Délmagyarország, 1981. április (71. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-19 / 92. szám

g^t^SjrV' vIr i • r SEHh v^H Ipfe r 'i^BvtvC. fíiálSSfe* . v) A család vonzásában Magyar népművészet T

ulipános ládák, festett, faragott fali tékák, szőttes terítők, dús színekben pompázó cserepek, selyemmel varrt szúcsminták, spanyolozással szépített kampós botok, karcolással ékesített szaru sótartók. Festéssel, hímzéssel, faragással, karcolással, fonással-szövéssel díszített házak, szobaberendezések. használati tárgyak és viseletek. A népművészet, az ősi paraszti művészkedés ritka szép darabjai többnyire már múzeumokba kerültek. A magyar népművészet, csakúgy, mint a világ valamennyi népének művészete, a hétköznapi élet szolgálatában állott. Azokat a tárgyakat, holmikat díszítette, ékesítette, amelyekkel dolgozott, amelyek között élt, amelyeket ünnepeken viselt. Ez a ilíszítőkedv tette elviselhetőbbé a paraszti életet, a falusi munkát. a nehéz körülményeket. Kiszínezte. gazdag formavilágával és színes tartalmával elviselhetővé, széppé tette környezetét, munkáját a magyar falu népe. Olykor még a legapróbb. leghétköznapibb munkaeszközöket is szinte művészi tárggyá nemesítette a túláradó diszítökedv. Olyan a funkciója ennek a tárgyak megszépítésére törekvő művészi hajlamnak, mint a népmesének. Ortutay Gyula írja: „Míg az élet sötét árja ragadta őket könyörtelenül, szükségét érezték mégis önmaguk kifejezésének, életük. sorsuk, környezetük mind szebbé tételének. Az emberi szellem, a humánus hősiesség így fejeződik ki egy egyszerű szűrmintán is. egy sótartó karcolt díszeiben. vagy a pitvar hajló rózsáiban. Hogy a szegényparaszti alkotás az elnyomó osztálytársadalomban aiapjában szembenállás az élettel és környezettel, s egy magasabb világ vágya, igénye, a magasabb emberi lehetőségek kifejezése: ezen a ponton érthető meg népművészetünkben, s itt kéyszerithet bennünket a minden művészi alkotásnak kiiáró tiszteletre, mert ezt is hagyomány. tehetség és szenvedés szenteli meg. mint a legnagyobb emberi alkotásokat." A népművészet díszítményelnek formája és tartalma elválaszthatatlan egymástól. Mint minden műalkotásnak, ennek az ösztönös művészetnek is legfőbb törvénye az anyagszerűség. A díszítőelemek felhasználásának a népművészetben hagyományos rendje, törvénye van. Más díszítményi elemek jelennek meg a hímzésmintákon, megint mások a faragásokon. De az ősi technikával faragott szuszék mértanias díszei és az úlabb keletű tulipános ládák faragásainak barokkos formái sem keverednek. csakúgy, mint ahogy különböznek a színekben gazdag lakodalmi vőfélykendő és a szászt jelképező halottas párna fekete hímzésmintái. A hagyományos, az ősi motívumok továbbélése elutasít a népművészetben minden egyénieskedő törekvést A hímzés mintája. a suba kivarrása, a cserép írókázása, a fatárgyak megmintázása akkor a legszebb. ha ugyanazokat a motívumokat ismétli. mint amelyekkel anyáik, nagyanyáik idejében díszítettek. Az újabb keletű népművészeti munkákon sokszor megjelentek évszázados, sőt évezredes mitikus eredetű ábrák, amelyek az idők folyamán elvesztették eredeti jelentőségüket díszítményekké váltak. (Ilyenek az ősi hitvilággal kapcsolatos Nap-, Hold- és állatábrázolások.) De ott találhatók az újabb korok tartalmi motívumai is — a betyár- és pandűrvilág alakjai, a szegény paraszt és gazdag paraszt alakjai. Sok a népművészeti díszítmények között a különböző virág — különösen a rózsa, a tulipán, a jellegzetes a csórében virágot tartó madár, a szőlő, a vízi élettel kapcsolatos hal. az erdős-hegyes vidékeken megjelenő őz, szarvas motívum. Az emberi alakok cserépben, fában jelennek meg gyakrabban, stilizáltán. mégis valóságszerűen. A mívesség. a finom megmunkálás, a minták gazdagsága jellemzi a népművészetünk alkotásait — Győrffi István írja egy selyemből kivarrott szűcsmintáról: „Olyan finom a mintázata, hogy a motívum eredeti nagyságában lé sem rajzolható, csak a nagvítás tudja raiz-ban visszaadni gazdagságát, finom báját" Hát még a színek gazdagsága, harmóniája, amely a szőttesekben, hímzésekben, rátéres díszítésekben megjelenik! A festett fa. a kivarrt vászon tájegységenként változó, de sohasem ízléstelen tarkasága, színessége... A népművészet .tárgyai, n-.'ndig műalkotások. Ám saját közegükből kivonva, a kismesterek kezén elsorvadva gyakran válnak üres utánzatokká, hamis díszítményekké. (A képeken: fejfa; csigacsináló tábla; pálinkás butéla.) K. M. M

ás vidékről Jött ismerős panaszolta: nem szereti a vasárnapokat. Egy szociális otthon szomszédságában lakik, s így kénytelen-kelletlen végignézi, milyen keserves is a hajdanvolt családok kényszeredett, egy-egy órára lerövidített találkozása. Fiúk jönnek, szépen fölöltöztetett gyerekeikkel meglátogatni a nagymamát, lányok érkeznek férjestől, kocsistól, tenyerükön egyensúlyozva a selyempapirba csomagolt süteményt, amelyet a papának hoztak. S a néhány rövid, illemtudó kérdés után: „hogy van, mama?", „mi újság, papa?", megkönnyebbülten, szinte főlszr.öadultun lordulnak ki a kertkapun: „ezen is túl vagyunk, kötelesség teljesítve". Persze könnyek is csordulnak az efféle otthonok falai között, s nem mindig csak az öregeké. Megbánó könnyek, s a tehetetlenség könnyei is. Mert akad fölnőtt gyerek, akit saját szociális körülményei kényszerítenek arra, hogy az állam gondjaira bízza idős, nemegyszer magatehetetlen apját-anyját. Nem akarok most szólni az elvetemült. gyermeki kötelességcinek fittyet hányó hálátlanokról. Azokról, akik szülőt feledve élik fölnőtt napjaikat De nem akarok pálcát törni azok fölött sem, akik a számukra kényelmesebb, az Idős anyának, apának bizonyara szívszaggatóan fájdalmas megoldást választották, a szociáils otthont Bizonyára komoly okuk volt erre. Vitatkoznék egy sajnos eléggé meggyökeresedett szemlélettel, amely már-már közmondás módjára száll szájról szájra; „Amit az ember a szüleitől kapott, azt gyermekeinek adja vissza." Ez a kijelentés logikailag is sántít: visszaadni csak annak lehet valamit. akitől kaptuk. Tehát a gondoskodást, törődést, szeretetet vissza csak a szüleinknek adhatjuk, gyerekeinknek mindez jár, akárcsak annak idején járt nekünk, s amit oly magától értetődő természetességgel el is fogadtunk. A nagy családot „a vér szava"', a szeretet, á tisztelet és a kötelességtudat tartja össze, s vonzásköréből éppúgy nem rekeszthető ki az újszülött, mint az élet alkonyán csendesen szemlélődő, idős ember. Amióta a szociális gondozásra oly sok pénzt áldoz az állam, amióta szociális otthonok, napközi otthonok létesültek, s újabb intézményeket terveznek, újabb A

srácok lapátolják a vizet. Nincsenek szem előtt, hát csak úgy immel-ámmal lapátolják. G. dühöng. Ezekből a gyerekekből sose lesznek bajnokok! Kajak, lapát, trikó, mindegyikből a legjobb, morfondírozik G.; csak ne a békés oldalvizén eveznének! Később megenyhül egy kicsit, feltűnik a fák mögül egy nagyobbacska srác, a sodrás ellen lapátol átizzadt trikóban. Emlékszem én egy versenyre is. Valamiféle mezei futóbajnokság volt Nyolc tizenhat éves fickó, ugyanannak az egyesületnek tagjai, elhatározták, hogy ők ugyan nem szenvednek; végigkocogták a távot csak az utolsó száz méteren futottak, istenigazából. Az eredményről jobb nem beszéni. A nézők közül meg is említette valaki, hogy ezt biztosan a felnőttektől tanulták; végiglötyögni egy hónapot a munkahelyen, aztán az utolsó napokban jöhet egy kis hó végi hajrá — túlórapénz is jár ér. te. Miközben ezt a történetet mesélem. G. bólogat. Az elsőket irigylik, az utolsókat lesajnálják, ez a versenyek lényege a drukkerek szempontjából, szögezi le, és ha már így van, akkor az a legkényelmesebb álláspont, hogv nem kell versenyezni. A srácok visszatérnek, lapátolnak. de milyen fene komótosan csinálják. Szerintem ezek nemsokára elindulnak valamiféle bajnokságon, mondom, és ott majd feláll közülük valaki a dobogóra is. G. Oldalvíz nevet. Az a srác lesz az, aki a sodrás ellen lapátolt, az bajnok akar lenni. A többi csak tölti itt az idejét, sem erősebb nem lesz. sem edzettebb. Az egészben persze az a legszomorúbb. hogy ők alkotják a mezőnyt, és a mezőny, tudod, a mezőny a legfontosabb, annak a teljesítménye. G. töprengő arcáról látom, hogy már réges-rég nem a kajakos gyerekekre gondol. Deszélt nekem a múltkoriban arról, hogy miért futnak sorra zátonyra egyik barátjának próbálkozásai, aki azt szeretné, ha munkahelyén valóban és nem formálisan differenciálnának emberek teljesítménye és bére között. Ott úgy értelmezik a dolgot, hogy demokrácia van. a demokráciában meg mindenki egyforma, tehát valaki ki akar emelkedni a közösségből, annak lenyomják egy kicsikét a fejét, végtére is egyformák vagyunk, ugye? A gyengék pedig? Hát istenkém, őértük is meghalt valaki, nekik is ugyanolyan joguk van ugyanolyan sülyú borítékhoz... Beszélgetünk, cikkezünk arról évek óta, hogy a hagyományos vállalaton belüli versenyformák elavultak, korhadtak. korszerűtlenek, nem nagyon ösztönöznek semmire. A brigádnaplók persze így is betelnek, egyre több bennük a képeslap, meg az a fajta vállalás, ami nem kötelez semmire. Versenyezni pedig muszáj. Az egész nemzetnek muszáj, mert rá vagyunk kényszerítve. Tetszik, nem tetszik, az ütemet a világ diktálja, és fel kell vegyük a tempót. Nincs kétféle mezőny. Ezek a srácok, morfondírozik közben G„ mindent csak önmagukhoz mérnek. Iliba. Évről évre fejlődgetnek valamicskét. s ezzel aztán fenemód elégedettek is. Bázisszemlélet a serdülő kajakozásban, mondom. G. nem nevet most. Azt mondja: sajnos! Átgyűrűzött. \ örüljünk inkább annak, próbálkozom G. vigasztalásával, hogy az a srác jól hajt, hátha észreveszik magukat a többiek is. G. tromfol. Nem olyanok. Ha látja őket az edző, az más. De most nem látja őket az edző. Talán, ha követelményrendszert vezetnének be, hogy csak az kap szerelést, meg mindenfélét, aki tényleg akar is versenyezni, javulnának a dolgok. Sok a talán, mondom, meg aztán amíg egyáltalán van békés oldalvíz, mindig lesznek, akik ott próbálnak evezni. Az oldalvizet kéne valahogy megszüntetni. Hallgatunk egy sort, gondolkodunk, később G. megtöri a csendet: idő. rövid idő kérdése az egész; az oldalvizén való evezgetést a versenyeken már ma is szabály tiltja, rövidesen pedig megszűnik a bajok forrása. A verseny? — kérdezem. Nem Az oldalvíz, mondja G. PETRI FERENC gondozási formákat vezetnek be, mintha kevesebb szó esne arról, hogy mindez csak végső menedék lehet. Elsősorban a fiak-lányok, az unokák kötelessége, hogy a családban biztosítsanak továbbra is helyet az idős szülőknek. Csupán az, hogy eljárt fölöttük az idő, nem ok arra, hogy az otthon falai és a hozzátartozók érzelmei közül kirekesztessenek. Szinte hallom a dolgozó feleségek, anyák ellenvetéseit, mert hisz csak rájuk tartozik az idős családtag gondozása. Tudom, nem a lelketlenség beszélne legtöbbjükből,\ ha megkérdeznék, hogyan képzelem ezt el. Válaszolni nehéz, hisz a kisgyereket nevelő anyának is épp elég gond, ha történetesen megbetegszik fia vagy lánya. Gond, ha még nem töltötte be hatodik évét, és kiírja táppénzre az orvos, mert a pénzt nehezen nélkülözi a család. De legalább a gyereket, a gyerekeket gondos anyai kezek ápolják, és ez a nyugalom végül is megfizethetetlen. Ha a kiskolás betegszik meg, akkor viszont tehetetlenek a szülők: nyolc órai távollétükre vagy „őrzőt" — nem gondozót! —, fogadnak mellé, súlyos pénzekért, vagy izgatottan lesik munkahelyükön az órák, a percek múlását, azon töprengve: nem hagyta-e nyitva a kis beteg a gázcsapot, nem játszadozik-e a gyufával, akkor veszi be és beveszi-e a gyógyszert, amikor kell, és annyit vesz-e be, amennyit kell. megeszi-e az odakészített ételt? Beismerem, hisz magam is átéltem hasonló izgalmakat, cseppet sem irigylésre méltó állapot ez. S elhiszem, a gondolattól is megrémül az a dolgozó anya, akinek egy idős. beteg, magatehetetlen emberről is gondoskodnia kell. Nem a feladat rémíti meg, hisz jóllehet, a világ leghálásabb, legszeretetteljesebb gyermeke, vagy menye, hanem a feladat teljesíthetetlensége Amíg a család dolgozó tagjai távol vannak, napi 8—9 óra hosszát, a nagyapa, nagymama éppúgy magára hagyatott, akár egyedül élne. külön lakásban. Márpedig ennie, tisztálkodnia ez idő alatt is kell, nem beszélve arról, hogy ha súlyosabb beteg, rendszeres ellenőrzésre, gondozásra lenne szüksége. De. ha történetesen egészséges, s csak az évek száma nehezedik rá. akkor is magányos egész áldott nap. A megoldás? Aki teheti — s ugyan hányan vannak ilyenek —, ebédeltetésre, egy-két órás gondozásra fogadnak valakit. Pénzük ellenében vagy megnyugszanak vagy nem. Lelki teher is ez, persze éppen a lelkiismeretes gyerekek szenvednek miatta. El lehetne gondolkodni még egy emberibb és reálisabb megoldáson is. Nem véletlenül említettem példaként a beteg gyerekekkel adódó gondokat. A párhuzam magától kínálkozik: amennyire nem hagyható magára egy csecsemő, egy bölcsődés. óvodás korú emberke, éppúgy nem maradhat felügyelet nélkül a magatehetetlen öreg sem. Nem tartanám elképzelhetetlennek. hogy valamelyik kereső családtagot táppénzre írják ki, „szülőgortdozás" címén, ha ez indokolt. Humánus gesztus lenne az is. ha a munkahelyek — amelyekben a munka jellege megengedi — rugalmasan kérnék számon a nyolc órai munkaidőt, így lehetőséget teremtenének árrá, hogy aki napközben ellátta otthon idős apját, anyját, délután hosszabb ideig dolgozna, „behozná" a lemaradást. Nyugodtan tehetné, hisz addigra a többi családtag már hazaért, és elláthatja az otthoni teendőket. Mindez csak papírra vetett gondolat, melyhez újabb láncszemek kapcsolhatók. Mert tény, büszkék lehetünk az állam finanszírozta szociális gondoskodásra, de vajon ki-ki legbelül is olyan büszke lehet-e önmagára? Megtettünk-e mindent, hogy amit a szüleink teremtette család nyúltott nekünk, anyagi, szellemi, érzelmi és erkölcsi értékekben, visszaszármaztassuk nekik, az életadóknak? S az önvizsgálat után, csakis azután lehetne osztozni a társadalommal: nem lenne-e anyagilag és érzelmileg is „kifizetődőbb", ha az idős emberek családi gondozását támogatná az állam. Talán szebb öregkorban lenne részük szüleinknek. CHIKAN ÁGNES