Délmagyarország, 1981. május (71. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-01 / 101. szám

Péníek, 19S1. május 1. Az idő határai R

ánézünk az éránkra, s megtudjuk, mennyi az idő. Mennyi ez jdg egy nap kétszer tizenkét részre osztott huszonnégy óráján, annak egyik felén beiül, S a külső világ egyéb tényeiből szerzett aktuális tapasztalatainkból dönthetjük el végül is, hogy az óránk állal mutatott idö a nap melyik felének tartozéka, ' De vajon eszünkbe jut-e más is az óránkra vetett megszokott pillantás közben? Netán a rugó, a fogaskerekek, s más alkatrészek halmaza a burkolat mögött vagy az idő, úgy általában? Alighanem egyik sem Lexikonból tudom, hogy a mechanikus 3jrák múltja úgy hét évszázadra tekinthet vissza. Azaz, jó hét évszázada, nagyjából 1390 körül történt, hogy az ember, szinte már saját technikájának lehetőségeit is túlhaladva, megpróbált mechanikus szerkezetet konstruálni annak mérésére, amit végül is mindig mérhetetlennek, végtelennek tartott, s amit története folyamán mégis, mindig is mérni igyekezett, homokkal, vízzel, tűzzel, hatalmas kőkolosszusokkak Mérni igyekezett, mert valahai, generációk tucatjain ét szinte változatlan világát az idő ruházta fel n fantáziát megmozgató, az emberi tudásvágyhoz illő, bizonytalan és felfoghatatlan dimenziókkal, az elmúlás és újjászületés örök drámájával és varázsával. Az idő, amely őseink lassú, alig változó életritmusában hihetetlen jelentőségre tehetett szert, ha az ősi közép-amerikai indián kultúrák naptárkövein immár csillagászati számokkal operálva kísérelték meg megfoghatóvá ég megismerhetővé tenni önmaguk számára. S számunkra, akik sokszor percenként vagyunk könytelenek egy fölgyorsult világban óránkra pillantani, számunkra vajon ml maradt az Idő — írjuk így: az IDÖ — fontosságából? Abból a jelentőségből, amire az idő nemhogy az órákat, de még a heteket is alig számon tartó őseink korában tett szert? Ügy tűnik, nem sok, mert rohanó életünket percekkel, legföljebb órákkal mérjük. Az IDÖ múlandó intervallumaival. Az idő önmagában ls múló, ha örök tényező is. Mennyire mulandók hát a percek, órák, napok. amelyekben mindennapi cselekvéseink ötvöződnek? Cselekvéseink, amelyeket rendre óránk vezérel nagyon ls kötött napirendünk szerint. Mulandók lennének hát tetteink hatásai is? A percekben, órákban mért cselekedet nyomtalanul elveszne az időben? Órákban, napokban mérve aligha akad válasz e kérdésekre. Mert ellentétben a térbeli határok egyértelműségével, az idő határai években, évtizedekben, századokban mosódnak öszsze, s az emberiség mércéjével csak vélük mérhető a cselekvések születése és múlandósága. Századokban, amikor mi többnyire percekben, órákban, legföljebb hetekben gondolkodunk. Fogaskerekek, billegők, rugók együttese méri számunkra a mindennapjainkban fölfogható és használható időt. Szerkezet, amelynek őse úgy hétszáz évvel ezelőtt szüleettt meg, s amely annyit változott azóta, hogy története hosszú monográfiákat tölthetne meg. Gazdagok játékszeréből, hajósok, felfedezők nélkülözhetetlen és nagyon drága eszközéből mindennapjaink szerves része lett, apró, megbízható, figyelmet alig érdemlő, olcsó kis szerkezet. Pedig hét évszázad elméleti és technológiai tudását, ismereteit halmozza föl önmagában karunkon, ahogyan helk ketyegésével megbízhatóan mutatja a perceket, órákat, netán a napok múlását. Anélkül, hogy tudomást venne saját múlandóságáról, az időben elérkezett határról. Arról a határról, amelyben immár benne élünk. Rengeteg munka és tudás testesül meg szerkezetében. A munkának és tudásnak egy korszaka, típusa. Az, amikor a munka, a szerkezet előállítása, a technológia állandó és folyamatos fejlesztése vitte a prímet, anyagokban, módszerekben, eszközökben és eljárásokban, s a tudás, egyegy új tehetőség fölfedezése szinte véletlenszerűen, de mindenképpen a magn egyszer! módján szolt bele magának a szerkezetnek a kialakításába, amikor új elveket teremtett. Azok az évszázadok voltak ezek, amikor a kéz többet ért, mint a fej — legföljebb néha ugyanannyit —, s amikor a jó mesterember nagyon sokra becsülhette önmagát, Létrehoztuk hát .nagyon bonyolult mechanikai szerkezeteinket, mint például az órát, amelyekben némi tudás, s nagyon sok mesterségbeli ismeret testesült meg, És nagyon solf munka. S ezek a szerkezetek lassanként utolsó éveiket élik,v mert rengeteg munkát tartalmazván, aligha képesek sokáig fölvenni a versenyt ások tudást, de nagyon kevés munkát és anyagot tartalmazó elektronikus versenytársakkai, mechanikus óránk például a kvarcórával, amelynek lassanként többe kerül a tokja, mint maga a berendezés. Valaha sokan lehettek büszkék a kezükre, ügyességükre. Egy öreg szaki mesélte: a húszas években angol gépeket vett a textilgyár, ahol lakatosként dolgozott, Jött az angol szerelő,, hogy működésbe helyezze a gépeket. De ha valahol probléma volt (törés a szállításnál stb.) megakadt. Bezzeg ők megoldották. Mesélt® büszkén, hogy: iám, mit érnek ezek az angolok. Büszkeségében osztoztam, csak éppen abban az elszomorító tudat, ban, hogy a hazai szakmunkás ma is sokszor kénytelen manufakturális módszerekkel dolgozni, hát még ötven évvel ezelőtt. Olyan módszerekkel, amilyeneket az iparilag legfejlettebb országok szakmunkásai már régesrég elfelejtettek. Mert elfelejthettek, hiszen ott az idő mér a húszas években is pénzt ért, s az ember is, aki a maga speciális szakismereteivel másra kellett a vállalkozónak, mint lassú, körülményes s végül is nagyon drága „kókányolásra". Más lehetőségek, más világ, más érdekek — mondhatjuk teljes joggal. Mert, hogy így van. Vagy legalábbis volt. És manapság? Ma az Időnek egyik, évtizedeket átfogó határterületében élünk. Abban az időszakban, ami* kor immár nem az adott gazdaság szerkezete, hanem a világgazdaság adott modellje határozza meg alapvetően a folyamatokat, amikor metamorfózisát éli a munka jellege, értelme és célja. Abban az időszakban élünk, amikor termékeink mind több tudást, s mind kevesebb munkát és anyagot ötvöznek szükségszerűen magukban. Olyan folyamat ez, amely elől az emberiség akarva sem tudna kitérni. Mert, ha munkaerő akadna is, s ha kevés, hát gépekkel helyettesíthető lenne sokfelé, de egyre drágább és kevesebb az emberiség rendelkezésére álló energia- és anyagmennyiség, az igényekhez viszonyítva. Mindez pedig mindenképpen magával hozza majd a kereslet, az életmód, az Ipar, a gazdaság változásait. Drága és sok anyagot, energiát igénylő mechanikus „játékszereink" (például az autó) helyét egyre inkább a mind olcsóbbá váló energiát és anyagot alig, vagy más, hozzáférhetőbb formában igénylő elektronikus eszközök veszik át mindennapjainkban ls. (Gondoljunk csak a tévé egyre határozottabban körvonalazódó jövőjére, a vldeotextre, a tévékonzervre, a videotelefonra vagy például akár a lakásban levő. a vállalati vagy országos számítógép-hálózatra csatlakoztatott dtsplay-re, aminek révén emberek százezrei dolgozhatnak otthon egy-két évtized múltán. •.) A fordulat, az időbeli határ évtizedeit éljük. Tárgyaink, eszközeink egyre több tudást, s egyre kevesebb munkát, anyagot és energiát ötvöznek majd magukba. Munkánk* és életmódunk akarva-akaratlan megváltozik majd. Vajon felkészültünk-e a változásokra? Értékrendünkben, folyamatosan rugalmasabbá tett életmódunkban, a munka és a tudós lehetőségeinek átértékelésében? Arra, hogy rohanó óráinkból, napjainkból kitekintsünk az idő tágabb, s immár fölfogható, mert kjg részben előre látható dimenzióiban? SZAVAY ISTVÁN Fazekas Laios Simái Mihály Veletek vagyok Földijeim Itt Járnak a metropolisban, olcsó aktatáskájukban hordják — országhatártól országhatárig — s pálvsudvar-zúaban falatozzák útra valójukat: kenyeret, szalonrfct. A munkás,,, A munkás reménnyel ébred, Szerszáma közé befogja megmunkálni a vad anyagot, arcába a vas tüze ragyog. — gyönyörű, mert alkotás a dolga. i Veletek vagyok Veletek vagyok: ember, nélkületek: semmi. Vágyainkért tenni kell. egymásért cselekedni 1 Az öreg Öreg ember, Arca csupa ránc. Ül a kispadon, botjára dőlve, a Nap járására föl se néz kalapja alól- csak árnyékára néz. — időtlenül néz a főidre. Révület Költő kit meg n«m rontanak csönddel ráolvasással feszül földjének hallgatag s némasága ls rávall kinek arca nem eladó kinek szeme a fényé kit csak a könnyen mondható tehetne koldusszegénnyé jegenyén jár a délután lábánál autóshad romlanak fájnak a tanyák vas-ógg'el takaróznak őrizve őrzi hangjukat a a fönti gyereksí'-ást míg csak eey nyilalló pillanat nem kezdeti az Írást szájában foga közt e kés amit sorsától elvett a sugár-éles kő-nehéz forog faragja a nyelvet a a késpengére írva van cselekedj bátorságot • a száj sarkán s a papíron vércsfk verssor szivárog és minden sebére írva van a világvívó ember: faragd vésd éld és öld magad elemi ezerelemmel Vonaton vasárnap Z

ötyög velünk a vicinális. (Erről a szóról is megfeledkezünk lassan), az országhatártól az ország felé. Szárnyvonal, a kocsikat kályhák fűtik, ízes jónapottal köszön, aki felszáll; míg jegyet kezel, szőleje állapotát mondja a kalauz, A vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll, iramodásaival egyre közelebb a végállomás. Vasutasok a tudói, hogy a vasárnapi vonatoknak sajátos közönsége van. A hétköznapi bérletes, a péntek—hétfői munkásjegyeket ilyenkor kiszorítják a nyugdíjas íélárú, az egész árú jegyek, a retúrok, Hétköznanokon hímnemű, vasárnapokon nőnemű a vonat. Jobbára nagymamák utaznak. Ülök és hallgatom őket. Egy átszállás után majd száz kilométernyire a város. Fonott kosarak, fonatos korsók, illatos Jonatán, töltött káposzta. sült hútefk szaga érzik. Táj a városnak, életforma életformának. a nemzedék nem. " zedéknek ízekkel üzen. Egyszer érdemes lenne a szociológusok, nak feltérképezni ezeket a vasámapi vonatokat. Versíró embereknek érdemes lenne meg. mérni a kosarak súlyát, költőknek képzeletben összeadni az ízeket, kóstolót kapván így a hétfőkhöz, keddekhez, a hétköznapokhoz. Még alig vagyunk a kocsiban, amikor mér elkezdődik a beszélgetés: — Éjfél elmúlt, mire kisütöttem a tésztát, A veiem is kérte, hogy ilyet süssek. Tudja, hogyan van: azok nem sütnek maguknak. Megveszik a presszóban ... — Olyan is az. Én egész szombaton a hús után szaladgáltam... — Az enylmek hívnak, hogy menjek hozzájuk, v de hát nem tudják, hogy milyen lenne akkor. Nem lenne hízott kacsa, tyúk... Az „enyím" hosszú „í"-Jében érzik a Nyírség, de üzen a beregi táj is, tiszta hangzókkal, képes beszéddel. — Az enyimek tavaly szüretkor voltak otthon. Mondtam, a gyereket hozzák le legalább, de kicsi még, féltik. Így aztán én megyek, két hete voltam, Nem Is akartam nekiindulni, de hát ott vagyok magam,,. —• Mérnök a fiam. A konzervgyárban, Hoz az ezt-azt, de csak nem olyan az,,. — Nekem a lányomék most kaptak f lalcást. Azoknak minden arra kellett.,. Nekqm mi kell már otthon? Egy kicsit történelem itt minden mondat. Nyugdíjas termelőszövetkezeti tagok, törődött idős emberek utaznak a kortynyi örömért, Fiút, lányt, unokát látni, ölbe tett kézzel elüldögélni a csupa fehér konyhákban, és szélesen mosolyogni, ha ízlik nekik a hazai íz. Talán még hajnalban is kiszaladtak az udvarru, megfogni azt a tyúkot, aminek gondolatban megkegyelmeztek, A tyúkok most élve utaznak főtt és sült társaikkal. Szép a vasárnap. Utazik az örömet adni akaró szándék. És hús, gyümölcs, végtelen tájak, füstös nyári konyhák, sövénykerftéses udvarok hangulata van a vonatnak, — Az én kislányomat hívták, hogy jönne haza a szövetkezetbe, de hát nem adja már az a várost. Nem ls akarták elengedni, az igaz.,, >. — Nekem egy kislányom van még otthon. Jövőre érettségizik, de annak ii helye van már, ott, ahol a fiam dolgozik... Vágyakat hord a vonat. Istent emleget a reménység, de tervezni a távoli város segít. Váltókon csattog a vonatkerék. Valaki meséli, hogy régebben mindig fürdött egy nagyot a fiánál, de amióta van vízvezeték otthon, azóta jön vissza az első vonattal. Más azt meséli, hogy ugyan nem akarta elengedni a gyereket, de ha fgy fordult, akkor már örül neki. — Azt a kertet, amim van, elbabrálom, amíg mozogni tudok ... Igen, elkelne most itt egy szociológus, hogy mér.ie; hány televízió- és rádióműsor, hány napilap, folyóirat, hány jó könyv munkája érződik a változó véleményekben. Hányfajta új igény él abban a töltött káposztát hozó nagymamában, aki otthon a szennyest a lányától kapott mosógépen mossa, de, mert jobban esik neki így, hazaviszi kimosni a lányáék nagyobb szennyesét, és hozza a vasaltat? Örömet hord a vasárnapi vonat. Atszéllunk, utazunk még egy nagyobb, gyorsabb vonaton, beszélgetünk még, de a növő kényelem elveszi a meghittség felét. Az állomáson a „gyerekek" várnak. Ki sajat kocsival, ki taxival, kl autóbuszon (ndul tovább, de a buszon már a gyerek szájába kerül az első sütemény. otthoni üzenetként a nagymamák által már felfedezett, lassan érteni kezdett másik világnak. Már hétfő van. Este sok családban még - „hazai" lesz a vacsora, aztán kedd lesz, megszokott napi gondokkal, aztán szerda én sok-sok faluban már készülődni kezdenek a vasárnapi utazók. Nincs szakadék a két világ között, ami van, annak vonat a hídja. Az otthont, kenyeret adó városok pedig az esti vonatok után fényekkel küldenek üzenetet az itt boldoguló életekről, BARTHA GÁBOIt Csanády Iá nos Régi utak haza Éjben robaj ló vonatok, a rugótokon ringatózom, alattam kattogó sínek mondják monoton, várnak otthon , éjbe fúródó vonatok meg-megállnak egy állomáson, kivilágított ablakok hívogató sorait látom, de aztán megint csak sötét, a vonat-ablak enyhe fényt vet a szomszéd sínre — árvaságom vasba&ltözött képét látom, összegombolom a kabátom, megbújok a kupé-sarokban, majdcsak eljön Mezőkomárom, onnan már e?y ugrás az otthon. 8 kilométer, gyalog, éiiel, s fejem fölött már csak a hold ring ás hinti sugarát széjjel. rí