Délmagyarország, 1981. február (71. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-15 / 39. szám

6 VasárnaiJ. 1981. február 15. Naplótöredék A kkor, amikor abban a tö­rökszentmiklósi állomás közelében levő kocsmában kvaterkáztunk, nem voltak ilyen cudarul reménytelenek a dolgok. \kkor szúletelt a fiam, anyai nagyapja pedig fröccsöspoharút magasba tartva magyarázta buz­gón helyeslő komáinak, hogy ugyebár az élet az végül mégis­csak, és minden bajok ellenére, a harctéren meg hadifogságban elfecsérelt ifjúság keserves em­léke ellenére, szép. Fehér vaságyon fekszik. Az ágy végén a kórlap. Grafikonok Uriksz-krakszok, latin halandzsa. Nem értem; fő, hogy áz orvosok értsék. Az öregember szemét fi­gyelem. Eltört benne a fény. Hat hete fekszik, magatehetetlenül. Harcol, feladta? Nem látok át a szemén. A feleségem a könv­nyeivel küszködik. A nagyobbik fiú nem jött be a kórházba, pedig őt már been­gedték volna. A fiú fél. Ösztönö­sen. Nagyapa meggyógyulhat, de lehet, hogy sohasem fog meg­gyógyulni. Kamaszkoromban én Is örökéletűnek képzeltem ma­gam. megértem a nagyobbik fiút. Nem akar tudomásul venni sem­mit. Csak hát mondanom kellene valamit neki. Ülők az írógépem előtt, s ezen a mondaton gondolkodom. Kény­szerítem magam — mert, ha nincs is ilyen mondat legalább egy hozzá hasonlót le kellene tud­nom írni. Igazából tudom, hogy a felnőt­tek nem tartoznak magyaráza­tokkal gyermekeiknek. Lehetsé­ges, hogy az a tízévesforma kis­lány, aki most a szomszéd la­kásban püföli a zongoráját — öt­venedszerre kezdi újra azt a mi­nidarabot, ami leckéje mára —, sohasem tette fel szüleinek azt a kérdést amit naponta kiolva­sok a nagyobb fiú tekintetéből; lehetséges, de nem hiszem. A gyerekek vagy a tekintetűk­kel, vagy a szavaikkal felteszik nekünk ezeket a kérdéseket. És mi közhelyeket mondunk. Vagyis tulajdonképpen nem válaszolunk. Ha visszalapozok emlékezetem­ben, úgy rémlik, hogy magam egyetlen válasszal sem voltam elégedett, még az olyan emelke­dett bölcsességekkel sem, hogy az élet célja a küzdés maga. Azon pedig, hogy az élet célja a halál, sokat gondolkodtam, de igazándi­ból ezzel a megállapítással nem tudtam mit kezdeni. A kama­szoknak reális képzeleteik a ha-* Iáiról nincsenek. A kisebbik fiú bekapcsolja a tévét Nemsokára kezdődik a mese. Odasündörög hozzám, gyöngéden oldalba bök, s fel­fénylő arccal közli: „Barba papa Tudod, az a mese, amiben min­denki azzá változik, ami csak akar lenni. Hűűűt" A kisebbik fiú hatéves, képzelete még telje­sen ép; akkor változik királyfivá, vasorrú bábává, űrhajóssá, gyé­mánt félkrajcárrá vagy éppen radlrpókká, amikor csak akar. Ha nem a fiam volna, irigyel­ném. Nekem átváltozásra, leg­alábbis ilyesfélére semmi esé­lyem. Újságíróvá lettem. Nincs több átváltozásom. Él bennem egy jelenet. Szol­nok külvárosában vagyunk, a külváros legszélén, egy a világ végéhez közel eső házban. Albér­lők persze. A házinéni szíjas, bicskafaragta arcú parasztasz­szony. „És mi a maga férje?" Ezt kérdezi a feleségemtől, aki meg­mondja, s el Is magyarázza az öregasszonynak, hogy miben Is áll az újságíróság mesterségének lényege. Az öregasszony gondol­kodik egy kicsit, aztán minden meggyőződés nélkül nzt mondja: „Hát, olyannak is kell lenni..." Másfél évig laktunk a házban, mindvégig gyanakodott rám. Munkámat értelmetlennek, fölös­legesnek, s ml fő — ezt el ts árulta később — szinte semmire se valónak tartotta. Az ő fogal­mai szerint az emberi élet célja a gyűjtés, módszere pedig a ro­botolás. Hajnalban kelt, késő este került ágyba Maga csinált min­dent Feleségem szerint sajnálta magától az ételt Mindazonáltal tökéletesen elégedett volt az a ' világvégi öregasszony. A szomszéd kislány áttér egy menüettre. Ez bizonyára jobban tetszik neki az előbbi darabnál, mert majdnem teljesen hibátla­nul játssza. A tévében már a híradó pereg. Feltűnik Alexander Haig tábornok arca. Cirkálóra­kéta, lézerágyú, stratégiai bom­bázók, neutronfegyver. Mindenki teszi a dolgát. Én ülök az írógé­pemnél, a szomszéd kislány klim­pírozik, a kommentátor kom­mentál. Az emberiség birtokában any­nyi fegyver van, amennyivel 15 földgolyót lehetne elpusztítani. Az emberiség egyharmada éhe­zik. Fölpuffadt, hasú színes bőrű gyerekek a képernyőn. Hatszáz forintot költök ciga­rettára, háromszázat kávéra. A szolnoki kórházban nemso­kára eloltják a lámpákat Az öregre újabb réteg hullik a ho­mályból. Mire gondol? Tudja-e már a választ a nagyobbik fiú kérdésére? És ha tudja is, el­árulja-e valaha? Kishivatalnok volt és szegény ember. Fröccsöz­nl szeretett, meccsre járni, ke­resztrejtvényt fejteni. Két gye­reke van. Ennyi az életműve. Akkor, amikor abban a török­szentmiklósi állomás közelében levő kocsmában kvaterkáztunk, nem láttam ilyen cudarul bonyo­lultnak a dolgokat Fiam szüle­tett aznap, az öreg negyedik uno­kája. Ünnepeltük. Azt ünnepel­tük. hogy folytatódunk. Igen, azt hiszem, ez volt a lényeg. A ki­sebbik fiú szóhasználatával akár Barba-trükknek Is nevezhető csoda. Hogy átváltoztunk, én fiúvá, ő unokává. Emlékszem, amikor összejött a rokonság, mindenki úgy vélte, hogy az újszülött rá hasonlít a leginkább — most már értem, hogy miért A zongoraszónak vége szakad Jó volna tudni, hogy miért veri nap-nap olyan makacsul azt a jobb sorsr* érdemes instrumen­tumot a U7 mszéd lánya Művész akar lenni? A szülei parancsol­tak rá? V„gy egyszerűen csak sze-et muzsikálni? Ha tudnám, talán a saját di­lemmám megoldásához Is köze­lebb jutnék. Elébb a személyes névmások paradigmája, aztán a kérdés: miért, mivégre? Monda­nom kell valamit a nagyobbik fiúnak. Szembe kell nézzen a té­nyekkel, Muszáj, hogy szembe­nézzen. Arról kellene beszélnem, hogy a nagyapa mindig lehetőségei legfelső szintjén élt, becsületes volt. dolgozott s talán voltak sikerélményei is; és hogy az ember élete tulajdonképpen eny­nyi. összesen ennyi. És kár arról meditálni, hogy mindez sok-e vagy kevés. Az a lény, akinek az élete véges, csak a dolgok kez­detén és legvégén találkozik a végteienneL A végső kérdések­kel is. , önvizsgálatot kellene tartanom. Az anyja a kisebbik fiút most tekeri bele a fürdőlepedőbe. Most . ő a palástos király. Hallom, csa­csog, s elnyomom a hamutartó­ban féligszítt cigarettám. Újab­ban nyomást érzek a szívem tá­ján, apró, alattomos kis szúrá­sokat. A gyerekeket fel kell ne­velni. Talán ügy kellene felne­velni őket, hogy az átváltozás képessége el ne romolják ben­nük. Akkor talán a nagyobbik fiúnak sem kellene semmit el­magyaráznom. Fekszik a kórházi ágyon a süket csöndben. Nagy­apa Csabává változott és Gábor­rá változott. Az a dolguk, hogy ök is másokká változzanak. Megértenék. PETRI FERENC A képviselő hétköznapjai LM Ferenc Mesefa Á mesefának tetején a Kékmadár ül. sír szegény. Egyedül van. nincsen párja. Minek is jött a világra? Mese. móka: üftv volt kedvem, csak magamnak énekeltem. Miért tagadjam? Volt varázs: megperzselt láng és lobbanás. Á mcsefának ág-bogán, a lemenő Nap bársonyán megbújtam, mint gverek. ha fél. a anyja ölében elalél. Á magasság oly messzi volt. a kezemből a fénv kifolyt mcit nem követtéL Hova is? A feledés maid tova visz. Á mesefának levele, virága van. Eléred-e? Egyetlen ágát. ha letörném vinne forgószél, vad örvény. Megosztanám a mesefát: fele a tiéd. Nesze hát! Melyikre száll a Kékmadár, mielőtt még az ősz beáll? Csak itt maradhat énnekem, hallgatni karcos énekem. Nálad nincs fészke puha. ló. Körötted minden csupa hó. Masefádon is jégcsapok ... A napos oldal én vagvok. A négy égtáj is nekem él. s enyém a rét a meredély. Elviszem tőled ezt a fát mesevüitom s tüzet vet alád A Kékmadár is veled ég. számára sincs már menedék. Menteném pedig, drága lény, körötte röpköd mind a fénv reménv a hit. a csüggedés, csak elérni őt olv nehéz. Ezért ült a mesefára ez a csalfa beste, fránya Vihedd öt ookolba. mennvbe szívébe soha nem ereszt be Nem érdekel a madarad nem adtad érte önmagad. Feszesen élek. sok dolos rám vár és értem háborog Va'dtó fényben H amar megismerem a szege­di 1árás egv részének köz­műtérképét Elég egy kép­viselői notesz és gyorsan kiderül, öriünek-e vagy panaszkódnak a zákányszékiek, rúzsai ak, vagy az öttöm'ísiek. Bibók Istvánná nem tud úgy mcgielenni egv zárszám­adó közgyűlésen, tanácsülésen, hogy ne hívnák fel a figyelmét ne javasolnának, ne kérnének va­lamit Márpedig a választókörze­téhez nvolc település — Móra­halom. Röszke. Domaszék. Zá­kányszék. Kuzsa. Pusztamérges. Öttömös és Asorthalom — tarto­zik. nem szólva a kiterjedt ta­nya világról. Eleinte minden nehezen ment. A mórhhalmi Vörös Október Ter­melőszövetkezet állattenyésztőjé­nek is meg kellett fizetni a „ta­nulópénzt". és bevallása szerint hosszú évek teltek el. amíg tel­jesen eligazodott a közélet út­vesztőiben. Csak látszólag egy­szerű kiállni beszélni, felszólalni, javasolni... Most, a második vá­lasztási ciklusban már iől tudta miért lehet illik és kell a megyei tanácselnöknél előszobázni, hol tud egv képviselő Pesten kopog­tatni. és miképp lehetséges 25 ezer választópolgár érdekeit kép­viselni ú*v. hogy nyugodtan főz­ze a vasárnapi ebédet, és ne érez­ze. hogy a sok látogató feltarta­ná a munkájában. Hogv miért az ebédfőzést említem? Kedves tör­ténet Jut erről eszemtie. ami úgy látszik, nem hiányozhat a képvi­selő életéből. Évekkel ezélőtt Blbókné ügy t gondolta, mind a nyolc község­ben kitűzi a fogadóórát, pontosan beosztja az idejét ekkor és ek­kor lehet iönni. kérdezni, pana­szolni. beszélgetni. Mindent szé­nen eltervezett és elhatározott s amikor azt mondta magában, most pedig indulok, kopogtak az ajtón, a munkahelyén vagy a la­kásán. jöttek DomaszéknSl. Pusz­tamérgesről ... A fogadóórát helyben tartotta meg. S ez ké­sőbb szokás lett sőt az a hír is elterjedt, ha valaki keresi, leg­hamarabb otthon vasárnap talál­ja így történt, hogy legutóbb is a csirkenanrikás maidnem oda­égett amíg a szobában ruzsaiak­kal beszélgetett. Szerencsére fér­íe iól kamatoztatia főzőtudomá­nvát Mióta feleségének ennvi sok do'ga van. nagv iártasságot szerzett a konyhaművészetben. Bibókéknál már elég régóta lei­szó: aki először ér haza. az főz. . A képviselőnek nem könnyű ezt az elsőséget megszerezni, de legnehezebbnek mégis azt a nil­lanatot tartja. amikor először az ország nyilvánossága előtt beszél­hetett. ígv emlékszik vissza: ..Mielőtt megkezdődött Volna az országgyűlés, odaiön hozzám egv rinorter. és újságol ia. öt-hat percét közvetít egyenesen a tévé a felszólalásomból. A gyomromat a torkomban éreztem. kezem nedves lett és amíg sorra kerül­tem biztosan lefogytam egv-két kilót a na?v izgalomtól. Ahogv múlt az idő és közeledett a fel­szólalásom nerce, ömleni kezdett rólam a víz. Annyiszor végig­gondoltam. melyik mondatot ho­gyan hangsúlyozom, de akkor hirtelen úgy éreztem, egv szó sem jut eszembe. Hetekkel ko­rábban megírtam a beszédet és elképzeltem, hogv fogom előad­ni. Nos. ott az ülésteremben eb­ben az izga1 ómban elővettem a beszédet, próbáltam olvasni, de az idegességtől nem láttam a be­tűket Amikor pedig a tévé va­kító lámpája kigyulladt úgv éreztem, d'álulok. Eszembe ju­tott hány millió ember figyel engem, és ha véletlenül baki­zok... Mintha megbénult volna • nyelvem. De körülbelül egv-két nerc alatt elmúlt a belső reme­gősem. egvre magabiztosabb let­tem. míg végül a tévé lámpája is kihunyt" Bibókné szívesen gondol az el­múlt hat esztendőre, amióta elő­ször megválasztották, az apró mozzanatokra, a szürke hétközna­pokra. amelyek annvl örömet okoztak. De nemcsak neki. A fa­lusi ember szívesen beszél képvi­selőjéről. mert úgy érzi. sokat tett azért, hogv hamarabb legyen Iskola óvoda gyorsabban épül­jön a vízvezeték, a járda és az út És a homoki ember sem gondol­kozik másképp, mint a városi, ö is azt akarja, hogy még komfor­tosabb legyen élete, ezért aztán szinte ünnepnapnak számít ha felavatják az egészségházat, az ABC-t. a postát az iskolát Ezek az ünnepek nem múlnak el úgy. hogy a képviselő ne lenne ott HALASZ MIKLÖS k Megújuló vasútvonalak Régi szabály, hogy a tehervo­natok súlyának növekedésével a vasúti áruszállítás gazdaságosab­bá válik, így azután ma mér nem ritkaság a 25 tonna tengely­nyomású tehervonat sem. Sze­mélyszállításkor pedig kulcskér­dés a sebesség, hiszen csak Így lehet a vasút versenyképes a lé­gi és közúti közlekedéssel (a kor­szerű gyorsvonatok sebessége ma . már eléri az óránkénti 160 kilo­méteres átlagos és a 200 kilomé­teres legnagyobb értéket). En­nek megfelelően évről évre egy­re nehezebb és gyorsabb vona­tok közlekednek világszerte, ami­hez folyamatosan biztosítani kell a pályák kifogástalan állapotát is. A rövid sínszakaszokat több kilométer hosszú sínszálakból álló hegesztett pálya váltotta fel. a talpfák helyét pedig sok he­lyütt már új rendszerű sínkötés­sel ellátott előre feszített vas­beton keresztaljak foglalták el; ezek élettartama hosszabb, kar­bantartása, a nyomtáv pontos megtartása könnyebb. A vasú!i pályák nagy forgalma kevés lehetőséget ad a pálya vizsgálatára és karbantartására, amire pedig a kiváló minőségű pályaépítő anyagok használata ellenére is szükség van. A vizs­gálatok és karbantartási mun­kák elvégzésére — különösen olyan vonalszakaszokon, ame­lyek közúton nem közelíthetők meg — sínen mozgó járműveket, munkagépeket használnak. Ilyen például a talajjavító rostáló, amely több feladatot tud ellát­ni. Mindenekelőtt végtelenített kaparószalagjával behatol a sín­páraljak alá, onnan kikotorja a zúzott követ, majd felviszi a gép rázórostájára, ahol megtisztítja a szennyeződéstől, s végül másik szállítószalagjával visszajuttatja a pályaalépítménybe. Egy ilyen talajjavító-rostáló gép a vasúti pályák legkényesebb pont i a ip. a kitérők alatt is fel tudja újítani az ágyazatot. Ezt pedig kizáró­lag kézi erővel lehetett elvégez­ni. E gép viszont — fajlagos tel­jesítményét tekintve — 72 em­ber nehéz fizikai munkáiét pó­tolja. Használatával elkerülhe­tők a hosszú vágányzárak, a pá­lya teljes felbontása.

Next

/
Thumbnails
Contents