Délmagyarország, 1980. március (70. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-30 / 76. szám

Vasárnap, 1980. március 30 l~~r~rrmi mm m m® E£3SEZK DM Harangjelzős telefon A

kisteleki vasútállomáson keresem Maróti János főpályamestert, hiába. Éppen szabadnapos. Munkatársa kimutat az ablakon: — Ott lakik az Ikerház mellett, — könnyen oda találok. Valaki azt mondta a főpályamesterről, hogy ötvenegy éve dolgozik a vasútnál. Hogyan lehetséges ez, amikor annyi idős? — Ügy, hogy a 299-es őrházban láttam meg a napvilágot, mivel édesapámék ott szolgáltak. Apám pályaőr volt, nagyapám pályamunkás. Beleszülettem, belenőttem a vasútba. A munkakönyvem viszont harminckét évvel ezelőtt adtam le a MÁV-nak, s azóta nem is láttam. — Merre lelhető ez az őrház? — Balástya és Kapitányság között — Beszéljen valamit a gyerekkoráról, az őrházi életről. Valószínűleg visszapereg egy filmszalag, várni kell egy pillanatig, s a nemlétező mozigépész elindítja a tekercset — Édesapám szolgálati helye a konyha volt, de ha jött a vonat, lezárta a sorompót, s ha elment, kinyitotta. Mint minden gyereknek, nekem is élményt jelentett, ha apám mögött állva szalutálhaltam az elrobogó mozdony vezetőjének. Érdekes, bár a mi őrházunknál vonat soha nem állt meg, mégis a mozdonyvezetők mind jó ismerőseink voltak, anélkül, hogy valaha is beszélgettünk volna velük. — Mi volt a dolga egy pályaőrnek? — Nagyon sok munkája volt, bár igaz, hogy aki kitekintett a vonat ablakán, idillinek képzelte el a bakter életét. A töltés tövében tehenek, disznók legelgettek, tyúkok kapirgáltak, s harangütéseket adott le az őrház tetejére szerelt kolomp. A pályaőr állandóan készenlétben állt, éjjel, nappal, hétköznap és ünnepnap, s rendben tartotta az „ostyáját", az 1200 méter hosszú pályaszakaszát A kapcsolatot a harangjelzős telefon jelentette a szomszédos vasútállomásokkal. — Ez az érdekes berendezés hogyan működött? — Igen fontos ez a telefon, pontos jeleket továbbít, melyeket eltéveszteni nem lehet. Aki nem tudta a jeleket, ha akár álmából is zavarták föl, az már szedhette a sátorfáját a vasúttól. A magyar vasutaknál a kiinduló állomás mindig Budapest, így az onnan jövő vonatoknál a kisteleki állomásról háromszor két ütést jelzett a harang, ha Szeged felől vártuk a vonatot, akkor háromszor hármat kongatott. A hangja jól elhallatszott a pályaőr szakaszának a legszélső határáig is. Azért volt erre szükség, mert ha nem jött vonat, akkor a pályaőr kint dolgozott a vasúton. A töltést és a pályát gondozta, szedte a füvet, a párét, a legurult kavicsokat vissza villázta a sínek közé, meghúzta a csavarokat, megzsírozta a hevedereket, ápolta a szerszámokat, a sorompót és ezernyi apró-cseprő munkája akadt egész nap. — A vonatokkal mi dolga akadt? — Mindennap, már reggel jelenteni kellett az állomásnak, hogy történt-e valami rendellenesség, az állomásról pedig bediküdták, hogy délelőtt, majd délután milyen vonatok jönnek, s s éjszaka várható-e szerelvény. Ott állt apám a piros zászlóval és derekán a bádogszelencével, amelyben patronok voltak. Ha valami baj volt, s már másképpen nem lehetett senkit értesíteni, azt kellett a sínre rakni egymástól megfelelő távolságra öt darabot. A mozdonyvezetőnek így módja volt leállítani a sze-. relvényt. A háborús években még egyéb munka is akadt, a vakvágányok területén napraforgót kellett vetnünk, még az akácfa magokat is begyűjtöttük. Persze nekem minden nagyon tetszett, mint általában a gyerekeknek, s már akkor piciny koromban pályamesternek készültem. Nem mozdonyvezetőnek és nem is pályaőrnek, hanem mesternek. Valahogy az munkált bennem, hogy többre vigyem, mint apám. — Hogyan tette meg az első lépéseket a pályamesterség felé? — Az őrháztól messzire kellett gyalogolni az iskoláig. A négy polgárit Kisteleken végeztem, s talán lett volna tehetségem és kedvem a továbbtanuláshoz is, de a viszonyaink ezt nem engedték. Negyvennégyben végeztem, szűkös világ járta akkor, napszámba küldött apám. A vasútnál sorba álltak az életerős férfiak, hogy évente néhány hónapra pályamunkát kapjanak. Én 1947-ben próbálkoztam a pályafönntartásnál, nyárára sikerült is, de állandóra, télire csak a régieket, a családosokat tartották meg, volt elegendő idénymunkás. Rá egy évre újra jelentkeztem, s akkor már véglegesen fölvettek, lehet, hogy annak a fiatal pályamesternek is köszönhetem, aki ugyancsak vasutas famíliából származott. A munkakönyvem akkor vette át a vasút, pontosan 32 éve. — Ekkor még csak pályamunkás lett? — Igen, s mindent kézzel kellett végezni, gépesítésről még hírből se hallottunk. Mivel nagy volt az elhatározásom, munka után be settenkedtem a pályamesteri irodába és ingyen segítettem az irodai munkákban. Azt akartam, hogy minél nagyobb ismeretem erről a területről is, mert tudtam, hogy pályamesteri iskolára, csak azok kerülhetnek, akik mindent ismernek. A fölvételnél két dolgot megköveteltek: nagy gyakorlati tudást és műszaki, valamint irodai ismereteket, s természetesen hosszabb szolgálati időt. De közben behívtak tényleges katonai szolgálatra, ötventől ötvenháromig, s amikor leszereltem igen nagy szerencsémre éppen indult egy pályamesteri iskola, amely másfél éves, bentlakásos műszaki tisztiiskola volt, s ott érettségit kértek. Nekem megelőlegezték a hiányzó négy osztályt és fölvettek. A tanfolyam után pótolhattam, letörlesztettem az előleget a budapesti vasúti technikumban. — Tehát pályamester lett, teljesült a kívánság. — Pályamester lettem az igaz, de nem volt üres beosztás, évekig csak helyettesítettem, ott, ahol a főnök beteg volt, vagy szabadságra ment. Így első pályamesteri szakaszon a Szeged-Rókus állomástól Algyőig terjedt, majd a szegedi nagyállomásra kerültem, s Höszke felé, az országhatárig gondoztuk, javítottuk a pályát, ötvenhétben megüresedett a kisteleki pályamesteri állás, megpályáztam, s mivel idevaló vagyok, nekem adták. Azóta itt vagyok, ennek is már majdnem negyedszázada. — Ügy tudom, főpályamester. — Az vagyok, de ötvenhétben még más szervezés volt a vasútnál. Akkor Kiskunfélegyházától Szegedig öt pályamesteri szakasz volt, majd három lett, később kettő, végül 1975-ben átszervezték a tennivalókat ls, meg a szakaszokat is megszüntették. Most egy kézben van minden. Kiskunfélegyházától a szegedi Rendező-pályaudvar bejárati váltójáig tart az enyém. Én főpályamester vagyok, s nekem segítenek a pályamesterek. — Mi a legfontosabb tennivaló? — Az, hogy a területünkön levő vasúti pálya alkalmas legyen a forgalomra, tehát javítani és karbantartani kell a pályát. Nyolc-tíz kilométeres szakaszokon dolgoznak a csoportok, akiket a felügyelő pályamesterek irányítanak. A gépesítéssel sokat segítenek, de a kisebb hibákat csak kézierővel lehet elhárítani, s ez a jövőben sem lesz másképpen. Amikor a visszaemlékezés filmje pergett, elmondta Maróti János, hogy gyerekkorában mennyire vágyott egy kis hajtókázásra a síneken. Vágya teljesült, bár a kézihajtású járgány már a múlté, motoros kocsikkal járják végig a rájuk bízott „ostyákat" és így a könnyebb, mert a kézihajtású járgányt nehéz volt széllel szemben sebességre bírni, s a téli jeges, havas síneken gyakran kisiklott és nehéz volt vissza rakni a helyére. De vajon jó ötvenesztendő után, amit a vasút nehéz és érdekes világában eltöltött, s amelyből harminckettőt a munkakönyve is számon tart, újból olyan álmokat dédelgetne-, mint valamikor? — Nehéz erre felelni, — mondja — a mi korosztályunk másképpen élt, az ilyen fajta nem nézte soha az időt, hanem a felelősséget vállalva ragaszkodott a vasúthoz. Én el sem tudtam volna képzelni az életemet akkor, de mo6t sem a vasút nélkül. Maróti János főpályamester fizetése, harminckét évi szolgálati idő után 4500 forint, amihez csekélyke prémium járul. A MÁV szolgálati lakásában lakik feleségével és két gyermekével. A lakást és kertjét ragyogóan kezelik, s gondolván a jövőre, a nyugdíjas évekre, amikor át kell adni a föpályamesteri hivatalt és szolgálati lakást is az utódoknak, saját családi házat építgetnek, lassú tempóban. Nagyfia mezőgazdasági szakközépiskolába jár. Megszakad a Maróti családban a vasutasok ága? „Mert nem lakott a vasút mellett" — mondja az apa, de a lelkében talán fölparázslik olykor a remény, hátha a fiúból is vasutas lesz, vagy lányából, aki most járja az általános iskola hatodik osztályát. GAZDAGH ISTVÁN Simái Mihdl, Schéner Mihály a lovát ugratja Mert érintik kivirágzott kezek, megtáltosodik megintlen a fa. f ényesre gyalult bőre megremeg. Felhőtlen ívben szivárvány-nyaka. — Ágaskodik Schéner Mihály lova. A tavasz kék patkói fénylenek, pattognak a patákra csillagul. Mert ihleti akácillat — tüzet fuvint, ahogy útjára szabadul. Nyerít, ahogy a rétre szabadul; búzavirágok, pipacsok tábláiba. — Táncol, táncol Schéner Mihály lova. Repül mögötte egy miacsuda, egy vörösbor-sujtásos huszárruha, s egy betyáros bajusz, mely nem konyul. Két hajnalcsillag-sarkantyú kigyúl, és minden olyan lesz, mint valaha, és minden olyan lesz, mint még soha. Gyermekké válik a jelen s a múlt, — vágtat velünk Schéner Mihály lova. aki álmokba lovallja magát ujjal annak bíbor fababák ujjai annak nevető babák baba-ujjaira nevet a világ aki álmokba lovallja magát annak ujjai közt báb a világ szégyellik varázsuk gyalázatát fémtestű szörnyek rikoltó banyák aki kezekre bízza önmagát kezekké bontja keze anyagát kezesei lesznek mind a csodák kezeit kézen fogja a világ aki álmokba lovallja magát álmává válik annak a világ világ világává álmai válnak ezüst-szénát kaszál a hold táltos falovának. Meliorisz Béla Idegenben Leverjük széttaposott cipőnkről a sarat kezünket vigyázva tesszük a rossz kilincsre s már csupán a gazda emberségében bízhatunk Hosszú lesz az éjszaka de falnak vetett háttal meghúzódnánk mi a vaskályha mellett is dobnánk a tűzre időnként az odakészített fából Kismesterek Lószerszám és Feri bácsi... avagy — előadói stílusban adhatnám címnek azt is — adalékok az irodalomtörténet megíratlan fejezeteihez. Mert: Börcsök Lajos szíjgyártót bármily igyekezettel próbálom becserkészni, hogy a jeles bőrösmesterség titkaiba beavasson, hetvenen túli kora ellenére fürgén el-elsiklik a számára nem lényeges dolgokat feszegető kérdéseim elől, s mint az „egyszeri gyerek", akinek mindenről „az" jut eszébe, lépten-nyomon mesélőösvényre téved. Tanítómestertől a rendőr alezredes tanítványig, az angol királynő lószerszámától az ilyen-olyan díjat hozó kiállításokig, a szegedi tűzoltótól Feri bácsiig kígyózva tekeredik a mesefolyondár, s miközben ijedten allapítom meg, hosszú percek teltek, s még csupán azt tudom, hogv a szíjgyártó inas elsőként a cérnaszurkozást és a tűbefűzéshez előkészítő spiccelést tanulja meg. észre sem veszem, hogy az idős mester rég „beszurkozott, megspiccelt" és tűbe fűzött csőbe húzott: az történik, amit ő akar. Neki pedig most mesélni van kedve Mint' már említettem a Feri bácsiról. — Bejárt hozzánk a műhelybe, a mesteremhez. Az meg sokszor mondta, hogy szereti az öreg a régiségeket, és hát nemsokára én is megtanultam, mert mindig kérdezősködött régi cserepek, edények, szerszámok után, máskor meg én is láttam nála ilyesmiket. Egyszer csináltam egy bőristrángos lószerszámot. Ügyes gyerek voltam, kisinasként is értettem már úgy a mesterséget, mint akár a segédek, hát jó munkát adtam ki a kezemből. Fogtam akkor ezt a szerszámot,' bekentem, bepiszkoltam, saraltam, poroltam oszt eltettem. Jön ám nemsokára a Feri bácsi, mutatom neki. Nézi, forgatja, tapogatja, leteszi a szivarját, felveszi, nagyot szív rajta, aztán aszondja, van ez már vagy nyolcvan éves. No, adja csak ide, Feri bácsi, mondom, avval elveszem és nekilátok fényesíteni, pucolni. Amikor oszt ragyog, mint a Salamoné, odaviszem. Idenézzen! Nem nyolcvanéves ez. hanem kéthetes. Én csináltam. Hű, az anyád erre, meg arra, te Lajcsi gyerek, rikkantja a Feri bácsi, én meg elszaladtam. De nem komolybul, mert ő is jót nevetett. Attól kezdve szeretett meg engem. Ügyhogy. amikor a városháza leégett, már egyből tudta, melyik inasgyereket keresse. Hát ingem, mert én vettem észre. Ugy bizony! Méghozzá a tűzoltó feje fölött, tetszik érteni? Kijött a torony erkélyére minden órában a tűzoltó szétnézni, hogy ég-e valami a városban. Én meg látom ám, hogy fönt a toronygömbből jön a füst. Felkiabálok neki, bácsi kérem, ég a torony. Leszólt onnan nekem, hogy ég ám az anyád ... mondott az mindenféléket, amiket nem szoktak kiírni az újságban. Csokhogy a torony tényleg leégett! El is terjedt a híre, hogy a kisinas vette észre a tüzet, aztán mire a tűzoltók elhitték, már késő volt. Meg is jelent másnap egy cikk a Szegedi Naplóban. Az volt a címe, hogy Vörös kakas a városháza felett. A Feri bácsi írta — Móra Ferenc. — Hát az Attilát ismerte-e? Mert én azt is. Sokszor eljött hozzánk a munkásdalárdába. Volt egy verse, az volt a címe, hogy „Nem én kiáltok". A föld dübörög... — ezt olvasta nekem a Gárgyán kocsmában. Itt. Alsóvároson. Hogy teszik? Hát... tetszett az énnekem, de mit mondhattam. Vicceltem: Irkász-firkászéhenkórász! Ki gondolta, hogy ekkora híres költő lesz belőle! Mesét csak úgy szeretek hallgatni, hogy elhiszem: így igaz. IGRICZI ZSIGMOND