Délmagyarország, 1979. szeptember (69. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

Vasárnap, 1979. szeptember 16. 11 wa • • • 1 v.vj SSÉSÉM18S & _ L

evél sem rezdül, a fojtott melegben legyek kergetőznek. A járda, áz út göröngyös és poros. Az utca első házának az ajtója tárva-nyitva. Bentről hangos szavak hallatszanak. — Minek nyitottad kl az ajtót? — kérdi egy ősz hajú néni. — A kutya... hadd menjen — válaszolja a középkorú nő, az öregasszony lánya. — A kutya, persze, a kutya a fontos! — Hadd menjen ... hátha Jobb lesz neki. Az ebet, amit két napja vitt haza a kisgyerek, később meglátom. Piszkosfehér színű, szomorú szemű állat. Az utca végén csoportosuló ötven-hatvan ember felé Indul. Tőlük, vagy húszméternyire megáll, megcsóválja a farkát, és eloldalog. A kanyaron túl ott van a végtelennek tetsző szántóföld. Arra megy. Senki sem néz utána. A házlak örülnek, hogy megszabadultak, a kutyától. Esetleg a nyolcéves gyerek keresi egy darabig, aztán majd megnyugszik. És csöndes gyerekkel a költözködés is könynyebben megy. Az új lakásban meg amúgy sem akarnak állatot tartani. Az ég felé törő karcsú fák árnyékában tizenegy ház húzódik meg. Téglából vagy vályogból épültek valamikor, régen. Az utca legutolsó háza előtt álló emberekben tetőfokra hág az izgalom. Kiben-kiben annyira, amennyi pénz lapul a zsebében. A bennfentesek ránézésre meg tudják állapitani, kl az, aki nagy ellenfélként jöhet számításba; az, aki nyugodt. Annak sok pénze van. — Nincs egy árva fillérem sem — sóhajt kesernyésen Ilonka néni. — Majd lesz. — Nekem fiam, már soha.i. — A lakás az pénzt ér. — Persze, de nem nekem. — Miért? — Elvették. — Hogyhogy ?— Ügy, hogy... — s elréved a tekintete. Valahol egy sárgarigó dalol. — Szóval, kisajátították a házat. Árverés — Minek kérdi, ha tudja. — Mert nem vették el, csak ki-. sajátították. Es biztosan kapott helyette új lakást meg pénzt. — Igaz, de az másik lakás, és másmilyen pénz. — De pénz... — Az. De nekem nem kelL — Miért? — Perel az öcsém. Szerinte nekem nem jár egy fillér sem. — A ház kié? — Kié lenne? Már az államé. — Jó, előtte kié volt? — Az öcsémé és az enyém. Így van a papírra írva. — Akkor magának is jár a pénzből. « Ügy néz rám, mintha egy másik világból jöttem volna. Furcsa fény lobban a szemében. — Tudja, hány éves vagyok? — Hát... — Hetvennyolc. Mondja, minek nekem új lakás és a bíróság által megítélt pénz? És kinek? Nincs nekem senkim... — Ebben a házban éltem le az életemet — mutat körbe. — Ami ezen kívül van, az nekem már nem érték. ...A kikiáltási ár 14 ezer forint — hallom a kikiáltó hangját — Tizenötezer — replikázik egy férfi. — Ilonka néni nem jön arra? — mutatok az utca vége felé. Nem szól semmit, némán lépdelünk. Kilépek a kapun, s abban a pillanatban hangosan kattan mögöttem a zár. ... Lejárt az idő, húszezer forintért elkelt... Ez az első ház, amit ezen az árverésen megvettek. Sokak szerint jól járt az, aki majd le fog" ja bontani az épületet; sok benne a tégla. A licitáló csoport mögött autó parkol. Négy öregember állja körül. Ritkán szólalnak meg, olyankor Is csak egymás fülébe suttogják a S2avakat. Megérkezik az ötödik ember is; mankóval biceg. Az idős asszony lábán tekintélyes fáslütötés van. Hófehér haja az arcába lóg. Sokdioptriás szemüvegét sűrűn igazgatja az orrnyergén. Az ő házát még nem árverezik. A tanács már kisajátította, . de valószínűleg csak jövőre adja el; akkor fogja majd valaki lebontani. A körülöttem állóktól megtudom, hogy a mankóját szorongató asszony pereli a tanácsot. Szerinte többet ér a háza, mint amennyire a szakértők becsülték. Új lakás nem kell neki. Inkább a pénzt akarja. A lányához fog költözni, a kisajátított házért járó összeget is neki akarja adni. A kíváncsiság hozta ide az árverés színhelyére. Azt akarja látni, hogy milyen emberek azok, akik a jő üzlet reményében bontják majd a házakat. Azt mondja, az ő birodalmát csak olyan ember verheti szét, akit rendesnek lát. Egy ötven év körüli férfi az iránt érdeklődik, van-e lehetőség arra, hogy ő bontsa le a házát. Megnyugtatják, hogy igen. Megállapítják a kikiáltási árat, és azért az összegért megveheti a lakást, ami az övé volt. Megnyugszik. bólint egyet; Indul hazafelé. Az ő portája csak jövőre kerül kalapács alá. Egyre töb építmény talál gazdára. Aki kifizette a kétezer forint óvadékot, rohan a házhoz, amit megvett. Leveri a vakolatot, s izgatottan nézi, tégla vagy vályog van-e alatta. Senki sem törődik azzal az idős asszonnyal, aki görbe hátával, csontbőr alakjával és hunyorgó szemével úgy áll az egyik kapuban. mint a kérdőjel. Irénke néni nem szívesen beszél. Tekintetéből azt olvasom kl, engemet is vásárlónak tart. Azért beenged az udvarba. A portán látszik a gondos kéz munkája. A szőlőlugas nagyon szép. A sárguló fűben tücsök ciripel. Az egyik bokor tövében szürke macska szundikél. A több mint hatvanéves ház jó állapotban van, a téglából épült. Ez a „slágerépület" az árveréTrénke néni két-három percenként ejt ki a száján egy-egy szót. A közbeeső idő alatt hallgat, a nagyokat nyel... Még kicsi lány volt, amikor az édesapja felépítette ezt a házat. Szegeden, a Garam utcában. Azóta lakik itt. öt éve már. hogy egyedül. A férje hűtlen lett hozzá. Örökre itthagyta. A kert végében termő fehér virágokból időnként csokrot készit, azzal látogatja meg volt párját... Gyerekei nincsenek. A szomszédokkal szokott beszélgetni, ha nagyon egyedül érezte magát. Most azon kesereg, hogy ahányan laknak az utcában, annyifelé kaptak új lakást... — Harmincezer — hallok egy érces hangot. — Harminckettő! — replikázik egy nő. — Negyven..; ... Hatvanezer..; Az idős asszony nekitámaszkodik a falnak. — Mondtam én a tanács embereinek, hogy ez a ház ér a legtöbbet ezen a soron. Mégis én kaptam a legkevesebb pénzt... — Hatvanezer forintéri elkelt — vet véget a licitálásnak az árverést vezető férfi. Méhecske zúg el az orrom előtt, rátelepszik egy szőlőfürtre. — Hát elkelt — dünnyögi maga elé Irénkalnéni. — Mikor költözik el? — Szeptember huszadika körül már hurcolkodhatok az új lakásba, de... — De? — Még egy hónapig szeretnék itt maradni! — Miért? — A szőlő ... — Amiatt? — Hát persze. Október közepéig talán megérik. És biztos nagyon finom lesz .,. Kissé remegő kezével leszakít egy szemet. — Nézze, még zöld. De szép, nagy. Egy repülőgép bűz el a magasban. Szinte egyszerre emeljük tekintetünket az égre. Az ezüstösen csillogó gépmadár egy pillanat alatt az Északi városrész tízemeletes épületei fölé ér. HORVÁTH ISTVÁN Baka István Éjszaka A holdon mint egy léken át elfolyt n fény bora s dohszag maradt utána és a hordó-éjszaka s valami furcsa percegés a mennybolt dongál mögött talán egy patkány rágicsál talán Isten zörög vagy talán egy patkány az [Isten de mindegy is hiszen mindegy kihez imádkozunk egy hordó mélyiben s hová jutnánk a korhadó dongákon túl ki tudja a Menny-be-e vagy egy sötét és nyirkos pincezugba Kiss Benedek Két futamocska Valamikor könnyű voltam. könnyű fiú, könnyű — s könnyé koptam. könnyű lettem: könnyű! Valamikor büszke voltam, büszke fiú, büszke — s üszke vagyok, már csak üszke: üszke! Keresztúry Dezső Vénen is! Érett az alma. I már leszakadna, de én nem. mégsem vágyom nyugalomba Csendül a csengő, van még teendő, amit elértem alig elegendő. Túl már a távoltűnt ifjúságon, mindig, mindenben csak előre vágyom!