Délmagyarország, 1981. június (71. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
K ákán is csomót kereső honfitársaink gyakran a szemünkre vetik, hogy hézag mutatkozik a kommunista elvek hirdetése és az élet valósága között. A hangnemből kitűnik, hogy inkább kárörömmel teszik a megjegyzéseket, semmint a jobbítás szándékával. A jelzésekre azonban — bármelyik irányból jönnek — oda kell figyelnünk, különösen fontos ez, ha velük együtt munkálkodó elvtársak is aggódva teszik szóvá a szemet szúró jelenségeket. Szintén azt a kétségtelen tényt, hogy a világnézeti órán hallottak és az iskola kapuján kívül látottak között gyakran óriási a különbség, ami önmagában melegágya lehet a cinizmusnak. Azt mondják: ha az iskolás korú gyerekek lelkét viszonylag tiszta táblának tekintjük, amelyen a szavak és a tettek közötti diszharmónia is tartósan rajta marad, akkor ne csodálkozzunk gazdasági, társadalmi, morális gondjaink halmozódásán. Gúnynak. neheztelésnek nyoma sincs ezekben a megjegyzésekben, de mintha egy kicsit a szocializmust is okolnák, ha nem haladnak rendben a dolgok. Mert hogyan lehetséges — teszik föl a kérdést —, hogy némelyik politikai előadó megrázó szavakkal tömérdek mennyiségű érvet sorakoztat föl például a családi élet idilli szépsége mellett, odahaza meg rendre üti a feleségét, fölháborítia a szomszédokat? Vagy: előfordulhat-e. hogy iskolás gyerekeket visznek a téeszbe az őszi betakarítást segítendő, a szövetkezeti gazdák némelyike azonban kocsmázik vagy, amit divatosan szokás mondani, nagy ívben kerüli a munkát? Visszakérdezünk: miért ne fordulhatna elő? Az emberek, akik korántsem szocialista viszonyok között nevelődtek, génjeikben hordozzák a hajdanvolt évezredek életföltételeit, erkölcsi szabályzatát, viselkedési módját, amelyeket a dzsungeltörvényű osztálytársadalom szabott meg. Ezek az atavisztikus vonások, s nem holmi újsütetű kapzsiságszülemények magyarázzák, hogy már a nyiladozó értelmű pici gyerek is azzal nyúl a játékáért: az enyém. Pedig az „enyém", a „tied" — igaza volt a felvilágosult Csokonainak — „mennyi lármát szüle", s mily tömérdek, sziszifuszinak tűnő nevelőmunkába kerül, míg lecsillapítjuk. Érthető az új, a korszerű, a marxista—leninista világnézet — bármennyire természetes és szinte magától értetődő vágyakat és mint minálunk a termék használati értékben, gazdaságosságban, sokoldalúságban és küllemben gyöngébb társa. Mert termékeinkben még mindig túlságosan nagy hányadot képvisel általában az előállításához szükséges anyag, energia és fizikai munka ára. s túlságosan keveset fordítunk rá azokból a technikai-tudományos ismeretekből amelyek egyre inkább meghatározzák manapság egy áru értékét a világpiacon. Elveink és a valóság igazságokat fejez is kl. — csak végtelen gonddal és türelemmel gyökereztethető meg abban az emberi tudatban, amelyben már minden kis zugot, szögletet elfoglaltak a régi nézőpontú, megcsontosodott „bölcsességek". Bizony, elég gyakran előfordul (s nincs rajt semmi csodálkozni való, hogy a maturáló diák vagy az egyetem kapuján kopogtató ifjú egzisztenciális magatartásból jól megtanulja, helyesebben bemagolja a világnézeti tantárgyak tételeit, ám egyelőre képtelen azonosulni velük, s így azok nem is válhatnak egyéniségének formálóivá. Az ilyen ifjú. ha tanári pályára lép, ha emberek élére kerül, nyilván hasadt lélekkel, meggyőződés nélkül adja tovább a „hivatalos szöveget", s ezen nem tudna változtatni akkor sem, ha háromszor nagyobb fizetést kapna Kalapot le tehát a pedagógusok zöme előtt, akik a racionális bizonyítékokon túl belső tűzzel, érzelmekre hatóan népszerűsítik a munkásosztály hatalmát, illetve meggyőzően magyarázzák, hogy amit a szabad Magyarország a zászlajára tűzött, azért érdemes élni és dolgozni. Nemcsak ma, régen is bajos dolog lehetett emberszívekbe palántálni a magasabbrendú, jövőbe mutató eszméket. Érzékelteti ezt a korabeli viszonyokról szóló biblia is. Az isteni igazságot képviselő próféták hiába dörögték a városok piacán, hogy térjenek meg a népek, azok csak zabáltak, röhögtek, gúnyolódtak, csaltak, pörlekedtek, vagyis egyik fülükön be a szózat, a másikon ki. A múló idő azonban mégiscsak érlelte a föld lakóit. A világ a kortársak számára észrevétlenül ugyan, de kétségtelenül folyamatosan humanizálódott. Látszólag nem hajlott a jóra, mire azonban észrevette magát, valahogy mégis különbbé, s bizonyos értelemben nemesebbé változott, mint a korábbi nemzedékek. A megrögzött borúlátok ellenében mondjuk, hogy nem süllyedünk, hanem emelkedünk. Ha a nácizmus szörnyűségeire, jelenvaló századunk vandalizmusára, terrorcselekményeire gondolunk, talán alapozatlannak tűnik ez a megállapítás, pedig a fölfelé haladást is kétségtelen tények jelzik. A német, fasizmust végül is a józan belátás, az első számú közellenség elleni szövetségkötés, az emberiség jobbik részének összefogása söpörte félre az útból. S fér-e hozzá kétség, hogy ez az érettebb, felelősebb gondolkodásmód. az általános békeakarat őrzi Európa nyugalmát immár 37 esztendeje! Illúziókat kergetni mire való? Hogyan várhatnánk el szép ideáljaink és köznapi életünk szinkronját, amikor gyakran még a jelen igenlői is magukban hordják a múlt szokásait, előítéleteit, nem is szólva a polgári szemlélet exponenseiről, akik görcsösen, olykor dühös kétségbeeséssel próbálják védelmezni védhetetlen hadállásaikat. Nézzünk csak szét! Itt is. ott js részegesekbe botlunk, garázdálkodók keresztezik útjainkat, talpnyalók nehezítik egyenes járásunkat, tunyák és tehetségtelen akarnokok késleltetik gazdasági céljaink elérését. Erről azonban a kommunisták igazán nem tehetnek, legfeljebb bekalkulálják, amikor értékelik a ma eredmény-kudarc mérlegét, s számolnak vele. amikor fölrajzolják nekünk a perspektívát. Aligha tehetünk mást, mint tanítjuk és hirdetjük, szemléltetjük és bizonyítjuk lankadatlan buzgalommal: itt hosszabb távon, s a társadalom megbecsülésétől övezetten nem boldogul más. csak az. aki fölismeri a haladás irányát, a társadalomfejlődés törvényszerűségeit. és helytáll ott. ahova az élet állította. De az kétségtelenül igaz: ebben a mai kényelmességgel, hízelgéssel, borravalóval, irigység gel, lustasággal, úrhatnámsággal szeplős valóságunkban újra és újra muszáj nekigyürkőznünk a kommunista munkának. F. NAGY ISTVÁN együttműködésének függvénye, hiszen a színházban sem lehet jó előadás jó rendező, színészek. író nélkül csakúgy, mint világosítók, kellékesek, díszletezök, pénztáros nélkül. Csakhogy nálunk, ha munkáról van szó. még mindig általában a fizikai munkára gondolunk. mint a folyamat leglényegesebb összetevőjére és értékteremtő tényezőjére, mintha a színház ese+én a díszletezök és a villanyszerelők munkáját tartanánk a legfontosabbnak. Igaz, nélkülük sem lehetne előadást tartani, s ők is meghatározzák az előadás minőségét, zökkenőmentességét, de a darab értéke mégis elsősorban az író. a rendező, a színészek és a színpadkép-tervező munkáján múlik. No, meg a közönségszervezőn és a reklámszakemberen, aki behozza a réaőket a színházba. Valahogyan 'fgy van ez az iparban is. ahol a termék értékét elsősorban szintén a tervezés, a műszaki színvonal. a gyártási technológia megtervezése (hogy minél kevesebb élő munkát kelljen felhasználni) a piacszervezés és reklám dönti el. Mert. amint a világ jő részén mondják: gyártani könnyű, piacot fölmérni és szerezni és eladni — ezt nehéz megtenni. Hasonlóságok és különbözőségek, színház és gazdaság... A hasonlóságok nyilvánvalók. Es a különbözőségek? A rendezőt, az írót. a színészeket az ambíció, a siker vágya fűti. már csak azért is. mert ehhez kapcsolódik — méghozzá többnyire szorosan és nagy különbségekkel — anyagi és erkölcsi elismerésük is. Es gazdasági vezetőink, mérnökeink. szakembereink? Felfokozott innovációs készségük, úiat akarásuk ellenállásokba, értetlenségekbe ütközve többnyire csak a végén, a siker idején hoz anyagi és erkölcsi elismerést, ha hoz egyáltalán az esedékes infarktus helyett. Mert érdekeltségeik sokszor inkább a közénszerhez fűződnek. mintha a rendező vagy a színészek jövedelme attól függene. hogy bármily unalmas, de zavartalan legyen az előadás. S talán úgy általában az sem lenne baj, hogy egy gyár főmérnöke annyit sem keres, mint egy-egy korszerűbb gépen dolgozó munkás. Csakhogy: vajon mi lenne, ha például Bessenyei Ferenc jövedelme annyi lenne, mint színháza egyik világosítójáé. vagy diszletezőéjé, s még a siker reménye, az ebből fakadó ambició sem biztatná kiváló. újszerű, mindig megújuló teljesítményekre? Hány csodás színházi élménnyel len nénit szegényebbek? SZÁVAY ISTVÁN Sok éven át. az olcsó anyag- és energiaárak időszakában még nem volt túlságosan nagy baj elmaradásunk ezen a területen, hiszen béreink is olcsóbbak lévén viszonylag elfogadható áron állíthattunk elő termékeket, amelyekkel megtalálhattuk a világpiac számunkra alkalmas réseit. NAPOS OLDAL — ENYEDI ZOLTÁN FELVÉTELEI Érték és értékítélet V áltozik a világ, s változunk véle mi is. Változnak véleményeink, vágyaink, ahogyan a világ változásaival összevetjük önmagunkat, lehetőségeinket, távlati esélyeinket. De e fölgyorsult változások közepette is vannak olyan kollektív meggyőződéseink, amelyek makacsul, túlontúl is makacsul tartják magukat. Olyannyira makacsul, hogy annak már nemcsak távlati és homályos és esetleges. hanem viszonylag közeli és konkrét veszélyei is kezdenek megmutatkozni. Szívesen hallgatjuk a nagyvilágból hazatérő ismerőseink, barátaink beszámolóit, s valljuk be, nemcsak a középkori városkákról, égbemeredő hegyeken kígyózó szerpentinekről. múzeumokról szólókat, hanem azokat is. amelyek egy-egy ország hihetetlenül nagy áruházainak nagy áruválasztékáról számolnak be. Igaz, különösebben már nemigen izgat föl bennünket az árubőség elképzelt látványa, mert az utóbbi évek tapasztalataiból megtanultuk, hogy ez. amilyen kellemes dolog lehet olyannyira megvannak a veszélyei is. Nem, ma már nem annyira az áruk bősége, mint inkább minősége, szépsége, az áru által nyújtott szolgáltatások sokfélesége és értékessége hoz lázba bennünket. Mert lám, milyen sokat tud az X. márkájú színes tévé, milyen keveset fogyaszt az Y. márkájú és igencsak nagy teljesítményű autó. milyen hihetetlen teljesítményeket produkál a Z. márkájú lemezjátszó (vagy fényképezőgép. filmfelvevő, háztartási gép stb.)? S milyen olcsón — legalábbis az ottani jövedelmekhez képest milyen olcsón — produkálják mindezt? Miközben itthon élünk és dolgozunk. végezzük a mindennapok „szürke" munkáját, jószerével elröpülnek a fülünk mellett fontos fórumokon elhangzott vélemények, vezető emberek nyilatKozatai. Például az, amely szerint fennáll a veszélye annak, hogyha viszonylag rövid időn belül nem következnek be kedvező változások a magyar gazdaság innovációs készségében. esetleg iparunk sok, nagyon sok terméke egyszerre avul majd el néhány éven belül, egyszerre válik eladhatatlanná a világpiacon. Vagy az a nyilatkozaí, amely szerint az értelmiségre sokkal nagyobb feladatok várnak, sokkal nagyobb teher hárul majd szükségszerűen, ha lépést akarunk tartani a világban végbemenő változásokkal. Az előző két bekezdésben látszólag tán egymástól független dolgokról volt szó. Pedig dehogy. Mert mit csodálunk mi egyes gazdaságilag fejlett országok termékein? Azt az értéket, amivel mindenekelőtt a szellemi munka ruházza fel az adott iparcikket. A formatervezés által nyújtott szép és praktikus külalakot. a takarékos használat lehetőségét, a tudományos újdonságok gyors műszaki alkalmazása révén megteremtett sokoldalúságot, precizitást és használati értéket. Vagyis pontosan azokat a tulajdonságokat, amivel a tudás, a belefektetett szellemi munka ruházza fel a terméket, amely ráadásul általában a miénkénél jobb munkakörülmények között, jóval kevesebb fizikai munka, anyag és energia ráfordításával készül. ahol megvethettük a lábunkat. Csakhogy azóta az energia- és nyersanyagárak többszörösükre emelkedtek, munkabéreink is jelentősen nőttek. A sok anyag és energia felhasználásával. nagy munkaráfordítással előállított termékeink mind drágábbak lettek, anélkül, hogy ezt a folyamatot a műszaki színvonal gyors javulása kísérte volna. Ezzel szemben a világ élenjáró vállalatai jelentős mértékben képesek voltak csökkenteni a termékeik előállítására fordított anyag-, energia- és élőmunkamennyiséget, éppen a műszaki színvonal gyors javításának eredményeként. Vagyis egyre értékesebb termékeket állíthattak elő viszonylag egyre kisebb ráfordítással, mert bátran támaszkodtak a rendelkezésükre álló szellemi kapacitásra. És akik nem voltak képesek erre? Kiváló példaként ott vannak az amerikai autóipar .óriásai, amelyek közül nem egy dollár százmilliókban, néha milliárdokban kénytelen számolni .az utóbbi évek deficitjét. Hiába, ma már egyre kevésbé lehet a régi módon dolgozni. egyszerűen „csak" dolgozni... „Végezzük a mindennapok szürke munkáját..." — írtuk az előbb. De hát hol van az előírva, hogy ennek a munkának szürkének kell lennie? Hisz éppen az a baj, hogy sokszor szürke, mert nem tartunk lépést a változásokkal. mert nem sietünk elébük, mert mi magunk nem változunk eléggé gyorsan. De miért nem? Mintha valami tudathasadás gyötörne bennünket... Mostanában egyre többször jutnak eszembe öreg. szakmunkás ismerőseim, akik világéletükben csak a munkában hittek. A munkában, amit két, félelmetesen ügyes kezükkel meg tudtak csinálni, pontosan, gyorsan, s szépen is, s igazában sosem hittek az egyre bonyolultabb szerkentyűkben, elektronikában, automatizálásban, mert. nem értették. mert az nem az ő világuk volt. S ma mintha tovább élne ez a szemlélet, ez a már rég elavult, és tarthatatlan szemlélet, amely jobb esetben a „dolgozni kell" elvét hangoztatja, rosszabb esetben pedig az egalitarizmusra spekulál. Igaz. dolgozni kell, de nem mindegy, mit és hogyan. Mert a gazdaság is egyre inkább olyan lesz, mint a színház: kollektív műfaj. Az eredmény, a produkció minősége, értéke és eladhatósága sok ember céltudatos
