Délmagyarország, 1981. július (71. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-05 / 156. szám

12 Vasárnap, 1981. július 5. Tiszta célok, tiszta eszközök K

özéletünk tisztaságáról hosszú evek óta sok szó esik: vissza-visszatérő — vagy inkább folyamatosan napirenden levő — téma a sajtóban, rádióban, tévében, a különféle társadalmi szervezetek nyilvános fórumain éppúgy, mint a mindennapi magánbeszélgetésekben. Hogy mást ne említsünk, az utóbbi évtizedekben a párt valamennyi kongresszusán — így a legutóbbin, a XII.-en js — hangsúlyosan fogalmazódott határozattá a közélet tisztaságáért annak megőrzéséért vívott folyamatos küzdelem szükségessége. Abból kiindulva, hogy a fejlett szocializmus építése nemcsak anyagi, gazdasági gyarapodást félté,telez, hanem a közgondolkodás, az életmód, az életvitel, a magatartás közösségibbé válását is, és hogy e két szféra szorosan és kölcsönösen összefügg egymással, a párt magas erkölcsi követelményeket támaszt mindenekelőtt saját tagságával szemben. A kommunistáktól — függetlenül attól, hogy kisebb-nagyobb vezető beosztásban dolgoznak-e vagy sem —, valamint a különböző szinten és területen tevékenykedő politikai és gazdasági vezetőktől, állami vagy társadalmi tisztségviselőktől — függetlenül attól, hogy tagiai-e a pártnak, vagy sem — idegen mindenféle közösségellenes magatartás, a hatalommal való legkisebb visszaélés, a pozíciónak egyéni célokra, anyagi, vagy egyéb jogtalan előnyökre történő felhasználása. A pártnak a társadalomban betöltött helyével, vezető szerepével függ öszsze, hogy ezekről szólván, nem holmi elvont moralizálásról van szó. Mindennek politikai súlya, Jelentősége van. Vajon az a tény, hogy rendszeresen és sokat beszélünk a közéleti tisztaságról, azt jelenti-e. hogy tán komolyabb „baf van" ezen a területen? Nem, éppen ellenkezőleg! Éppen ezért nincs baj. éppen annak köszönhetően megfelelő általában közéletünk erkölcsi tisztasága, társadalmunk morális állapota a vezetés különféle szintjein dolgozó rétegek etikai magatartása, mert sokat beszélünk róla, mert soha nem szűnünk meg ráirányítani a közfigyelmet, mert folyamatosan ébren tartjuk az erkölcsi kérdésekben oly nélkülözhetetlen politikai felelősségérzetet. Az egészében és alapjában véve pozitív összképbe persze beleférnek a szórványos negatív ellenpéldák — azazhogy, élesen, markánsan kiütköznek belőle, s ezzel is — sajátos módon — épp az általános, a nagy egész kedvező, egészséges voltát, bizonyitják. Közvéleményünk érzékenyen — olykor ingerültséggel, felháborodással. sőt. nem ritkán eltúlozva, ellenőrizhetetlen, vagy hamis Információkra, mende-mondákra alapozva — reagál a szocialista erkölcsi normákat sértő esetekre, a nyilvánosságra jutó kisebb-nagyobb visszaélésekre. De gondoljunk csak — akár szépirodalmi olvasmányélményeink birtokában is — a régi. a felszabadulás előtti, vagv a Ferenc József-korabeli „boldog békeidők" Magyarországának általánosan korrupt közállapotaira: vagy gondoljunk a mai tőkés társadalmak óriási pénzeket forgató szennyes botrányainak oly megszokottá vált sorozatára. Vajon nem arról van-e szó. hogy ami a polgári társadalmakban általánosan jellemző és természetes, ugyanannak ma nálunk még az apró és szórványos megnyilvánulásai is természetellenesek, nom férnek össze a szocializmus természetével, ezért ütköznek a szocialista normák szerint ítélő közfelfogás éles elutasításába? De ne elégedjünk meg saját önértékelésünkkel. A nyugati sajtó rólunk szóló híradásai, a szocialistaellenes burzsoá propaganda. amely előszeretettel kohol ellenünk különféle rágalmakat, és amely különös buzgalommal kapaszkodik bele minden vélt vagy "valoui hibánkba-gyengeségünkbe. szinte érdektelenül siklik el, majdhogynem hallgat azokról a jelenségekről, amelyek bennünket itthon izgatnak, és — valljuk be — néha elkeserítenek. Sőt, dicséretére legven mondva egynémely, tárgyilagosságra törekvő polgári sajtóorgánumnak, elég bátor leszögezni (persze csakis saját hazai közönségének hiteles tájékoztatás céljából, tehát hem nekünk szólóan), hogy a mi közéletünk tulajdonképpen irigylésre méltóan tiszta. Nyugati szemmel nézve, persze. Ami bennünket azért ne nyugtasson meg: a mi mércénk más, a mi igényeink magasabbak. Nemcsak beszélünk, de teszünk ls közéleti tisztaságunk megóvásáért, a szocialista erkölcsi elvek következetes érvényesítéséért. Bíróságaink személyre, beosztásra, régi érdemekre, párttagságra való tekintet nélkül, a törvény szigorával Ítélkeznek minden, törvénybe ütköző cselekedet, bűnügy elbírálásakor. Nem enyhitő, hanem inkább súlyosbító körülmény. ha párttag, vagy vezető beosztású személy követ el bűntettet. példának okáért külföldi műkincsek csempészetével; valutaügyletekkel : telek- vagy lakásüzérkedéssel. Vannak, sajnos, ilyen megtörtént esetek Elkövetőik többsége rács mögött ül. Segítőik, „felsőbb kapcsolataik", a haszonból részesedő cinkosaik többsége is. Pártunk természetesen a bíróságoknál is szigorúbban, sokkal kényesebb etikai érzékkel vonja felelősségre vétkes tagjait. Nehogy azonban hamis általánosításokba tévedjünk, sürgősen ide kívánkozik az igazság: az MSZMP nyolcszázezren felüli tagságából mindössze néhány tized százaléknyi részt kénytelen fegyelmileg felelősségre vonni, súlyosabb esetben, mint. méltatlant, kizárni soraiból. És közöttük is csak egy hányadot — igaz, nem a legkisebb hányadot! — a szóban forgó okok miatt. Nem lehet tehát azt állítani, hogy mennyiségileg vagy az esetek súlyosságát tekintve, számottevő volna a korrupció, a hatalommal való visszaélés. De azt igen. hogv minden egyes ilyen eset súlyos kárt okoz a pártnak, a szocializmus presztízsének. Forintban kifejezhetetlen, politikai kárt! A mi belpolitikai életünk kiegyensúlyozott, hazánkban a néphatalom szilárd; demokratikus rend és fegyelem uralkodik. Azok, akik cinikusan vagy szűklátókörűén a jelenlegi nemzetközi helyzetben és a mai szigorúbbá vált gazdasági körülmények között is a „saját zsebükre" dolgoznak, ezt a politikai stabilitást, a szocialista rendet teszik kockára. A mi céljaink tiszták: olyan társadalmi rendet — fejlett szocialista társadalmat — akarunk, amelyben mindenki a munkája értékének arányában részesülhet a megtermelt javakból. És persze, ahol nemcsak az elosztási elvek következetesebbek és igazságosabbak, hanem — mert ez a lényeg — az elosztható javak mennyisége is sokkal nagyobb. Tiszta és mindenki számára vonzó céljainkért azonban csakis tiszta eszközökkel, módszerekkel, erkölcsileg-politikailag tiszta közélet talaján küzdhetünk és dolgozhatunk eredményesen. KONCZ ISTVÁN Gólya, gólya, gilice... A Magyar Madártani Egyesület évről évre más madárfaj fokozott védelmére dolgoz ki programot. Ebben az esztendőben is — akárcsak tavaly — a fehér gólyák ügyét szorgalmazzuk. Indokolja ezt állományuk csökkenése, valamint az a tény, hogy a nem természetjáró ember is sokat tehet e „városlakó" madár érdekében. A fehér gólyát szinte valamennyien gyerekkorunk óta jól ismerjük, hiszen városok és falvak házainak kéményén ütnek tanyát, sőt újabban a fészkelésre alkalmas fedett kémények eltűnésével egyre többen foglalják el a villanyoszlopok tetejét is. Tavasszal az ősi ösztönüktől hajtott piros csőrű madaraink igen rövid idö alatt teszik meg hatalmas útjukat az afrikai telelőhelyröl. Ez idő tájt 300—400 km-t is legyűrnek naponta, hogy mihamarabb viszontláthassák régi fészküket. A párzást követően 4—6 fehér szinű tojást rak a tojó. melyekből egy hónap múlva kelnek ki a nagy fejű pelyhes fiókák. A gyámoltalan kicsinyek felett az egyik szülő mindig éberen őrködik, s a tűző naptól vagy esőtől hatalmas szárnyaival védelmezi őket. A másik ez alatt a környező rétekről, mocsarakról szakadatlanul hordja nekik a különböző állatokat: pockot, halat, vízirovart stb. Kezdetben az őrző madár aprítja fel ezeket, és az etetést is ő végzi. Gyorsan növekednek a fiatalok, s mihelyt csirkenagyságúak lesznek, étvágyuk is megsokszorozódik. ezért mindkét szülő folyamatosan hordja nekik a táplálékot. A kicsinyekre a kettős etetés Időszaka a legveszélyesebb. Egy nagyobb esőzés és a velejáró hideg napok alatt gyorsan megfáznak. és elpusztulnak a fészekben magukra hagyott fiókák. A megerősödött fiatalok később már a fészekben ácsorogva váriák szüleiket, és szárnyukat is egyre gyakrabban próbálgatják. Az öreg madarak aztán a kéthónapos nevelési időszak végén hirtelen abbahagyják az etetést, és a szomszédos háztetőről csalogatják fészekülő kicsinyeiket. A türelmetlenül csapdosó fiatalokon lassan úrrá lesz a félelmüket is leküzdő éhség. Először a legbátrabb hagyja el a fészket, s jutalmul az öreg gólya nyomban meg is eteti őt. Az első kirepülés nagy próbatétel mindegyiknek, de ezután egyre rutinosabban húznak ki reggelente a környező léptétekre. ahol a szülők vezetésével már önállóan vadászgatnak. Éjszakánként azonban még visszatérnek fészkükhöz, majd lassan ez is elmarad, és augusztus végére egyre nagyobb csapatokban gyülekeznek a vonulni készülő madarak. A mi gólyáink a Boszporuszon és a Szuezi-csatornán keresztül vezető úton érik el Afrikát. és a Nílus folyását követve vándorolnak dél felé. KeletAfrika földjén egész télen a nagv tömegű vándorsáskával táplálkoznak. A gólyák létszáma sajnos Európa-szerte évről évre csökken, bár ez a tendencia az utóbbi években szerencsére mérséklődött. Pusztulásuk közvetlenül vagv közvetve az emberi tevékenységre vezethető vissza. A tájrendezések. mocsárlecsanolások révén élőhelyei beszűkültek, a növényvédő szerek is lassú. de hatékony pusztítói a gólyáknak. emellett igen sokan a magasfeszültségű vezetékeknek repülve lelik halálukat. Afrikában pedig az orvvadászok lövik őket halomra. Nálunk a gólya szigorúan védett madár, eszmei értéke tízezer forint, fészkét ugyancsak a törvénv védi, ezért ennek eltávolításához a természetvédelmi szervek vaev a városi tanács írásbeli engedélye szükséges. GYOVAIFERENC A különbségek érdekében S

tatisztikusok — s velük együtt aüghanem mi magunk is — a megmondhatói annak, hogy évente legalabb 2—3. de inkább 5—6 százalékkal kell nőnie átlagosan a reáljövedelemnek, az életszínvonalnak, hogy azt az emberek valóban javulasnak érezzék. Ha az életszínvonal tényleges, statisztikailag kimutatnató javulása két százalék körül van, az saját, magánemberi értékítéletünkben általában úgy csapódik le, hogy semmit sem javultak körülményeink, ha viszont objektíve úgy egy százalék körül javult egy év alatt életszinvonalunk, azt már hajlamosak vagyunk visszaesésnek. romlásnak értelmezni, érezni. Hogy miért kellett fölidézni most mindezt? Azért, mert, ha helyzetünk objektíve nem is romlik, legföljebb stagnál, mindezt hajlamosak vagyunk romlásnak érezni, s a gyorsabb fejlődés időszakaitól eltérően ilyenkor mindenki hajlamos arra, hogy árgus szemekkel figyelje, 6 mennyit kap. s mennyit visz haza más a borítékban. Ez még talán nem is lenne túl nagy baj önmagában, de ilyenkor vagyunk leginkább hajlamosak arra. hogy elzárkózzunk a differenciálásnak a gondolata elől is, mondván: nekem is kijár az a béremelés, ami kiegyenliti, kompenzálja az áremelkedéseket, hogy legalább ne romoljék a saját életszínvonalam. Vagyis: a gazdasági fejlődés lassulásának időszakában egyre határozottabb igényekkel lépnek föl általában az emberek az egyenlősdi érdekében, anélkül, hogy ennek tágabb, s hosszabb távon nézve mindenképpen önmagukra is káros hatásait fölmérnék. A hatások lényegében alighanem közismertek Ha egy társadalomban mindenki szerzett jognak tekinti megszerzett, meglevő életszínvonalát, ezáltal nyomást gyakorolva a jövedelemelosztás mechanizmusaira, akkor ez szükségszerűen arra vezet, hogy a jól. sőt. kiválóan dolgozók is egyre kevésbé lesznek érdekeltek abban, hogy ök továbbra is jól, vagy kiválóan dolgozzanak. Mindez pedig előbb-utóbb csakis arra vezethet, hogy ismét csak csökkentjük gazdasági fejlődésünk ütemét, mivel éppen az egyik legfontosabb mozgatóerőnek. az érdekeltségnek a hatását kapcsoljuk ki. Ha végiggondoljuk az eddigieket, úgy tűnik: ördögi körben vagyunk. Gazdasági fejlődésünk — külső és belső okok következtében — lassult az utóbbi években, s ennek eredményei az életszínvonal alakulásában Is érezhetőek. így hát egyre erőteljesebb a nyomás az egyenlősdi érdekében, s nem is csak azok részéről, akik mindenképpen alapos okkal érzik, rosszul járnának a munka szerinti elosztás elvének következetesebb érvényesítése esetében. Nem. hiszen a brigádok nagy részében végül is közös akarattal adják össze és osztják el egyenlően később a differenciáltan adott prémiumokat. Mert mindenki többé-kevésbé úgy érzi: fő a békesség, s a néhány száz forint különbség valákinek a javára nem éri meg. hogy a jobban dolgozót és a kedvezményezettet „kivesse magából" a közösség. Csak az a kérdés. közösségnek tekinthető-e valóban az ilyen kollektíva. Mert hát a közösséget végül is a közös célok és a hosszú távú érdekek tartják össze. S amennyiben ezek az érdekek egyértelműen rövid távra szólnak, akkor már aligha lehet helyénvaló a közösség kifejezés használata. Rövid táv. vagy hosszú táv? Rövid időre, mondjuk néhány évre szólóan, nyilván előnyös lehet egy csoportnak, ha béke és egyetértés uralkodik tagjai között. Ám. ha ez az egyetértés végül is nem annyira a munkára. inkább az elosztásra koncentrál, annak szükségszerű következménye lesz, hogy a közösség legjobb képességű tagjai jóval lehetőségeik alatt fognak dolgozni, jóval kevesebb hasznot hoznak a közösségnek, mint amennyit egészséges körülmények között hozhatnának. Ezáltal viszont a produkcióban — mennyiségben és minőségben egyaránt — szükségszerűén a középszer válik általánossá, a csoport teljesítménye folyamatosan veszít értéltéből, lehetőségei alatt marad. A végeredmény pedig mindenképpen az lesz, hogy relatíve mind kevesebb lesz az elosztanivaló, ami viszont ismét csak erősítheti az egyenlősdi iránti igényeket. Valóban ördögi körnek tűnik mindez, amiből viszont a saját, jól felfogott érdekünkben mindenképpen ki kell lépnünk, hiszen az egyenlősdi végül is mindannyiunk érdekei ellen hat. Annál is inkább, mert többé-kevésbé valamennyiünk szemléletét torzítja, ha másként nem. hát oly módon, hogy a több jövedelemre egyre többen a másodlagos gazdaságban igyekeznek szert tenni, oda összpontosítva energiáik nagyobb hányadát. S ez sem azért baj elsősorban, mert nálunk él és működik egy másodlagos gazdaság. Nem. mert arra is szükség van, mert számos, egyébként hiányzó szolgáltatáshoz csak ott lehet hozzájutni. (Az már más kérdés, hogy ez a helyzet részben szintén az elsődleges gazdaság érdekeltségi rendszerének hiányosságaiból következett be.) S nem ls az okoz gondot elsősorban. hogv egy-egy munkás ily módon egészíti ki jövedelmét. Sokkal inkább az a baj, hogy az ily módon élő és dolgozó embernek kevesebb energiája, ötlete, kedve marad munkahelye számára, amiből szintén veszteségek származnak. És az is komoly gond. hogy jól képzett emberek. ahelyett, hogv tudásukat hasznosítanék a közösség számára. sokszor fizikai erejüket kény. telének értékesíteni a másodlagos gazdaság piacán. Pedig a társadalom. valamennyiünk érdekeit nyilván az szolgálná elsősorban, ha a közösség pénzén megszerzett tudás hasznosulna — a közösség javára. Mint ahogyan a munkás esetében sem mindegy, hogy a korszerű, nagy értékű berendezéseken végzett nvolcóral munkát, tekinti-e fő feladatának, azt, amivel nagv értékeket állit elő. vagy a mellékest, ahol kis értékek előállításával is sokat lehet zsebre tenni... Megoldást nyilván mindenképpen kell keresnünk erre a jelenségre, hogy megkönnyíthessük gazdaságunk egészségesebb fejlődését. S az ls biztos hogv erkölcsi nyomással ls föl kell lépnünk az egyenlősd'vel szemben. Ám ez csak az egvlk. s tán nem is a leghatásosabb eszköz lehet. Mert mindenképpen szükség volna a munkahelyeken a feladatok, célok, értékek és érdekeltségek egyértelműbb meghatározására, a valódi differenciálás szükséges alapjainak megteremtésére. Igaz, ez manapság sok akadályba is ütközik, s nemcsak a megszokáséba. Mert az ország nehezebb gazdasági helyzete a korábbinál szorosabban behatárolja a béremelések lehetőségét. Ez pedig a szükség szülte szabályzókkal együtt alaposan megnehezíti a teljesítmény szerinti elosztás következetesebb alkalmazását. Legalábbis akkor, ha következetesen mindenki szerzett jogának tartjuk már elért életszínvonalát, s azt munkájától függetlenül az átlagos béremelésekkel igyekszünk megtartani, segíteni. Lehet, hogy ez a megoldás hozzájárul a kisebb-nagyobb közösségek belső békéjének fönntartásához. De az is biztos, hogy ez a békesség fölöttébb Ingatag alapokra épül. mert végül is semmi köze a közös célokhoz, a valódi és hosszú távra szóló érdekekhez. SZAVAY ISTVÁN