Délmagyarország, 1981. október (71. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-18 / 245. szám

22 Vasárnap. 1981- október 18. A Munkák és napok-ból A munka esztétikai kategóriái E

gész életemben kalapácsforgató mesteremberek között éltem. Nagy fizikumú herkulesek és vékony dongájú, gyermektestű, munkások között. Szívbéli barátaim, bizalmasaim közülük kerültek ki. Láttam számtalan versenyüket is, tudom, hogy a termelékenység nem az izmok erejében rejlik. Sok iparágban az eredményes munka feltétele a jó kalapácsütés. A jó kalapácsütés pedig tehetség dolga, sajátos intelligencia dolga. Közöttük élve megfigyeltem és elemezgettem is mozdulataikat kalapácsütés közben. Néha szinte beleláttam a gyors izomrándulásuk mechanizmusába, ami feszült-villanásnyi időre teljesen kitöltötte a tudatukat. A feszülő és lazuló izmok egymásra épülő, szigorúan szervezett akciósorozatától, ettől a látványos akciótól sokáig nem kutattam azt, ami nem az izmok erejében, rugalmasságában rejlik, azt a belső szándékot, ami mozgatta ezeket az izmokat. Vándoroktató koromban 415 iparitanuló szakmai és emberi fejlődését kísértem figyelemmel. Ekkor vált lerázhatatlan gondommá az a valami, aminek a hatására a testi-lelki robotból szivesen végzett munka válik. Mi a munka belső tartalma, magja, mik azok a vonásai, amiknek a hatására a robotból, testi-lelki teherből élvezet, öröm és felszabadulás érzete válik? Üzemi munkásként, vándoroktatóként. tanárként és alkotóművészként éltem át a munka •szintjeit A puszta erőleadástól alkotófokig fejlődött bennem a munka. Ügy érzem, van róla mondanivalóm. Vallomást teszek a munkáról. A saját gyakorlatomból érzem, értem és magyarázom, hogy a munka esztétikailag is értékes humánumtartalma hogyan bontakozik ki. Nemcsak általánosságban beszélek a munkából, de szoborban is, írásban ís elmondom, hogyan telítődött ötven év alatt a saját munkám a munka atributumaivál. Hogyan fejlődött bennem a munka a puszta erőleadástól . érzelmileg telítődve a legnagyobb öröm forrásává. Vándoroktató koromban az üzemeket járva, néha minden porcikámban, minden érzékelőképességemmel éreztem a „munkát". Néha döbbenten álltam: a bonyolult pergő-forgó lendületben nem a gépek mikromilliméteres pontossággal végzett értelmes mozdulatait láttam, a csattogó-búgó zakatolásban, olajszagban, zajban, dübörgésben nem a gőzkalapácsnak a kemény anyag szilárdságát legyőző erejét éreztem, de az óriási dinamizmus mögött feszülő valamit: erőt, akaratot, érzést, indulatot, állhatalosságoti emberlényeget éreztem meg. Érzékeltem az „embert" magát. Az üzemeket járva vált rögeszmémmé, újfajta igénnyé bennem, hogy ezt a plasztikai formával elmondhatatlant is kifejezzem. Írásban is, rajzban is elemezzem ezt a nagy élményemet, az ember belső igazságát megrajzoljam, és felépítsem magamnak a munka tökéletes modelljét. Az én kis maszek lehetőségemmel egy üzemhez méltót szeretnék produkálni. Méltó módon azt adni, ami egy üzemet feszít;, munkán, anyagon, technikán keresztül emberlényeget feltárni. Szeretnék eljutni az anyagalakítás határáig úgy, hogy a munkám minden eleme személyiségemnek is része legyen. Egyéni „módszert" teremtsek, technikát, amivel behatolok egy nemes anyag belső tulajdonságaiba, hogy az anyagot humánummal telítve, kihozzam annak minden lehetőségét. A munka maga és a munkához való viszonyom is tartalma legyen a művészetemnek. A technikában szeretnék közölni lényegeset magamról és és a munkámról is. Nem plesztikai elemekben, hanem technikaiakban elmondani a munkám minden érzelmi kísérőjét, gyarapodó vagy ellobbanó Indulataimat, a munkám hőfokát, örömét. Alkotásomban a munka teljessége tükröződjön. A régi, munkával kapcsolatos élményeim rendezgetése közben két munkaemlékem kísért. A munka sok eleme hiányzik belőlük, de csonkaságukban is tanulságosak. Nagyon régen történt. Mint öreg inas, kazánlemezeket szegecseltünk a mesteremmel. Pusztai bácsi, az a bizonyos „egyszerű kétkezi munkás" fogóba szorított fejezővel gömbölyítgette a szegecsfejeket, és nekem nehéz szögben, fárasztó, bizonytalan tartásban kellett rávernem. A nehezen hozzáférhető helyen Pusztai bácsi nem tudta a fogóba szorított fejezőt forgatni, és egy természetes mozdulattal eldobta az acélfogót, és kézben tartva alakítgatta tovább a szegecsfejeket. A hosszú nyelű ráverővel teljes erővel kellett vernem a kében tartott keringő fejezőre. Közben verejtékben úszva gyötört a gondolat, hogy egy véletlen rezdülése, egy előre nem várt mozdulata Pusztai bácsi kezének, vagy a karjaim, az izmaim egy ütemének pontatlansága, esetleg görcsös rándulása, és Pusztai bácsi egy életre nyomorék. A munkánk szakmai szempontból primitívebb volt a szakócáját faragó őeember munkájánál, mégis rengeteg emberi tartalmat reprezentált. A munkatársba vetett feltétlen bizalom, a munka érdekében a testi épség kockáztatása, egymásrautaltságban izmoknak, inaknak, mozdulatoknak egymásre épülő, egymást kiegészítő, pontos üteme. Amikor két ember testi-lelki működése egységben, egy célra ötvöződik. A munkánkban benne volt a munka egy-két elemének legmagasabb szintje, de hiányzott belőle a munka értékében való hit (pár szegecs gömbölyűsége nem érte meg a kockázatot). Volt benne katalizátorként esztétikai tartalom, de hiányzott belőle a sikerélmény és a munkaöröm. Rengeteg érzelmi eleme dacára csonka a munkánk modellje. Az érzésskálám alsó szintjén zaklatottság, félelem. Ezek gátolták a sikerélményt, és megfojtották a munkaörömet, ami az emelkedett, feloldó, felszabadító fázisnak, a kielégülésnek, megelégedettségnek a feltétele. Ütést zavaró, kétarcú volt a szándékom is: első fokán, hogy „nes üssek" Pusztai bácsi kezére, és csak a második fokán volt, hogy „üssek" a fejezőre. A cél elé ékelődött egy energiát emésztő antimunkaelem. \ : Az én munkamodellemmel szemben mit mutat Pusztai bácsi munkamodellje? Pusztai bácsi (még mindig előttem van sovány, száraz alakja) óriási munkaenergiával rendelkezett. Állandó fűtöttsége adott lendületet a csoportunknak. Munkatónusának a vonala magasabban kezdődne az enyémnél, önként vállalta és viselte a kockázatot, tehát munkájának az erkölcsi értéke is nagyobb. Pozitív munkaelem lenne a munkatársába helyezett nagy bizalom. Nagyobb áttekintése volt a munkánkról és tisztában volt a céljával. Ezek is munkaelemek. Hogy a fűtőanyagot a napi tíz órai, könyörtelenül nehéz munkához honnan vette, nem tudom. Fel kell tételeznem, hogy szervezete megszokta már a napi tíz órai erőleadást és ez állandó készségi állapottá fejlődött benne. (Vagy már az élettartalékaival gazdálkodott.) Ez a szoros kapcsolódása a munkához is, eleme a modelljének. Körülbelül ez a nyolc elem adná ki Pusztai bácsi munkamodelljét. Pusztai bácsi határozott, „természetes" mozdulatai bátorságot indukáltak belém. Figyelmem és mozdulataim tapadtak Pusztai bácsi mozdulataihoz. A mozdulatok itt egymást kiegészítő, egymást fokozó indukált elemek. Pusztai bácsi számított az ütemérzésemre, én számítottam az ö egyenletes mozdulataira, amikhez minden idcgerőmmel alkalmazkodnom kellett. A fizikai funkciók adoptálták egymást és visszacsatolásos rendszerben, ötvözetet képeztek. Nem ilyen egyértelmű a munkánk érzelmi struktúráju. A mozgásbeli szabatosság legmagasabb követelménye mellett a gátló elemek legmagasabb foka. Szélsőséges határesete ez a munkának, de éppen ez teszi elemezhetővé. Hogyan állt össze ezekből munka? Miért nem sportbravúr volt a tevékenységünk? Emberi viszony, erkölcsi jellemzők, érzelmi és fizikái momentumok belső szerves kapcsolata az értékteremtés tudatával avatta munkává. Érzelmi primátusa a közöttünk levő szép, emberi viszonynak volt. Ennek a viszonynak a megnyilatkozási módja az esztétikuma, belső tartalma a munkánknak. Ennek a viszonynak az erőterében ötvöződött cél, érzés, mozgás produktív tetté, munkává. Minden emberi munka mélyén megtalálható az esztétikum. Esztétikai elemek nélkül „munka" nincs. TAPAI ANTAL Lumpen A

zt hiszem, jól ismerem ezt az embert. Ugyanolyan ambícióval indult neki az életnek, mint akkor a legtöbb fiatal. Diplomát szerzett, tanított. Esze gyorsan váltott, modora kellemes volt, becsülték és tisztelték. Ha valaki akkor mondta volna, hogy lecsúszik, teljes meggyőződéssel kinevettem volna. Inkább abban reménykedtem, eljut majd hivatása csúcsára —hiszen juthatott volna. Egyszer hallom, iszik. Másodszor hallom, elvált, elhagyta feleségét és szép gyermekét. Harmadszor azt hallom, nem ott dolgozik, hanem itt. Negyedszer: nem is Itt, hanem amott, ötödször viszont azt, hogy nem dolgozik. Beteg? Jelenét és jövőjét egyszerre itta el. Fázunk a gondolattól, hogy erről a kényes témáról beszeljünk. Valamikor lumpenproletárt emlegettek. Ha most csúszik ki valakinek a száján ez az összetett szó, azonnal helyreigazítja magát: lumpen elem. Nem stimmel össze mai szóhasználatunkban a lumpen és a proletár. Azért néni szeretünk róla beszélni. mert meggyőződésünk, hiányoznak azok a társadalmi és i gazdasági körülmények, amelyek j szinte törvényszerűen züllesztet! tek le emberi csoportokat. Ha i ma vannak korhelyek, becsületben I megcsúszott, gyönge lábon álló j hitványok, kinek a számlájára j írjuk? Ismerjük el nyugodtan, aki el akar zülleni, el Is tud. Kit is illetünk mi evvel a jelzővel: lumpen? Azt. aki mindenféle munkát villámgyorsan tud elkerülni. Azt, akit azért nem vesznek leltárba egyetlen kocsmában se, mert onnan is kikopott, váltogatja tehát hadállásait. Célja a pohár. Ez az alja, de van más ls. Olyan is, aki nem mond le a látszatról, okosnak, előkelőnek tűnik. Azt szokták mondani rá, olyan dumája van. a jéghegyet is megolvasztaná. Melyik a veszélyesebb? Nehéz lenne különbséget tenni a kettő között Az első változat nem tudja elviselni, hogy a zsebében pénz legyen — viszi a kocsmába —, a másik viszont azt rühelli. ha üres a zsebe. Dolgozni is hajlandó az első, de csak addig, amíg a napi fejadag össze nem jön. igényei alig vannak, inkább nem eszik, csak ihasson. Társadalmunktól idegen ez az emberfaj, mondjuk, de akkor felelnünk kell arra a nagy kérdésre, miért nem koptak már ki belőle? Nem kopnak, az a gyanúm, itt-ott gyarapodik inkább a számuk. Meg lehet nálunk élni kevés munkából is? Ezen a színvonalon, igen. Aki ennyivel is beéri, egyre könnyebben megél. Honnan van ez a nagy ellentmondás? Az emberek többsége törekvő, képezi magát, és végzettségének, képességeinek megfelelő munkát szeret végezni. Van azonban egy csomó olyan munka is, amit gép nem végezhet egyelőre, akárki viszont nem vállalja. Aki megcsinálja, megkéri az árát. Tudós profeszszor nem keres naponta annyit, amennyit egyszerű napszámmal zsebre lehet tenni. Az illetőt a társadalmi rang nem érdekli. Egészen jó ruhát is vehet magának szinte fillérekért. sőt örülnek is neki néhol, hogy van valaki, aki hajlandó elvinni tőlük. Kihízták vagy megunták. Bementem egyszer egy házba, jámbor együgyüségemben azt hittem, sorsverte embereket találok benne. Biztosan betegek vagy nagyon öregek. Javakorabeli férfit, és korban hozzáillő nőt találtam, és annyi kutyát, hogy megszámolni se tudtam. Az volt a szerencsém, hogy nem nyitott még ki a kocsma, színjózan volt mind a kettő. A színt visszavonom, az örökös másnaposság régen elvitte a színüket. Sokat számoltunk. Ha csak a férfi dolgozik, havonta tizenöt napot, csalt tavasztól őszig, az asszony pedig kétszáz libát legeltet, szintén tavasztól őszig. SZABÓ ANDRÁS RAJZA családi jövedelmük jóval tőbb, mint a mienk. Az asszonynak még némi rangja is van, mert ápolónő volt valamikor. Ö tudja legjobban, mit kell beletenni a lúd italába, hogy betegség el ne pusztítsa. Akár élen járó libatenyésztő kitüntetést is adhatnánk neki. A szomszédok akkor nevetik leginkább, ha viharlámpával a lába között alszik az árokparton. » Ha hamis vágányon kezdünk számolni, még melléjük is állhatunk. Libára és libamájra nagy szükségünk van, ez a ház exportra termel. A pénz innen megy vissza leghamarabb az állam zsebébe, egyetlen csapos visszacsapolja igen kis befektetéssel készülő szeszfélék áraként. Mégis rémüldöztem tőlük. A másik fajta veszélyesebb, hiszen parazita. Sima beszéddel, furfangos ésszel szívja mások vérét. Kerítő, strici, házasságszédelgő, mondanám, ha nem tudnám, harmatoslelkű koros leányoknál már házasságot se kell szédelegni mindig, megtakarított pénzecskéjüket az első dorombolásra képesek odadni. Előbb-utóbb belefutnak a csalók a tőrvény markaiba, egy darabig kivonódnak a forgalomból, mégis figyelnünk kell rájuk, és társadalmi jelenségként kell kezelnünk. Nem merem gondolni. hogy ismerem a lumpen lélektanát, de azt hiszem, magános korhely nincsen. Olyan embert sokat ismerek, aki a világtól visszavonultan nagyot alkot, de elzárkózottan elzülleni, talán nem is lehet. Nem biztos, hogy társaik mindenben hasonszőrű emberek, alkalmi cimborák is lehetnek. Az első példában említett diplomás ember is így járt. Akikkel együtt ivott — lumpolásnak is mondhatjuk —, kialudták a mámort, hazamentek bocsánatot kérni hitvesüktől, csak 6 nem ment, hanem újabbakhoz csapódott. A napokban találkoztam vele, hajdani egészséges törekvésednek a morzsája se maradt meg benne. Súlyos előítéletektől vezérelve mentem el a Bodrogköz egyik falujának kis bugyrába néhány héttel ezelőtt. Az előítéletet hazulról vittem, de útközben is erősödött. (Egyik hatalmas iparvárosunkban estétői éjfélig anynyi lézengő és agresszív embert láttam, nem tőlük, inkább a jelenségtől kezdtem félni.) Na, ebből a bugyorból Pestre is, de még Tatabányára is járnak el férfiak dolgozni. Egy keménykötésű fiatal ember volt csak itthon, gyöngébb fizikumú öccsével. és házat épített. Mindenről kérdeztem, ami csak eszembe jutott. Meg akar telepedni, azért építi a házat. A sverekeit pedig mindenáron iskolába akarja járatni. Akit elértem, mindenkitől tudakoltam, a gyerekekkel ml lesz? Az iskolára szavazott mindenki. A szélső ház anyókája egyetlen dicsekvése is az volt, hogy négy gyermekét taníttatta, és mind rendes ember lett. Mondhatnánk, az iskola nem mindenható, hiszen diplomás emberünk iskolában egyáltalán nem szűkölködött, mégis elcsúszott, úgy. hogy lábraállni talán orvosi segítséggel se tud már, én mégis abban bízom, tanítóknak, tanároknak talán sikerül fölébreszteni a lumpenek gyermekeiben is az értelmes életre törekvésnek nem is csak a vágyát, hanem kemény akaratát. Az egészséges gyermeki ösztön elfordul a rossz utat választott szülőtől, és jobb példát keres. Hiábavaló azonban a pedagógus erőfeszítése igen sokszor, ha a gyárak munkaszervezete vagy a közvetlen munkatársak elfordulnak, vagy keserűen ingatják a fejüket, ha meg-megbotló társukat látják. Sok asszony keservétől, sok család állandó rettegésétől fordítjuk el fejünket, ha nem vesszük észre, hogy alattomos nyavalya szedi áldozatait akkor, amikor az értelmes életnek alapja is. távlata is van. HORVÁTH DEZSŐ