Délmagyarország, 1980. április (70. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-27 / 98. szám

Emberségről Tatjana Veszelova Fiamnak „őrizd a tűzhelyen a lángot!" — Erre tanít ez a század. Sűrű a láng! — Tűzhelyed nem világolt Nomádként hajt tova vágyad. A jó híreket már tehozzád Nem viszik a csalogányok — Fölötted — járva utadnak a hosszát Bölcsődalt dudorászok! E dallal indulsz el az utadon majd — menj vagy vigyen víz sodra. A nap leéget, eső cseppje mosdat És megterít a munka. (Fordította: Migray Ernőd) Avanin lezzeti... példát H

a eszébe jutna valakinek, hogy Kapcsoltam_féle műsort szerkeszt a televízióban, hadd mondhassák el ifjakvének, mekkora nagy jótéteményeket vittek ők véghez eddig való életükben, vagy akár tegnap, reggeltől estig járhatna a készülék. Meglehet, a normális szerénység is elhagyna bennünket, úgy lobogna a lelkesedés. Megmutatnánk országnak-világrtak, hogy mi jók vagyunk, vagy talán a jóknál is jobbak. A színtiszta igazat mondaná mindenki — játszani csak úgy érdemes —, mégis tapasztalhatnánk, hogy jóságunk forrásai elapadhatatlanok. Fordítsunk a játékon, kapcsoljuk a stúdiót most is, de azt mondjuk inkább, mekkora méreg öntött el bennünket tegnap, tegnapelőtt, vagy éppen ma, telefonálás közben. Kapkodhatná magát a televízió, szerelhetné a harmadik csatornát, fekete-fehérben, mert ez a műsor többször lenne fekete, mint fehér. Üjévtől szilveszterig ez is megélne akkor is, ha egyetlen szó tódítás nem lenne benne. Ennyire tudunk mi jók is, rosszak is lenni? Nagy példákat ne várjon tőlem senki, mert rossz játékos vagyok, de ha összeszedném magam, egy napig eltáplálnám én is a képernyőt. Macska jár a kertben — ezzel kezdeném az elsőt. Mindenki macskája. Más életét soha nem irigyeltem, de ha a következő létemben macskába bújtatná a teremtő kóválygó lelkemet, sorsát szívesen vállalnám. Aki csak éri, mind kínálja. Csonttal, hússal, tejjel. Simogatjuk is. Nem sok hiányzik hozza, hogy doromboljunk is neki. Kint töltötte szegény pára a hideg teleket, hol ide bújt, hol oda bújt, kellett neki az ajnározás is, meg az étek is. Most különösen jók vagyunk hozzá, akárcsak tavaly és tavalyelőtt ilyenkor, mert a mi kis macskánkon minden tavasszal erőt vesz az anyaság. Lassabban jár, nő a hasa. többet fekszik a napon, mint máskor, és úgy tűnik, befelé hallgatózik. Elönt bennünket az áhitat, jobban gondoskodunk róla. Emberek vagyunk, tudunk is Begíteni, miért ne tennénk? Ezt a macskát talán senki nem rúgta még arrébb, de a tavaszi kedvezéseknek van hátulsó rugója is. Ha netán a mi szerszámos ládánk alatt hozná világra vak kölykeit, a mi kertünkből kapkodná össze az egereket akkor is, amikor még szoptat, és akkor is, amikor egerészni tanítja játékos utódjait. Resszkessetek, egerek! íme a példa, jóval fizet a természet a jóért. Mit adnék a fekete műsorba? Régen volt katonaságom emlékét biztosan. Háromszor annyi krumplis tésztát kaptunk egyszerre, mint a rendes adag, sorakozót rendelt el tehát a századosunk, és addig verette csizmánk sarkával az anyaföldet, amíg ki nem izzadtuk magunkból a krumplit is, tésztát is. Oka nem lehetett rá, hogy gyötörjön bennünket, legföljebb ideje. Rosszindulatnak nyoma se látszott az arcán, kerek két óráig mosolygott a trapphoz, és közben minden szál virághoz leguggolt áldani való jóságávaL Talán beszélt is hozzájuk, mint némelyik kertész a közös macskához, de ha ránk nézett, szakadt belőle az üvöltés. Aki ismerte, mindenki hihette, ő a legjámborabb katona, egyedül mi szidtuk, amíg erőt adott hozzá a krumplis tészta. Ha minden századik átoknak csak századrésze fogant volna meg benne, akkor is ott marad a virágok között, napraforgónak, vagy lósóskának gyökeresedve. Azt hiszem, ez az ember élvezte, hogy lóg a nyelvünk, és virágokkal tetézte gyönyörűségét. Olyan finomságot mi soha nem kívántunk, ami történt vele: egvszercsak leszerelték. Most is látom néha, civilben, virágok nélkül. Pesten jártamban harmatos lelkülettel benéztem egyik boltba. Itt is ténfereg a nép, mint otthon, és amit keresek éppen úgy nem találom. Van viszont, arait nem kere&tem; ingyencirkusz. Matat egy pali a polcon, és jön a boltoslány, hasától az állóig megrakva dobozokkal. Ha élére fordul, akkor se fér el a férfitól. Reszket a keze, remeg mindene. Ha egy doboz megindul, megy utána a többi is, estig nem tudja összeszedni a kismillió encsembencsernet. Rászól a palira: mi lenne, ha végre arrébb lépne? Puskapor úr ettől fölrobban, és akkorát reccsen, hogy szilánkokra veti szét bennünk a csöndest kérődzést. Biztosra veszem, a mi kerti macskánkat mindegyik simogatná, de egymást mindjárt megtépik! Mutatós a lány, dobhártyát recsegtető muzsika mellett talán estétől reggelig rángatóznának, az is előfordulhatna, hogy egymást is megsimogatnák, de itt kiveri a hab a férfi száját: vegye tudomásul, a bolt van a vevőért, és nem a vevő a boltért! Mondja tovább, kitelne belőle egy vezércikkre való bölcsesség. Szentséges isten, ennyire elmaradtam én a világtól? Egyszer se hittem eddig, hogy két ember, fölváltva és szavalva vezércikkeket vagdos egymás fejéhez. De arrébb lépni? Annyira nem aljasodhat le egy VEVŐ, akiért boltokat hoznak létre. Az orra már két méterrel fölötte jár, úgy fölhúzta, mert ő megmutatja, ha belegebed is, hogy vele nem lehet így beszélni. Körülrajzolgatom fejemben a pasast is, és a lányt is. Ha főnöke mondaná bent, hajtson föl valahol macskafüles dudacserepet, bimbós édesgyökeret, két deka fejszemagot vagy akármilyen badarságot, összeütné a sarkát, és megkeresné. A kislány? Ha a fekete kocsin járó mesebeli férfi jönne, és csak őt kérné egyedül, senki mást, tenger homokját átszitálná, göndörre ondolálriá a sündisznó tüskéit is. Egymással azonban nem tudnak kezdeni semmit, mert valójában mind a kettő egyforma. Ha egy grádiccsal fölöttünk áll valaki, természetes, hogy teljesítjük minden szavát; ha sok lépcsővel alattunk levő szerencsétlen, akkor is segítjük, mert ő meg van szorulva, mi pedig jótétlelkek vagyunk, önzetlenek és áldozatkészek, de aki se nem kisebb, se nem nagyobb, az valójában nem is létezik. A hasas macskának kivisszük a tejet, de az állapotos asszonynak nem adjuk át a helyet a buszban. Miért éppen akkor ringatja a gyerekét a szoknyája alatt, amikor mi méltóztatunk utazni? Mennyivel könnyebb volt a nagyíülű világban! Kiépültek a lépcsők, mindenki tudta, ki kicsoda, és ahhoz tartotta magát. Most? Elvileg éppen annyit ér az a másik is, mint én — tehát meg kell mutatnom neki, hogy én nem akárki vagyok. Apró gyönyörűség, mondanám rá, miért is fosztanánk meg tőle akárkit? A baj csalt az, hogy egyformák lévén, mindkettőnknek egyformán fölmegy a vérnyomása, és egyforma közel vagyunk hozzá, mint a boltoslány és a matató pali, hogy megüssön bennünket a guta, mi mégis jobban meg akarjuk mutatni kölcsönösen egymásnak. Otthon is képesek vagyunk megmutatni, férj a feleségnek, feleség a férjnek, pedig otthon igazán arról lenne szó, hogy szeressük egymást, emberek. Ismerek valakit, aki olyan hamvas és olyan jó, mutogatni kéne. Semmit nem lehet kérni tőle, hogy azonnal ne pördülne teljesítésére. Volt felesége pontosan ilyen. Boldogságot esküdtek valamikor egymásnak, most pokollá teszik egymás életét. Elváltak törvényesen, tehát egyenlők és függetlenek lettek, mindenképpen meg kell mutatniok a világnak, ki a különb. Ki tudja hamarabb laposra silányitani a másikat? Széjjel is költözhetnének, megint boldog lehetne mindegyik, de hátha boldogabb lesz a másik! Akármelyikük nagydíjat nyerne emberségből rendezett országos vetélkedőn, mert a tíz parancsolat helyett húszat is betart, ha látják, és felebarátja feleségét se kívánja, mert éppen tőle vált el, de egymás boldogtalanításáról holtuk napjáig nem tudnak lemondani. Mi is példát tudnánk adni emberségből tízmillió nézőnek az esztendő bármely órájában, csak azt a kettőt, akivel éppen most sodort össze a véletlen, azt nem tudjuk elviselni. Mézes-mázas titkárnő, aki kerubként őrzi a bőrös ajtót, mézes is, mázas is, ha érdemes. Ha olyan valaki jön, mondjuk nagy ember, aki méltó az 5 elomló mosolyára, angyali jósággal vezérli tovább. Jön egy másik, az előbbi mosolyának fele elég lenne neki egy életre. Pokrócnagyságával találja szembe magát. Pedig nagyszerű ő is, mint akárki más, baja csak az, a kedvességet és emberséget pult alól árulja. Azt hiszem, meg vagyunk most lőve mindnyájan. Olyan a fölépítésünk, szeretni keveset tudunk. Elképzelni is rossz azt a tündérszép asszonyt, aki fogadni képes a fizetésnapi kocsmázas részegjeinek minden nyájasságát, csak azért, mert ők is emberek. Kigondolni se lehet olyan országos összeborulás t, ahol mindenki mindenkit egyformán becsül. Egyenlők lehetünk — talán leszünk is —, de egyformák, remélhetően nem. Azt a jázminlelkületű embert is kár lenne kitenyészteni, aki gorombaságra mindig elepedve válaszol. Magam tisztelni tudom azt is, aki üvölt, ha elveszti az egyensúlyt, mert olyan embertelenséggel találta szembe magát, amit csöndben elviselni nem lehet. Azt nem értem csak, akkor miért vagyunk gorombák, tüskések, elviselhetetlenek, szekántak — és bocsánat érte, de undorítóak is —, amikor semmi okunk nincs rá? Miért akarjuk mindig. mindenáron megmutatni valakinek? Aki az emberséget akarja megmutatni, elég ennyit tudnia: ember a másik is. HORVÁTH DEZSŐ K

özel hat évtizede, 1922. december derekán került ki Koroknay József (1888—1955.) Templom téri könyvnyomtató műhelyéből József Attila első kötete, a Szépség koldusa. A Somogyi-könyvtár vállalkozásában megjelent hasonmás, ha tetszik újabb kiadás kapcsán reflektorfénybe került az egykori makói gimnazista kötete. Első benyomásunk az elismerésé: Koroknay mester munkáján nem fogott az idő. A kötetcím alatti rajz a koncentrációs táborban odaveszett szegedi születésű Békefi György (1901—1944) festő- és grafikusművész munkája. Békefi meleg barátságban volt József Attilával. Szegeden is, Budapesten is sokszor találkoztak. A kis méretű rajz hét egymásra helyezett könyvet ábrázol, rajtuk egy pennával átszúrt koponya. A grafika négy oldalán elhelyezkedő, a rajzhoz hozzákeretezett idegen nyelvű szöveggel eddig nem foglalkozott a József Attilakutatás: Avanin lezzeti, szununun derdi — szununun zahmeti. avanin rahati! Sokáig azt sem tudtam, hogy milyen nyelvű a fölirat. Mutattam Szegeden tanuló külföldi diákoknak, nem értették. Volt, aki hindinek vélte. Pesten élő szegedi barátom szerint nem az, de két szó rokon a törökkel. Végül dr. Berta Árpád, a JATE tanársegéde fordította le ezt a hamisítatlan oszmánli mondatot, amely négy arab és két perzsa (ava. derd) szóból áll. Magyarul ezt jelenti: A hangzás édessége, az alkotás kínja. az alkotás fáradsága, a hangzás kelleme — azaz ezek adják az igazi irodalmi művet. MAGYAR LÁSZLÓ KARIKATÚRÁJA Érdekes, hogy Kazinczy is ha. sonló tömörséggel fogalmazott írói érdem című epigrammája, nak záró pentameterében: tz, csín, tűz vagyon a. versben, ha mesteri mív. Önként adódott a kérdés, hogyan került az oszmánli mondat a Szépség koldusába? Honnan vehette a 17 éves József Attila? A Koroknay kiadású Lírai antológia (1922). József Attila, Berezeli. Hont. Kormányos, Rózsa Imre és mások verseit tartalmazó kötet vezetett nyomra. Belső címlapját ugyanez a Békefi-rajz, ugyanez a mondat díszíti! Tehát nem József Attilához kapcsolódik az oszmánli fölirat? Megnéztem a Koroknay-nyomda többi kiadványát Hegyi István Vándor falu című novellás kötetének (1923) és Borús (Brauswetter) Béla Korai bánat című verseskötetének (1923) belső címlapján is megtalálható a rajz és az oszmánli szöveg. Valószínű tehát, hogy Békefi rajza és az epigrammaszerű mondat a Koroknay-nyomda cégjelzése (szignetje) volt ebben az időben. Kraszna Józsefné 1980. február 3-án kelt levele szerint az oszmánli mondat férje. Kraszna (Keck) József (1901—1945) szegedi születésű költő, író és irodalomszervező javaslatára lett Koroknay jelmondata. A szegedi irodalmi avantgarde első hullámát a 20-as évek elején Koroknay támogatása, önzetlensége indította útjára: kiadta József Attila. Berezeli, Hont, Kraszna, Szépkúti. Rózsa Imre, Jávorka Ferenc és mások köteteit. A második hullám megértő támogatója Kraszna: övé a szegedi Prometheus nyomda, nála jelennek meg a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának a kiadványai. Igy lépett a csődbe jutott (1930) Koroknay helyébe és szellemi örökébe Kraszna József. József Attilára emlékezvén, rájuk is tisztelettel gondolunk. APRÖ FERENC