Délmagyarország, 1981. február (71. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-01 / 27. szám

ség, vagy az úgynevezett érdeklődők tábora 20—25 százalék, a harmadlagos vagy potenciális közönség szinte összemosódik a negyedik csoporttal, a nem közönséggel, mely utóbbinak alapvető feltételei s lehetőségei sincsenek a potenciális közönséggé váláshoz sem. A tevékenység oldaláról vizsgálva megállapították, hogy a lakosság mintegy 2 százaléka foglalkozik tehetséggel, kedvvel és folyamatosan művészkedéssel — ők képviselik az amatőrök táborát. Mintegy 30— 40 százalék egyre fokozódó igénnyel barkácsol, kézimunkázik. A közízlés, e felmérés szerint, az utóbbi években érdekes módon változott, az átlag valahol a Munkácsytól Csontváryig vezető úton jelölhető ki. Ám ezt olyan jelenségek, egyes alkotókhoz való vonzódások színezik, mint például Aba—Nóvák kedvelése vagy a Kovács Margitkerámiák divatja. A közönség és művészet kapcsolatának tartalmi oldaláról megállapítják, hogy az autonóm művészet befogadására autonóm emberekre van szükség. Ezért kell egyre fokozottabban vizsgálni-elemezni művészet és közönség, művészet és társadalom kapcsolatát, kölcsönhatásait, hisz „a műalkotás realizálása a művészet és társadalom viszonya". Mindezek figyelembevételével lapozgatva A 35 év, harmincöt művész című kötetet, egyre inkább zavarban vagyok. Hisz az alfabetikus sorrendben egymást követő 35 mini művészportré és a G—3 mű reprodukciója nem hogy tisztázná, még bonyolítja gondjainkat. Vajon kinek készült a kötet? Annak a 3—4 százaléknak, akiknek mindez már a kisujjában van; az érdeklődőknek, akiknek viszont drága a közel 300 forintos ár, vagy netán a potenciális közönség táborának? A rendező elv veszett el egy ötletért! A könyv ugyanis a felszabadulás utáni magyar képzőművészet, tehát a kortárs művészet egészéből válogat — alkotókat. Nem meghatározó, tehát korszakos teljesítményeket, tipikus és értékes műveket, nem következetes monogKagánok népe Avar fejedelmi leletek a szegedi várban Csat és almandin köves arany veret a kunbábonyi fejedelem kagáni övéről akinek feje volt meghajlították, / akinek térde volt földre kenyszerítették..." A VIII. százam Biige itagán és kül-tegin türk emlékoszlopa feliratának visszatérő reírénj e talán a leghívebb jellemzi a földrésznyi birodalmakat kovácsoló zseniális sztyeppei fejedelmek, a kagánok — olykor múlandó, de mindenkor kérlelhetetlen — hatalmát. A mindmáig vitatott származású — Belső- és Közép-Ázsiából menekülő — avarok Európa keleti határán a VI. sz. derekán tűntek fel. Az új hazát kereső türk—mongol csoportok gyors előre haladásukban lavinaként sodorták magukkal az útjuk során leigázott kis néptöredékeket, s velük felszaporodva hajtották uralmuk alá a kelet-európai síkság bolgár—török törzseit. Baján kagánjuk vezetésével a Kárpátmedencét megszállva tartó germán népeket részint leverik, részint ménekülésre kényszerítik, s 563-tól közel két és fél évszázadon át (példátlanul hosszú idő ez a népvándorlás korában) szilárdan megvetik lábukat hazánk területén. Történelmüknek csupán kezdeti, — több mint 50 éven át Bizánc balkáni területeit. pusztító-sarcoló — szakaszáról, illetve hatalmuk a VIII—IX. sz. fordulóján a frank és bolgár pusztító hadjáratok nyomár, bekövetkezett' összeomlásról adnak hírt az írott források. A Bizánccal vívott háborúkban meggyengült avar hatalom belső háborúit, a VII. sz. végén, a VIII. sz. elején új friss nomád törzsekkel történt .megerősöréset, újjászerveződését, nepi összete'elének, hatalmi szervezetének és kultúrájának átformálódását jobbára csak a régészet eszközeivel ismerhetjük meg. Ezt a fejlődést, az egymást követő keleti csoportok az új terület viszonyaihoz történt alkalmazkodását, a nomádok fokozatos megtelepedését tükrözi e kiállításon a Magyar Nemzeti Múzeum anyagából készült válogatás. Ez a korai és késő avar korszak teljes áttekin, tő képét nyújtja. A VII. sz. derekán fokozatosan a Kárpát-medencére szűkülő avar hatalom kagáni székhelye a Duna—Tisza közére települt. Ennek. legfőbb bizonyítéka a kunbábonyi kagáni sírlelet, melynek tárgyait több éves munka után restaurálva tekinthetik meg a látogatók. A kunbábonyi kagán fejedelmi méltóságba történt beiktatását megelőzően is magas tisztséget tölthetett be. Két aranyveretes fegyverövéhez aranyborítású fegyverzet és ivóedények tartoztak. A tegez és a kések koptatóilak áttört díszítései a hazánkban honos germán stihzáli aLlatorímentika „fogazásos" díszeit -Idázzák és É-Itáliai longobaru mlékekkel állanak rokonságban A ránk maradt leletanyagból az avar fejedelmek legfőbb méltóságjelvénye e nép vándorlása folyamán kialakult és alapformáiban, díszítés módjában hagyománnyá vált aranyveretes öv. Szerkezetében és díszítés módjában sztyeppei nomád és bizánci hagyományok ötvöződnek. Ennek megfelelően a kagáni öv igazgyöngy fűzért utánzó arany golyósorral keresztezett vereteit részben almandin befoglalásával, illetve rekeszes üveglap díszítéssel készítették. Remekművű vésett, kőberakással, miniatűr színes mozaikkal díszített állatalakos arany csatja és gombszerű ruhadísze magasfokú mesterségbeli tudást követelt meg és É-Itáliai műhelyekben készülhetett. A jogar szerepét betöltő korbács madárfejes dísze, ivóedényei és fegyverei ősi ázsiai eredetre vezethetők vissza. A hazai fejedelmi leletek közül aprólékos művességével kiválik a granulációval díszített öv néhány verete, valamint a hozzá sorolható ivócsésze és ivókürt s az aranyborítású késhüvely veretei. Ennek mintájára gyengébb minőségű aranylemezből poncolással készült a késő avarkor indamotívumát viselő tőr borítása, amely a lelet legkésőbbi korjelző darabja. A VII. sz. második felében uralkodó kagán arcvonásai — nevét a történelem nem jegyezte fel — erős mongoloid jelleget és türk beütést mutat. Életének 60-as éveiben hunyt el. Méltóságának jelvényeivel felövezték, fedetlen testrészeit — arcát és kezeit — aranylemezekkel kivárt lepellel borították. Aranyozott kerevettel, koporsóládával lefedve helyezték a sírba. Fejéhez bizánci amforában italt, lábához ételként több birka húsát helyezték. A késő avar kor köznépi temetőiből a női viselet, használati tárgyak és az agyagművesség mellett a férfiak rangjelző bronzveretes öveinek változatos gazdagságába kapunk betekintést. Az övekén és lószerszám díszeken maradtak fenn a késő avar kor művészetének legszebb emlékei, amelyekre jellemző a griffes-indás és állatküzdelmi jelenetek. illetve mitológiai tárgyú, s a legkésőbbi korszakban a poncolt palmettás díszek alkalmazása. A bronzokon és csontfaragásokon motívumok sejtetik. milyen gazdag lehetett a korszak fában, bőrben, textilben és más pusztuló anyagokban készült művészete. Az Alföld az utóbbi évek folyamán előkerült legjelentősebb, illetve az újabb kutatások során reflektorfénybe került kulcsfontosságú avar leleteit a rendező Csongrád megye mellett Békés, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar és Szolnok megye múzeumai bocsátották a kiállítás rendelkezésére. E többnyire még feldolgozás alatt álló, s ilyen együttesben ez iáig be nem mutatott leletek a művészi élményen túl betekintést nyújtanak egy országrésznyi terület kutatási problémáiba, érdeklődő tudományos eredményeibe is. H. TÓTH ELVIRA Amikor a 35 nem egyenlő harmincöttel A kortárs képzőművészet gondjairól egy könyv kapcsán „Magyarországon ma körülbelül 3 és fél ezer képző, és iparművész tagja van a Művészeti Alapnak, ezernyi tagja a Képzőművészek Szövetségének" — ezzel a mondattal kezdi a Harmincöt év — harmincöt művész című Corvina-kötet előszavát a szerkesztő Aradi Nóra. Befejező mondata pedig így hangzik: trA 35 év, harmincöt művész...: művészcentrikusan mutatja be a jelen kor Magyarországán a szocialista képzőművészeti kultúra legjellemzőbb vonásait." Az ellentmondás, a vállalkozás képtelensége már e két mondat pólusai között is ott feszül. Szinte sorjáztatja azokat a problémákat, amelyek mai > művészeti közéletünket egyre jobban foglalkoztatja. A kortárs művészet fogalmi és szemléletbeli kérdéseivel nemrégiben a Magyar Hírlap hasábjain Bereczky Loránd foglalkozott, de hivatkozhatunk a Valóság múlt. évi utolsó számának több írására, köztük Vitányi Iván cikkére, mely így kezdődött: „Miként a munkás, mielőtt dolgozni kezdene, előbb elrendezi és megtisztítja szerszámait, úgy kell nekünk is elrendeznünk és megtisztítanunk a képzőművészeti és az úgynevezett vizuális kultúrával kapcsolatban fogalmainkat." Hogy lehet valami igazuk a szerzőknek, az nyilvánvaló mindazok számára, akik gyakran forognak a kiállítótermekben, akiket érdekelnek a képzőművészeti kiadványok, szakkönyvek, cikkek, kritikák. Aradi Nóra egy néhány évvel ezelőtti kötetében a szocialista képzőművészet történetét vázolja; Németh Lajos A modern magyar művészet címmel írt könyvet, s Mai magyar művészet a címe a kortárs festőkről, szobrászokról készülő kismonográfia-sorozatnak. Ezzel a fogalommal — kortárs — benne is vagyunk a kérdéskör kellős közepeben, bár a fenti címekből kiderül, hogy míg egyikük kiindulópontja az alkotói indíttatás, az elkötelezettség, addig másikuk az újszerűséget tartja megközelítési lehetőségnek, .ismét másutt a jelenidejűség a közös platform. Pusztán egyidejűséget ielent-e vagy ertékminősitést; alkotóról, művészről vagy inkább teljesítményről, műről érdemes-e beszélni? „...sokszor e kettősséget eleve feltételezve vitatkozunk művekről, írunk kritikát, folytatunk művészetközéleti polémiát. A rutin pillére éppen a szimplifikált megközelítés: sok a művész, de ezt nem mondhatjuk, hanem áttérünk a művészetre, s a kijelentett minőség fedezékéből válogatjuk kortársainkat. (35 év, harmincöt művész! — szerk.) ... Akárhogy is kerülgetjük a lényeget, végső soron önbecsfipás és a problémáktól való félelem rejtőzik, a szóhasználat bizonytalansága, illetve kettőssége mögött." E* felvetés jogosságát és megoldásának fontosságát nem vitathatjuk el. S ez nem intézhető sem kinyilatkoztatásokkal, sem adminisztratív módon, csak kollektív elemzéssel, együttes töprengéssel, közösen gondolkodva. A dolog fölöttébb bonyolódik, ha nemcsak az alkotói oldal statisztikai mutatóit, megközelítési lehetőségeit, szemléleti útjait, stiláris variációit és értékcentrikus rangsorát vesszük figyelembe. hanem a befogadó, a közönség szempontjait is. A Népművelési Intézet felmérése szerint a befogadás szemszögéből négy rétegre osztható a képzőművészet (vizuális művészetek) közönsége. Az elsődleges vagy hozzáértő közönség a lakosság mindössze 3—5 százaléka (ez az arány rosszabb, mint a zene, a színház, vagy pláne az irodalom esetében). A másodlagos közönráfiát készít tartalmi vagy stiláris törekvésekről, elemzést egy-egy társadalmi. politikai változás művészi tükrözéséről, hanem festőket, szobrászokat, grafikusokat válogat, szándéka szerint a teljesítmény alapjáról, a három és fél ezerből. A 35 alkotó közül kilencen már nem élnek. közel 20-an még az elmúlt század, illetve a XX. század ^1ső évtizedének gyermekei, akiknek munkássága legalább anynyira jegyezhető a felszabadulás előtti évekre, mint az azt követőkre. A legfiatalabb művész is közel jár a negyvenhez. Ilyenkor aztán óhatatlanul fölmerül a hiányzók névsora, s ez mindig is szubjektív. Ha itt van Pátzay és Mikus miért hiányzik Ferenczy Béni, Medgyessy, Kisfaludy Stróbl netán Segesdi György; ha szerepel Asszonyi Tamás, miért nincsen Ligeti Erika; ha felvették a sorba Szalay Ferencet, miért nem Németh Józsefet; ha jelen van Würtz Ádám, miért hiányzik Kass János, Reich Károly és sorolhatnám. A fő hiányosság talán éppen az, hogy a felszabadulás utáni 35 esztendőt egyetlen és egységes korszaknak tekinti a kötet, összemossa a szocialista Magyarország három és fél évtizedének különböző, hosszabb-rövidebb ideig tartó, a képzőművészetben is tetten érhető korszakait. Gondolok itt a felszabadulást követő nagy alkotói lélegzetvételre, a friss léghuzatra, a fényes szelek nemzedékének lendületére; az elbizonytalanodás éveire, az oly sok társadalmi és alkotói konfliktust termő személyi kultusz szocreálkötelmeire; az 56-os kaotikus heteket követő tisztulási folyamatra; a magyar mezőgazdaság történelmi léptékváltására, a kollektivizálásra; s végül a legutóbbi másfél évtized konszolidációjának művészi mozgásirányaira. Reprezentálhatja-e 35, bármilyen kiváló alkotó három és fél évtized dinamikusan változó társadalmának fejlődő, gazdagodó művészetét? Nem kételkedem a felsorakoztatott alkotók tehetségében. pályájuk fontosságában, műveik meghatározó voltában. Ám egy ilyen válogatás esetén óhatatlanul fennállruik a torzulási lehetőségek, fokozottabb a kiemelés, a minősítés felelőssége. Végső soron leszögezhetjük, hogy A 35 év harmincöt művész című kötet jószándékú vállalkozása ellenére is matematikai nonszensz, ebben az esetben a 35 nem egyenlő harmincöttel. Talán a szerző előszavának utolsó mondata is helvesebb és igazabb lenne i!v módon: A 35 év harmincöt művész... művészcentrikusán mutatja be a szocialista Magyarország három és fél évtizede képzőművészeti kultúrájának jellem-rő ••avasait. TANDI LAJOS Vigh Tamás: Életfa. Az utóbbi évtized talán legvitatottabb műve, mely hiába nyert pályadíjat, máig nem állították fel