Délmagyarország, 1980. április (70. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-27 / 98. szám

A francia egzisztencializmus mestere E

hó 15-én halt meg Párizsban hosszú, súlyos betegség után, életének 75. évében Jean-Paul Sartre, korunk egyik legnagyobb írója és filozó1 usa, a francia egzisztencializmus sokat támadott, vitatott „megalkotója"-kénl csodált, rettenthetetlen prédikátora. Regényei, drámái, kritikai, filozófiai művei az egész világot bejárva, hirdették egzisztencialista világnézetét, amely szerint, Sartre saját szavaival: „Minden tárgynak van esszenciája és egzisztenciája. Esszenciája, azaz: a tulajdonságok állandó együttese; egzisztenciája, azaz: hatékony jelenléte a viláigban. Sokan azt hiszik, hogy először az esszencia jön, s csak azután az egzisztencia ... Az egzisztencializmus ezzel szemben azt tartja, hogy ax embernél — és csak egyedül az embernél — az egzisztencia megelőzi az esszenciát. Ez azt jelenti egész egyszerűen, hogy először van az ember, és csak azután lesz ez vagy az..." Vagyis, hétköznapi nyelvre lefordítva: az ember mielőtt szellemi lényeg lenne, először olyan élőlény, aki létezik minden pillanatban. és aki minden pillanat* ban alkotja meg saját életét; a világba dobva magát küzd és szenved, hogy valaki legyen saját választása szerint Létezésünknek a cselekvés ad értelmet ez formálja meg emberi arcunkat Ez a szubjektív idealista világnézet kétségkívül tetszetős volt a „felvilágosult" burzsoáziának. És mielőtt kutatnánk Sartre időleges de egyetemes sikerének a titkát vessünk egy pillantást küzdelmes élete történetére. Párizsban született 1905. június 21-én. Szülei jómódú polgárok. Apját korán elveszti, aki politechnikus volt; édesanyja másodszor is férjhez megy, ugyancsak poti technikushoz, a La Rochelleben levő hajógyár Igazgatójához. Így kerül a 11 éves Sartre La Rochelle-be, ahol alkalma nyílik megismerni a vidéki, gazdag francia polgárok pöffeszkedő pompaszeretetét bántó, állandóan jogaira hivatkozó magabiztonságát Két évtizeddel később a Csömör című regényében kíméletlen gúnnyal emlékezik gyermekkori környezetének visszataszító alakjaira. 1925-ben felveszik az Ecole Normálé Superieure-be, nálunk az Eötvös-kollégiumhoz hasonló, felsőfokú tanár és tudósképző intézménybe, amely meghatározza életpályáját Tanulmányai elvégzése után — gimnáziumi tanár lesz Le Havre-ban. amely város tíz évvel később megírandó, a már fentebb emiitett regényének H kerete. Nemsokára Párizsba kap kinevezést. Az 1938-ban megjelent Csömör című regénye csak elismerést de az 1943-ban megjelent Legyek és az 1944-ben publikált Siárt ajtók című drámai művei már hírnevet szereznek neki. Két Sartre-ról, a második világháború előttiről és a második világháború utániról beszélhetünk. Az ifjú Sartre-t, a húszas években Gide, Cocteau, Radiguet regényhösei veszik körül, akik a rajongó Ifjak voltak, akik semmiben sem hittek, csak a maguk szabadságában és fantáziájában. Szabadság és tisztánlátás voltak ekkor az ifjúság jelszaval. A húszas évek erkölcsi értékei, a 30-as évek közepére a kiábrándultság, a gazdasági csőd, a már-már fojtogatni kész fasizmus jöttére keserűséggé, üres, semmitmondó szavakká változtak. Minek a szabadság, ha véle nincs mit kezdeni? Antolne Roquentin, a Csömör című regény 40 év körüli hőse egy kávéházi asztalnál üldögélve, végiggondolja élete folyását, és rá kell döbbennie, hogy a hajdani, pimasz, minden bolondságra kész fickó, akit olyan szépen megfestett Cocteau, kiábrándult, képmutató senki lett, hogy a szürrealizmus szalmalángként ellobogott, hogy a fantázia rövid életű, és hogy minden megváltozott körülötte egy közelgő, vihartól terhes ég alatt. Roquentin a XX. század embere, aki számára a szellem filozófiai építményei és a szociális élet hazugságai összeomlottak, „önmaga által lett semmivé." És egy világégésnek kellett jönnie, hogy Sartre-ból — Roquentin-ból, a szélsőséges individualistából, akt fütyül a világra, olyan közösségi ember legyen, aki számára a szabadság és a felelősség szava új, igaz, emberhez méltó jelentést kapjanak. Sartre hadifogságba esik, s amikor kiszabadul, azonnal az ellenállási mozgalomhoz csatlakozik. A kollektív nemzeti és világtragédia nagy fordulatot jelent életében. Roquentin ellenpólusaként megszületik A szabadság útjai című regényének főhőse: Machieu Delarue, aki a szabadság keresése nyomán lesz ura saját sorsának. Sartre szeretné megmenteni az embert a magányosságtól, a feleslegesség érzésétől, a cselekvés kultuszával. A politikai elkötelezettséget vállalja új életformájának. 1946 óta valójában ő volt a francia nagyírók közül az egyetlen. aki csaknem hátat fordított az irodalomnak, hogy politikai újságíró lehessen egészen. Ír még négy színdarabot, amelyek filozófiai nézeteinek propagálói. De regényt már nem ír. A modern idők című politikai folyóiratnak lesz főszerkesztője, igazgatója, mindenese. Ügy véli, folyóiratában jobban, könnyebben tudja eljuttatni politikai, filozófiai nézeteit a nagyközönséghez. Feladatának tartja, hogy a politikai valóság analizálója legyen mint újságíró, polémizáló, teoretikus. Ezentúl a politikai és társadalmi tudományok nyelvén szólal meg, hogy analizálja a tényeket nem pedig az egyéni lelkiismeret intimitásán keresztül. Ml az irodalom? című értekezésében kimutatja, hogy minden ember, de főképpen az író szolidáris azzal a történelmi és szociális pillanattal, amelyben él. „Az író olyan helyzetben van a maga korában, hogy minden szava visszhangzik. De ha hallgat az is hallik. Az a vélemény, hogy Flaubert és Goncourt felelősek azért az elnyomásért amely a Commune-t követte, mert egy sort sem írtak, hogy azt meggátolják... S mivelhogy az író nem menekülhet ölelje hát magához korát szorosan, .mert egyetlen szerencséje a kor maga, amely őérte lett s amelyért 6 született Csak sajnálni lehet Balzac közömbösségét 48 napjaiban ... Nem akarunk egy pillanatot sem elmulasztani a mi időnkből, talán vannak nálánál szebbek is, de ez a miénk; nekünk csak egy életünk van megélni, e háború, e forradalom közepette." Sartre hajlott arra a nézetre, hogy az irodalomnak valójában politikai cselekvésnek kell lennie, amely át tudja alakítani a világot közvetlenül hatva az olvasókra. Ezt a nézetét példázva, politikai és filozófiai felfogását színdarabjaiban igyekezett kifejezésre juttatni — főképp mióta A modern idők című folyóiratot szerkesztette. A piszkos kezek (ltí-íö), Az Ördög és a Jóisten (195U), Aitona foglyai (1959) stb., stb. darabjai, valamint irodalmi és filozófiai tanulmányainak sorozata, többek között: Baudelaire, Flaubert, A lét és a semmi, Egzisztencializmus és humanizmus, és a saját folyóirata mind-mind a sartre-i gondolatok terjesztésének szolgálatában állottak. A felszabadulás utáni években a párizsi Café de Flore-ban (a Saint-Germain körút és a SaintBenuit utca sarkán) tartotta üléseit Sartre tanítványaival. 1947 őszén abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy láttam ott „elnökölni", éreztem az irodalmi hagyományok kávéházának (hajdan Apollinaire is idejárt barátaival) tiszteletet parancsoló, diszkrét légkörét, láttam a tanítványok arcán az ámulat és a rajongás kifejezését a „mester" szavainak hallatán. Sartre nem sokáig tartotta Rt „főhadiszállását". A tanítványok között mindig akad, ki igyekszik túltenni a mesteren vagy az apostolon. Gazdag, ifjú burzsoák excentrikus magatartásukkal — az én keresése közben — kiábrándították a mestert 1947-től Sartre-ot különösen foglalkoztatják az aktuális politikai események. Hiszi és vallja, hogy csak a történelmi materializmus rendelkezik a hathatós cselekvés eszközeivel a történelemben, s hogy praktikus igazsága tagadhatatlan. Ám szeretné, ha egyeztetni tudná a marxizmust amely az egyént szociális helyzetével magyarázza, a sartre-i gondolattal, amely az elsőbbséget az egyén által megélt tapasztalatnak adja. (A dialektikus ész kritikája, 1960.) A Sartre által megfogalmazott „neomarxizmus" alapvető tévedése éppen a fenti elképzelésben van. Mert ha minden ember az lehet aminek megalkotja magát, függetlenül a társadalomtól, akkor a determinizmus alól „kibújva", a sartre-i dokrínának veszélyes, sőt elfogadhatatlan erkölcsi, társadalmi és politikai következményei lesznek. Az egyén ugyanis a választás kényszerűségében, minden kritériumtól mentesen, egyebet sem tesz, mint Jövendőbeli önmagát kergeti. Azaz: önmagában lesz izolált társadalmon kívüli senki. Ám Sartre — minden és viszonylagos tévedései ellenére — korunk legnagyobbjai közül való, volt és maradt Alkotó, kutató, mozgósítani tudó. szellemének végtelen áradatával megtermékenyítette a kiábrándult elméket még tévedéseivel ís milliókat és milliókat késztetett a marxizmus, a társadalmi és a művészi igazság kutatására. A legyek című drámájával Orestes szaval ráillenek: „Tettem, amit tettem, Electra, és cselekedetemet jónak ítélem. Vállaimon hordom majd, mint a révész az utasokat, tettemet magammal viszem a túlsó partra is, s'zámot adok róla. És terhemet mennél nehezebb lesz cipelnem, annál inkább örülök majd, mert az én szabadságom, ő maga. Tegnap még a véletlenek Irányították lépteimet e földön, és ezer meg ezer út futott lábaim alatt... Most már csak egy út van, és ki tudja, hová vezet: de ez az én utam..." MADÁCSY LÁSZLÓ Kismesterek 99 Hídépítés? Kürtőskalács? - mindegy... Szergej Markov Szikra Szülőhazám, szikrává te csiholtál, Tarts számon engem majd, ha üt az órám. Én nem lobogtam tűzoszlop gyanánt, De lángra gyújtanám az óceánt. Ki tudja még, hogy milyen messze vet, Hová hajt tűzforró lehelleted? Szülőhazám, ha elhamvadok én, Te tovább lobogsz a két féltekén. (Fordította: Ircsik Vilmos) ... csak pénzt lásson az ember benne." Életfilozófiának nem túl fennkölt, ám roppant praktikus kijelentés, amelyben így summázta eddigi pályafutását Móró Lajos szegedi sütőmester kisiparos. Az élcelődésre való hajlandóság legkisebb jele nélkül értékelhetjük ugyanezt egyszerűbben: ahány szakmát tud valaki, annyi ember. Vagy ha tetszik, a tudás hatalom — a leginkább konvertibilis valuta... — Az eredeti, tanult szakmám Pék. Az öcsémnek is. Én most kürtőskalácssütő vagyok, 6 minisztériumi osztályvezető. Építészmérnök, mert ö annak idején befejezte az építőipari technikumot. Én nem, pedig együtt kezdtük. Akkor, amikor elszegődtünk Dunapentelére, Sztálinvárosba, azaz Dunaújvárosba, új világot építeni. Siófokról, a kemence mellől mentünk oda, mert akkoriban a pékségből nem lehetett megélni. A nagy építkezéseken trógeroltunk, vagont raktunk. És tanultunk. Aztán én három évet elvégeztem és otthagytam. Hazajöttem Szegedre. Nem, nem péknek! Kőművesnek, a mélyépítőkhöz. Le is vizsgáztam! Ez a második szakmám. De van harmadik is, mert aztán kitanultam parkettázónak. Ügy voltam vele, ha már csinálni kell, csináljam komolyan és papír is legyen róla. Lett Ügy, mint a normafelelős bizonyítvány. Azt meg úgy szereztem, hogy hirdettek a vállalatnál egy egyéves iskolát, hát én arra is Jelentkeztem. Szolnokon végeztem eL Akkor lettem normás. Egyszer utat építettünk Makó közelében, és az egyik mérnöknél láttam valami tervrajzot. No, mondom, ez nem valami sütőipari üzem lesz? De bizony az, mondja erre, építenek egy tanműhelyt. Megindult az agyam, kigondoltam, oda biztos kell valami jobb szakember is. Addig-adi dig, hogy beiratkoztam sütőipail technikumba. Azt viszont már nem hagytam ott, így hát sütőés édesipari technikusként érettségiztem, és építőipari normásból élelmiszeripari szakoktató lettem. Képeztem szakmunkásokat, technikusjelölteket és később főiskolásokat. Büszke is vagyok a tanítványaimra és arra különösen, hogy a mai napig érzem, menynyire szerettek. Az egyik éppen itt dolgozik velem, s most nyáron már a Velencei-tónál süti ő is a kürtöskalácsot. No, de előreszaladtam ... Szóval oktattam, mint valami igazi tanár, amikor egy volt munkatársam — aki a kezem alatt dolgozott az építőknél — megkeresett. volna-e kedvem elmenni a hídépítőkhöz. Ha megfizetik?! Miért ne? Ismét normás lettem. Csodálatos munka volt ez a szegedi híd! Képzelje, micsoda érzés tizenegy méterrel a Tisza vízszintje alatt egy lemezkalodában. géppuskaropogással fölérő hangzavarban — amelyet a betont véső légpisztolyok okoztak — mederpillért építeni! Felépült a híd, nekem kitelt. A hídépítő vállalattal menni kellett volna az ország másik végébe, de azt már nem. Maradtam, és most már március 1-étől csak ebből élek. Kürtőskalácsból. Ja, majd elfelejtem, ezt negyedik éve sütöm. méghozzá azért, mert hetvenhatban a Balatonnál üdültem és sorba álltam egy kalácsosnél, de egy óra múlva sem jutott Mérgemben még abban az évben kiváltottam az iparengedélyt — félállásban, erdélyi kürtőskalácsra. Erdélyi, igen. A receptjét Csíkból hoztam egy asszonytól. aki ott még a boglyakemence kürtőjében sütötte. Nehéz gyúrni, makacs tészta. Tudja, mi kell hozzá?... Nem? Tőlem aztán nem is fogja! L Zi,