség, s ebből le keli vonni a tanulságot. Tisztább, megfelelőbb személyt kell exponált helyre állítani. Persze itt is könnyebb a szó, mint a tett, jóllehet nagyrészt ennek is magunk vagyunk az okai. Tudniillik a „hallgatni arany" és hasonló meggondolás mindmáig makacsul kendőzi, késlelteti a nemtetsző dolgok, viszszás jelenségek leleplezését. Megesik, hogy akik legjobban lármáznak némely főnökök részrehajlása, önzése, bosszantó maradisága miatt, azok önmagukban gyakran természetesnek veszik az effajta jellembeli gyöngeséget. Fegyelmi, bírósági ügyek tanúsítják, a különbség leginkább csak annyi, hogy az átlagpolgárra „a kutya se figyel", a vezető A magyar mártírok Mai világunkban a humanizmus, a társadalmi igazságosság eszméit jóval szélesebb körben osztják, vallják, mint a múlt század derekán, s így talán kevesebb hősi tettre van szükség. Ugyanakkor a , kényelmesebbé, jobbá, könnyebbe vált élet elhalványítja annak a tudatát, hogy az élethez hozzátartozik az állandó erőfeszítés, az áldozatvállalás. Nemcsak önmagunkért, családunkért, de társadalmunkért is kell vállalnunk a jobbítás, a tökéletesítés árát. Szerencsére ritkák azok a helyzetek, amikor egy közösség, mondjuk egy nemzet érdekében vállalni kell a legnagyobb áldozatot, az ifjú nemzedék vagy a legjobbak életének a fölkínálását, Bizonyára igaz az a közismert tétel, hogy nem az a nép szerencsétlen, amelynek nincsenek hŐ6ei, hanem amelyeknek hősökre van szüksége. De legalább annyira szerencsétlen az a nép, amelyik szükség esetén nem képes az áldozatokra, nem tud hősöket adni. Ilyen szempontból nézve a magyar nemzet Mohácsokban, mártírokban gazdag történelme nem is tűnik olyan balszerencsésnek. JESZENSZKY GÉZA kért az egyénnek kárpótlás nem adható, a családtagoknak sem az * elszenvedett fájdalomért, de már a kortársak is érezték, az utókor számára pedig egyértelmű lett, hogy a súlyos, de vállalt áldozat nemcsak morális tett volt, erkölcsi példa, de történelmi erőforrássá is vált — nemcsak évekre, de évtizedekre, sőt remélhetőleg évszázadokra.