Délmagyarország, 1981. június (71. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-28 / 150. szám

12 Vasárnap, 1981. június 21. Bartók-show Gyulán Igényes és veszélyes, divatos és felelősségteljes vállalkozás Bartókot megidézni, különösen a szabad tér ezernyi bizonytalansági tényezőt rejtegető közegében. Ám az évfordulók idején sokan kötelességüknek érzik kapcsolódni az ünnepléshez. Jó esetben az emlékidézés műre-értékre koncentrál, de gyakoribb, hogy csupán lehetőség az öncélú szereplésre, a magamutogatásra. A Gyulai Várszínház Sik Ferenc művészeti vezető elképzelése nyomán háromrészes, ín memóriám Bartók Béla cimű műsorával kapcsolódott a centenáriumhoz. Emlékezetes pillanatokkal, elhibázott ötletekkel, az egész további gyulai munkára és a Bartókhoz való kötődésre kiható tanulságokkal. Mi is történt voltaképpen? Idén kéthónaposra duzzadt a Gyulai Várszínház programja. Kész kőszínházi produkciók vendégszereplései után (két Illyés Gyula művel Indították a nyári évadot, a békéscsabai Jókai Színház a Bolhabált, a pécsiek Sorsválasztók című előadásukat mutatták be) a Bartók-idézés a vállalkozás legrangosabb eseményének ígérkezett, ám a kockázatok is a legnagyobbak voltak. A későn érkező zenekari instrumentumok, a próbákat szétverő többszöri zápor, a lépcsősor énekkart megtizedelő leszakadása nem volt éppen kedvező előjel a szombatra csúszott premierre. Az összeszokottság hiánya, a bizonytalanság meg is látszott a pro-dukclón. Sik Ferenc három Bartók-művet fűzött egy láncra, s jelenített meg a gyulai várban és környékén. A kékszakállú herceg várát a kőfalakkal körülzárt várudvaron játszották, a Magyar Parasztdalok zenéjére a vár melletti tó partján épült színpadokon táncoltak az együttesek, a Cantana profana a vízre épített hatalmas színpadon szólalt meg. A három helyszín kiválasztása önmagában frappáns ötlet, de a hurcolkodások miatt elhúzódó szünetek — no meg a hűvös júniusi éjszaka — kioltotta az előző mű által keltett hatásokat, hangulatokat, növelte a vontatottság érzését, elsikkadt a produkció egységes, szárnyaló íve. Minden szabadtéri vállalkozás egyik kritériuma a látványos megjelenítés. Gyúlnak hát a fáklyák, égnek a gyertyák, lobognak a tüzek nyaranta országszerte a szabadtéri színházak táján, lengenek a muszlindrapériák, táncolnak a szép lányok, villóznak a reflektorok színes fényei. Gyulára is, Bartóknak is jutott belőlük jócskán! A kékszakállú herceg vára zenéje gyönyörűen szólalt meg Űberjrank Géza vezénylése nyomán a MAV szimfonikus zenekar tolmácsolásában. A Gregor- József helyett tulajdonképpen beugró Gáti István kicsit indiszponáltan és statikusan alakította a Kékszakállút, erőteljes ellenpontja volt a Juditot szimpatikusán megjelenítő és szépen éneklő Takács Tamara. (A második szereposztást Kováts Kolos és Benei Katalin énekelte.) A rendező, a látvány- és díszlettervező Banovich Tamás és a jelmezek megálmodója Scháffer Judit elsősorban az egyszerűségre, meg a fényhatásokra épített. Banovich rács alapú színpada alól föltörő színes fénynyalábok ha-tásosan alkalmazkodtak a Kékszakállú várának hét ajtója mögül föltáruló világhoz. (Az opera felemelöen szép pillanata volt az ötödik kapu megnyitása utáni kép, amikoris a vár fokán magaslik a Kékszakállú makettnlakja, palástja szinte a színpadig hull, s fölötte a júniusi égen fényesedlk egy csillag..,) A vár melletti tó partján és két ácsolt színpadon szinte szimultán kezdte táncát a Magyar parasztdalok zenéjére n Budupest Táncegyüttes, a gyomai együttes, a Balassi együttes és a Gyulai Néptáncegyüttes — Born Miklós koreográfiájára. Tulajdonképpen közjátékként ls fölfogható a többféle ferdblgozásban, többféle stílusban, szimultán megjelenő táncsor. A befejező rész Bartók egyik leghatásosabb és legnagyobb szabású műve, a Cantata profana. A hatalmas, vízre ácsolt színpadon foglaltak helyet a MÁV szimfonikusok, a megemelt pódiumon Jelmezben és koreográfiára mozogva énekeit a debreRÉBF.R LASZLÖ: CANTATA-ILLUSZTRÁCIÖ eeni Kodály kórus, a környező színpadokon Nóvák Ferenc koreográfiájára a Várszínház népi együttesének tagjai táncoltak. A két szólót Gáti István és Korcsmáros Péter énekelte. Egyszóval Sik igyekezett a zene és ének mellé, társítani a látványt és a mozgást, mintegy lefordítani a zenét a vizualitás nyelvére. A vártoronyban megszólaló az egész Bartók-esten narrátorként közreműködő Győry Emil talán túlságosan is szomorú-meditélóra hangolta a román kolínda szövegét, az énekesek hangjait elnyelte a hatalmas tér. a víz, elvitte az éjszakai szellő, a sokfelé zajló 1áték földarabolta a látványt — elveszett a Cantata belső ereje, csodálatos zenei építkezése, gondolati üzenete. Bartók a magyar folklór tiszta forrásaihói merítve teremtett korszerű világméretű szintézist. Ezt az összegzést a gyulai Bartókemlékest ismét analizálta — az erőteljes zenei kohéziót föloldva szétdarabolt látványt, táncot, pnntomimet kínált. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a Bartókshow az igazi Bartókért van-e?! TANDI LAJOS Egyszeri Kovács János Az egyszeri Kovács János nem volt csetlő-botló cseplini figura, a kiszolgáltatott, szánni való ügyetlenség. Az egyszeri Kovács Jánosnak senkije nem volt az ég adta világon, kl ügyében átszóljon, bemenjen, raffinált tanácsot adjon. Az egyszeri Kovács János a maga és a törvény becsületességére bízta az ügyének Intézését. Legyen az bármilyen jellegű: óvodai, Iskolai, egyetemi fölvétel, lakáshoz, kerthez, üdüléshez kellő papír megszerzése. A mi kisemberünk — lévén talpig becsületbe öltöztetve szülei és környezete által — mindent a szabályokra hagyott, és várt türelemmel ... Első baja éppen á rózsát termő állapottal adódott. Elunta magát, mire rákerült a sor és hallván, látván mások boldogulását, megpróbálta rövidíteni az időt. Bement a hivatalba, és érdeklődött ügye állásáról. A Hivatal mosolygott. Megnyugodva tért otthoni ágyába: ügye folyamatban, érdemes türelemmel várnia... Második baja akkor ereszkedett rá, mikor kivárva a hivatalosan adott türelmi idő utáni napokat is, elment újabb „érdeklődőre". Ekkor már gyanús volt az eddig jámbor és tisztelettudó állampolgár. Minek jár a nyakunkra — kapta a gyenge figyelmeztetést —, ha ígértük, betartjuk szavunkat. De ettől függetlenül kapott egy búcsúzó mosolyt a kisablaknál-asztalnál ülőtől, az ajtóból visszatekintve. Hazament családjához és örömmel nyugtatta meg környezetét. Majd izgalommal tépte föl a cégjeles borítékot, jó hírre gondolva. Csakhogy a papiros láttán lelohadt... Sajnálatos esetre hivatkozva elnézést kértek .11 a mostani viszonyok... ha nem, akkor meghatározott időn belül föllebbezhet... A harmadik baj ekkor érte. Mert, már nagy szüksége volt arra, amit kért (bölcsődére, óvodára, jobb Iskolára, nagyobb lakásra, kiskertre, nagykertre, nyaralóra stb ...) Abból szeretett volna részelni, amit a társadalom az átlagembernek adott, nem volt luxusigénye, éppen a kisember-mivoltából és a gyárban, intézményben elfoglalt helyéből adódóan. Ezért utána járt a dolognak. Érdeklődött,, átolvasott, belenézett, tanácsot kért és megíratta a hivatalos papírt. Kapott is idézőt a magasabb fórumhoz, ügyét kezébe vette a Jogorvoslati szerv. Itt már morcabb a besoroló, kötekedőnek, rendetlenkedőnek látta az eléje kerülőt (A mi egyszeri Kovács Jánosunk egyáltalán nem gondolt se telefonra, se barátra, se ismerősre — konok volt, mert „vegytiszta" úton szerette volna intézni ügyét.) Megkapta a hivatalos választ: Amit kért, sajnos, nincs rá keret... S ismételten ígérték, viselje türelemmel, a következő sorálláskor nem feledkeznek meg róla... A negyedik baj akkor érte, amikor a következő sorálláshoz oda se hívták. Még mindig birkatürelemmel és tiszteletet tartva bement a Hivatalba, és rákérdezett ügyére. Ekkor már villadozó szemmel nézték, és notórius: panaszost láttak a mi egyszeri Kovács Jánosunkban, aki jár hozzájuk, és fölöslegesen bosszantja az oda osztott embereket. A mosolygós arcú hivatalnok letagadtatta magát, erős hangú társára bízta az ügyet, aki megmondta kerekperec: értse meg, ami nincs, az lesz, várjon a sorára ... Legköze'ebb, ötödik bajéra megemlítette, hogy másoknak már kettő is van abból, amit ő kér... Sőt! Ezután indulatba jőve meg is kérdezte: azoknak hogyan jutott? Erre aztán kioktatták, hogy amiről nines hitelt érdemlő, bizonyítható, megtámadhatatlan tudomása, arról ne jártassa a száját, és hogy ha nagyokos, írjon a néni ellenőröknek, azokra tartozik az ilyesmi kivizsgálása, nem az ügyintézőkre... A hatodik baj ekkor érte az egyszeri Kovács Jánost. Irta a panaszos, és most már vagdalódzó. mérges levelét oda, ahová csak tehette. Elolvasták ott, ahol kell és véleményt kértek az egyszeri Kovács Jánosról (természetesen onnan — ahová legelőször ment ügyével): kl ő, miért ilyen nagy a haragja. Miután megkapták a választ, rögzítődött: ez az ember alaptalan dolgokat állit, összevissza ír mindent, s egyáltalán nem veszi figyelembe az élet folyamatát. Követelődzik és teljesen indokolatlanul zaklatja a hivatalt (vagy más osztóintézményt), és türelmetlen a végtelenségig. Konok az ilyen — intették egymást az ügyintézők is — képes lesz évekig is ,,.kukacoskodni", meg akadékoskodni. Ekkor már a ml ervszeri Kovács Jánosunk fenyegetőzött, újsággal. rádióval. tévével, bírósággal. Vágódott is vissza a válasz: az egyedi eseteket ott kell elintézni, ahová tartoznak. És a mi egyszeri Kovács Jánosunk várt, várt a sorára, míg nagysokára megkapta. amit kért. Aztán kezdte elölről az egészet, az annál is jobbért, az annál is szebbért. Mert tfi'ált egy ismerőst... MAJOROS TIBOR Az összegyűrt papír Ezerkilencszázhetvenhárom nyara. A hónapot már nem tudom. Ülünk egy kávéház teraszán. Várunk. Ma már csalt arra emlékszem, forróság van; meglazítom az ingem nyakát. Az asztalon az abortuszbizottság hivatalos papírja. Ez első gyerekünk halálos ítélete. Ezt mondom később, a hosszú várakozás után, mert úgy érzem szólnom kell. Az. persze, hogy az, mondod. A szemedből könnyek vékony patakjai kezdenek csordogálni. Az albérleti szoba sivár képét látom az Íriszedről visszatükröződni. A mennyezetről vékony drótszálon lóg alá a lámpa. A sarokban csempe pléhlavór. A padlón a rongyszőnyeg. Ml vettük. Alkalmi vétel. Aztán azt kérdezed, mi lesz velünk. Aztán megint csak az a forróság, a szárazság kívül és belül. A torkunkban, s mindenütt körülöttünk. Az autókat nézed, suhannak, céljuk van, jelentőségük. Aprópénz csörög a zsebemben, számolgatom, hogy jövünk ki elsejéig. Később elmosolyodsz. Akik együtt élnek, kitalálják egymás gondolatait. Amikor a pincér elmegy, csodálkozván, hogy alig kapott borravalót látom közben, hogy belesandított a papírba, s el is húzta a száját, azt hitte, nyilván: baleset az egész, aminek utóéletét most rendezgetjük, s tán. hogy nem tudunk megegyezni, egy hirtelen mozdulattal összegyűröm az abortuszbizottság végzését. Szóval, kérded. Szó nélkül gyűrtem össze, mondom. A villamoson megkérek egy nagy hajú srácot, adja át a helyét neked. Kismama, mondom neki. Magyarázatul. A srác röhög. Aztán mégis feláll. Aztán mégis átadja a helyét. Aztán a várakozás hónapjai, hetei, napjai. Nem szólsz, nem kérdezel. Nem szólok hozzád, nem kérdezlek. Napról napra tűnik reménytelenebbnek minden. fakóbbá a drótról lelógó villanykörte, a csempe pléhlavór, a rongyszőnyeg, nyomorúságunk összes díszlete. A fiút először televízión látom. Száma van, de a számot azonnal elfelejtem. Szép, kérdezed a kórházi ágyon. Szép, mondom. Pedig hazudok. A gyereket, aki úgy született, hogy akkor, annak a kávéháznak a teraszán azt a papírt összegyűrtem, sem szépnek, sem csúnyának nem látom. A gondokat érzékelem csak. amik jönnek. A nyikorgó heverőn a drótszálról lógó lámpa fakó fényében könyveket olvasgatok. Aggódó, tágra nyílt szemedet látom. A hangodat hallom: csinálj valamit, oda nem vihetjük a gyereket. Tudom persze, hogy nem vihetjük máshová. Csak Ide hozhatjuk. Hosszú lista van a kezemben, járom a várost. Első pont: pelenkát venni és beszegetni. A második: pólya is kell. Pléd ls. tipegők is. A pincérnő előszőr hangosan nevet: látja, hogy az egyik székre leltározom. Aztán megsajnál, és útba igazít, hova is menjek. Gyuriéktól mózeskosarat kapunk, Kálmánéktól paplant. Erzsi a segítségét ajánlja föl. Természetesen bármikor és bármiben. A főbérlőnő kajánul vigyorog. Takarítok. Amit feltörtök egyszer, összetaposom kétszer. A taxisofőr készséges. Megyünk. Vizet forralsz, aztán a csempe pléhlavórban. A sarki kútról hozok a kannában hideg vizet hozzá. Nem merem megfogni a gyereket. Biztatsz rá, mégsem merem. Mi lesz velünk, kérdezed, ml lesz velünk. Nem tudom, mondom. honnan ls tudhatnám. Felneveljük, ugye. kérdezed. A gyerek Lajosék babakocsijában. Óvatosan lépkedsz még. gyenge vagy. Halvány nap süt. Hová megyünk? Ügy emlékszem ma. ezt kérdezed. Előre, mindig csak előre, mondom, s majdnem elsírom magam a bizakodástól, Évekkel később ugyanazon a teraszon ülünk. Várunk. A gyerek bement a kávéházba, mert jobban szereti tölcsérből enni a fagylaltot, mint pohárból. A pincérnő közben hozza a számlát. Leteszi az asztalra. Fizetsz. Utána azt mondod: te, engem ez arra emlékeztet, hogy valamikor 1973 nyarán ugyanígy feküdt itt egy papír az asztal közepén. Csak a szememmel intek; ne mondj semmit PETRI FERENC A kopaszság előnyei A hiúság sokféle és sokszínű megnyilvánulása közül az önmagunk hibátlan szépségének büszke tudata korántsem a nők sajátja. Országjáró kiránduláson jártuk a Bükk szépséges hegy-völgyeit. Egyik résztvevő lekapott, amint barátommal egymás mellett ballagtunk át egy napos, virágos réten. Észre sem vettük, mert a felvétel hátulnézetben örökített meg minket. Az elkészült képet izgatott döbbenettel bámultuk két héttel később; mindkettőnk feje búbján, mint papok tonzúrája. fém tízes nagyságú kopasz folt fehérlett. Kissé hervadtan kerestük fel a bőrgyógyászt, aki különféle szeszeket rendelt, kentük is szorgalmasan a siker reményében. Eltelt hat hét, de hiába volt a szorongó várakozás, kutató ujjaink továbbra ls csak a kopasz felület sivár simaságát tapintották. Elutaztunk Hankó bácsihoz, a csodadoktorhoz ls. Hetekig kenekedtünk büdös főzeteivel — eredmény semmi. Már mélyen elmerültünk a bánatban. mikor valaki azt ajánlotta, vágassuk kopaszra hajunkat, nyár eleje van, a nap ultraibolya sugarai elvégzik a maguk't, karácsonyra már dús hajunk lesz. Rövid, de annál hevesebb vita után megszületett a nagy döntés. Egyszerre ültünk be a fodrászhoz. Hogy eredményesebb legyen a merész vállalkozás, hajzatunk leborotválását kértük a mestertől. Néhány nap múlva együtt utaztunk a Balatonra. A Déli pályaudvaron ideiében beszálltunk a gyorsba, nagyon jól tettük, mert hamarosan már mozdulni i* alig lehetett a szűk folyosón az elképesztő zsúfoltság miatt. Pillanatonként húzták el a fülke ajtajai, már lendítették a csomagot a hálóba, de a mozdulat hirtelen állóképpé dermedt, ahogy ránk néztek; pillanatnyi tétovázás után riadtan kihátráltak, az ajtót visszalökték. Egv idősebb hölgy (fekete ruha, fekete kalap, fekete kesztyű ebben a tikkasztó hőségben is) a mellette álló fülébe súgta, de hallottuk mi is rezek most szabadulhattak Vácról! Jött a kalauz. Izzadva, keservesen passzírozta át magát a folyosót elrekesztő tömegen. Az ajtónk előtti szabad területecske láthatólag meglepte, tétován forgolódott, majd tágra nyílt szeme kidülledt a csodálkozástól, mikor felfogta a hihetetlent: egy tömött szerelvény nyolcszemélyes fülkéjében mindössze két kopasz fickó! Kik lehetnek? Veszedelmes huligánok? — hiszen lám — mindenki biztonságos távolságra húzódik. Vagy szökött fegyencek — tán még fegyverük is lehet! Meghajlással kérte a jegyeket, szakszerű mozdulatokkal lyukasztott, aztán egy kiképzett katonának is díszére váló tisztelgéssel távozott, belefúrta magát a leselkedő kíváncsiak feszes, eleven falába. Magunkban csendesen mulattunk, mert mást nem tehettünk. Ez a szegény ember talán valami buddhista papi küldöttségnek ijézett minket. Mindenesetre ezzel az aktussal véglegessé vált, hogy senkitől sem zavartatva utaztunk, kettesben barátommal egy üres szakaszban, utasokkal tömött vonaton, főidényben a Balatonra, mint védett diplomaták. Lám! — hajunk ugyan még nem indult növekedésnek, de a borotválás máris használt valam't! BANKI MIHÁLY