Délmagyarország, 1979. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-12 / 188. szám

Vasárnap, 1979. f e / % W X e-*" X*. i 1 , SLerí augusztus 12. w E gyik osztálytársnőm a gimnáziumban ponto­san úgy festett, aho­gyan Karinthy óta a Jó Ta­nulót elképzelni lehet. Amint felel. Amint szemüvegének okos villantásával mindig a felülmúlhatatlan fennsőbb­ségtudat elegánsan magabiztos tudásözönét zúdítja az ámu­ló, irigykedő és megvetésre méltóan alacsonyabb rendű, makogó szerencsétlenekre. Egyszóval igazi, hamisítatlan, csodálatosan kifejlett stréber­östípus-példány volt, amit csí­kos bokafixzoknijának és eh­hez tartozó, nem túl nőiesnek mondható barna félcipőjének látványa csak fokozott. Isko­lakezdetkor az egyik srác me­sélte: nyáron látta, apjával sé­tált a főokos-leányzó a város­ban. Ahogy elhaladt mellet­I / tük, hallotta, hogy éppen ezt mondja buzgón figyelő szülő­atyjának: igen, igen, elméle­tileg. Sokáig nem tudtam, miért is tetszett nekem annyira ez a voltaképpen semmitmondó kis emlékkép, miért is éreztem olyan csodálatosan karakte­risztikusnak, • mindent-meg­magyarázónak. Mondom, so­káig nem tudtam. Egészen ad­dig nem, míg a múltkoriban abba a bizonyos társaságba nem csöppentem. Tízen-tizenöten gyűltek ösz­sze, 95 százalékban értelmisé­giek. .(A fennmaradó öt száza­lékot a csapódó, gyanítom, szociológiailag roppant nehe­zen klasszifikálható oldalbor­da-sereglet jelentette.) Folyt csak folyt a szó, akár a ko­nyak, a whisky, rusztikusab­baknak, netán népiesebb haj­lamúnknak a cseresznye- vagy Elméletileg barackpálinka, vagy éppen a vodka. Percről percre „általá­nosabb síkon", egyre szárnya­lábban és elvontabban tört fölfelé a társalgás íve. Az absztrakciók már úgy röpköd­tek és hulltak alá, mint a cigarettahamu (Winstoné, Kenté, Dunhillé, St. Moritzé stb.) a szőnyegre. A bóbisko­ló, bólogató vagy hadonászó résztvevők egyike-másika né­ha bele-belevillant a hangu­latlámpa fénykörébe, miköz­ben a durva, drasztikus és teljesen betokosodott, korlá­tolt, szűk látókörű és provin­ciális sárba ragadt ál-entel­lektüeleket feddték meg ke­ményen. Akik — óh, a naiv balgák! — elkispolgáriasodott munkásságról írnak — bah! — szociográfiákat, a magukat megszedő parasztokról holmi riportokat, akik nem látják, hogy a magyar ugart föltörni nem lehet. Bezzeg a finom, kozmogónikus délkelet-közép­amerikai avantgarde, a poliné­ziai új líra és a madagaszkári újrealizmus!... „lenyűgözően édes". A vitatkozók időről időre egy-egy Nagyvilágot lo­bogtattak meg a kezükben, mint a középkori lovagok a zászlót, amit pajzsukra tűz­tek. „Fogalmuk sincs ezeknek a legújabb hátsó-indiai zen(ge) buddhizmus bölcseleti újsze­rűségéről, idejétmúlt és anak­ronisztikus Veres Péterekre meg Németh Lászlókra hivat­koznak, Déry is hol van már?" Amikor Lukács György neve került szóba, a társaság tag­jai teljes összhangban, mind­nyájan eltakarták arcukat a Nagyvilág legújabb számával. Amint jobban körülnéztem, megdöbbentően egyformának tűntek e legújabb keletű euró­paiság csodás reprezentánsai. Harminc-negyven körüliek voltak, többnyire szemüvege­sek, kövérkések, göndörödé hajúak és beszéd közben az e-hangot szinte jelképesen el­húzták, fura hanglejtéssel, va­lahogy így: peer-szeh! Kü­lönösen feltűnt egyikük, egy kissé túlfejlesztett orrú, puf­fadt kézfejű, rendkívül ápolt körmű, szappan- és izzadság­szag-keverék illatú, enyhén kopaszodó úr. Elég gyorsan átvette a szerteszaladt eszme­futtatást-szálakat, az élre állt és egyre éleselméjűbben, egy­re választékosabban magyará­zott. Szintetizált. Már sommá­san „pusztaszagúnak" ítélte a ' kifogásolt honi attitűdöket. (Milyen lehet a pusztaszag? Szappan? Izzadtság?) Mind szellemesebb lett. — Már a skolasztikus filo­zófia eredendő genezis-elméle­te is kifejtette, oly elegánsan, mint Joseph Heller, hogy Va­lami (valami!) történt, ami legbelsőbb lényegből fakadó, árnyalt és kompenzált és el­méletileg a... Hirtelen megrázkódott, le­vegő után kapott és végigzu­hant a perzsaszőnyegen, kövér keze a parkettre vágódott. Az oldalbordák fölsikoltot­tak, a szemüvegek az orrokról fölcsúsztak, mindenki odaro­hant hozzá. Fölébe hajoltak, aggódva. Teljesen részeg volt. DOMONKOS LASZLÖ Népművelők nyáron V ivaldi vonósai néhány má­sodperc szünetet tartanak, egy szék megreccsen, va­laki a zsebkendőjébe köhög, a karmester lapoz a partitúrában, s a szabadtéri koncertpark vil­lanyfény világította fekete-zöld lombjai alatt felhangzik a Nyár. A kép idillikus és valódi is. Bár a nyár szóra felmerülő kép igaz, az ujjongúsru késztető va­kációnak is van másik oldala. A munkáé. A szántóföldé, a mű­helyé, u terepé, a kórházé, a ÍÜ­szerboltc, az íróasztalé, az autó­busz volánjáé, a kohászstangáé. Sztereotip és hiányos felsoro­lása ez ama bizonyos másik ol­dalnak, a másik oldal képsorá­nak, tehát tetszés szerint bővít­hető, kiemelhető belőlte ez és az, kinek-kinek megítélése, s a dolog társadalmi fontossága szerint. Válogatunk tehét, és válogatás közben kicsit irigykedve gondo­lunk azokra, hagyjuk ki azokat a munkaképek sorából, akik együtt vakációznak a már eleve kiha­gyottakkui, a színházzal és az iskolával. E most kihagyottak pe­dig nem mások, mint a művelő­dési intézmények, és azok, akik ott dolgoznak. Azok, akik a köz­művelődési évad idején nem a ma és a holnap, hanem a hol­napután lehetőségeit teremtik meg a tudás, az ismeretek fel­nőtt embereknek való továbbadá­sával, s áttételesen bár, de vég­eredményben anyagi értékeket teremtenek a jövő számára, akárcsak a tanítók és a tanárok. De helyes-e kihagyni a hiva­tásos népművelőket a nyári munka képsorából? Száz ember közül kilencvenkilenc azt mon­daná, hogy igen. Ugyan mi dolga is lehet a népművelőnek, „ubor­kaszezonban"? Nos, hagyjuk a nyári progra­mokat. ne beszéljünk most a szabadtéri koncertek, színlelő­adások megszervezéséről, végig­ügyeléséről, ne beszéljünk a beat­koncertekről, ahol — a szabad­téri szinpad méreteihez képest — nyolcszáz, vagy ezernyolcszáz fe­gyelmezetlen és arénázó Ifjú em­bert kell féken tartaniok. Ne be­széljünk arról, hogy sok város­ban a gyerekek szórakoztatására még a strandokon ls ügyeletet tartanak, játszanak a kicsikkel, sportversenyeket rendeznek számukra, színes rajzfilmeket vetítenek — ne beszéljünk ezek­ről, hiszen az őszi—téli—tavaszi évad munkájához képest mindez csakugyan csekélység. Ám beszél­jünk arról, hogy éppen ezekben a hetekben és hónapokban készül el gondolatban és papíron mind­az, amit az ifjú és az idősebb közönség ősztől nyár elejéig kap­ni fog színházban, hangverseny­teremben, kiállítási termekben, klubokban, szakkörökben, önte­vékeny művészeti csoportokban. A nyár a következő évad előké­szítésének Ideje minden népmű­velő számára, nem pedig a gondtalan, kötetlen, végeláthatat­lanul hosszú vakáclózásé. Illesszük csak a többi közé ezt a képet, a nyáron is dolgozó nép­művelő képét, és gondoljuk el, ml minden szükséges ahhoz, a tárgyi adottságokon túl persze, hogy egy város, egy község mű­velődési háza azt nyújtsa, s olyan mennyiségben és minőség­ben, ami egyrészt kielégíti a vá­ros vugy a község lakóinak igé­nyét, másrészt igényt kelt a kö­zönségben. azaz egy lépéssel mindig előbbre jár a közkívána­tomnál és a közízlésnél. Sok év elmúlt már azóta, hogy a kultúrházakban megjelentek az első, még „nem szakmásitott" népművelők. Azóta a kívánalmak megsokasodtak, azóta megszüle­tett az Irányelveket és keretet adó közművelődési törvény — napjainkban már nemcsak a híd­építés technológiája más, mint volt, hanem a tudatépítés tech­nológiája is. S változott a fel­használandó nyersanyag összeté­tele is: elavult formákkal éppúgy nem lehet ma már az emberek elé állni, mint elavult ismeret­anyaggal. S éppen ilyenkor, a tervezés Időszakában ébred rá a népmű­velő arra, hogy nehezebb dolgok­ra kell vállalkoznia, mint a meg­előző nyáron. Gondoljuk csak 1. Rókus; a templom és a kenyérgyár tömbje között az árbocok, mintha egy hajót idéznének. — 2. ÜJ­szeged; a távolban a fák, a szövőgyár kéménye. — 3. Háttérben az Északi városrész; a pár év előtti pilótának rejtvény is lehetne, honnan kerültek elö a házak... — 4. Felsőváros; ceruzák között hasá­bok,, avagy tanulmány a térformákról Enyedi Zoltán képriportja meg: a tudományos forradalom hullámai csapkodják tudatunk partjait; tudományos és műszaki középkáderek tízezerszámra hagyják el az oktatási intézmé­nyeket. Mit ért és fogad be eb­ből az úgynevezett köznapi, a tudománnyal közvetlen kapcso­latban nem levő hivatású, vagy munkakörü ember? Semmit, vagy legalábbis nem sokat. Így gon­dolja az ember, pedig tudja azt, hogy az emberi ismeretek épüle­tének egymástól legtávolabb eső szárnyai, falai, szobái is össze­függnek — egymással, hogy az emberi kultúra egy és oszthatat­lan. Kell tehát, hogy az embere­ket érdekelje, kell, hogy ne men­jenek el közömbösen e dolgok mellett, s bár ma már polihisz­tor nem lehet senki, ugyanilyen lehetetlen, hogy bárki is tokba­bújt ember módjára vegetáljon, rábízva a világ dolgát — minden tekintetben — a többiekre. Pontosan ez a felnőttekkel, az tskolón-szakiskolán túliakkal foglalkozó népművelő elsődleges dolga, ennek a kíváncsiságnak, az általános, a minden iránti ér­deklődésnek felkeltése, meghagy­va, s ápolva persze a szakirányú érdeklődést is. Művelődéspolitikánk ideálja a sokoldalúan képzett szakember, aki egyúttal társadalmi érdeklő­désű is. Ilyen igénnyel lép fel, illetve Ilyen igényt realizál ma mór a népművelők képzése. A nyári munkában, az előké­szítésben is. KEMÉNY DEZSŐ Háztetők

Next

/
Thumbnails
Contents