Délmagyarország, 1981. március (71. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-01 / 51. szám

6 Vasárnap, 1981. március 8". Két szem dunakavics N

em örültem, amikor mellém ült az öregasszony. Mehetett volna hátrább rr., volt hely bőven. Először csak félfenékkel kucorodott mellém, ódivatú, kapcsos táskáját a térdén tartogatta. Szeme sarkából méregetett Fölsandított az autóbusz csomagtartójára, aztán a táskára, majd újra rám. Nyelt egyet, és fölágaskodott, hogy elhelyezze a táskát a hálóban. Előzőleg nem tűnt föl, milyen aprócska. Nem érte el a csomagtartót, pár másodpercig néztem, hogyan kínlódik. Ha segítek neki, bátorításnak veszi. Meg fog szólítani, és fecsegni fog egész úton. Ledarálja hosszadalmas életét, talán még fényképeket is mutogat. Nevetséges volt, ahogy taszigálta fölfelé a táskát, de ha már belekezdett, nem akart visszakozni. Fölálltam, megemeltem a csomagját — Köszönöm — mondta. — Kevés eső esett, ahol én fölnőttem. Kibámultam az ablakon. — Hová utazik, kisfiam? — Rokonokhoz — feleltem kurtán. — Én is — mondta. — A lányomhoz utazom. „Ha most nem kérdezek semmit talán még abbahagyja" — gondoltam. De folytatta. — Szociális otthonban van a lányom. Megyek meglátogatni. Szigetvár mellett egy pusztán van az intézet Hibásak vannak ott Irt a lányom. Azt írta, gyere el hozzám, édes jó mamikám, mert máskülönben nagyon megbetegszem. — Ez az egy lánya van? — Nem az édes lányom. A lelencből vettem ki babakorában. Nálam volt tizenhárom évig. ö volt legtovább. — Többet ls felnevelt? — Tizenkettőt vettem ki sorban. — Mi lett velük? — Kit elvettek, kit visszaadtam. Egy-két évig mindegyik nálam volt. De mind közül ezt a cigány Katicát szerettem legjobban. — Kit vettek el? — Volt egy kisfiú. Mindig sírt Áthallatszott a szomszédba. Irigyek az emberek: feljelentettek, hogy kínozom a gyereket. RoszsZul bánok vele, azért sivalkooik folyton. Kijöttek, elvitték. — Mi lett vele? — Azt csak a jóisten tudja. Hogy mikor hagyta abba a sírást. Aludni sem tudott rendesen. Fölijedt éjjel, mint akit nyúznak, úgy ordított Odavettem az ágyba magamhoz, de nem nézett énrám, csak el, valahová messzire. Billegett, hintált egész éjjel, úgy nyugtatta magát Beszélni sem beszélt egy szót sem, csak sírt vagy hintált Édes istenem, hogy min mehetett keresztül huszonöt hónapos torára. Sokszor gondolom azóta, ugyan akadt-e jó emberekre, hogy nevetni megtanuljon. Én megtanítottam volna, ha hagynak rá időt. . Kisszálláson megállt tíz percre a busz. Korábban arra gondoltam, leszállok és majd egy másik ülésre térek vissza. De már nem volt kedvem leszállni. — Akit visszaadott mért adta vissza? — Féltem tőle. — Hány éves volt? — Két és fél. Nem is azért féltem, hogy bánt. Nem szeretett engem. Senki. Sem embert isem allatot, csak a tüzet. Mindig ott sündörgött a sparhelt körül. Kiégett, öreg sparhelt volt. Este, ha besötétedett, kivillogott a láng.' Azt leste mindig. A tüzet szerette volna piszkálni örökké. Elbújdosott, elcsavargott a .szomszédok szérűjére. Széna, szalma volt kazalszám. Attól féltem, egyszer vigyázatlan leszek. elöl hagvom a gvufát. és meggyújtja a szalmát. Minden megéghetett volna, vele együtt. — Mindig kicsiket hozott? — Csak ilyet érdemes. A kicsi olyan lesz, amilyennek neveli az ember. De amelyik már/ kilenc-tízéves, abban benne van a rontás. Elrontja egyik a másikát — Volt, akit sajnált visszaadni? — Mindet sajnáltam. De legjobban két. testvért. Azok hibátlanok voltak. Szobatiszták. Tudlak beszélni. Azt gondoltam, ezeket magamnál tartom örökre. Kiházasitom őket. Ha megöregszem, majd ők gondoznak. — Muszáj volt őket odaadni? — Nem lett volna muszáj. De Jött egy szerencsétlen házaspár. Nem született gyerekük. A férj meg állandóan gyilkolta a feleseget, mért nem esik teherbe. Voltak orvosnál is, befeküdt a nő a kórházba. Vizsgálták, kínozták, aztán azt mondták nekik, ne is számítsanak semmi jóra. Fogadjanak inkább örökbe valakit. Bementek a lelencbe, azt mondták, egy gyerek nem gyerek, még az államiból sem. Ezt a két testvért mutatták nekik. Megtetszettek, elvitték. Fölnevelték. onnan is házasodtak. Jó soruk lett, szépen jártak, mintha az édes szüléjük gondozta volna őket. — Akit megpróbál az élet, az bővebben méri a szeretetei — Meg is jutalmazta őket a Jóisten. Aztán, hogy ezeket az árvákat magukhoz vették, nekik maguknak is született kettő. — Magának van saját gyereke? — Nincsen. Sokszor teherbe estem, mindig elvetéltem. Aztán' az uram odamaradt a háborúban. Vártam sokáig vissza, eljárt rajtam az idő, nem kellettem senkinek aztán már. Csak ezeknek a kitett kisgyerekeknek. Ezeknek mindenük én voltam. Fizettek is utánuk valamennyit, és mégiscsak emberi lények voltak. Beteges voltam, könnyebb volt velük a munka, mintha disznót vagy tehenet tartottam volna. — Nem maradt meg a tizenkettőből egy sem? — Ezt a Katicát szerettem volna megtartani. Mindegyiknek volt valami hibája. A Katicának a legkevesebb. Csak hát milyenek a népek: gúnyolták, nevették, becsapták még a taknyos gyerekek ls. A legények meg. amelyik már kakaskodott volna, ezt a szegényt hajtották. — Mi baja van a Katicának? — A fejében is van egy kis hiba. Meg dadogós. Utánozták, csúfolták érte. Amikor nagyon fél, vagy nagyon izgul, akkor bepisil. Még most, húszévesen is. Elhagytuk Csávolyt. Az öregasszony mocorogni kezdett. — Ugyan, vegye már le a táskámat — kérte. Dunakavics cukorkát szedett elő. — Ezt szereti legjobban Katica — mondta. Letépte a zacskó sarkát, megkínált — Vigye el ajándékba neki — mondtam. — Elviszem a többit. De vegye úgy. hogy ő kínálta meg magát A hibásak nagyon érzékenyek, ne utasítsa vissza. — Nem szeretem a dunakavicsot — Akkor se! — Ellentmondást nem tűrően kivett két szemet a zacskóból, és a markomba nyomta. Egy darabig tartogattam. Megolvadt, ragacsos lett a kezem tőle. Az öregasszony újra beszélni kezdett — Biztos megbetegedne, ha nem mennék el hozzá. Mind ilyenek vagyunk. Tudom. Tizenkettőt neveltem. TANÁCS ISTVAN Vadász Endre emlékezete A

z első világháború veszteségiistája (ozori, Tevan, es a icucf áldozatai (Kukovetz, Heller) után a másoaiit világnáuorunaK is voltak szegeui muvesznalottai. Közülük — szuletesének 80. évfordulóján — a magyar grafika egyik legeredetibb ajakjára. a nemzetközi sikereket elérő Vadász Endrére, a fasiszta téboly áldozatára emléitezunk. Szegeden született 1901. február 2B-án a Földvári utca 2. számú házban. Családjuk hamarosan a Zoltán utca 8. szám alá költözött. Vadász már innen járt a Gutenberg utcai elemioe. A középiskola nyolc osztályát a főreáliskolában végezte, tanárairól készített karikatúrái ma mar helytörténeti jelentőségűek- Érettségije (1919) után — hajlamának engedve — művészpályára készült. Az alapokat Szegeden, Heller Ödön Liliom utcai műtermében sajátította eL majd másfél évig Fényes Adolfnál tanult A Képzőművészeti Foiskolán (1922 —27) Glatz. Olgyai és Zádor voltak a tanárai, de ő Rudnayért, később Vaszaryért lelkesedett. A főiskola 1923. évi kiállításán A gondolkodó című képét Fruchterdíjjai jutalmazták. A következő évben — és 1928-ban is — a Szinyei Tátsaság „elismerő kitüntetésben" részesítette a Nemzeti Szalonban kiállított munkáiért Első kiállítását 1926. februárjában rendezte harmadmagával a régi Műcsarnokban, majd két hónappal később Szegeden is bemutatkozott Akár fölfedezőjének is tekinthetjük Juhász Gyulát aki szerint Vadász Endre egészen ifjan a legszebb reményekre jogosító művész abban a nagyszerű gárdában, amely európai értékeket és sikereket reprezentál. A Nemzeti Szalonban kiállított Nyár című képével 1927 márciusában elnyerte a Wolfner-díjag szeptemberben pedig ismét M

a már a múzeumok ls házhoz jönnek. Először a nemzetközi rangú képtárak kincsei jöttek, többek között a kétkötetes Louv. re vagy az Ermitázs-kiadványok. Majd szűkülni kezdett a kör. A hazai könyvkiadás is ráérzett a „műfaj" lehetőségeire, és sorra, rendre elérhetővé tette az értékes és jellegzetes fővárosi gyűjteményeket. Igaz, még a jó minőségű repró, az okos magyarázkodás sem pó. tolhatja a műalkotások eleven hatasat, de hát nem is aspirálnak erre. Inkább egyféle ismeretbővítést, elmélyülést kínálnak az albumok, s persze egészséges motivációkat. Hogy valóságosan is megnézzük, felfedezzük a rokonszenves műkincseket, legyenek azok Pesten vagy éppen a történelmi PanAónia térségében. Elvégre a magyar kultúra domináns értékeit a vidéki nagyvárosokban is megtaláljuk: járjuk csak végig a pécsi Janus Pan. nónlus Múzeum állandó kiállításait! Egyebek között a Modern Magyar Képtárat, amelyről nemrégiben Jelent meg Hárs Éva és Romváry Ferenc gazdag összeállítású kötete. Eddig is tudtuk: ügyesen sá. fárkodnak a pécsiek a szellemi értékekkel. Gondoljunk csak az újszerű hagyományokat teremtő balettkarra, vagy a Kisplasztikái biennálé rendezvényeire, aztán olvassuk el a be. vezető fejezetet, a képtár kialakulásának történetét. Mert ebből is kiderül, hogy a város valamiféle messzelátó patriotizmussal rendelkezik. Ügy becsüli meg saját szülötteit, ér. demleges alkotóit (lásd Vasarely Múzeum, Martin Ferencgyűjtemény), hogy közben rokon szellemű országos, sőt egyetemes érdekeket képvisel. Ennek köszönhető voltaképpen a XX. század magyar képzőművészetét reprezentáló Modern Magvar Képtár megvalósítása. Másfél száz vegyes minőségű művel startolt ez a gyűjtemény az ötvenes évek elején, ma pedig nyolcezer körül tartanak. Az is jellemző: a képtár magja, gerince magángyűjtők adományaiból szervePannon múzsák ződőtt, akik között dr. Gegesl Kiss Pál akadémikusé a múzeumalapítói érdem. Nem értem ugyanakkor, mi szükség volt a bevezetőben valamennyi állandó kiállítás bemutatására? Annál inkább, mivel a Modern Magyar Képtár gyűjtemény fejlesztésének szakszerű leírása mellett alig jut hely a tartalmi, funkcionális jellemzésre. Pedik kíváncsiak lennénk a so.tat sejtető „tágabb kör" vagy a „legfontosabb láncszemek" értelmezésére, mivel homályos, mármár ellentétes jelenségre utalnak. De ne türelmetlenkedjünk! A kétszázötven korrekt minőségű fekete-fehér és színes műalkotás reprodukció alkalmat ad a nyugalmasabb nézelődésre, a szemközti oldalakon pedig ugyanennyi szöveges támpontot kapunk. Támpontot mondok, nem műelemzéseket, hiszen az utóbbi műfaj pusztán része az ismertetéseknek. Többnyire logikusan összefonódnak itt az életrajzi mozzanatok, a szakmái vonat, kozások; a társadalmi, művészi determínáltságok. az egyéni útkeresések, és csak ezekből jutunk el a konkrét műal. kotásokig. Lényegében indokolt is e komplexitás. Lehet, hogy a kevésbé tájékozott érdeklődő éppen most fedezi fel a Nyolcak csoportjának egészséges dinamizmusát. monumentális térformálását. Nem árt tehát, ha megtudjuk: valóságos társadalmi, esztétikai feszültségeket közvetítenek ezek a művészek. s mindemellett ott látjuk a Kassák által szerkesztett Ma folyóiratot. Am a tájékozottabbaknak is tanulságokat kinél az ösczeállítás. Olyan alkotók bukkannak fel, akiknek legfeljebb a ncVük ismerős, semmi egyéb. Ritkán találkozni például a kubista elveket alkalmazó Schubert Ernő képeivel vagy a fiatalon elhunyt Martinszky János konstruktív szemléletű munkáival. S valahol ebben lehet a pécsi Modern Képtár kivételes szerepe is. Gazdag tényanyaggal, soksok átmenettel érzékelteti századunk képzőművészetének belső dinamikáját, a csoportos és egyéni törekvések sajá. tos összhangzattanát. Más kérdés, hogy időnként zavarja az olvasót a tömény művészettörténeti ismerethalmaz. És itt a töménységen van a hangsúly, az információk mértékén. Szerencsére az isismertetések zöme nagykorú, szabad embernek gondolja a közönséget, nem akar hirtelenjében mindent megmagyarázni. Inkább a műalkotások tartalmi, formai jellegzetesságáre koncentrálnak, és néha-néha magvas igazságokat közölnek. Egry József „Horgász"-ánál •olvassuk például: „A táj... az alakulás, mozgás, változás képzeteit kelti, ezt a festői megfogalmazás eszközei nyoma, tékosítják. Az ellenfény —, mint valóságos festői inspiráció —. mely az Egry-képek stiláris sajátosságaihoz elvezet, egyszersmind megejtőnek közvetíti a művészembert és emberen kívüli természetet egymásból eredeztető filozófiáját". Az ismertetések többségéből viszont hiányzik ez a magvasság. Túl sok szó esik a művek tematikájáról, a mit látunk dilemmájáról, közben elsikkadnak a specifikus kompozíciós, jelentéstani kérdések. A Modern Magyar Képtár közreadása mindenesetre hasznos, átfogó ismeret- és élményanyagot kínál, akárcsak a kedvünkre való szemléletes kislexikonok. (Corvina Kiadó, Budapest 1981). SZUROMI PAL Szegeden rendezett kiállítást. A o íz Los ízlésű Lengyel Vilma a üemuigyuioiszag la'Zl. szeptember 25-i szamáoan „a ragyogó lények poétájának" nevezte a 26 éves művészt. 1928-oan megnősült, és Debrecenben telepeoett le. Gimnáziumi rajztanári állást kapott. A következő évben végleg beérkezett: elnyerte — Domanovszky és Goldman előtt — a Nemes Marcell utazási ösztöndíjat, szeptemberben peuig hatodmagával csoportkiállítást rendezett 'az Ernst Múzeumban; Barcelónában az Arte Moderna kiállításán a metszetekre és grafikai művekre hirdetett pályázat bronzérmét kapta. A díjak összegéből francia és olasz tanulmányutakra mentFigurális lapjain a kisemberek (halászok, halárusok, kereskedők, vándorköszörűsük stb.) néprajzi hitelességű világát, táj ábrázolásain a folyóparti hangulatokat örökítette meg a legszívesebben. Alkotásai a valóság és a mesevilág elemeiből kialakult látomás sait tükrözik, hangvétele csodálkozó. enyhe groteszkségében is együttérző. Rabinovszky Máriusz szerint (1931) „erénye, hogy olyan egyéni kifejezést talált, amely először is minden nálunk ismert sablontól mentes, másodszor is gyökeresen rézkarcszerű, harmadszor is szerencsésen egyesíti a biztos kezű primitívséget a hangulat csöndes humorával." A mai Munkácsy-díjnak megfelelő. de évente csak egy személynek adományozott kichy Mihály grafikai díj elnyerésekor (1931) már külföldön is számontartják. Nincs szegedi születésű művész, akinek ennyi nagyvárosba jutott el munkaja: gra.ikai lapjaival Olaszországban (Monza, Milánó. Velence), Bécsben, Barcelonában, az USA-ban (New York, Chicago. Cleveland), Londonban és a skandináv városokban (Hága. Rotterdam, Osló) szerepelt. 1931. decemberében az Ernst Múzeumban hatodmagával — köztük Czóbellai — csoportkiállítást rendezett. Tagja volt a debreceni Ady Társaságnak, háromszor U932, 1934, 1936) JUlllOtt ki a Déri Múzeumban. A Munkácsy Céh Ernst múzeumbeii tárlatán (1933) festményeit állította ki. Leueietiinom színe.í-.iCf megfestett, japán hatást tükröző temperáin hol a sürgő-forgó vántíorcir.cuszosok. a kavargó vásározók, hol az olasz tengerpart könnyű kézzel „földobott" házsorai tűnnek föl. Két kiállítással (1934. 1936) ellátogatott szülővárosába is. A Délmagyarország ismeretlen kritikusa azzal fejezte be 1936. április 5-i cikkét, hogy Vadász Endrére még nagyon büszke lesz Szeged. 1936-ban Budapestre költözött a Visegrádi utca 21. számú nazba. Állást nem vállalt, művészi munkásságából élt. Kis példányszámban kiadott grafikai albumai (Haláltánc, 12 exlibris. Hazatérők, Budapest) ma a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. 1943-ban munkaszolgálatra hívták be. A szajoli. majd a gödöllői munkatáborba került. A szögesdrót mögött készített rajzai méltán sota.vozna* Amos Imre szolnoki vázlatüöny véneit torokszorongató daraojai mellé. Művészlelke nem sokáig bírta az emberieicnswgeket: 1944. június 3án — házassági évfordulóján — a reggeli ébresztő után a közeli kukoricásban találtak rá. A magával vitt méreg gyorsan végzett vele. Megbeszélésük szerint felesége is követte az önkéntes halálba. Békés István a Kritikában (1977. 4.) azt írta. hogy Vadász kétszer halt meg. hiszen 1945 után a felelőtlen feledés negyedszázadra elhomályosította a nevét A 70-es évek hozták az ámuló rátalálást, a bűnbánó fölfedezést Szegedi emlékkiállítását (1971) Debrecenben nagy gyűjteményes tárlat (1976) követte. Sz. Kürd Katalin kéziratosjcismonográfiéja földolgozta életét és munkásságát. Németh Attila Vadászról készített kisfilmjét 1977. szeptember 17-én sugározta a televízió. Az aukciókon fölbukkanó képeiért a gyűjtők versengenek. Mindössze 43 év adatott neki. Még itt lehetne, még alkothatna. Ha nem élt volna — Radnótival szólva — oly korban ... APRO FERENC