Délmagyarország, 1980. október (70. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-26 / 252. szám

4 Vasárnap, 1980. október 26. Előtérben a múzeumoL hátországa A múzsák kertjének hátországa került az érdeklődés homlokterébe a tizenkilencedik múzeumi és műemléki hónap országos rendezvényein. A múzeumok Ki*állításain a közönség elsősorban egy hosszú munkafolyamat végeredményeit veheti szemügyre, titok vagy jószerével misztikus sejtések sora marad számára az a tevékenység, amely a leletek feltárásától, összegyűjtésétől, mentésétől a tisztításon, konzerváláson, pótláson, azaz restauráláson a tudományos feldolgozásig és a bemutatásig terjed. A műtárgyvédelem szerteágazó, gazdag folyamata a múzeum falain belül zajlik, rejtve a múzeumokat látogatók elől. Pedig ez a tevékenység átfogja a múzeumi munka minden fázisát, minden szeletét Az idei múzeumi hónap központi gondolatához kapcsolódva beszélgettünk a megyei múzeumi szervezet öt szakemberével: T. Knotik Márta, Szűcs Árpad főrestaurátorokkal és Fekete Lajosáé restaurátorral, a szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársaival, valamint Szőke Ágnessel, a vásárhelyi Tornyai János Múzeum és Vígh Lászlóval, a szentesi Koszta Múzeum restaurátorával. — A miskolci kiállítás katalógusának előszavában olvasom: „A régészeti, képzőművésze ti muzeológiában a tárgyak konzerválása és restaurálása az ásatást, gyűjtést követően természetes velejárója a tárgyak további életének, múzeumi megőrzésének. A néprajzi tárgyak viszont sokszor még szinte használatból kerülnek a múzeumi raktárakba, majd kiállításokra." T. Knotik Márta: A miskolci tárlat méltó módon reprezentálja a mai magyar múzeumi restaurálás állapotát, eredményeit Világos, érthető, a nagyközönség számára is egyértelmű módon tárja fel a műtárgyvédelem folyamatát a különböző anyagokból — fa, kerámia, textil, fém, üveg, csont, bőr stb. — készült tárgyak során. A kiállítás vezérgondolata érvényesül: a műtárgyvédelem a különböző anyagfajták károsodásait, a restaurátori műhelymunka fázisait és az eredményt éppúgy föltárja, mint a restaurátor-munka sokoldalúságát, mely mögött ott húzódik a korszerű tudományos eredmények alkalmazása, a technikai módszerek és műszaki eljárások felhasználása, valamint a művészi alkotómunka. Fekete Lajosné: A restaurálás, illetve műtárgyvédelem hosszú ideig kizárólag régészeti, illetve képzőművészeti anyagra terjedt ki. Ez tulajdonképpen nem véletlen, hiszen a földből kiásott, sokezer éves tárgyak állapota rosszabb volt. inkább szorult védelemre, mint a sok helyen még napjainkban is használt néprajzi tárgyak sokasága. Szőke Ágnes: Munkánk a közönség számára ismeretlen, fontos, de elsődlegesen belső múzeumi munka, mely egyre összetettebb, ugyanakkor differenciáltabb lesz. Szakosodnak a műtárgyvédelemmel foglalkozó muzeológusok, s mindinkább érezhető egy múzeumi hálózaton beFestett facímer, bal oldali része tisztítás után lüli szemléletváltozás. A múzeumi szakemberek klasszikus képviselői, a régészek, néprajzosok, művészettörténészek egyre jobban igénylik a restaurátorok munkáját, mindinkább támaszkodnak vizsgálataik megállapításaira. A korszerű muzeológia fokozottan feltételezi a modern anyagvizsgálatok, laboratóriumi elemzések adatszolgáltatását. — Hogyan lesz ma valakiből restaurátor? T. Knotik Márta: A felszabadulás után, az ötvenes évek elején merült fel először, hogy magasabb képzettségű múzeumi restaurátorokra szélesebb körben van szükség. 1952-ban az Iparművészeti Főiskolán indult egy évfolyam, mely textilrestaurátorokat képzett. Az öt hallgató között én is ott voltam, jelenleg már csak én dolgozom a pályán. Az a képzés tulajdonképpen ideális volt, ám megelőzte korát. A feltételek az utóbbi években értek meg arra, hogy ezt a felkészültséget igénylik a múzeumok, a restaurátorok lehetőséget kapnak arra, hogy tudatosan bánjanak egyegy tárggyal. Amikor 1962-ben Szegedre kerültem, a megyében három restaurátor dolgozott. Ma áem dicsekedhetünk, múzeumainkban hat restaurátor tevékenykedik. Vígh László: Mielőtt a múzeumba kerültem, szobrászkodtam és korongoltam. Elsősorban az edények érdekeltek, ezekkel kerültem kapcsolatba a szentesi múzeumban is. A restaurátor munkájáról nem sokat tudtam, amíg el nem végeztem az alaptanfolyamot. Most készülök a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ farestaurátorokat képző tanfolyamára. Eddig* munkám során elsősorban őskori kerámiák helyreállításával foglalkoztam. Nagyon izgatnak az ősi formák, ha a kezembe kerül egy-egy darab, szinte érzem hogyan dolgozott az egykori mester. Egy cseréphalmaz, egy összetört edény kíváncsivá tesz, vajon milyen lesz a formája, díszítése, s büszke vagyok, hogy én vagyok az első. aki a helyreállított tárgyat látja. — A megye múzeumai jelentős anyaggal szerepelnek a miskolci bemutatón. Kérem, szóljanak néhány kiállított tárgyról. Szűcs Árpád: A szegedi lakatos céh 1797-ben készült egylapos fecskefarkú zászlaja különös feladatot jelentett. Mindkét oldalán festett selyemdamasztot nem lehetett hagyományos módon újjávarázsolni. Közösen dolgoztunk T. Knotik Mártával rendkívül fontos volt az összehangolt munka, a restaurálás különböző fázisaiban szinte egymásnak adtuk a soronkövetkező feladatokat. Fekete Lajosné: A fémtárgyakat párosával mutatjuk be. Az egyik vasaló, az egyik kolomp, s a többi tárgy az eredetit, a talált állapotot tükrözi, a mellé helyezett másik, a tisztított, a kiállításra restaurált tárgyat reprezentálja. Minden lelet, tárgy újabb problémát vet fel, újabb módszereket igényel. A különböző fémanyagból kéázült ötvözetek, tárgyak másképp roncsolódnak homok, másképp agyagos talajban. — A restaurátori munka őrök dilemmája, alkotóművészet vagy alkalmazott mesterség, munkakör vagy hivatás, szolgáltatás vagy önálló tevékenység? T. Knotik Márta: A mi munkánk csodálatos és izgalmas hivatás. Olyan összetett tevékenység, ahol egyforma szükség van az elméleti felkészültségre, a szellemi aktivitásra, a manuális készségre s a tárggyal szembeni alázatra, tiszteletre. Szűcs Árpád: A restaurátor örök problémája a kiegészítés, a helyreállítás mértéke és módja is. Kétféle szemlélet uralkodik, az egyik képviselői igyekeznek visszaállítani, a lehető legpontosabban rekonstruálni a tárgy egykori állapotát, a másik szemlélet hívei az elkülönítést hangsúlyozzák anyaggal, színnel. Az én véleményem, hogy egy res-' taurált tárgy a nagyközönség számára az egység illúzióját keltse, megközelítse az eredeti állapotot, de a hozzáértő szakemberek számára megkülönböztethető legyen az eredeti és a rekonstruált rész. Ugyanakkor nagyon fontos a műtárgyvédelem és restaurálás minden fázisának precíz, pontos dokumentációja. Szőke Ágnes: Elengedhetetlennek érzem, hogy mi régészek is kijuthassunk terepre, részt vehessünk a feltáró munkában. Másképp kötődünk ahhoz a tárgyhoz, amelyet mi bontottunk ki a földből, mi rajzoltunk le először. Tudjuk hol, milyen körülmények között került elő. így válik számunkra élővé egyegy lelet. Szűcs Árpád: A mostani múzeumi hónap gondolata, a műtárgyvédelem népszerűsítése világviszonylatban is az érdeklődés középpontjába került, s mind több támogatást kap. Egyre világosabbá válik, hogv nem elég begyűjteni a leleteket, tárgyi emlékeket, legalább olyan fontos azok állapotának megóvása. restaurálása, tudományos feldolgozása és bemutatása, azaz közkinccsé tétele. T. L. Fekete Lajosné kerámia edények rekonstrukcióját végzi — T. Knotik Márta egy zászló újjávarázsolása közbea Toppantóné Nagy Czhok Anikó felvételei Kátai Mihály tűzzománc képe A múzeum új szerzeményei Sárkányölő Szent György gyalogos ábrázolásai A Móra Ferenc Múzeum az ez évi múzeumi hónapon bemutat egy nemrég Csengele mellett feltárt kun kori (XV. szazad vége—XVI. század eleje) temető sírjóból előkerült szíjveget, illetve egy azon található gyalogos Szent György-ábrázolást. E régészeti tárgy mellett megtekinthető Kátai Mihály egyik tűzzománcképe is. A művészt a szíjvégen található ábrázolás indította a kompozíció elkészítésére. A csengélei szíjvéget bronzlemezből préselték. Töredékesen maradt fenn, nagysága mindössze 6 centiméter. Az előlapon gyöngysor keretelésű mező közepén a sárkányölő Szent György szokatlanul, gyalogosan jelenik meg. A páncélba öltözött alak lábaival a sárkányt tapossa, kopjáját a szörny torkába döfi. Az állat farka a Szent magasan tartott bal karjára tekeredik. A szíjvég felső harmada a fej és a jobb karral együtt hiányzik. Csupán sejteni lehet, hogy a felső mezőt növényi ornamentika tölthette ki. Hasonló gyalogos Szent György-ábrázolás a középkorban ritkán fordul elő. A csengeleihez hasonló — csaknem teljesen megegyező — szíjvégek Makó—Mezőkopáncs, Temesvár, Kaszaper és Nagylak mellett kerültek elő. Feltűnő, hogy valamennyi lelet kun szállásterületen, vagy azok közvetlen szomszédságában került elő. Ez azt a gyanút kelti föl, hogy Szent György alakja a középkori feudális magyar társadalomban már részben, vagy teljesen beilleszkedett a kunok hitvilágába. A középkori keresztény hitvilág Szent Györgyöt — régebbi hagyományokra visszavezethetően — a harci erények lovagi megtestesítőjeként tartotta számon. Mint a lovas katonának, lóval is foglalkozó parasztoknak patrónusát érthetően kedvelhették a lovas kunok. Hiszen ha már megtelepedésre és a kereszténység felvételére kényszerítették őket — s így a szentek tisztelete között ls választaniuk kellett — nyilván közelebb állónak érezték magukhoz az archaikus pogány hiedelmek egész sorát őrző lovagszentet. Jóllehet az egyház a sárkány megölésének és a királylány kiszabadításának legendáját — meseszerűsége miatt — már 692-ben a trullai zsinaton apokrifnak minősítette, a középkorban a nép körében mindenütt páratlan népszerűséggel hatott A középkori Oroszországban (ugyancsak kunokkal kapcsolatban álló területi) a novgorodi tartományban Szent György megfelelőjét, az orosz Jegorijt a lovak védőszentjeként tisztelte a nép. (A lovakat Szent Jegorij napjón, április 23-án engedték ki először a hosszú tél után.) Bálint Sándor, a nemrég elhunyt kiváló néprajztudós gondos elemzéssel bizonyította, hogy a magyarországi — mindenképpen középkorra visszanyúló népi tradícióban is „Szent György napja ... a kikelet ünnepe, vagyis az istállóban telelő jószág zöldellő mezőre való kihajtásának a napja" volt DR. HORVÁTH FERENC régész