Délmagyarország, 1980. március (70. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-30 / 76. szám

6 Vasárnap, 1980. március 30. 11 Borral az alkohol ellen? Kecskeméti újdonságok Ha fejétw venné egyszer valaki, hogy ir.iflgírja az üdítő italok haZKi tortélaetét, föltehetően sok keserű tapnsztalatról adhatna számot. Bi2itosan nem hagyná ki Tabi Lásri'ó epés írását sem, amely leveszí a keresztvizet — v emlékezetből mondom. lehet, hö,gy tévedek valamennyit — az ilyen-olyan „ívű" szörpökről, és megrendítő bátorsággal igyekszik: visszahelyezni jogaiba a közönséges málnaszörpöt Régen volt, a bátorságot szó szerint kell értenünk. Akkortájt kezdett hódítani a műanyag az öltözékekben és cipellőkben, ki tudja már, hogyan, hogyan nem, fölütötte a fejét állán ü engedéllyel a mflpancsolás is. Régen volt, azóta régen megbukott az országos pályázattal elkeresztelt Almuska is, jöttek és mentek, más italok is. Nagy harangszóv;»l érkeztek az újak, és csöndesen múltak kl a régiek. R'gy dolog nem változott: mindig hangoztatták; az illetékesek azt a vitathat atliin igazságot, hogy a gyümölcsből készült természetes italok jobban üdítenek, és sokkal többet használnak egészségünknek, mint a vefjyészeti. konyhák főzeteL Pár éÁzvel ezelőtt családostól szomszédoltunk külföldört. A gyerekek hamar fölfedezték a boltokban, az almalevet Sem ebédnél, ssan vacsoránál nem tágítottak mellőle. Több gyerek is itta, és több fölnőtt is arról beszélt, nem értik, mi miért nem tudunk a jó almánkból ilyen jót készíteni. Volt aki tudni vélte, hogy saját almánk levét isszuk, csak ott okosabban dolgozzák, főt mint nálunk. A kereskedelem jót akart egyszer-kétszer engedte itthon is megkóstolnunk a föltehetően magyar gyümölcs külföldi levét. Itthon is ió volt. Arra ls emlékszem, jó termés és gyöngébb piac esetén miként darálták cefrébe jó néhány gazdaságunkban a gyümölcsöt. Célszerűbb fölhasználásra nem fu-. totta. pálinkát főztek belőle. A Szikrai Állami Gazdaság központjában e háromtételes visszaemlékezés közben kóstolhattam a most is új eljárással készült gyümölcsleveket. Könynyű azt dicsérni, amit más nem ízlelhet velem egy időben. Ittam az almából és az otelló szőlőből, valamint őszibarack, kajszibarack, alma és narancs keverékéből készült italokat nem egyedül, de mindnyájunknak ízlett. Hiába is csinálnám a reklámot nekik, itthon nem nagyon kaphatók. Azért érdemelnek figyelmet mert gazdasági észváltás szülöttei, és talán megesik egyszer, hogy a külföldi sikerek után a hazai piacot ls fölfedezi a kereskedelem. Avval a fölismeréssel kezdődött hogy több Citrom- és narancsital kellene a boltokba Rájöttek. olcsóbb lehet, ha csak az alapanyagot hozzuk be, és itthon keverik, itthon palackozzák. Görög cég közvetített kedvező ajánlattal állt elő: a sűrítmény árának a felét gyümölcslevekből fizethetjük. Kedvező az ajánlat, kis üzem épült 1978-ban, hatéves szerződéssel a háta mögött. Fixáras a szerződés, nem veszi figyelembe, hogy időnként följebb csavarodnak a világpiac árai, hiszen annyival emelkedhetne a mi portékánké is. Akármilyen gyümölcslevet azonban nem vesz meg a görög kereskedő, hozta a gyártasi eljárást is. Első évben 450 ezer dollár értékű alma- és szőlőlevet exportálhatott az üzem. Mészáros Győzővel, a gazdaság igazgatóhelyettesével beszélgetve több alapigazságra is rájöttünk. Az alma jó exportcikkünk ugyan a maga valóságában is, de sokszor marad akkor is fölöslegünk, ha jó kuncsaftokat találnak a külkereskedők. Vihetjük hűtőházba, ami befér, de a hűtőház drága, a hűtésnek fűtés az ára, válogatni is kell, mert a romlót ki kell előre szedni belőle, sőt, a betakarításnál is gondos kezekre van szükség, mert az ütődött nem áll el. Rázhatják azonban akár géppel is a gyümölcsöt, ha azonnal úgynevezett velőt készítenek belőle. Ezt a félig kész valamit könnyebb tartósítani, veszteség nincsen. Számokkal nehéz lenne kifejezni az előnyt, de érzékelni könyvül, mert többszőr is előfordul. Az otellónál az a jó, hogy ez a szőlő borként szinte szóba se jöhet, lé gyanánt viszont kitűnő, és valóban üdít Kecskemét másik felén. Mikóstelepen arról hallottunk, hogy hogy a borászok is lépésváltáson törik a fejüket. Egyik gondolatuk: nem lenne szentségtörés, ha egész évben lehetne palackozva mustot kapni. A másik: sokan vannak, akik nem a szesztartalmáért, inkább az ízéért iszszák a bort. (Nem szesztestvérekről van szó természetesen.) Sokan isszák persze szódával, de más a bor, és más a fröccs. Több márkás külföldi bornak is van olyan testvére, amelyik ízre, zamatra pontosan olyan, mint az „eredeti", csak a szesz kevesebb benne. Akármilyen furcsa is a fordulat, megeshet, hogy borral is lehet tenni valamit a túlzott alkoholfogyasztás ellen. Aki csak azért iszik, mert jólesik, de nem életszükséglete, hogy fejbe üsse az ital, egyszeregyszer kérheti a fokban gyöngébbet ls. Hangsúlyozzák a kecskemétiek, az ízből nem engednek, mert a vevő azonnal elpártolna tőlük. Talán nem kell sok idő hozzá, hogy borszabványaink újabb fejezettel bővüljenek. Az aggodalmaskodók megnyugtatására mondták, a csapvíz hiányzik az új receptekből. HORVÁTH DEZSŐ Benke László A vers útja Mikor a leendő vers homályból útra indul, kigombolom ingem nyakát — akasztani való lazít kötelet, magzat fényre törekszik — s nem kiáltozom: tégy emberré szomorúság. Emberré? Szomorúság? Birkák bégetik körül gazdájuk pacsizó kezét, várva s remélve, hogy a kést elhajítja, s rányomja, mint egy könyöradományt, békés pusziját nedves orraikra, mondván: nem vagytok ti még elég kövérek, legeljetek szép, szelíd állatkáim. Akkor én a vers homályában létem aranyporát szóróm szemetekbe, mondván: vakuljatok meg, most én következem. Szabó Lőrinc A földvári mólon Partra döng a tó: nagyítóüveghúsa alatt ingó terméskövek dagadnak-fogynak, ahogy éleik szöge a híg kristályban megtörik, szűkül vagy tágul: a dirib-darab roncsok együtt emelik hátukat, torz teknősbékák, a vízzel, amely szabályosan lüktetve futja el mohos lapjukat, aztán lecsorog a fél vagy negyed ütemkésés konok játékával kontrázgatja saját lélegzetének nyugodt ritmusát Nyíló récék kereszthálózata borzong egymáson át ide-oda, s lent, a napsütötte fenékhomokon, hol halak húznak, lehelletfinom árnyuk együtt fut, s együtt tűnik el * Szabó Lőrinc 80 éve, 1900. március 31-én született. a fénytörés színörvényeivel, mert máris új hullám nő és üveghúsa alatt a torz terméskövek megint dagadnak-fogynak: tizenöt másodperc telt el, s két hullám között, mely jött, s elomlott, most megint csorog a sok kis csurgó, fecseg és locsog, s megint árnyat húz a fenékre a felszín futó recehálózata, — s mindez folyton így ismétli magát, így, e játék, örökléten át, így, e léhaság, s túlél minket is, és túléli ellenségünket is, túl, ez a semmi, ez a tünde kép, túl a királyok, hősök és a nép minden jövőjét: jelentéktelen, mégis másod, rettentő Végtelen! Vidám fiúk A

Vidám fiűk műanyagból préselt, színes köcsögkalapot viseltek munka közben. Ezért is nevezték el őket Vidám fiúknak. Amikor közéjük álltam, én is a fejemre tettem ezt a marhaságot. Persze bámultak bennünket a járókelők, amikor odaérkeztünk a szállítókocsival a fióküzletek elé, s ebben a maskarában kezdtük hordani az áruval teli rekeszeket Pepi éppen akkor sántult le, amikor én kijöttem a sittről. Súlyos testi sértésért ültem le az évemet, s nevelőtiszt ajánlásával kerültem a Delikát-hálózat központi raktárához. A személyzetis elolvasta a levelet, amit zárt borítékban küldtek velem; láttam rajta, hogy nem örül túlságosan jöttömnek, bár megírták neki, hogy odabenn kifogástalanul viselkedtem. — Mindenkinek adni kell egy lehetőséget — mondotta kissé unottan, és tűnődött, hová is helyezzen. — Tudja, senki sem kapkod a magukfajta ember után. — Fürkészett, s mintha az; várta volna, hogy helyeseljek. Ha Pepivel nem történik az a baleset, Krisztus az atyám, hogy nem kerülök abba az elit társaságba. Ráadásul, mint később megtudtam, hasonlítottam is Pepire, aki ugyancsak tagbaszakadt volt és kék szemű. Horgas tárgyalt velem benn a raktárhelyiségben, a mennyezetig érő polcok mellett. — Szóval sitten voltál? — kérdezte barátságosan. — Nem titok — feleltem kissé kényszeredetten. — Bár nem szeretem, ha túl gyakran emlegetik. Horgas legyintett. — Nem lesz téma. — Mosolygott. — Nálunk mindenki egyért, egy mindenkiért. Érted, ugye? Bólintottam, pedig akkor még nem tudtam, hogy mire vonatkozik ez a fennkölt duma. Harmadik társunkat Csomagnak hívták, mert minden kiterjedésében egyformán terebélyesnek tetszett, ö nyomta fejembe azt a bizonyos műanyag köcsögkalapot — Bennünket Vidám fiúknak neveznek — szólt vigyorogva. — Muszáj hordanom? — kérdeztem kissé feszélyezetten. — Ha nálunk akarsz maradni, akkor igen — jelentette ki Horgas, fellebbezhetetlen nyomatékkal. Nem is vitatkoztam vélük. Megpakoltuk delikátitalokkal, fűszercsomagokkal, déligyümölcsökkel a szállítókocsit, majd elindultunk a városba. Alighogy elhagytuk néhány sarokra a raktárt, megálltunk a Duna-parti feljárón, és Horgas intett, hogy másszak ki a vezetőfülkéből. Hátul leemelte a ponyvát, majd három üveg pilsenit vett ki az egyik rekeszből. — Na. igyuk meg az áldomást — mondta hunyorítva. Lehúztuk a sört, az üres üvegeket pedig szépen visszahelyezte a rekeszekbe. Néztem rájuk, mint a hülyékre. — Az üreseket csak úgy viszsza teszed? — Persze. Sőt, a kupakot is. — És ha észreveszik? Horgas vállat vont. — Akkor sem szólnak. Ez jár nekünk! Már az első napon megismerhettem a Vidám fiúk bevált trükkjeit. A boltvezetők valóban szemet hunytak az apró tolvajlások felett, jól tudták, ha reklamálnak, ha a központnak jelentik a hiányt, akkor a szállítókocsi legközelebb később érkezik hozzájuk, a felhalmozódó göngyöleget hetek múlva sem viszik vissza a raktárba. Ügy vélekedhettek, hogy sápot adni kötelességük, s nem tehetnek mást, mir.t hogy a vevőkön igyekezzenek behozni a kárt. Különben Horgas és Csomag villámgyorsan melóztak, zsonglőrügyességgel szaladtak a lépcsőkön a feltornyozott rekeszekkel. Valamennyi szállitóbrigád közül a Vidám fiúk teljesítménye volt a legkiemelkedőbb. Ez is az igazsághoz tartozik. Az örökös sietség, a nagy hajtás sikerük egyik titka volt. Ha valamelyik fiókvezető túlságosan is aprólékosan ellenőrizte a szállítóleveleket, számolgatta a tételeket, a fiúk ott álltak mögötte türelmetlenül, s megjegyzéseket tettek: — Meddig szobrozzunk? Máshol is várják az árut! őszintén szólva az első pillanatokban nem nagyon aggályoskodtam. Gyerekkoromban gyakorta hallottam azt a mondást: nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. Igy hát nyugodtan hajtottam le egy-egy üveg sört, ettem meg néhány hidegkonyhai falatot. Ez még nem tolvajlás — vélekedtem. Kis torkoskodás miatt nem fognak visszaesőnek tekinteni. Egyébként is verekedésért tettek lakat alá, más holmijához eddig soha sem nyúltam. Rossz természetem és hajlamom miatt könnyen belekeveredtem a korcsmai bunyókba, amíg be nem gyűjtöttek. Este, a munka végeztével mi hárman beültünk a Kis Piszkosnak nevezett restibe, ott a vásárcsarnok közelében. Ittuk a sört, miközben Horgas elővette a pénztárcáját, s leszámolt nekem százhúsz forintot — Ez a tiéd — mondta kurtán. Értetlenül bámultam rá. Honnan van ez a pénz? Egész nap együtt melóztunk, nyitva tartottam a szemem, s mégsem jöttem rá, hogyan szereztük ezt a különjövedelmet. Horgas elmagyarázta: — Vannak fiókok, amelyek plusz árut kapnak. Persze, nem ingyen, ezt gondolhatod. Szép kis tészta! Egyik üzletvezető kifizeti azt az árut, amit a másiktól emeltek el. — Nekem nem kell a pénz — mondtam, s visszatoltam a bankjegyeket Horgas elé, aki dühösen ripakodott rám: — Mit marháskodsz? — Én csak helyettesítek nálatok — mentegetőztem. — Tegyétek félre Pepinek, ö úgyis kórházban van. Horgas elmosolyodott. — Látom, rendes fickó vagy. Nyugodj meg, az ő részét is lecsíptük. Egy pillanatig tétováztam. Ha arra hivatkozom, hogy nem akarom újra elvinni a balhét, akkor gyávának neveznek. Aki a sittről jött, ne legyen aggályoskodó, úgysem hiszik el. Néhány nap múlva azonban mégis szakítanom kellett a Vidám fiúkkal. Talán ma is náluk vagyok, ha nem csinálják azt a dolgot azzal az öregasszonnyal. Budán, a Király-lépcsőnél volt egy kis delikátfiókunk, amelyben özvegy Bán Gusztávné dolgozott. akit a régi vevők Csőre néninek szólítottak. Már két éve nyugdíjba szeretett volna menni, csakhogy akkor a kis üzletet be kellett volna zárni, mivel a vállalat nem tudott utánpótlásról gondoskodni. Már nehezen mozgott szegény a pult mellett a fájós dereka miatt, s bizony már a látása sem volt tökéletes. Már átszámolta a beérkezett árut, s éppen búcsúzni készültünk tőle, amikor újra rakosgatni kezdte a konyakosüvegeket. — Egy hiányzik — mondta tétován, és Horgasra nézett, aki dühösen felelte: — Hányszor tetszik átszámolni? Az előbb minden hiánytalanul megvolt. Csőre néni ajka lebiggyedt, majd tekintete felém tévedt, s révetegen mondta: — Gyerekek, a kétszáz forint nekem nagyon nagy pénz... S engem bámult azzal a sírással küszködő szemével. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni ezt a könyörgő tekintetet. Védtelensége és tehetetlensége teljesen kiborított. Ha akkor veszekszik, kiabál velünk, akkor talán nem rohanok ki az utcára, ki a szállítókocsihoz, és nem hozom be az üveg konyakot. — Tessék, Csőre néni. Biztosan tévedés történt Horgas és Csomag szó nélkül kifordultak az üzletből. Azt hittem, hogy kinn az utcán elkezdik a balhét. De nem szóltak egy szót sem. A következő üzletben észre is vették, hogy szokatlanul hallgatagok vagyunk, mert évődni kezdtek velünk: — Mi van, Vidám fiúk? Csendes nap van? Rosszkedvű morgás volt rá a felelet A munka után azonban Csomag azt mondta: — Add csak vissza a kalapot. Neked erre már nincs szükséged. — Tudom — feleltem komoran. — Én is így gondoltam. összeszedtem a holmimat az öltözőszekrényből, s indultam kifelé, amikor Horgas utánam szólt: — Ha nem akarod, hogy eláztassunk, találj ki valamit! Igyekeztem könnyedre venni a figurát — Majd azt mondom, hogy nem nekem való ez a nagy hajtás. Ez megfelel? Csomag bólintott. — Ez a precíz megállapítás, öregem. A személyzetis azonban cseppet sem csodálkozott, amikor a munkakönyvemet kértem. Még az indokot sem kérdezte tőlem. — így van ez magukkal — mondta leplezetlen undorral. — Néhány napig igyekeznek, de aztán mégsem tudnak beilleszkedni a rendes emberek társadalmába. ., , Ez volt az a pillanat, amikor torkon szerettem volna ragadni, s addig rázni, amíg lélek van benne. Látta is rajtam, mire gondolhatok, mert kissé az íróasztala mögé húzódott. így néztünk egymással farkasszemet. Aztán eszembejutott a nevelőtiszt intelme, és elkezdtem hangosan számolni: — Egy... kettő... Mire a hármat mondtam, már az ajtónál voltam, és úgy intettem búcsút a csodálkozó tisztviselőnek, mint aki e néhány nap nlatt maga is Vidám fiú volt a Delikát-hálózatnál. KATKÖ ISTVÁN