Délmagyarország, 1980. március (70. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-23 / 70. szám

29 Vasárnap, 1980. március 23. Szülémhez REISZ ANTAL RAJZA Dilemma utazom... S

zülémhez utazom a faluba. Önmagamtól önmagamhoz érek, ez a legtisztább boldogtiág, meg a legnagyobb km. Zötykölődök a buszon, és szeretném megtalálni azt a házat, ahol megszülettem, az árendás hajlékot a falu szélén? Szeretnék a Porcsiny utcán végigszaladni, nő-e még a fű. megvan-e még a nagyanyám háza, s a taknyos kölykök boldogabbak-e, mint én voltam valaha? Hagyom magamat az emlékeknek, a múltam mindig erőt adott, kisegített sorsfordulóimon. Szülém ráncos, sárga arcát Látom, puffadt hasát, vérrögös lábát. tudom, hogy vár. nincs már nyugodalma, szaladgál a kapuhoz és vissza, kitekint a Zádor utcára, jövök-e már? Anyám, mindig meséltél. Gyalogoltál más földjein, kapálni vittél, markot szedni. Földutakon csaptuk a port, kiszikkadt a torkunk, és nem jutott levegő. A gereblyézett tarlókon szedegettünk, kalászt kalászhoz gyűjtöttünk. Hátadra kötöztük - kenyérnekvalónkat, hajlott gerincedre. A torzs véresre sebezte talpunkát. Másztunk a Porcsiny utcába, lúdtalpasan cipeltük az eletünket. Csaltál, hazudtál: nem kell, nem szereted, nélkülözheted. Az emlékeidet is felparcelláztad. Elhitetted velem, hogy eljön a mesebeli vonat, és az ígéretek földjére repít. Kopár udvarunkon fű sem virított, fényes nyelű nyárfákat, görbe akácokat termett a táj. Lovas szekerünkön Szent-Istvánkor fürdőbe kocsizhattunk, urizáltunk a forró vízben, kimosta csontjainkból a reumát, isiászt, öröklődött és szerzett bajunkat. Az egynapi boldogságban lubickoltunk, s nem gondoltunk a kenyérrel. Pihentünk. Néked az volt a gyógyítás, a tlszaörsi meleg medence. A hűvös és olcsó kiskocsmában a hideg szódavíz. Egy nyár, egy fürdés. Amikor elváltatok, és a nádas. Öreg házba költöztünk hárman, meg vidám lehettél, jól és szerencsével forgolódtál az üzletelések között, jutott méz, hús, kenyér az asztalunkra, nótaszós névnapokat csináltál, néha rám is jutott a szeretetedből. Azt hajtogattad: — Értetek dolgozok, kisfiam —, el is hitted, de inkább dacból, kivagyiságból mutogattad, megállsz a magad Iában, apám volt a rossz, a hibás, • reszeges, de mi ő neked, mikor minden ujjadra jut térti, meg legeny embert, is kaphatsz. Elvittel engem a piacokra, hajtottad a biciklit, a csomagtartóra tyúkketrecet kötöztél, s belebújtam az úton. Örömmel utaztam a tyúkok között, ügyetlenül tébláboltam az üzleteléseknél, de a szemed előtt voltam. vigyáztam az árura, még hasznomat is vetted, csak a magányomat nem ismerted fel sohasem, pedig magamon hordoztam. akkor készült az a kiskutyás fénykép, mintha ott alltam volna a tyúkketrecek es tojashalmok mögött, mások hanyan megkerdezték: — Bözsikém. miért szomorú ez a gyerek? Mindig, .ilyen? — Biztosan nem aludta ki magát — fordultál gyorsan az üzlet után. — Gyere csak, kicsikém — mondták nekem —, hadd csókoljalak meg! Szégyenlősen elfordultam, pircaodot: a ké^em. összeszorítottam a saimat, és a fényképest mester kutyajara gondoltam meleg testére apro, fényes szó. rere, piros, hosszú nyelvére, •mivel vegigoyalta a kézeme*. arcomat, de nem haragudtam érte. — Kapsz tőlem valamit — hallottam az ajánlatot. — Én csak tíz fillérért csókolózom — szóltam konokul, s nem mozdultam. — Adok azt is — hallottam a bugyborékoló nevetést, láttam a zsebbe nyúló kezét, közelebb léptem. — Belőled lesz valaki, ha már most pénzért csókolózol. — Kutyát veszek érte. üsszecsókolóztam a Pajtás kutyám árát. Komáim is akadtak. A nagy udvaron, az elvadult, elgazosodott kertben jókat játszottunk, aztán a szomszéd házból, a postástól elloptunk néhány angóra nyulat. Honnan indultam, s hova térek most vissza? Ki vár rám? A busz beér a faluba. Még meg sem áll, látom, hogy a nagytemplomot javítják, orromban érzem a . kemény,, poros levegőt, esteledik s a Főtéren áll Imike elegánsan az új öltönyében igyekszik a buszhoz, mellette Gyurka öcsém. A fiam kimagaslik innen. Elveszi a táskámat, s már indulunk az öreg házba. Gyurka egy láda sört tol. Tudom, hogy névnapja van. Megyünk a Zádor utcában. Ismerős minden, de nem dobog hevesebben a szivem. Elérünk a Selyem-kúthoz. A sarkon Krisztiánba és a feleségembe ütközünk. Jönnek elébem, már órák óta úton vannak, de a kölcsönkért biciklin Krisztián egyáltalán nem halad. Egyből a nyakamba ugrik, csókolgat; — Édes apucikám, de jó, hogy jöttél! Ügy vártalak! — Jól vagy? — kérdem és nézem az arcát, amin fogott a nap, s azonnal látom az orrán, hogy taknyos volt. — Szeretnék már hazamenni — hallom, s arra gondolok, fáradt, fürödni akar. tévé-macit nézni. — Megyünk — bólintok. — Haza akarok menni, a városba ! — Ne félj, hazamegyünk! — Egyet alszunk és indulunk? — Annyira akarod? — lepődök meg, de mar hajlok is a kívánságára —, rni ütött, beled. Krisztián? — Várnak mái" a jatekarm, a lakásom. Nem teszem le az ölemböl, kedves vagyok most neki. Haladunk lassan az öreg házhoz. Közben a gyerek csókolja kezemet. arcomat; — édes apucíkáfn — hajtogatja. Szemben velünjc a földes oldalon düledezik, repedezik, rommá lett egy ha-. A telesegem is odapillant Hangot;, gangos haz volt ez a fiatalságunk idejen. Módos emberek lakták, s egv időben szerettem átjárni, két gyönyörű lovuk volt, azokat hajtani szenzáció. És ott jóllakhattam. A kövér asszony krémest sütött, máig emlékszem az ízére, erős. sárga színű, de szétfolyó krémmel töltötte, úgy faltain, nu-g a szemem is könny-be lábadt. Ka adásul annyi szódat ihattam, amennyit akartam. \kkor mar rosszul ment nekünk. megöltek az adóval, beszelgáltatasaal! Most >-cm van a múltam helj-en. Szülém kint vár a kiskapuban. Topog és mosolyra görbül a szája, amikor megcsókolom, tudom jól, legszívesebben elsírná magát, a hangja elárulja, mély és távoli. Feltámad bennem a kisfiú, aki mégis lehettem, megreszketek legbelül, s hiába örülök a viszontlátásnak, felburjánzik a szomorúságom, arra gondolok; már nem lehet olyan sok találkozásunk. Észreveszem azonnal anyám arcán, hogy sokat változott, nincs már meg a felpuffadt hasa, a szája szaga i6 más; csak nem beteg, rémüldözök, csak nem ..., de nevetve előrántom a szokásos kérdést; — hogy van. Bözsikém? — Hogy lehetnék? Jól — dörzsöli össze a kezét, s arra fion'dololc, micsoda színészek vagyunk, mást mondunk és ' mást' gondolunk —, végre hazajöttél és itthon a családod. A kisfiad az elébb igazított el; együtt indultunk elébed, azt kiabálta; te disznó, nem is erre van az állomás. én édes , apucikám elébe akarok menni! Belépek a kiskapun. Az öreg ház olyan, mint régen. A kert rendben. Gyurka öcsém felásta. A házban belül tisztaság. A nagyszobát Gyurkáék lakják, a két kisfiúkkal. Még nem láttam eddig őket. Gyuszkó már szalad, szőke, erős, Zoli meg pólyás. Pötyi, a Gyurka felesége sovány, tiszta kis asszony. Teszvesz. ahogy mondja; — jó, hogy jöttél, anyuka már dél óta nem bír a talpán maradni, kiállt a kapuba, s ki-bejárt idegességében, a Főtérre is felment délután. de fázott és hazaszaladt egy kabátért. Belülről szépen rendbehozva a szoba. Üj, fényes bútorok, tapéta a falon, a padlón, örülök, ahogy nézem. Amikor lakatosként dolgoztam a faluban, a' legszűkösebb években, itt fogtam. ebben a szobában Gyurkát a karomban, magas láza volt és a szobánk kriptára hasonlított. Gyorsan elhessentem ezt az emléket! A konyhában megterítve. Ízlésesen. szépen, itt most ünnepelünk. Krisztián balhézik, nem marad tovább, megy ki az udvarra játszani. Anyám megmutatja a ház kisebbik végét, azt neki rendezték be. A régi és új bútorok keveréke, televízió és tisztára takarítva, kimeszelve. Gyurka az anyakocáival dicsekszik, három hatalmas jószág, s a mellettük levő ólban malacok motoznak. — Gazdulni akarsz? — kérdem. — Nem elég a gyári kereset? — Megszedem magamat, építkezni is kell. Forgatom a pénzt — válaszolja. Imike, a nagyfiam a karóráját nézi minduntalan; — jönni kellene már a többieknek, késnek! — Lehet, hogy el se jönnek — mondja Gyurka. — Miért? — nézek rá. — Ügy \ olt, hogy az egész nagy csalad összejön. — Azt sohase lehet itt tudni, hogy ki és miért haragszik. — Valóban? Nem hihetem — ' motyogom és a kapura nezek. ahol már feltűnnek az érkező rokonaim. SZ. LUKACS IMRE X SvV — Hukk... — hangzott meglehetősen kategorikusan a kopasz, kis emberke csuklása, amint belebonyolódva a vendéglői asztalok számára áttekinthetetlenné vált, kaotikus labirintusába. a kijárat felé támolyogva, elveszített egyensúlya után kapkodva éppen az én asztalom sarkát ragadta meg, mentő szalmaszálként ebben a megbolydult, támolygó, isten tudja miért zűrzavaros, összemosódó világban. — Hukk..: — jelentette ki ismét, most már valami rezignált visszafogottsággal, miközben keményen megmarkolta asztalom sarkát, mint. egy haja és stabilitása vesztett Arkhimédész, aki végre megtalálta azt a kvázi-fix pontot, amely ha nem is a világ kimozdításához — mozog az úgy is! —. hanem legalábbis relatív stabillá tételéhez olyannyira szükséges. Vizenyős-kék szemeit szelíden rámvetette, miközben s nagyon is esendő emberek mentegetőző mosolyával igyekezett egyensúlyba hozni a táncba kezdő ásványvizes üveget. mindaddig, míg cigarettám parazsába nem kapva, kezét nem volt kénytelen egy halk. szerény nyüszítés kíséretében elrántani. Percekbe telt, mire ismét valahogyan sikerült biztonsan megállnia a lábán, s még mindig görcsösen fogva az asztal sarkát kibökte az első mondatot: — Elnézést. .. Közben kettőt tekert nyakán, jobb mutatóujjával tágított egyet amúgyis kigombolt ingén, mintha fuldokolna, az tan megráz I. a a tejet: — Szóval — elnézést... Most nyilván azt hiszi... hiii... — nyelt le egy föltörő csuklást —, hogy egy echte alkoholista kapaszkodott magába Mi? Pedig én családapa vagyok. uram! Látja, most is sietek haza — bökött fél hatot mutató órájára. — Mert ugye régen, tíz éve, amikor még legény voltam... — legyintett, lemondóan, s a mozdulat hevétől egy negyed piruettet lejtve könnyedén lerogyott az egyik székre. — Hát igen, akkor, nem mondom, még ... Szóval, akkor törzshelyem is akadt egy-kettő. Aztán megnősültem, lakás kellett, kocsi kellett... Szóval, józan életet éltem én kérem. Naponta autóval jártam munkába, meg a családért, mikor is ihattam volna? .. — És most nincs autója? — kerülgetem cigarettámmal a hamutál körül révetegen tapogatózó kezét. — Már hogy ne lenne. Most sem iszom én kérem, csak hetente egyszer. Ez a takarékossági napom I — Takarékossági?! — Az hát. Annyit mondják, drágul meg kevés az olaj... Hát fél éve keddenként busszal megyek munkába ... — És megtakarít valamit? — Hogyne. Havonta vagy nyolc liter benzint az államnak — És magának? — Egy ötszázast! — és csodálkozó tekintetemet látva még rá biccent — Ennyivel költök azóta többet havonta ... Aztán elrugaszkodik az asztaltól, indulni készül. Ettől isméi vad vitustáncba kezd az ásványvizes üveg. amit alig tudok megmentetni. Már eLmenóben van, kopasz feje billegve távolodik az asztaltól, amikor utána kiálthatok: — És megéri? Imbolyogva fordul vissza, okitón emelve mutatóujját, amitől ismét elveszti egyensúlyát és megbillenve, rémülten elkap egy széket. Aztán összeszedi magát: — Nézze. Én lemondok havonta nyolc liter benzinről az állam javára. Aztán hozzájárulok ahhoz havi negyven kisfröccs révén, hogy megintcsak az állam fizethesse a magasabb, nyugdijakat. Hát lehet annyira önző kutya az ember, hogy ne törődjön a közösséggel ennyit se? Azzal újra elrugaszkodik s két lépés után, nagy nehezen hátrafordulva még v.-aaazz. c_: — Csak a feleségem ne ler.r.e olyan értetlen, önző. rút kispolgár Mert. tudja, eppen rnoe* töröm a fejem, hogi nvolc heIvett tizenhat liter benz.nt takarítsak meg az államnak es havi negyven helyett nyolcvan kisfiöccsel támogassam a nyugdijasokat... De a feleségem az is tennek se akar belemenni, hogi a pénteket is autómentes nappnyilvánítsam. Hát lehet eg-ilven önző kispolgárral élni, uram? Egv fedél' alatt! Sajnálja azt a vacak másik ötszázast! — szakad ki belőle sírósan az utolsó fölkiáltás, amint sűrű tár torsa sok közepette megindul a gomolygó füstben homályba vesző kjiárat felé.. SZAVAT ISTVÁN Katona Judit Tavaszváró Fak szíve alatt, mint a magzat apro öklök verik az elet izmoe hasfalát, mióta a nappalok világoskekek. Szelek sikálnak égi deszkát csillagtényérok reze fényük. Apám és anyám ülnek ott, a színt s az ízt a földre mérik. A parkból szél füttyent, a fény padokon alszik, pedig reszket. Apró öregek ülnek itt társak nélkül, kit eltemettek A napravárök ülnek itt, járni tanulók s alig járok, Már nyújtózkodnak bőrömön • láztól harmatos verviragok. t