Délmagyarország, 1981. július (71. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-12 / 162. szám

ima. ifc/, rttjfámJ L Ut> U tcW<mf> r>Xí7vy YL.aínT'iuAt .ító, A/t iW/AÍÁt/i^ *tjj uJu^rJCt riij ÍLmJÍMM, IVW. <us (jvC-TS. •)U diiryl/s't <***• 'J.i^, trcf UL^^J J tíjj dvMeJX. *()Jak kJ U^^r^^íL, tL . "•JitU^íf, tí*.,JUet, *l üvtiv; fe íre*./ tiffJúciug.' tirif." <íf v. fr « ;jilr ^Yf; kjrac^ 10 Vasárnap, 1981. július 12. Vers és rajz Két lap a Bartók Béla Művelődési Központban vecserl Gábor mitológiai ihletésű verseihez a nemlátható Akropoliszi pillanatok című kiállításról. De- régiben elhunyt Vinkler László készített rajzokat. , IBM július közepén álltam munkába életem első munkahelyén. Még két éve sem dolgoztam, amikor április 2-án, egy borongós, tavaszias napon közölték velem, hogy munkakezdés után ne menjek sehová. Várjak. Majd hivatni fognak. Várakozás Péntek Imre 0 Reggel nyolckor kezdóclík a munkaidő. Hét óra után néhány perccel fut be a vonat az állomásra. Most is gyalog megyek, s mint mindig elsőként érkezem. Még csak a takarító férfi szorgoskodik bent Pillantásával végigmér, egy mosolyt is megereszt aztán csulakolja tovább a szobákat. Ébredés óta ez már az ötödik cigaretta. Kesernyés íze ott bizsereg a számban. Fáradt vagyok. Lapozgatom az újságot összefutnak szemem előtt a betűk. Legszívesebben belevetném magam ebbe a piros plüssfotelbe, de attól félek, rögvest elalszom, es ilyen kiszolgáltatott állapotban találnak rám majd a többiek. A takarító egyszer már úgyis rajtakapott Ültem az asztalnál, fehér írólap előttem. Egy koppanás. Az ujjaim közül kicsúszott töltőtoll nekiütődött az asztallapnak. A takarító ott állt mellettem, nevetett. „Alukálunk? Alukélunk?" — ismételgette. Aztán napokon át széltében-hoaszában mesélte mindenkinek az esetet. Néhány perccel nyolc előtt sorra érkeznek a többiek. Az előszobában. a Ml asztalon, a telefon mellett ott a belrókönyv. Bevési mindenki a nevét, mikor Jött, napközben hová ment, mikor távozott. Köszönnek, odavetnek egy-két szokványos mondatot. Arcukra figyelek feszülten: vajon mit gondolhatnak most rólam? De az arcuk nem árulkodik. Számukra ez a nap ia olyan, akár a többi. Dolgozni próbálok. Blokkfüzetemben egész sor feljegyzés, végső formábaöntés előtt rendszerezni kéne őket. De néhány perc múlva abbahagyom. Nem megy. Gondolataim ide-oda cikáznak, figyelmem azon nyomban ellankad. p.ámulok ki az ablakon. Földszintes épület szemközt, épp a tetejére látni. Számolgatom a mohával belepett cserepeket. Egy, kettő, három..: Huszonnégy, huszonöt huszonhat... A házikó kéménye vidáman füstölög. Tíz óra. — Telefon! — Várjon további Majd szólunk, amikor sorrakerül! 2. „Kossuth"-ot szívok. Néha naponta — beleszámítva az álmatlanul átvirrasztott éjszakákat is — két csomaggal. Bal kezem első odrom uriát már rég elszínezte a likotim Még a ilörmeiim is barnák. Sűrűn elkap az influenza. Olykor heteken át kínoz a köhögés. Sovány vagyok, akár egy agár, és válltöméses zakók kellenek, hogy külsőm valamennyire elfogadható legyen. Egészségesen se nagyon tudok aludni. Fél éjszakákat izgulok át, attól félve, lekésem a reggeli vonatot. Csak hajnal felé nyom el az álom. Reggel ötkor csörög az ébressz tőóra. Szédelegve megyek az utcán. Mindenfelé harmatosak a háztetők. A szomszédos laktanya katonái a sportpálya betonkerítésénél már szokásos reggeli tornájukat végzik. Éles vezényszavak csattannak. Néhányan a fák oldalához húzódva vizelnek. 3. Délig semmi. Nem merek elmenni ebédélni a többiekkel. Addig csak kibírom. Amikor majd túl leszek az egészen. úgyis veszek magamnak valami' harapnivalót a főtéri élelmiszerboltban. Gvomrom megkondul. Iszom gyorsan egy pohár vizet. Rágyújtok. Van még másfél csomag cigarettám. Kitart mára. Bekapcsolom a rádiót. A déli híreket mondják, aztán az időjárásjelentést. „Budapesten az ég fátyolfelhős, szélcsend van". 0 Délután fái kettő. Telefon! — Várion tovább! Most rövidesen szólunk! A vonatozás nagyon megvisel. Reggel fél hatkor indulok otthonról, este negyed nyolckor érkezem haza. De akad benne sok érdekesség ls. Ismeretien emberek. A rendszeresen utazók rögződött szokásai. Kupékban elhangzott élettörténetek. Van mit megfigyelni. Néha közben elnyom a buzgóság. Fejem oldalt bukik, és lassan eaesz testemet hatalmába keríti a jótékony zsibbadás. Többnyire a csöndre riadok fel, amikor áll a szerelvény a második állomáson: ellenvonatra várunk. 6. Délután négy óra. — Telefan! — Indulhat! A nagy épület ott áll a főtérből nyíló út első mellékutcájának sarkén. Előtte csak egyszer jártam itt. de a részletekre mérnem emlékszem. A portán tudnak rólam. Értesítették jövetelemről a fegyveres őrt is. Ketten ülnek a portán, egyikük fölkisér a második emeletre, ugyanoda, ahol egyszer már voltam. Az épületet magánházból alakították át hivatalos célra. Szobá. kat szüntettek meg, falakat törtek át. hosszú folyosókat nyitottak a ház testében. Valóságos labirintus. és erős félhomály mindenütt. Az osztályvezető értekezleten, az osztály munkatársai már indulófélben. Leültetnek a titkárságon. Várjak türelemmel, majd szólnak, hívatnak. Aztán elmegy a titkárnő, s el a munkatársak ia Átülök a fotelbe. A sarokban viharvert páncélszekrény. Mellette üvegajtós könyvállvány. Két íróasztal, egy iratszekrény, géoíróasztal. két szék. fotel, előtte kis dohányzóasztal A könyvállvány tetején két vörös selyemből készült vándorzászló. Megszámolom, hány cigerettám van még. Rágyújtok. 8. már 9. Egyszer a vonatban egy utasellátónál dolgozó nő egész úton mesélt. Ilyesmiket: a patkányok a legszívósabb állatok, mert ha csapdába kerülnek, képesek elrágni saját lábukat, csakhogy elmenekülhessenek. Aztán: egyszer egy férfi belopódzott egy nőhöz. Ügy tett, mintha a férje lenne, közösült vele. A nő az aktus végén rájött a turpisságra. följelentette. Három évre ítélték fél-színle-lé-sért Majd végül: felszámolták a temetőt, ahol az édesanyja feküdt. Személyesen elment az exhumálasra. „Végignéztem azt is, amikor a még ép koporsót felnyitották" mondta, és részletesen leírta, mit látott benne. Este fél tizenscob ...Az 1953. ér, inegyet begyűjtési verseny harmadik helyezettjének ... Az 1953. évi megyei szántóversenv győztesének ... Rágyújtok az utolsó cigarettára. Most el tudnék aludni azonnal, it^ ebben a pillanatban. Éjfél után tíz perccel kezdem kiszedegetni a hamutartóból a csikkeket. A „Kcssuth"-os doboz barna csomagolópapírjából kis téglalapnyit kihasítok, abba szórom bele a csikkekbői kifejtett dohányt. A csomagolópapírt sokáig kell nyálazni. szélét egv kicsit meg ls rágni, hogy jól tapadjon. Először lángrakap. csak utána kezd el izzani. Nagyot slukkolok aztán még egyet, hogy a nikotin átjárhassa egész mellkasomat. Este hét óra. Az egyik vándorzászlón ez áll, aranysárga fonallal hímzett betűkkel: „Az 1953. évi megyei begyűjtési verseny II. helyezettjének!." S a másikon: .Az 1953. évi megyei szántóverseny győztesének." Még hat cigarettám van. Valami olvasnivaló kéne. de sehol semmi. A könyvállvány zárva, az íróasztalok lapja üresen csillog. Kint az utcán már égnek a lámpák. Bent a szobában én ls felkattantom a villanykapcsolót. Éjfél után fél kettő. Hirtelen feltárul az ajtó. Egy ismeretlen férfi lép be rajta. — Az elvtársnak most már nem kell bejönnie a tanácskozásra — mondja. — Az elvtárs elmehet. Amikor kezet fog velem, hirtelen átfut az agyamon: kérni kéne tőle egy cigarettát — de nem merek 1*1 14. Ugyan hova mennék? Fogalmam 6incs, melyik emeleten, melyik szobában találnám. Különben se mernék betolakodni a magam ügyével arra a bizonyos értekezletre. 15 Ülök a lépcsőfordulóban. Körülfog a jótékony sötétség. Itt csend van. s szinte meleg. Még az őr csizmasarkénak kopogása (s olyan megnyugtató. Nyilván azért jár le s föl a keramitkockás kövezeten. hogy múlassa az Időt. 0 engem nem láthat én viszont őt igen. A száraz kapubejárat világos. A villanyfény bevetődik a lépcső aljára. Amikor jön a katona, árnyéka hosszúra nyúltan követi lépteit a lépcsősoron. Kip-kop, egy-ketlő, bal-Jobb, egy-kettő. S aztán újra, megint, fáradhatatlanul: kip-kop. egy-kettő, baljobb. egy-kettő... PAPP ZOLTÁN Variaverssorok sorsom kicsike sorsom hordom bogozom folyton ülök korhadó hordón félig lilán félig bordón torzóm kicsike torzóm rádlesek vadorzón golyó üt át kilyuggat ki látott még hiúbbat lordom kicsike lordom hangja mint a gordonka oly mélyen brugó rekorder távolugró borzom kicsike borzom várad elegáns gardrób leveted drága bundád mintha régóta unnád gyorsom kicsike gyorsom pöfögtetsz a korzón rakományod a lomtár vezetőd vicces kontár Végigbotorkálok a rosszul világított folyosólabirintuson. Csak nagv sokára találok rá a léocsőlejératra. A száraz kapubejáróban, a portásfülke mellett ott silbakol a fegyveres őr. — És hol az elvtárs kilépőcédulája? — Nincs — mondom. — Nem adtak kilépőcédulát. Csak szóltak. hogy hazamehetek. — Kicsoda szólt? — Nem tudom a nevét. Most láttam először. — Menjen vissza, keresse meg, és kérjen tőle egy szabályos kilépőcédulát. Szepesi Attila A pipiske Kontyos madár, pipiske, vasúti töltések lakója, sínek mentén futkosó sarkantyús bakter. Sétálsz a mezei csapákon az ország útján, elvegyülsz a kelekótya verebek csapatában és ordas télidőn elözönlöd a város parkjait. Ha felriasztanak, láthatatlan kerekeken tovagördülsz. Szeplős tojásaid meglapulnak a töltésoldal kiégett füvében, a bókoló bogáncs és a lóhere árnyékán. Igénytelen vagy, de büszke és tartózkodó. Otthonra laUlJe a lakótelep sivatag telkein a fátlan grundokon, hol ritka vendég a dolmányosvarjú s még a balkáni gerle i*.