Délmagyarország, 1980. augusztus (70. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-17 / 193. szám

10 Vasárnap, 1980. attgusrtns 2Í. Féja Géza Tarlóvirág E

zerkilencszáztizennyolc júliusa járt, az ötödik háborús nyár. Ö-Bőd mellett dongott a cséplőgép az uradalom learatott búzatáblájának csücskén, -mindössze keskeny, könnyen átgázolható patak választotta el a falutól, túlnan már a bődi kertek zöldelltek. A gép közelében kerekekre szerelt, könnyen szállítható faházikó állott, mellette mázsa, odább szekerekre várakozó búzászsákok halmozódtak egymásra fektetve szép rendben. A zsákok tetején tizenhét éves fiú hevert. A parasztok maguk közt Miskának hítták, de szemtől szembe ifiúrnak tisztelték, ö mázsálta a zsákokat, írta a szállítóleveleket az uradalmi hengermalomba, jelt. adott a munka kezdésére meg a szünetre, és ügyelnie kellett volna az emberekre, de semminemű szükség se mutatkozott ilyesmire. A bődiek feje, Márton bácsi mindent elintézett, szinte kézmozdulatokkal irányította népét. A fiú gimnáziumba Járt, év közben nehéz fejű kis diákokkal kínlódott, a hosszú, négyhónapos háborús szünidőre pedig az uradalomban kapott munkát. A férfiaknak akkor mór a maradékát is elhurcolták a világ négy tája felé, messze pirosló frontokra, itthon asszonyok és gyerekek léptek helyükbe. A fiú örült a cséplésnek, különösen kedvelte a gép egyhangú dongását, úgy érezte, mintha magányos, gyötrelmes ifjúságának bánatát mondaná tovább a világnak. De kora gyermeksége óta szivéhez nótt ez a táj is, az öreg vízimalom, ahol parasztok őrölték soványka termésüket, a patakpart szederindái, itt-ott méltóságteljes tölgy vagy szil. Szerette a búza ígéretes kenyérszagát, az árpa átható, csípős illatát, a tarlót, mikor ropogott lépte alatt, s íme, a búzák halála után n tors közt rögtön apró virágok ütik fel együgyű kis fejüket hirdetvén, hogy nincsen halál. Tarlóvirágok... Mélázva feküdt a zsákokon, .képek cikáztak benne, de ezen a napon soruk egyre megszakadt. Nyugtalanította valami. Tegnap érkeztek a bödl határba, és a faluból új munkás „banda" jött a gép mellé. A népi katlan az időben mór sisteregni kezdett, ezért az urak okosak próbáltak lenni, minden falunak hagytak egy harapás kenyeret, amerre megfordult a gép. A bódiek Márton bácsival, a gazdával az élen gázoltak ót a patakon. Szikár, szíjas ember volt Márton bácsi, bizonnyal elhagyta már a hatvanat, vagy a hetvenet is? Szürke szeme mélyen ült, bajos volt valamit kiolvasni abból. Arca akár a paraszt pátriárkáké, de ha szertekémlelt a határban, öreg betyárnak tetszett. Mikor megérkeztek, kezet adott a fiúnak, és hosszasan mustrálgatta, éppen csak a fogait nem vizsgálta meg. Árva szót sem ejtett, ma is egész délélőtt hallgatott, de a fiú érezte, hogy szüntelen les! a szeme sarkából. Furcsán viselkedtek a többiek is. Eddig mindenütt egykettőre összemelegedett a falvak népével, rle ezek a bódiek szóra se méltatták. Kora reggel a lányokhoz lépett, beszélgetni próbált vélük. Kedvesen, de kimérten, kurtán feleltek, miként Idegeneknek szokás. Elérkezett a dél, szállingózni kezdtek az öregasszonyok és a gyermeklányok fazekakkal, a fiú ebédjét Is kihozták a majorból. Jelt adott a gépésznek, éleset sikított a masina, majd csönd lett. A bődiek elindultak a közeli fák felé, de nem ültek le mindjárt, hanem a fiúra lestek. Pillantásuktól bátorságra kapott, elindult feléjük. Ekkor körbe ültek, és helyet hagytak neki. Marika, egy fiatal katonaasszony lett a szomszédja. Marika fölfedte fazekát, az áradó illatra a fiú önkéntelenül odatekintett. — Aratógaluska — magvarázta az asszony —. barna lisztből gyúrjuk, megfőzzük. azután hagymás zsírban nbáljuk. Látta, hogy a fiú megkívánta: — Cserél ebédet vélem? — kérdezte kacéran. — Szívesen — válaszolta a fiú, és elpirult. A bődiek most már melegebben tekingettek feléje. Egyhamar vége lett az ebédnek, fél óra maradt a pihenésre. Az öregek pipára gyújtottak, és elnyúltak a fák tövében, a lányok és a menyecskék a kazal mögé tértek az árnyékba. A fiú egy ideig tétovázott, majd betért fabódéjába, még reggel friss szalmát vitetett be, takarót dobott reá, s leheveredett. Szundítani próbált, de nem ment, különös izgalom dobolt benne. Nemsokára mozgást, csobogó zajt hallott a patak felől. Kitekintett a deszkafal hasadékán, hát a bődi emberek láncot alkottak, és hordták a búzakévét a másik partra. Meglepetésében felugrott, nagyot reccsent a bódé fapadlója. Ügy látszik, a házikó oldalánál őrt állott valaki, és a SZIKSZAI KAROLY RAJZA reccsenésre jelt adhatott, mivel a bódiek egyszerre szétrebbentek. Csak egy órakor jött ki a házikóból, sípoltatott a gépésszel, mindenki a helyére ment, csak Márton bácsi állott, akár a cövek, és farkasszemet nézett a fiúval. Elindult lassan az öreg felé, de az csak állott mélybe húzódott szemmel. Már mindössze egy lépés választotta el őket, a fiú ekkor elővette cigarettatárcáját. és megkínálta az öreget egy Hölggyel. Ezt a cigarettát szerették a diákok. Márton bácsi kivett egyet, megköszönte, a fiú tüzet adott, aztán a mázsához sietett, mivel már hat zsák búza várakozott azon. Másnap ebéd után a fiú megint a bódéba tért, de alighogy leheveredett, egy fej jelent meg az ajtóban. A fej Hajdú Gyurihoz tartozott, bódi parasztgyerek volt, egykorú a fiúval. Kérdőleg nézett Gyurira, az meg kacsintott egyet: — Szépek a bódi lányok. — Szépek. — A menyecskék is. — Azok is. — A menyecskék hajlamosabbak, mint a lányok, főként mostanában. Tudja, úgy beszélik, hogy aki megkóstolta, nehezen szokik le róla. — Miről? Gyuri folytottan nevetett: — Nem jönne a kazal mögé? — Oda minek? — Jó híves van arra, meg osztón játszadozunk. Maga is fiatal. Huncutul villogott Gyuri szeme, de hangjából esengés csendült. A fiú gondolkodott egy kicsit, majd elindult. A kazal mögött azonnal kezdetét vette a játék, incselkedés, kergetőzés, simogatás, lopott csókok, amit egészen szívesen adtak. Ide-oda siklottak a lányok és menyecskék, de mintha bűvös kör venné körül ókét, sohase léptek ki a kazal árnyékából. És nem is történt ott más, csak vidám, fiatal ficánkolás. Egyedül Marika volt tartózkodó, néha mintha szomorkásán nézett volna a fiúra. Pedig az 6 neve muzsikált benne egész nap, és ezt a nevet fojtotta éjjel forró lehelettel párnájába. A fiú megnézte óráját, már tfz perccel múlt egy. A gépészhez sietett, hogy sípoltasson. Azután a kévékkel megrakott szekereket szemlélgette. Bizony meglaposodtak kissé. Ekkor vette észre, hogy mellé sompolygott Márton bácsi. Nem szólt, de biztatóan nézett a fiúra, mintha mondaná: — Bízzék csak ide. Nem lesz itten hiba. Értjük mi a módját. Megint megvizsgálta a szekereket. Csakugyan. Nem veszi észre ezt a hiányt senki. Ö-Bőd pedig a legszegényebb falu az egész környéken. Így ment ez mindennap. A fiúnak néha fejébe zúdult a vére, keze reszketett, midőn a mázsa mércéjét igazgatta. Hányszor elhatározta, hogy nem játszik tovább, leclől ebéd után a házikóban, és oda se neki, ha csobban a víz. Jut is marad is. De megjelent Gyuri feje, és megint a kazal mögött voltak. Érezte a reá tűző szemekből, hogy így kell ennek történnie. Ment igézetten, akár kisgyermek korában a tömjénfüstös templomba misére, létaniára, szertartásra. Hiszen szertartás folyt itt is, ifjú nőtestek párája lebegett a kazal mögött, és játékkal leplezték, szépítették az élet kegyetlen kényszerét. Tíz nap múltán végeztek a táblával, mór estébe hajlott az idő, midőn útnak indult a gép Vadalmás felé, ahol árpaasztag várta. Búcsút vettek a bődiek, átlábaltak a patakon, az asszonyok térden felül emelték a szoknyájukat, visszakacagtak, a túlsó partról pedig integettek. Márton bácsi maradt utolsónak: — Ügy hallom, az ifiúr ellátogat néha a bődi malomba. — Igen, szeretem hallani békítő zúgását, meg azután senki sem süt olyan rozskenyeret, mint az öreg molnár néni. — Elhalt mellőle mindenki, az ura, a fia, a menye, csak két neveletlen unokája maradt, és mégis csinálja, sőt jól csinálja a dolgát. No, ha jön, ezentúl engem se kerüljön el. Ott lakom a pap szőleje mellett, vincellérkedem nála, sok az éhes száj az én házamban. — Majd vidámabbra fogta hangját: — Jó bora terem a papnak. Kezet adott a fiúnak, az meg önkéntelenül elmosolyodott: — Tudom, tüzes rizling. Míg élt az apám, gyakran vásárolt tőle, ma is számban az íze. — No, lássa — biztatta az öreg —, térjen csak be mindig egy kis miseborra. Marad azért a papnak. Hiszen tudja ... Azután kezet adott, a fiú ismét elmosolyodott. A képeslapokban sokszor látta az életrehalálra szövetkezett császárok, királyok meg fejedelmek találkozását. Azok szorongatták ilyen méltósággal és buzgón egymás kezét. Márton bácsi is eltűnt a nyári szürkületben, a fiú meg csak állott a patak partján, és egyre Ö-Bőd felé nézett. Azután ^megrezzent. Finom érzékenysége tudatta, hogy valaki itt van a közelben. Körülnézett, de senkit se látott. Töprenkedett, majd mintha vonzaná valami, a tölgyfa felé ment. Mögötte állott Marika. A fiún átvillant, hogy csakugyan nem látta a patakon átlábaló asszonyok között. A menyecske aggodalmas tekintetet vetett a fiúra: — Haragszik ránk? — Miért haragudnék? — Mivel annyit incselkedtünk? — Tudom, miért tették — válaszolta fojtott hangon. — Tudja? — Tudom. Azalatt hordták át az emberek a kévéket a patakon. Marika elsápadt. — Azt hiszi — folytatta kissé sértődötten a fiú —, hogy különben jártam volna a bolondját? Az asszony a fának dőlt, válla meg-megrándult, sírt. A fiú melléje lépett: — Ne sírjon. Igazuk volt. SzeRény a falu, kevés a kenyér. Én meg, láthatja, nem haragszom. — Nem is azért sírok — tördelte Marika. — De akkor miért? — Mert jó gyerek vagy. Már tegezte. Hangja anyássá szépült, de szeméből másfajta tűz lobbant. Könnyei mosni kezdték arcáról a cséplés porát, maszatos lett. A fiú zsebkendőjével törölgette, s csak nézte miként piroslik át barna bőrén a lüktető v,ér. És egyre simogatta a fejét. A fej a fiú mellére borult. majd szája felé kúszott, akár a vadvirág. Aztán kemény, forró kis paraszttenyér fogta meg karcsú, ideges kezét. Akkor volt a fiú életében először boldog. Petri Csathó Ferenc versel Orbis pictus Házam immáron bekerítva hullhat immár hajam ketyeghet immár az óra állok a kerítés mögött vénülő bibliai ács felsüt a gyönge télközépi nap a kerítés rácsokat vet a hóra Kertvendéglő Csendélet kockás abroszokkal; pukkadt bábfigurák sramlizenében érzelmesre áznak. . 2. A hetedik pohár mélyén nincs semmi. 3. megjönnek majd ama János lovasai átcsörtetnek ezen a kertvendéglőn sörfoltos abroszok fölött majd átrepülnek. A mester Tudós volt ő és mutatványos, mint tudós Apáczai János, ki lepipálta Szent Ferencet, mivel a körégyűlt vadaknak nem lelkük békességét prédikálta, hanem a szükségszerű rendet, melvben vadak már nem is laknak. Tudta magát mindennél szabadabbnak: mert kinek az álma: tudományban haladva Írni és írva haladni előre — a halált is le tudja bírni, ahogy az igazában kétkedőket: hűs logikája láncára köti, táncoltatja és szánja őket. Leltár Helsingőrben zsebem üres palástom kardvastól lyukas a koronát egy krumpliorrú hóembernek adtam az országalmát nem tudom ki ette meg Abrakadabra augusztus abrakadabra augusztus hieroglifa ősz éneklő madár repülő hal madár a kalitkában hal az akváriumban újságom pipám köntösöm porszemek tört sugárban lecövekelted hajam sátrát körmeid skarlát holdjai sétálnak szemem közelében verebek szállnak a napba verebek verebek abrakadabra augusztus hieroglifa ősz Ikarosz monológja ezért a percért érdemes volt ezért a szárnyalásért érdemes volt odahagyni a szülői ház melegét az ifjúkort az édenről locsogó nőket közel már a Nap te csak dobáljad Dédalosz a szirtfokról alá a törhetetlen papírrenülőket