Délmagyarország, 1979. november (69. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-18 / 270. szám

31 Vasárnap, 1979. november 18. Hétköznap és ünneplőben K

alapot még nem láttam a lején, csak a hajós tányérSapkát, a lakúit hétköznapit és a színét tartó ünneplőt. Ha ez utóbbit viseli, akkor íehér inget vesz és nyakkendőt köt. Akik ismerik a tápéi vidéket, a két folyó találkozásának környékét, azok ismerik Pista bácsit is. Én magam is régi ismerősei közé tartozom, gyakran ültünk egymás mellett pontyozás, vagy csuIcázás ürügyén, s remélem barátságunk még hosszú életű marad. Vannak, akik azt mondják, a kisöregről, hogy aranyos ember, szolgálatkész, segítőszándékú, jóindulatú, dolgos, mindenhez értő, szívós alkatú, de olykor kacifántos, mérges, fölmegy nála a pumpa. A jelzők igazak, s néha minden tulajdonság egyszerre tör ki belőle és Ilyenkor ember legyen a talpán, aki eligazodik rajta. Egy valamit azonban akkor sem tud lefékezni magában, ha az a bizonyos pumpa akár a csillagos égig fölment, a tÍ6zta emberséget, az egyszerűséget. Öröme, bánata, indulatainak sokasága gyakran jön és megy, elszáll és visszatér, de ami ennek a kis öregembernek a lényében lakozik, az állandó. Akárlu könnyűszerrel megtudhatja, hogy ördögh István 1905ben született, hogy 150 centi, méter magas és nem több ötven kilónál. Ott lakik a tápéi csatorna mellett feleségével és unokavejével, annak családjával egy fedél alatt Kora reggel a betonhajón dolgozgat, vagy a töltésen kaszál egy szatyor füvet a nyulainak, csalit is szerez horgász barátainak, akikkel elkortyolgat egy üveg sört, miközben szidjg a rendetlen embereket, akik összetapossák azt a kicsinyke fűvel vetett területet amelyet előző napon készített Engem évek óta furdalt a kíváncsiság, vajon kicsoda is ez az ember, honnan Jött, milyen utat járt meg hetvenöt esztendő folyamán. Ha ünneplőben láttam, gondolhattam, volna azt is, hogy nyugalmazott tengerész, pedig életében sem látott tengert ha a napszítta hétköznaplóját viselte, hihettem volna valamikori gépésznek ls. pedig az sem lett belőle. Egyik alkalommal, amikor elkerültek a halak bennünket, Pista bácsi beszédes kedvében volt. Előttünk húzott el a „Jégvirág" nevű hajő, s akkor valahogy kibuggyant belőle, hogy lehetett volna ő tengerész is, de nem sikerült Nem folytatta tovább, elmerengve nézte az agyaggombócokból készített radarjait a damilon, melyek már órák óta mozdulatlanul álltak. Kértem, hogy beszéljen magáról, azt válaszolta. hogv mit mondjon, minek, semmi olyasmit nem mondhat, amit bárki is érdekesnek találna, hiszen ő egész életében olyan gyalogos ember volt. — Nagyapám házában születtem, aki kisgazda volt. Szerelem gyerek voltam, táncoltam már anyámék eskövőjén, — mondja és huncutul figyeli, értem-e miként történhetett ez. Nagyapja testvére kivándorolt Amerikába, állítólag gyáros lett belőle, gazdag emberré vált, utódok nélkül halt meg, de az itthoni rokonokat kisemmizték az örökségből. Apia rokkantan jött meg az első világháborúból, elvitte egyik kezét a gránát. A hadisegélyből tartotta nyolc gyerekét, amíg a tápéi örökföldes gazdák mezőőrnek nem fogadták a Pajorba. Most már fájlalja, hogy kisgyerek koréban nem fűlt a foga a tanuláshoz. „Három rendes elemit jártam, az elsőt kétszer, a neevediket meg úgv. hogy béres voltam a tanítónál." A táoéi kocsma helyén valamikor iskola volt, ott tanított a kántor, akinek a kis Pista gyerek hordta suttyomban a pálinkát négy krajcárért, de úgv, hogv a „nap mög ne lás*a". S mivel a kántor a következő évben óira az elsősöket tanította, óira járta az első osztályt a pálinkavivő gverek is. Ezt persze soha sem tudta meg senki, még a pap sem. Amikor a Pajorba költöztek, ott is a tanító bérese lett. aki nőtlen volt, bár tartott egy gazdaasszonyt. A kisbéres legeltette a jószágokat az ártéren, vizet hordott és segített a konyhában is. Amikor a gazdaasszony beteg lett, még a kenyeret is neki kellett sütni. A beteg asszony ágyánál dagasztott, puttyoggott a tészta, s az asszony törölgette a fiú homlokát, hogy az izzadtság csöppek le ne hulljanak, közben többször ismételgette: Pista, a munka nem szégyen. — A munkát soha sem röstelltem, a jószágokat szerettem, ganéztam, legeltettem, fejtem, mostam, főztem, még vasaltam is. Bármelyik asszonnyal elmentem volna versenyre. Tizenhat liter tejet hordtam naponta a fináncokhoz, két kannát, derékszíjjal kötöttem össze és úgy akasztottam a nyakamba. A fináncok mindig küldtek egy kis elvámolt szűzdohányt a tanítónak, amit útközben magam is megvámoltam. Kilencéves korom óta dohányzom, akkor megengedte apám, mert tudtam kaszálni. Aki a kaszát bírta, az dohányozhatott. A tizenöt éves legényben föltámadt a vágyakozás a gépek iránt, kérlelte apját, hogy engedje le a hátralevő Idejét a tanítónál és akkor elszegődik Széli Szilveszter cséplőgépeshez. Talán engedték volna, de a géphez csak akkor kerülhetett béresgyerek, ha az apja fizetett a gépésznek. Erre nem került sor, a legidősebb fiúnak a keresetét nem nélkülözhette a család. Újabb esztendők következtek újabb gazdáknál. Kerekes Jóska bácsinál a Réten, majd Radenszkiék következtek a Fogány-szélben. — Ez a Nagyfa, az ötlyukúzsilip és a lelei tanyák irányában van. Volt a gazdámnak egy lova, egy tehene, sok aprójószága és apró gyereke. Ha én ringattam a kis Macát, öt perc múlva elaludt. Ezután kerültem a lelei tanyákhoz. Köblös János fiához, a Péterékhez. Ez egy külön regény volna. A béresnek, ha több nem is, de három-négy nap szabadság járt. Húsvét, pünkösd, karácsony és az újév napja. Pista legény az egyik karácsonyt megtoldotta még egy napi szabadsággal, mert éppen akkor tartották tanyájuk szomszédságában a „csutri-bálat". Kereste ő a gazdát a Tiszánál, ahova mindennap tejet hordtak a szegedi kofáknak, de valahogyan elkerülték egymást, s maradt engedély nélkül. Hiába ígérgette, hogy akár egy hetet is rádolgoz az egyetlen napért, de tőle az újév napját akarták elvenni. „Márpedig azon a napon a béresnek nem parancsol még az úristen sem." A lelei bíró sem tudott igazságot tenni Pista és gazdája között. — S ezzel be is fejeződött a béreskedés részemről. — Ezután hogyan alakult a sorsa? — Alkalmi napszámos lett belőlem, kőműveseknél, nyáron cséplőgépeknél, a kotróhajóknál dolgoztam, télen meg ami akadt, örültem, ha üzenet jött: Pista, indul a hajó, tegyél három napi élelmet. Szombaton fizettek, majd újra névsort olvastak. „Aki nem hallja a nevét, az hétfőn reggel ne is jöjjön!" — s bizony gyakran kimaradt az ember neve. Így ment ez hosszú éveken át, egészen negyvenkilencig. Még akkor is nehezen lehetett munkát kapni. Volt egy jó ismerős, a tápéi Terhes Sándor, aki a kotrósok központjában személyzetis lett. Mikor Itthon volt a Sanyi, elmentem hozzá, segítséget kértem. Mondta, hogy már ki van a létszám, amennyire nekik szükségük van. Azt erősködtem, hogy jegyezzen csak föl. hátha híja lesz annak a létszámnak. Nagy nehezen belement. s ott álltam hétfőn reggel nyolckor a pesti központ ajtaja előtt a fiammal együtt. Engem, mint begyakorlott kotróst vettek föl, a fiamat meg segédmunkásnak. Dolgoztunk Pentelén, meg a Révész utcai telepen, mindenfélét végeztünk, a szénlapátolástól a lakatos munkáig. Az okos ember A következő esztendő nyarán aztán hajóra szállt az öreg harcos, föltette a tányérsapkát, amelyet azóta is őriz. — összekerültem egy sváb emberrel, s kotortuk a békásmegyeri ágat. eljutottunk egészen Bajáig, de legtöbbet a telelőket pucoltuk, s végén Tiszalök következett. S Tiszalökön szertefoszlott Pista bécsi még egyetlen dédelgetett álma Is. Akkoriban hazaérkezett egy tengerjáró haiónk, amelyet hat hónapig javítottak. A személyzet, amikor letöltötte a szabadságát, valahol kisegített. Tiszalökre is került egy tengerésztiszt, aki fölbiztatta Pista bácsit, hogy ha indulnak a tengerre, magával viszi. De mi történt éppen az utolsó napon, a búcsúzáskor? A tengerész úgy berúgott, hogy hajnalban beleesett a folyóba és ott lelte halálát. — Se gépész nem lehettem gyerekfejjel. se tengerész felnőtt fejjel. Később beleunt az ingázásba, megtért a tápéi hajójavítóba. „Voltam én ott még csoportvezető is a sólyatéren. drótkeféztünk. tisztítottuk a rozsdás hajókat. de még lakatosmunkát is elvégeztünk. ha kelletk" Tizenötödik éve nyugdíjas. Előbb a halászcsárdában „udvaros"-ként dolgozgatott, évek óta a betonhajón mindeneskedik. Hat gyermeket nevelt föl. Kijavít: ..Két gverököt, mög négy lányt." ötvenkét esztendeje él együtt feleségével. Megjegyeztem az öregnek, hogv sok cigarettát szív. Azt válaszolta. hogy nem a dohány a baj. hanem az, hogy alacsony a vérnyomása. néha szédül. A dohányt. meg a sört már nem hagyja abba. mivel kitartanak egymással hatvanöt éve. mert most érkezett el a hetvenötödik esztendejéhez. Közben futva érkezik a dédunoka, hangosan mondja az üzenetet: „Tata, hozza már a füvet a nyulaknak!" Az öreg rámbízza a botokat, vágjak be. ha kapás lenne. s fürgén kocog a töltés felé. Megunván a hiábavaló várakozást, kiszedtem a botokat, s üzenetet hagytam a halón: „Nem volt kapás. Pista bácsi de majd tavaszra újra megpróbáljuk." GAZDAGH ISTVÁN — A neve? — Ha azt mondom, megdolgoztam érte. azt mondják, hencegek. Nem születtem bele. az biztos. Annyi Papp volt a környéken, nem tudtak megkülönböztetni bennünket. Az egyik lett Nyikorgó, a másik Kúdus. a harmadik Csecse. a negyedik Bótos. az ötödik meg Okos. — Fölírják a fejfájára? — Még nem tettem végrendeletbe. — Csavarhatjuk a szót úgy, hogy az Okoa Papp is holtig tanul? — Színtiszta igazság. — Mit tanult meg legjobban? — Hallgasson az Okos Papp! —- Meg is fogadta? — Meg kellett volna. — Akkor tehát mégse okos? — Ha az lettem volna, másként rendezem el a nyolcvan évemet. — Panaszkodik az életre? — Se nem panaszkodom, se nem dicsekszem. Mi bajom lehetne? Még a csülkös babot is megeszem. ha jól meg van főzve. Ha én kötözöm a paprikás zsákot, és nem engem kötöznek a kórházban. akkor nagy panaszom nem lehet. — Nagy haragja? — Elmúlik az is. — Amikor kisöpörték a téeszbői? — Harminc éve lesz lassan, legyintsünk rá. Rosszul esett — Mit vétett? — Hét hold bérlettel kezdtem az életet. Annyi eszem volt. még m nem volt földem, de a szólót már gyökereztettem, és oltottam a gyümölcsfákat. Legyen, ha majd lesz. Erőlködött az ember, hajtotta magát. jött a földosztás, danolni lett volna kedvem: huszonnégy holdat kaptam. Mire bejött volna a kulákvilág megszabadultam tőle, hogy baj ne legyen. Ha a villám be akar valahová csapni, be is csap. Kizártak a Vincével együtt. — Ok? — Kizsákmányoló voltam, idegen munkaerőt foglalkoztattam. — Ahogy elnézem, ez a szokása megmaradt. Most is vannak itt napszámosok. Kizsákmányolja őket? — Van azoknak annyi eszük, hogy nem hagyják magukat — Az előbb mondta, maga is volt napszámos. Mit változott a világ? — Sokat. Akkor mi kerestük a munkát, most a munka keresi a napszámost, — Mennyi a napszám? — Huszonöt forint óránként* — Ital? — Reggel egy kupica, napközben egy-két deci. Többet nem adok. — Nem mondják, hogy sóher? — Mondani nem merik a szemembe, de gondolhatják. — A Vince közben elnök lett. Ott voltam, amikor összevesztek. — Maga most hazudik I MegOrsovai Emil Vitazáró Kivel felesel az ember? saját tükörképével, mások bánatáva' csillaghomállyal, belső csenddel, végigmegy az ember az ég sárga dallama alá kiöntot friss úton, szavai göröngyök, valaki vállára tett szerelemmel lép át árnyékán az ember, színenincsen graíitrajznak érzi múltját, süketté borzolódj a pasztell jelenber fél is, de meghátrálni nem mer. sak igazítja magán az időt x szinte elviselhetetlen türelemme. álmodozik nagy kék léggömbökről aztán csontjaival földbe írja nevét az ember. mondtam az igazságot, az elnökségben meg rosszul értetté'-— Megtették a kivizsgáló bizottság elnökévé. — Annyira talán még soha nem babráltak ki velem. Kivizsgáltam én mindent, legépeltettem, hogy baj ne legyen. Nem is lett. Semwi nem lett belőle. — Azóta tart a harag? — A múltkor már kezet fogtunk. — Tehát kibékültek? — Nem szóltunk semmit, csak kezet fogtunk. — Volt egy másik gazdagabb ember ls. — Meghalt szegény. — Nem ls békültek ki? — Nem maradt ré idő. — Ml volt a baj? — Egyszer rosszul szólt. Ellenem. — Erre pedig nincs bocsánat? —- Ilyenre nincs. — Senkinél? — Akire én egyszer azt mondom. egye meg a fene. megvárom, amíg megeszi. Vagy engem. — Akart valaha elnök lenni? — Nem. — Ha mégis az lett volna? — Nagy baj lett volna belőle. — Mi? — A fél világot gyümölccsel ültettem volna be. —- Igaz a kosár? — Nem értem. — Azt mondják, amikor letelt a kuláksága. egy kosár barackmaggal kezdte. — Van benne valami. — Azt ls mondják, maga tanította meg a falut a barackra. — Megkértek rá A művelődést házban tartottuk a tanfolyamot, legalább tíz éven át. — Fizetség? — Azt mondta, aki megkért, majd megosztjuk a pénzt. Én legyintettem rá. Komolyabbra vette az én legyintésemet, mint a salát szavát, máig se kaptam érte semmit. Pedig ez a falu nekem köszönheti egv kicsit, hogy gazdag lett, meg a téesznek. — Aki Okos. a szövetkezetből is tanult? — Sokat. A műtrágyázást is. a gépes művelést ls. meg a kordonos szőlőt is. A magas szőlőnél nagyon tiltakoztam, nem jó lesz. Jó lett. Legföljebb egy kicsivel amannak jobb a bora ... — Tehát minden héten, vasár, nap. tanitolt. — Megtisztelt egyszer a párttitkár. megkért, menjünk ki az egyik tanyai iskolába is. — Gazdag? — Megyek össze. Adnám a föl. det a gyerekeknek, de ók se bírnak vele. — Gazdag? — Inkább legyen száz irigyem, mint egy sajnálom. — Gazdag? — Kis bajból van a nagy. kicsi magból a nagy A gyümölcs meghálálja a munkát. — Más nyolcvanéves ember húsz esztendeje nyugdíjban van. —- Rosszul számolt. Nem vagyok. csak benne vagyok a nyolcvanadikban. Mnjt hagyjam abbu? De jó lenne. Ha tudnám. — Gazdag? — Nem bugyborékolok. tehát nem süllyedtem még el. Azt mondom csak. ne sajnáljon senki. Kínált Itallal, mindig töltött, nem sajnálta, de az időt kimérte. Amikor nincsen munka. inkább akkor jöjjek. Minek dolgozik? Ahhoz. hogy megéljen, mindig dolgoznia kellett, azt mondja. Ha most leülne, és elkezdené lóbálni a lábét, nem biztos, hogv jól járna. Más ls észrevette már biztosan. ha sokat beszélget csavaroseszű emberrel, tovább gondolkodik. még otthon ts. Éjjel megébredek. még mindig az Okos Tóni bácsival beszélgetek. Olyasmit mondok neki. vannak emberek, akik előre érzik az időt. Mind szabadulna tőle. mert ió nincsen benne semmi. Hasogat a csóntiuk. Előre érezte hogy gyümölcs 'jeü ennek a homoknak öregségére jóra fordult. Az is eszembe lut — hosszú az éjszaka —. gyümölcscsel-szőlővel kötötte meg az ember a homokot. De hozzá kötötte magá» is. Nem tudta abbahagyni. HORVÁTH DEZSŰ »