Délmagyarország, 1980. április (70. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-27 / 98. szám

60 WC DM Vasárnap. 1980. április 20. Órák AZ IDÖ PÉNZ PÁSZTORÓRA ZSEBÓRA FÉL ÓRA DEBÖRA Reisz Antal rajzai A

véletlen úgy hozta, hogy a „Rózsa-müvekben", — alias 5328-as ital-olt — a pléh szegélyre könyökölvén mel_ lémkerült egy érdekes és érdeklődő férfiú. Kétrészes, sápadt szürkére mosott munkaruhában, drótkeretes szemüveggel, repedezett kezeibe olaj és zsír keveréke ivódott, szivarzsebéből csavarhúzó és egy tintaceruza kandikált elő. Kissé borostás volt. Előre bocsátom, hogy nehezen ismerkedem és barátkozom idegen emberekkel. Vannak rossz tapasztalataim, s ezért inkább vissza húzódom idegen környezetben. Ez az ember viszont egyáltalán nem tűnt barátságtalan társnak, úgy nézett rám. s úgy indult a kapcsolat is, hogy hihettem kenyeres pajtásomnak, mint tolakodó kocsmai vendégnek. Azt sem mondhatnám, hogy. italos volt, sőt ha tőlem kérdik, mennyit ihatott Barkácsos Tóni, eskü alatt is csak azt vallhattam volna, hogy nagyon is józan állapotban találkoztunk. A nevét csak azért bocsátottam előre mert, a kontaktus a következőképpen zajlott le: körülírt barátunk fölemelte poharát és nekem ls jó egészséget kívánt, majd felét kiitta, és a poharat óvatosan visszatette a pléhszegélyre. száját megtörölte kézfejével és szolidan bemutatkozott: — Barkácsos Tóni vagyok, — mondta megnyerő stílusban, tolakodásnak semmi jelét nem éreztetvén. — Ismeri-e ön á statisztikát? — kérdezte érdeklődve tőlem. Mondhatom, kissé meglepett kezdő kapcsolatunk ilyen irányú Statisztika fordulata, hiszen inkább számíthattam arra, hogy a kimért rizling minősége iránt tesz föl kérdéseket, mint a statisztikai tudományok berkeibe terelgeti figyelmemet. — Attól függ, hogyan ételmezi a kérdést? — Csak a számszaki adatokra gondolok, — nézett rám érdeklődőén fröccsös szomszédom. Erre megint mit is mondhattam volna? Azt mondtam, hogy a számokat ismerem, azt is fölfogom, hogy száz több mint kilencven, de árulja már el, hogy hova is akar kilyukadni? Nem dramatizálom a párbeszédet, szomszédom elmagyarázta, hogy sok tekintetben mennyire elöl járnak az amerikaiak, a svédek, a svájciak, sőt bizonyos vonalon még a kínaiak is megelőznek minket, magyarokat. Az előbbi államok az általános életszínvonalban, illetve az egy főre jutó nemzeti jövedelem mértékében. a kínaiak pedig a rizs fogyasztásában járnak előttünk, majd teátrálisan kérdezett: — S mi miben állunk az élen? Alaposan föladta a kérdést, hirtelen nem is tudtam villogtatni tájékozottságomat. csak ennyit tehettem: — No, miben? — néztem rá, elnézést a dicsekvésért — okosan. — Az alkoholfogyasztásában és a válásokban, — csapott le rám bal kezének mutató ujját fölemelvén, jobb kezével pedig a poharat. Amíg poharainkat emelgettük, agyamban átcikázott számtalan szebbnél szebb adat, miközben érdeklődő partnerem intett a csaposnak, hogy „szorítsa ki a poharakból a levegőt!" Miután ez megtörtént, újabb kérdéssel bombázott: — Mi a véleménye kedves uram, csökkenhet-e az alkoholfogyasztás mértéke hazánkban, ha nem engedik reklámozni a szeszt és reggel kilenc előtt kimérni sem szabad? Mivel a kérdés igen hosszúnak tűnt, magam is hosszan elgondolkodtam ezen. De mielőtt korábbi filozófiai tanulmányaimat előráncigáltam volna, társam újra magyarázatba fogott — Nem csökkkenhet! — nézett szemembe erősen. Halogató álláspontra helyezkedtem. Erre indított nyugodtságom, kötözködésre alkalmatlan hajlamom és szakmámból eredő kíváncsiságom is. Vajon hova akar kilyukadni ez az ember? Nézésemből valószínű kitalálta a várható megjegyzésemet is, mivel így folytatta: — En gyakran nézem a televíziót, a hazai két csatornát és a jugoszláv adásokat is. Olykor nyugati országokból adnak műsort, de mivel a sportot imádom leginkább, nézem a jégtáncot, a kézilabdát, a focit és mindent, ami kapcsolatban van a sporttal. Mit látok a stadionok plakátjainál? Nem mást, mint a szeszes italok reklámjait: Martini, Metaxa, Jágermeister, Stolichnaya vodka, Cinzano és így tovább. Az és így tovább után megemelte a poharát, s vele együtt magam is úgy cselekedtem. Bár az idő sürgetett, szerettem volna már eltávozni, mégis türelemmel vártam, mi lesz ennek a vége, sőt kérdeztem is: — És? — Itt tiltják, s világelsők vagyunk a fogyasztásban. Ott reklámozzák és elmaradnak tőlünk. Hogyan van ez? — nézett rám támadóan. Mit mondhattam volna ezek után? Morfondíroztam magamban, s hogy haladékot kapjak társamtól, invitáltam pohár emelgetésre, s eltanulván a rendelését, intettem a csaposnak, hogy szorítsa kl a levegőt poharai nkból. Amíg ez a szertartás megtörtént, természetesen a fizetéssel együtt, társam intőn nézett rám. s megmagyarázta a szerinte legfontosabbat: — Csakis az embertől függ, hogy mekkora az akaratereje. Erre nem tudtam mit mondani. mert magam is úgy éreztem, hogy igaza van. Lehörpintettük italainkat, s gyorsan vissza kérdezett, kérek-e még egy pohárral. Intettem a fejemmel, hogy köszönöm, éppen eleget ittam már, nem kell több. Amíg öszszeszedtem cuccaimat, s elfordulván italozó társamtól indultam kifelé, még hallottam, amint újabb szomszédjának megjegyzi: — Az ilyenek rontják a statisztikát. GAZDAGH ISTVÁN Vinkli Hosszú, méltóságteljes gurulás után leállt a gép a kifutópálya betonján, s egy pillanat múlva sivítva, lángot okádva fölzúgtak a hajtóművek, hogy az indítójelre neki rugaszkodó óriás egy szökkenéssel az ég felé emelkedhessen. Máskor elbűvölve gyönyörködött a fúvókák látványtorzító hől.égsu sa rainak áramlásában, s a biztonságérzetet adó hatalmas szárnyában, most azonban előre meredt a semmibe, fogait dühödten csikorgatta, majd megérezve a felszállás után a félhők fölött vízszintesbe álló gép enyhe billenését, kikapcsolta biztonsági övét és azt mondta: „most". Ügy értette, most kéne lezuhanni, halálos dugóhúzóba kerülve pörögni a mindent szétzúzó csattanósig, s igaz, hogy ő is rámenne erre a nagy mutatványra, persze az egyáltalán nem biztos, mert már azt is elképzelte, amint az üszkösödő roncsok közül kikászálódva megvetően végigmérné a briketté zsugorodott néhai Aussenhandler Mihály külkereskedelmi tanácsost: úgy kell neked, te kapitalisták talpnyalója; szóval jelen pillanatban Dugovics Titusz hősiességével vállalta volna a halált is, csak ez az alak ne lenne többé. Ez a Lucifer! A Hitetlen Fővádló, aki úgy hajtja a magáét, mint egy papagáj. Sajnálom, elvtársak, az export az export! A minőség az minőség! Kétmillió forintot el tetszenek bukni, kérem tisztelettel. Kettőmiicsit. Mister McHaraxick jogosan reklamált, a mister nem fog fizetni. Az Önök üléslapjai nem passzolnak az angol székekbe. Hümrn. hiimm. elvtársak, ez malőr, értik, malőr! A mister nem tudja eladni a drága székeket, mert ugyebár a partner elkalapálta. Mister McHaraxick most mérges és szidja a magyar külkereskedelmet. Sőt, a magyar ipart, elvtársaim, most, amikor ilyen gazdasági helyzetben... na, nem. elvtársaim, ezt nem engedhetjük meg magunknak, csak azért mert Önök itt slendrián munkát végeztek. Tessék az egész tételt újra leszállítani! Hirtelen süllyedni kezdett a gép. Emlékezéséből felriadva arra gondolt, most aztán bekövetkezik, amit az előbb kívánt, s kifehéredő újakkal markolta az ülés karfáját. Talán mégsem kellene ezt az alakot halálra ítélnie, mert esetleg ő is csak ember... igaz, hogy betonfej, de annyit mégis sikerült elérni nála, hogy hajlandó közvetíteni a mister, és közötte, miután ötször összevesztek, s végülis kijelentette, a vállalat egy darab üléslapot nem szállít újra! Kinézett az ablakon, s a feje fölött felsuhanó repülőgépet látva megértette a zuhanásszerű kitérés okát. Imént még sápadt arcát elöntötte a vér. Micsoda légyszívűség! Vesszen Ausenhalndliet Mihály! Az álnok! Amikor az árakról tárgyaltunk, úgy tüzelt, mint egy pénzéhes bukméker, hogy ne engedjen, nem puszira megy ez, most meg az első szóra ellenem rohan és a tisztesség zászlaját lobogtatja. Öcska kibic, akinek semmi sem drága! Kétmilliót dobjak ki az ablakon? Hát abból nem eszik sem ő, sem Mr. McHaraxick! No, szó, ami szó, ő is hallott már visszadobott magyar árukról, de. hogy pont az övék lenne ilyen?! Ez kizárt dolog. Vagyis, ha mégsem olyan kizárt, legalább valamit szépíteni lehetne a dolgon. Még ha mister McHaraxick is... Nem először járt már a szigetországban, mégis kis híján elütötte a balról várt, és jobbról érkező, járdaszélhez simuló taxi. Természetesen külön taxi. Mert — nem úgy mint máskor — ezzel a patkánnyal nem ül egy autóba. Meleg tea, hűvös fogadtatás: a cégvezetőm- türelmet kér, addig talán foglaljanak helyet. Itt ezeken a díszes székeken. • Igen, ezek azok. Az üléslapok. Made in Hugary, a C'12-es típus. Passzol. Pontosan illeszkedik a barnás-vörös szék keretbe. S a keret! Hiszen ezek a mintapéldányok, amelyeket még otthon állítottak össze! Nem jutott a gondolatsor végére, mert a mister megjelent, s a tárgyalóba invitálta őket. Alig tudott odafigyelni a cégvezető és a külkereskedő záporozó szavaira. Egyre csak a két szék járt a fejében, még akkor is, amikor a raktárba vezették, s bemutatták a mennyezetig halmozott selejtet, íme az eladhatatlan! A raktári dolgozó sorra próbálgatta a magyar üléslapokat az angol székekbe, hasztalan. A külkereskedő, mint aki régi igazát látja bizonyítva, ragyogó képpel nézett rá: na? Na, na, mit na!?... — morogta magában szemügyre véve a vitás darabokat, benyúlt a zsebébe, előhúzott egy kopott colstokot, melyet még asztalos karában használt. Lehajolt, lemérte előbb a jól ismert üléslapot, aztán az angol keretet, bólintott, és odahívta Aussenhandler Mihály külkereskedőt. — Mondja meg az elvtárs a miszternek hogy kár volt idejönnie. A négyzetnek ugyanis minden oldala egyforma. És minden, szöge derékszög. — Na és? — Ennek nem az! Márpedig a vinikli az keleten is vinkli, meg nyugaton is vinkli! Legalább ebben értsünk esvet! IGRICZI ZSIGMOND B

efejeződött a Napóleon és a szerelem című tv-filrnsorozat, amely sokak és a magam véleménye sezrint is, minden vonatkozásban sikertelen alkotás. Most azonban nem az a célom, hogy bíráljam és részletesen elemezzem a filmet, hanem inkább az, hogy megismertessem olvasóinkat azzal a Napóleonnal, aki életének utolsó éveit fogságban töltötte, s akiről bizonyos tekintetben vajmi keveset tudunk. Nagyon hosszú azoknak a nöknak sora, akik Napóleon életében szerepet játszottak. Igaz, hogy ez a szerep csak passzív volt, mert a nagy császár sorsára egy nő akarata sem tudott befolyást gyakorolni. Még Josefine sem, akihez pedig a legjobban ragaszkodott, s akiről még utolsó lázas éjszakáin is szeretettel és gyöngédséggel beszélt. Bonaparte Napóleon csak játékszernek tekintette a nőket, játéknak, amelyet azonban nem tudott nélkülözni. De mindez eléggé ismert dolog, hisz a szerelmes Napóleonnal majd annyit foglalkozott az irodalom, mint a hőssel és a hódítóval. Csak egy kis nőről nem tudnák ezek a müvek. Egy kis nőről, aki alig nőtt még ki a gyermekcipőből, amikor a trónAz utolsó barátnő járói letaszított s Szent Ilonára száműzött császár utolsó napjainak a felvidítása jutott osztályrészéül Betsy Balcombe-nak hívták a minden idők leghatalmasabb uralkodójának utolsó kis barátnőjét, aki kacér nőiességével s gyermekded kacagásával sokszor elűzte azokat a komor fellegeket, amelyeket az elhagyhatatlan sziklák komor reménytelensége varázsolt Napóleon arcára. Egyébként kettőjük között nem volt más. mint őszinte, Jó barátság. Ha voltak is olyan pillanatok, amikor a kis Betsy ben talán más, melegebb érzelem is fettárnadt, mmt a barttsáz. Napóleon mindig el tudta azokat hárítani. Azok mellett a hölgyek mellett, akik a diadalmas Nroóleon kegyeiben tündököltek, Betsy csak kis igénytelen szereplő volt. de a császárnak többet ért. mint azok együttvéve. És később, amikor Betsyt hazahívta a h-örvény, leírta mindazt, ami* Naoóleon Szent Ilona szigeti tartózkodásáról tudott. Amikor Napóleon 1815. október 16-án a Northumberland fedélzetéről, Szent Ilona szigetére lépett, ott még semmi előkészület sem történt meg a fogadtatására. Az angolok annyira brutálisak voltak Napóleonnal szemben, hogy még csak nem is a legforgalmasabb helyen, hanem egy egész jelentéktelen kis utcaszéli fogadóban szállásolták eL A kis Betsy írásban elmondja, hogy előtte, mint minden angol gyermek előtt, a francia császárt gyiíkca szörnyetegnek festették le, úgy. hogy ő eleinte alig mert ránézni. De ő volt az egyetlen, aki a családban franciául tudott, s ezért neki kellett a magas vendéggel érintkeznie. l?y keletkezett a mindig jókedvű, vidám és csintalan leányka és a világot megremegtető császár között a baráti jó viszony, amely a bukott uralkodó utolsó éveit aranyozta meg. Botsy olyan kis rakoncátlan ördög lehetett, aki mindig valami új csínyen törte a feiét, amiken azután Napóleon jókat mulatott. Betsy őszinte könnyeket hullatott, amikor Napóleon a Longwood House-ba költözött Engedélye nélküL senkinek sem volt szabad őt felkeresnie, s hogy ez a tilalom a Balcombe családra nem vonatkozott, azt annak köszönhették, hogy a generálisnak ajándékokat adtak. Napoleon gyakoribb vendége csak a Balcombe család s a kis Betsy volt De nemsokára ütött az órája annak is, hogy Betsytól is el kellett válnia. Balcombe ugyanis londoni összeköttetései révén, megkísérelte a fogság megkönnyítését, ami lehetségesnek is látszott, mert az angol ellenzék amúgy is erősen támadta a kormányt a Szent Ilona-i hecc miatt. De Hudson Lowe tábornok megneszelte Balcombe lépéseit, s ezért utóbbinak családjával együtt, el kellett hagvnia a szigetet. 181R. máirrius 15-én búcsúztak el Ba'combe-ék Naoóleontól, aki egy hajfürtöt adott Betrynek ajándékba. Betsy életéről még annyit tudunk, hogy Ausztráliába ment nőül, s onnét visszatért Angliába, ahol Louis Napóleon herceg egy alkalommal órákig elbeszélgetett vele. DR. DEVICH ANDOR