Délmagyarország, 1979. december (69. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-24 / 301. szám

A csillagokban élni Egy haditudósító karácsonya E

z az omladékos pince most nem hideg. A villany sár. ga fényében villanó, nedves nyirok is olyan, mintha halvány fényű csillámsziporkák incselkednének vele. Derűs hangulatát fokozta, hogy a lopóval megszívott kishordóból szedett kadarka zamatát minden szippantásnál érezte. Üjra megáldotta fáradságos munkáját, mert az őszön nem volt rest, tisztességesen kezelte a bort. Kic6iny termés, egészen kicsiny, a nyárikert szőlőlugasáról való, de jó bor: igazi régi kadarka, megverné a csongrádit is. Alig ért végére ennek az örömnek. eszébe jutott a titkos konnektor, amelyet a múlt hónapban hozott le a villanyóráról Gimesi, a váltótárs, aki villanyszerelője volt a Gammának. Most a főportán éjszakai ügyeletes. másnaponként váltják egymást. Egy szál dróton vitték le az áramot, az asszony tudta nélkül, és most itt van a magnetofon, lehet hallgatni a muzsikát csöndben, senkit nem zavar vele. Itt a pincében, legalább nyugalom van, fölszabadultan tölthet az ember néhány órácskát. — Jó kis pince ez — mormolta félig hangosan, es meghúzta 4 a középső ujjával befogott lopót Egyenruháját megigazította, őrnagyi váll-lapjára pillantott aztán béna falábát a másikhoz húzta, vigyázzállásban tisztelgett a feszület előtt Krisztus urunk félrebillent hervadt fejét nézte, a deszkaajtón lógó miniatűr kereszten. — Karácsony van, édes Krisztusom, karácsony, tisztelegve köszöntelek 1 — rebegte magában a néma feszület előtt. A zsebóráját nézte volna, de a civilruhájában felejtette. Ez a felismerés kissé megzavarta magányos ürömét mert éjfél előtt akart fölmenni, hogy az asszony ne nyugtalankodjon, meg hát ne kiabáljon, legalább karácsony estéjén. A gyerekek, meg az unokák már régen hazamentek. Szép vacsora volt jó érzéssel ült az asz. talnáJ díszegyenruhájában. és minden figyelmét lefoglalta az ajándékokkal eltelt unokák hangoskodása. Magában azt kívánta. bér minden vasárnap este uyen ünnepi vacsora lenne, ea az asztalfőn ülhetne, és érezné a szeretetet, amely a kisebb fia, meg az unokái lelkéből feléje árad. Egészen biztos volt abban, hogy az este észrevették és őszintén szerették. Még a felesége sem mert gorombáskodni, röstellte magát a gyerekei, meg az unokái előtt. Csak délután kiabált, korán kezdte, amikor a csontra fagyott húsokat akarta kivenni a jegesből: — Menj a francba, ne lődörög] itt! Igyekezett segíteni, mindent elvégzett, amit az asszony kívánt. Négy napja már sötétedéskor útra kelt, hogy a legszebb árut megszerezze a, piacon. Eldugott zsebpénzét is beleadta a vásárlásba, hogy elkerülje a korholást az árak miatt. Jókedvűen pakolta az asztalra az almát, mákot, savanyú káposztát, halat, meg mindenfélét. Egy megértő mosolyt, vagy elismerő szót várt. — Mi ez a törek? — szólt az asszony a káposztára mutatva. — Vecsési, nézd, milyen szálas. — Vén marha, neked mindent eladnak!. Elszállt a jókedve. Kiballagott a konyhából, és a gang végéből a pufók hófelhőket bámulta. Akarata ellenére, ráncos arcára csorgott a könnye. Keze fejevei letörölte, aztán elbaktatott a kapuig, meg vissza. — öreg vagyok már, érzékenyebb lettem. Régebben jobban bírtam a szidást — motyogta magában, de nyomban elhallgatott. Fogadalmat tett, hogy többé sohasem beszél hangosan, mer, megfelejtkezik, és az asszony előtt is dörmög magában. Az meg kineveti. Fogta a kisásót. hogy a gyökeres fenyőt kivegye. és beletegye a nagy cserépbe, de egyedül nem bírta. — Gyere, tegyük a fenyőt a cserépbe! — szólt be a konyhába. — Nem látod, hogy főzök, te szerencsétlen! — ripakodott rá az asszony. Kiment újra, aztán várta az estét. Ügy várta a fiát, meg az unokáit, hogy szürkület után már a perceket számolta: tizenegy, tizenkettő, tizenhárom... s érezte, hogy fázik a megmaradt, ép lába. Bement a szobába, megmosakodott, és fölvette az egyenruháját. Karácsony estéjét mindig egyenruhában töltötte. Minden bajt. szitkot elfelejtett az asztalnál. Olyan szépnek találta a családját, hogy magában azt kívánta: csak mindig itt lennének, és így beszélgetnének vele, de nyomban előjött a való6ag; mindjárt elmennek, hiszen ez csak afféle karácsonyi szokás. — Vesd le ezt a maskarát, te hülye, gyere, segíts mosogatni! — szólt rá az asszony, a gyerekek távozása után. Nem vetette le, és nem ment mosogatni. Fogta a pincekulcsot és most Itt van, az omladékos kis odúban, ahol egy feszület lóg e levélajtón, és van egy titkos konnektor. — Legalább a nagyobbik unokám itt maradt volna, milyen jó lenne! — töprengett a nyikorgó hokedlin. Meg volt győződve arról, hogy az ötesztendős fiú valóban szereti őt. Ennek annyi tanújelét adta már ösztönösen, nem várt pillanatokban, hogy a gyereklélek mély ragaszkodását nem volt nehéz megállapítania. Ült a hokedlin, beleszívott a lopóba, és érthetetlenül, logikátlanul életének karácsonyait böngészte. — Soha nem voltam istenes, vallásos és most mégis a karacsonyokba kapaszkodom — tűnődött, és megpróbált más témával játszani. Nem sikerült, mert gondolatai visszasettenkedtek az esti vacsoraasztalhoz, és három arcot formált most a díszes teríték mögötti szobasarok félhomálya. Az egyik, anyjáé, aki jóságosan nézett rá, és tekintetéről most is ielatszott valami mély, ősi, ösztönös ragaszkodás. Látta anyját és nagyfiú önmagát az utcán, amint karon fogva sétálnak. Anyja 'énekét is hallotta: „Fehér galamb száll a falu fölött..." Neki énekelt a nyári estén, a májusi orgonák mentén. — Milyen boldog voltam én, istenem! — motyogta, és újra előkotorászta a lopót. Elkomorodott hirtelen. mert ennek az anyai szeretetnek nagy ára van. A testvérek 6Írig tartó idegensége nagy fizetség. Fizeti, amíg él. Próbálja áthidalni ezt a testvéri távolságot, parolázik, tréfál velük, de érzi. hogy idegen, és vergődő lelkét nem tudja becsapni. A fia ott ült vele szemben az asztalnál Magas, nyúlánk fiatalember, tréfás kedvű, de a fölszín mögött éppen olyan sors verte, rqélv érzésű, mint ő. Lehet, hogy ebből a szerencsétlen lelki hasonlóságból adódik az a kölcsönös ragaszkodás és őszinte szeretet, amely összeköti őket. — A fiam megért engeim, és azt is tudja, hogy én is megértem őt — állapította meg a pincében. — ,Szerencsétlen természetűek vagyunk. Ez a baj! Sajnálta a fiát. Inkább törtető, stréber lenne, nézné a maga érdekelt, akkor legalább sokra vin-ri né, nem jzenvjedne. így azonban? Eleve vergődésre ítéltetett, magában hordozza az én lelki nyomorúságomat ... Megeszik az embertársai, a kultúrvadak. --- Mondd, te gipsz-Krisztus, miért büntetsz engemet még a fiámban is? Mit vétettem én életemben? Nem elég, hogy lelni földönfutó lettem, miért neveltom erre ezt a szép fiamat is? Kicsit megcsillapodott. — Le van szarva a világ! — fogta, és újra teleszívta a lopó*. — Mit ért ebből a szörnyűségből az asszony? Semmit. Kiszedte unokája fényképét a személyi igazolványából. Forgatta, hogy a gyér fény jobban ráessen, szemüveg nélkül nehezen boldogult. Sokáig nézegette. Egyszerre csak hirtelen hangosan beszélt: — Ennek is szomorú a tekintete! — a csillámló falakon elhaltak a tompa hangok. Nagyot húzott a lopóból. Bekapcsolta a magnót és karácsony estéjén az omladékos, nyirkos pincében érdekes muzsika szólt: „Ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én..." „Mert a nagy szerelmek nem gyógyíthatók ..." „Mondd, hogy fenn jártál a csillagokban, azt is elhiszem..." Holczer Jenőnél hallotta az új Karády-lemezt. Ott készítette a magnófölvételeket. — Pedig soha nem szerettem — morogta önkéntelenül. — Legjobb lenne a csillagokban élni. Kusza gondolatai egymást lökdöstek ki a fejéből. A házmesterek lánya volt ez az énekesnő, és Zilahy egyszer azt mondta: a Halálos tavasz című filmjéhez az ismeretlenségből emelte ki, családja és ismerősei legnagyobb ellenzésére, pedig nem volt igazuk, mert tehetséges volt, — Az EMKE-ben láttam egyszer, a fölszabadulás után, akkor is őrnagy voltam, egészséges es fiatal. Azt hittem, beleszerettem, pedig nem, de a mulatozó tiszti banzáj végigtáncoltatta és odavolt érte. Utoljára már csárdásoztunk. Kazal László meg egyre csak énekelt — emlékezett viszsza, érthetetlenül, dünnyögő hangon. Elzárta aztán a magnót. Görnyedt testtartással ült a rossz hokedlin, tiszti zubbonya lötyögősen meggyűrődött erős fölsőtestén. Forgatta az üres lopót és beszélgetett vele. A szerelmeit kezdte vizsgálni. Ahogyan egymás után sorjába vette az útjába került nőket, végeredményben azt állapította meg, hogy valójában egyiket sem szerette. Amor nyugvásával a lélek lángja mindig kialudt benne. Nem tudott kedvesen, figyelmesen foglalkozik •veRj-k.1 Azt hvtteHiogy a gondolatok akkor értékesek, ha a csillagokban járnak, ha sziporkázó értélemmél sugáróznak. A ruhák színe, szabása, a harisnyakötő divatja, meg a barátnők roszszul végződött kalandja, a kikapós fiatalasszony válása, olvan érdektelen, földhöz ragadt, kortyhas zagú életet közvetített, hogy nem ' bírta elviselni. Fölkelt az ágyból és elment. Nem is illeti a ludovikások közé, azok szinte valamennyien a nőpecérségben találták meg a földi szépséget. — Most másképpen kezdeném, másképpen, de már nem lehet — sajnálta magát néhány, pillanatig. Addig vájta-ásta a szerelmeit, amíg egyszer csak* fölsóhajtva, megkérdezte önmagától: — Ha én serikit nem szerettem, miért kívántam volna, hogy engem szeressenek? Csak ezt az egyet, ezt a..., aki engem soha sem szeretett. Nem is beesült, de most már mindegy.., egészen mindegy, A lopó nem válaszolt A csönd fölerősödött körülötte. Nem értette saját kérdéseit és valaszait, furcsa félelem telepedett kadarkás agyára. Nem mert tovább kutatni a mélvberj. inkább a válaszok elől próbált menekülni. ^tár nem látta olyan derűsnek a pincét és nem érfezte olyan biztonságosnak és nyugalmasnak, mint amikor belépett. — Viktor! Viktor! — hallotta az asszony utálatos hangját önkéntelenül moccant ültőhelyén. Először azt gondolta, hogy a szolgai szokás ösztöne rántotta meg az idegeit, de aztán érezte, hogy menni akar innen. A hívó hang bármilyen idegesítő, mégis jobb, mint a beszélgetés a lopóval. — Te, piszok! Karácsony estéjen sem tudsz úgy viselkedni, mint más ember?! — csattogott Márta a pinceajtóban. Nem felelt. — Hej, dé megvert az isten, de megvert engem, te átkozott! — Engem Js, veled — szól' vissza félénken. Eloltotta a villanyt, rázárta 3/ ajtót és ment Márta mögött, föl a lakásba. SIKLÓS JÁNOS A

kkor már harmadik napja fordult meg nálunk a haditudósító. A feldúlt kerteken át jött a telep déli széléről, tudtuk, melyik kiürített villában van ott a kórház, tudtuk azt is, hogy a haditudósító karlövést kapott és meg-megszökött a karbolszagú ágyról, körül akart nézni egy kicsit a pincékbe bújt emberek között. Megállt az ajtótól egylépésnyire, csillapította a morgó kutyánkat, köszönt, körülnézett és mosolygott. Fiatalember volt, nem lehetett több hanminc évesnél, nem nőtt magasra, egy kicsit görbe volt a lába a roggyant szárú csizmában. — Ne féljetek — mondta egymás után ötször, és kezet nyújtott Bánóék kisfiának, aki odament hozzá, csodálkozva. Ne féljetek. De féltünk. Akkor már kétszer zúgott át rajtunk a front, körülöttünk sok ház térdre omlott és meghalt Pintérék egész családja. Aztán beljebb lépett a haditudósító, levette a kucsmáját és megint mondogatta, hogy ne féljetek ós leült a tűzhely mellé Vargáék konyhaszékére, ölébe fogta a kucsmát, és felém fordult. — Újságíró. Haditudósító — mondta oroszul és németül. Ennek megörültem, kezet nyű]-4 tottam neki. — Én is írok. — Hohó! — örvendezett, és rázta a kezemet — Az nagyon jó! Es beszélgetni kezdtünk szecUgt-vedett szavakkal, torz kis mondatokkal a háborúról, a szenvedésekről, nélkülözésekről, ez életről. Megkínálni semmivel se tudtuk, pedig az asszonyok is fölengedtek már. ö látta, milyen körülmények között élünk és mielőtt elment, megkérdezte, nincse szükségünk valamilyen gyógyszerre. mert tudna hozni a kórházból. — Kenyeret is hozok. A gyerekeknek cukrot Megköszöntük, ő sorra járta a kilenc pincébe szorult embert, kezet fogott mindenkivel, és elment. Máté. a féllábú vasutas a tűzhely mellett Ült, többször hangoztatta, hogy nagyon kívánja a meleget, csak a petróleumlámpa büdös füstjére panaszkodott. Nem tudom miért, de ez az öreg Máté volt a pince lelke, ö volt az, aki sohase panaszkodott, hajnalonként, ha fölébredt, az volt az első mondata, hogy ez az utolsó nap, estére vége lesz a háborúnak, s ő volt az, aki a legtöbbet foglalkozott a gyerekekkel, ha közelben dörgött az ágyú; szép meséket talált ki, nehogy az apróság a fegyverek goromba zenélére figyeljen. És ő találta ki. hogy betlehemet kellene csinálni. Egyikük, másikuk morgolódott, hosy ilyen szamárságot'akar művelni, de aztán, áruikor nekifogott egy kis faládából istállót készíteni, a gyerekek nem mozdultak mellőle tudták már hogy ők lesznek a betlehemi pásztorok; Máté azt mondta a felnőtteknek. — Tetszik látni, milyen könynyű a gyerekeknek örömet szerezni. Késes úr is inkább segíthetne nekem figurákat rajzolni, és kivágni, nem vezet az jóra, ha mindenbe beleakad az ember. És Késes úr, az öreg szabó nekifogott pásztorokat és bárányokat rajzolni. Elkészült lassan az istálló is, Máté az utolsó napokban szinte reggeltől estig vesződött vele. Akkorra már a három pásztor nagyjából tudta a mondókáját, a próbákon nagy izgalom fogta el az egész társaságot, az asszonyok 6Úgtak, ha valamelyik megakadt, és fehér lepedőket szedtek elő a batyuikból, hogy más híján abból tekerjenek pásztorruhái a kisfiúk Vékony testére. — No, most főpróba lesz! — rendelkezett Máté a karácsony előtti estén. A nézők elhelyezkedtek a szalmán, Kissné székre telepedett^ mert nem bírta az alacsony ülésig Késes úr kinézett áz ajtón, mintha attól tartott volna, hogy rájuk tör valaki ebben a szép igyekezetben. De csend volt odakint Az eget vastag szürke, és alacsony felhőzet borította. lövés nem hallatszott, csak a kutya ugatta a nehezedő estét. Nem végeztek még az énekkel, a felnőttek is többen velük fújták, Bmikor zörrent az ajtó és'belépett a haditudósító. Egy több helyen lyukas zsákban hat katonakenyeret hozott, gyors mozdulattal letette a közelben ülő Vargáné mellé, aztán' a zsebébe nyúlt, fehér vászonba kötött cukrot vett elő, azt is Vargáné mellé tette a a szalmára. Az első pillanatban mindenki meghökkent. A gyerekek elhallgattak, Janika elindult a betlehemmel, hogy hátravigye ijedtében a sötét sarokba, de a haditudósító fölkapta a kezét* — Ne, ne! Maradj Itt! Nagyon szép! — és megragadta a faromat. — No, tovább! Énekeljetek! Ml ez? — Játék. Betlehemes — mondtam akadozva. — Régi játék. Parasztok csinálták. — Nagyon szép! -- lelkendezett, és intett Janikának. — Gyere. Hozd ide! Mi ez? — Betlehem — mondtam, és éreztem már, hogy a mi szerény, játékunk nagy örömet szerzett a haditudósítónak. — Gyere bátran, Janika, hadd nézze meg a katona bácsi. A gyerek előre lépett, a többiek oldódó dermedtséggel figyeltek. Akkor a haditudósító leguggolt a kis betlehem előtt, és egészen közelről belenézett. — Szép. Nagyon szép —, és Jegyzetfüzetet, ceruzát Vett elő, ráfektette a térdére, rajzolni kezdte, amit az istállóban látott. — Nagyon szép. Parasztok csinálták. Ö, a bárányok. És ez mi? — Jászol — mondtam. — !1 vénben feküdt a kisjézus. Rajzott, jegyzett, egyre mondogatta, hogy szép, nagyon ifcép, aztán fölállt. ~ (Folytatás a 12. oldalon.) 4