Délmagyarország, 1980. január (70. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-27 / 22. szám

6 MAGAZIN Vasárnap, 1980. január 27. Tiszatáj '79 Milyen volt a tavalyi Tiszatáj? A meghívottakat véleményeserére, vitára ösztönözte a Kulturális Minisztérium irodalmi, sajtó- és tájékoztatási főosztályának értékelése. Lényegét az alábbiakban úgy foglalhatjuk össze, hogy a hoazászólá sokban elhangzott legfontosabb észrevételekkel hosszabbltjuk meg. I

nduláskor a Tiszatájon kívül egyetlen hazai folyóirat sem vállalta olyan következetesen a közép-kelet-európai hídszerepet, egyikük sem tudatosította annyira azt a — ma már közhelynek tűnő — tételt, miszerint a nyelvi közeg és a nemzeti kultúra folytonossága minden irodalom lényegi meghatározója. Fiatal költők, írók sereges jelentkezése, közlése és méltatása másutt — ugyancsak ritkaságszámba ment akkoriban. De nem csupán az induló új tehetségek számára volt bátorító kibontakozási terep a Tiszatáj: vonzáskörébe kerültek mindazok, akik hitet tettek (és tesznek) magyarság és európaiság; szocialista nemzetköziség és korszerű hazafiság egymásba fonódé, egymást kölcsönösen és nélkülözhetetlenül feltételező ügye mellett így lett „belső munkatárs" — a szó tiszteletbeli értelmében — Illyés Gyula, Nagy László, CsoóH Sándor, Kányádi Sándor, Agh István, Szécsl Margit, Kise Ferenc, Czine Mihály. Ugyanakkor a Tiszatáj mindig is nyitott volt az új esztétikai áramlatok előtt — ezt bizonyítja Tandorí Dezső, Petri György, vagy legújabban éppen Tóth Erzsébet, Szikszay György, Benkő Attila, Osztójkán Béla szerepeltetése (hogy csak olyan költőket említsünk, akiknek saját hangjuk, s szinté egyszemélyes „irányzatuk" van). Első közelítésre furcsa megállapításnak tűnhet, hogy például a januári számban, a kubai forradalom győzelmére való emlékezésnek és tiszteletadásnak is van közvetlen helyi jellege, Szegedhez kötődő vonatkozása: a József Attila Tudományegyetemen működő dél-amerikai tanszék a távoli földrész történelmével, kultúrájával, mai életének alakulásával foglalkozik, s így nem tekinthető pusztán évfordulós gesztusnak egy szegedi folyóiratban a kubai költök ilyen mértékű, hangsúlyos bemutatása sem. Nem kapcsolható közvetlen aktualitáshoz a decemberi szám Híd rovatának versanyaga mai észt költőnők tollából. Azt, hogy éppen asszonyköltőkre esett a választás, az észt líra huszadik századi egész története indokolja — erről az előszó tájékoztat szakavatottan és mértéktartóan. Nehezebb megfogalmazni, mint számról számra tapasztalni ée áterezni, hogy a hazai szerzőgárda megválasztása esetenként és az évek atlagában milyen alapon történik. Altalánosságban talán azt mondhatnók, hogy az alapvető közösséget inkább a közölt írók emberi szándékaiban és magatartásában, mintsem az egyes versek, novellák esztétikai, s különösen nem stílusbeli egységében vagy hasonlóságában fedezhetjük fel. A láp alapvető jellegét az erős vers- és a kritikai rovat adja meg. Itt kell hangsúlyozni, menyire fontos és üdvös, ha egy folyóiratnak sajátnak mondható, évek óta rendszeresen foglalkoztatott kritikusi gárdája van. Vekerdi László, Görömbei András, Grezsa Ferenc, Vasy Géza, Kulcsár Szabó Ernő, Alföldy Jenő, Csűrös Miklós, Kiss Ferenc, Márkus Béla írásai — a versrovat gondos megválogatása mellett — képesek alapveíoen meghatározni egy-egy szám arculatát. Sokatmondó adat, hogy a Tiszatáj tavaly 99 könyvről közölt bírálatot, s ennek a fele szépirodalmi mű volt, a fennmaradó rész többsége pedig irodalom- és történettudományi tárgyú. Ennél ls többet jelent azonban, hogy ezek átlagszínvonala megfelelő, jó, s nem kevés kritika emlékezetesen átgondolt, alaposan megírt. A Tiszatuj szerencsésen ápolja az esszé műfajét (Illyés, Csoóri, Tandori, Pintér Lajos írásai). A műterem-látogatások beszélgetései is színvonalasak, néha kiváló írók vállalkoznak a riporteri szerepre, s például Németh József, Zoltánfy István, Segesdi György — s még folytathatnánk a névsort — bemutatásának helyi jellege és aktualitása is van. Különösen a Segesdi-interjúnak és a szerző munkái reprodukciós bemutatásának időzítése volt kitűnő: a szegedi árvízi emlékmű pályadíjnyertes alkotóját abban a márciusi számban ismerhetjük meg, amelyben külön tömböt szenteltek a szegedi nagyárviz századik évfordulójának (Tóth Béla, Sz. Simon István és Horváth Dezső írásai). A versrovat erőssége a szerzőgárda rugalmas, ugyanakkor mégis karakteres megválasztásában rejlik. E költök gyakran publikálnak más fórumokon ls, mégis a legtöbbször megokoltnak érezzük, hogy miért éppen ezeket a' verseket küldik a Tiszatájnak a szerzők, illetve miért éppen ezeket választják ki a szerkesztők. Stiláris törekvések egységéről nem beszélhetünk a költők kiválasztásában sem. Tandori Dezső és Csoóri Sándor, Orbán Ottó és Döbrentei Kornél, Marsall László és Farkas Árpád nem vallanak közös ars poeticát Az értékek ielkarolása, bemutatása azonban mégsem vezet eklekticizmushoz. Amennyire nincs favorizált stílusirányzat a lapban — annyira nincsen favorizált költőnemzedék wa' jé\ f r > f A prózarovat viszonylagos gyengesége — országos betegség. Mocsár Gábor, Esterházy Péter, Kurucz Gyula, Bor Ambrus egy-egy fontos novellája mellett igazán emlékezetesek ebben az évben a már nem élő Féja Géza, Németh László, Sarkadl Imre, Tamási Aron töredékei, kiadatlan írásai voltak. A szerkesztőség tehát ügyesen, ugyanakkor missziót is betöltve igyekszik eltakarni a prózarovat viszonylagos gyengeségét közelmúltban elhunyt íróink műveinek közlésével. Mindez nem pótolhatja azonban az élő — és főleg, a fiatalabb — tehetségek jelentkezését felkutatását Az irodalomtörténeti tanulmányok Déry Tiborról, Kodolányi Jánosról, Radnóti Miklósról, Németh Lászlóról, Veres Péterről szólnak. Hasznosak, olvasmányosak és tartalmasak voltak az interjúk is, amelyeket a szerkesztőség általában a szépirodalmi tömbben közölt — Jogosan. A Sütő Andrással, Domokos Pál Péterrel és az Illyés Gyulával folytatott beszélgetések különösen színvonalasak és izgalmasak voltak, hiszen a megszólaltatott írók — művek és műfajok, népköltészeti gyűjtések ürügyén, nem csupán az irodalom kérdéseiről, hanem népünk életének feledésbe merülő eseményeiről, történelmi fordulatokról és mai sorskérdésekről is mély személyes étéltséggel nyilatkoztak. Erősödött 1978 óta a Művészet rovat — a közölt cikkek száma és minőségi javulása is igazolja. A szegedi színház valamennyi ősbemutatójáról kritikát közölt a Tiszatáj, s a legfontosabb szabadtéri produkciókat is értékelte. összességében a folyóirat 1979. éves mérlegét pozitívnak mondhatjuk. A Tisza partjairól ellátni a tágabb hazába, Európába, a világba, s a szegedi szerkesztésű folyóirat hangja ugyancsak meszszire. határokon túlra is elhat. Szerzőjének lenni, megjelenni a lapjain, 1979-ben is tisztességet, rangot jelentett Eddig a minisztériumi értékelés, mely a maga nemében nem új keletű, hasznos vállalkozása az irodalmi főosztálynak. A vitában részint egyik-másik passzusát ragozták tovább, ugyanakkor elhangzott jó néhány hasznos észrevétel, ötlet, javaslat is. A megyei lapkiadó vállalat igazgatója, Kovács, László, a februári árváit tozás hatását elemezte, ami érzékenyen érintette a terjesztést, főleg az árustielyeken vásároltak kevesebbet a Tiszatájból. A lap átlagos példányszáma a 4 ezer fölöttiről 3650-re esett vissza, viszont az előfizetők száma emelkedett. Biró Zoltán, a minisztérium főosztályvezetője annyiban egészítette ki a beszámolót, hogy a Tiszatáj az irodalmi irányzatok „népfrontelvét" érvényesítve is Önálló arculatot viselt, s tudott nyitott maradni. Az író, Mocsár Gábor irodalmi tudatunk megvilágosodásénak nagy eredményét méltatta abban, hogy míg korábban azon kellett vitatkozni, Kányádi Sándor magyar költó-e, napjainkra a Tiszatáj evidenciaként tudatosítja ezt. Elgondolkodtató viszont, hogy sok könyvtár mondta le a folyóirat előfizetését, vagy legalábbis kevesebb példányt rendelt belőle, ö is, mások is hangoztatták, többet tehetne a lap a fiatalok fölfedezéséért, anyagaik gondozásáért A tavalyi értékeléskor elhangzott bírálatok zöme nem talált süket fülekre, megszívlelték azokat — summázta Szabó G. László, a megyei tanács elnökhelyettese —, különösen a Műterem-látogatás sorozat váltotta be a hozzá fűzött reményeket Biztatott a helyi jelleg erősítésére, hogy a Tiszatáj még erőteljesebb összekötő legyen az e tájon élő és alkotó, különböző területeken dolgozó művészek között Maga is, mások is hiányolták a jó értelemben vett szellemi izgalmat kavaró vitákat és hangot adott annak a véleményének, hogy a cikkek egyikének-máslkának túlzottan magas szakmai mércéje árthat az olvasmányosságnak. Bányainé dr. Birkás Mária, a városi tanács elnökhelyettese azon tűnődött mitől nem Jut el igazán az Itt termő irodalom, művészet, ahhoz az értelmiséghez, mely Szegeden lényegesen nagyobb számban él, mint másutt vidéken. Hogy a gazdasági nehézségek először a kultúra pénzének lefaragásánál jelentkeznek, égető gondja a tanácsi dolgozóknak is. Miként lehetne elejét venni a termelőüzemek szemléletében? Annug József, a Tiszatáj főszerkesztő-helyettese vitát Ígért a lapban. Hamarosan tanulmányt közölnek a társadalomtudományi kutatómunka decentralizólásáróL s ettől remélnek szellemi izgalmat kavarni, hozzászólásokat. A színházzal Herceg Árpád József Attila már nagyon-nagyon zuhogott a múlt szemét verte csak verte a történelem s úgy tűnt valamit végképp megtanult kire rábízatott a test az árvaság hogy őrizné meg mint bárki másét elherdálta egyetlen biztos tulajdonát Weöres Sándor Lég Az égből függ a táj, mint óriás parittya, a szűk látóhatár koronává szorítja. Dombok hulláma! felhőkre válaszolnak, patak csillámai a menny felé nyomulnak. S a fent és lent kőzött csóvái a szeleknek sugárba öltözött levegőt libegtetnek. Zelk Zoltán Idegen vánkoson Idegen vánkoson idegen álmokkal vitázva — úszik a fehér kórházi vasagy. vetül a budai tetőkre árnya. Hallom, egy utcára dobott kölyökkutya vinnyog a sárban, magamhoz intem, nyúlok ls érte —; lábamnál kuporog a hála. Aludjunk loncsos szívű kiskutyám, tegyük el magunk éjszakára, jön úgyis majd a reggel, s visszaránt a lakhatatlan valóságba! A kudarc dicsérete nem tódnak zöldágra vergődni, „szeretnék, de nem hagyja magát", a hamarosan elapadó Műterem-látogatás sorozatot viszont a Színészarcok közelről sorozat váltja majd föl, ahol a Szegedről elszármazottakról és az itt alkotó jelentősebb egyéniségekről rajzolnak portrét. Dr. Tamasi Mihály, a Csongrád megyei Hírlap főszerkesztője a napilap és a folyóirat együttműködésének eddig kiaknázatlan lehetőségeiről, és arról szólt, hogy a kapcsolatokat csak szigorúan elvi alapon tudja elképzelni. A Délmagyarország és a folyóirat viszonyát taglaló Sz. Simon István, lapunk főszerkesztő-helyettese szólt a folyóirat Irodalomszervezői tevékenységének hézagairól is, a még mindig köreinkben élő, ám publikációhoz alig, vagy egyáltalán nem jutó alkotókról. Dr. Vörös László, a Tiszatáj főszerkesztője elmondta, az egyetemi alkotókor ígéretes tehetségű fiataljait mindenképp szeretnék bekapcsolni a szerkesztőség munkájába, ám a kispróza vérszegénységére receptet maga sem tud a műfaj, egyszerűen hiánycikk, a nagyprózára pedig nem rendezkedhetnek be. Dr. Sebe János, a megyei pártbizottság osztályvezetője méltatta a lap következetességét, mellyel hármas koncepciójának (az összmagyar irodalomból válogatásnak, a nemzetközi kitekintésnek és a helyi erők szerepeltetésének) ideológiai hibáktól mentesen, színvonalasan felel meg. Igen nehé* otthon lenni a határainkon túli magyar és nem magyar irodalomban — hangoztatta —, a lapnak ezt a profilját ma már senki sem vitatja. M. L T

öbb a kudarc a tudomány történetében, mint a siker. S az ember egy pillanatra elkeseredik, ha arra gondol, hogy hány meg hány semmibe hullott álom, hány, meg hány derékbatőrt szándék, hiábavaló erőfeszítés előzte meg és követte az emberi elme pillanatait. Ügy hevernek a félresikerült, elvetélt gondolatok és gondolatrendszerek a nehezen kitaposott út mentén, mtnt tört tengelyű szekerek, felrobbant kazánok, szárnyaszegett repülőgépek. Látszólag hiábavaló erőfeszítések jelei ezek, a száz és ezer éveken át tartó töprengések és viták eredményeinél sokkalta nagyobb tömegű eredménytelenségek. De csakugyan hiábavalók voltak ezek az erőfeszítések? A kudarcok csakugyan elkerülhetetlenek? S feleslegesek-e? A munkán és társas együttélésünkön kívül, sőt azt megelőzve; legnagyobb tanítómesterünk a természet. S a természet nem bővelkedik-e kudarcokban? Zsákutcák, meghiúsult kísérletek tömege kellett ahhoz, hogy a törzsfejlődés csúcsán megjelenjék az ember. Szükséges zsákutcák, szükséges meghiúsult kísérletek voltak ezek, s újra és újra csodáljuk a természet törvényeinek bonyolult szabályait, amelyek szükségképpen hatottak úgy, ahogyan hatottak. Es ugyanilyen elismerő csodálkozással nézzük emberi őseink legelső, primitív szerszámait, a talán még abban az időben is félresikerültnek számított csálé cseréptálat, az otromba marokkövet, a durva kőbaltát. S szinte áhítattal nézzük még azokat a rajzolatokat, állatábrázolásokat is, amelyek pedig az akkori idők közepes vagy csekély tehetségű „művészeitől" származtak, mert hiszen ismerünk náluk Jobbakat, szebbeket, a zsenialitás megnyilvánulásának lenyűgözőbb példáit is. Csak a régi gondolatokat mosolyogjuk le, csak a régi eszméket kicsinyéljük le, mint felnőtt a gügyögő gyermeki szót Persze, nincsen könnyebb, nincsen egyszerűbb, mint a modern filozófta, a korszerű világnézet birtokában gúnyosan mosolyogva félresöpörni Platónt, Spinozát, Schopenhauert, Kantot, Owent, Dühringet, Toynbeet, Sartre-t — mit akarnak ezek a jámbor tévelygők, mit tudnak ezek nekem mondani? A révbejutottak gőgje csendül meg az ilyen véleményekben, azoké a révbejutottaké, akik valószínűleg egyetlen aort sem olvaslak az általuk fitymált gondolkodóktól, csak nevüket ismerik, s tudják róluk, mert megtanulták, hogy tévedtek. Így, sommásan: . tévedtek. S többnyire azok az emberek legyintenek a leghatározottabban a régi gondolkodókra, akiktől egyáltalán nem lehet nagy gondolatokat várni, talán még középszerűeket sem. Olyanok ezek az emberek, mint az arisztokrata fiú, aki öröklött kincseire és címére, címerére büszke — mással nemigen van büszkélkednivalója. Ne legyen félreértés: ne fogadjuk el a megcáfolt, elavult gondolatokat, semmiféle nosztalgia vagy hagyománytisztelet ne tegye konzervatívvá gondolkodásunkat. De ismerjük meg és becsüljük nagy elődeinket, ismerjük meg még a kudarcszámba menő gondolatokat is, mert ezek nélkül sehol 6em volnánk. Ne feledjük el, hogy még a legforradalmibb új gondolatrendszer sem egyetlen emberfeletti ember müve — mert nincsen előzmény nélküli emberi gondolat, mert mindaz, ami ma van, az létét sok korábbi kudarcnak, s néhány korábbi gondolat sikerének köszönheti. Valamivel kevesebb fölényeskedést, s valamivel több szerénységet! Vannak példák ez utóbbira is. Lenin közmondásos szerénysége annyira ismert, hogy erre hivatkozni tnár szinte illetlenség. De hadd hivatkozzam egy másik nagy gondolkodó bölcs alázatára, a háromszáz évvel ezelőtt élt zseniális gondolkozóra, Newtonra, akit már életében az emberi nem díszének neveztek. Emlékezzünk rá, hogyan válaszolt Newton a dicshimnuszokra, a kitüntetésekre, a megbecsülés őszinte belső és látványos külső jeleire? Így: „Azért látszom ilyen nagynak, mert óriások vállán állok." Es az említett óriások gondolatainak legtöbbjét éppen Newton taszította félre, éppen ő minősítette nyilvánvaló kudarcoknak. KEMÉNY DEZSŐ