Délmagyarország, 1979. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-12 / 188. szám

Papp Zoltán Lektorálás Mi legyen népi műemlékeinkkel ? B

akó, noha saját bevallása szerint tizenhárom év óta űzte már ezt a mesterséget, megőrizte magát — már majdnem azt mondtam: csorbítatlanul — a szakmán kívüli világ számára. Időközben felszedett néhány kilót, étvágya szinte töretlen. Most is azzal kezdte: elébb talán meg kéne ebédelni. Leírta nagyjából, milyen hely a zsárere, így választottuk végül a Hóvirág Bisztrót. Bakó mindjárt a fal mellé húzódott. — Így jobban át tudjuk tekinteni a terepet — mondta. Nekem meg az járt az eszemben: ha belefáradnánk. akad itt látnivaló épp elég. Tán ebből is sejthető. nem ez volt az első találkozásunk. A mostani már inkább afféle utócsatározás, az álláspontok egyeztetése, egy kis szellemi picsipacsi a végső megyezés előtt. Bakó tudta: a műalkotás körinyben-vérben születik. és tudta, hogy bizonyos célszerű kompromisszumok eredményeként jut el végül a nagyérdeműhöz. Most orjalevesre váltott blokkot, és a pénztárosnőnek tüzetesen elmagyarázta: a szárazbabfőzeléket pedig a dupla adag füstölt, oldalassal kérné. Utána egy-egy nagyfröccs. Ezt már én intéztem. Egy deci piros, egy deci fehér, és az egészet nyakonzúdítani szódával. Nincs ennél kiválóbb. Aztán elkezdtünk dolgozni. Bakó fekete filctollal dolgozott, én zölddel. Bakó előzőleg már alaposan kicirkalmazta a kéziratot. Telefirkálta a margót kérdő- és felkiáltójelekkel. Néhol hullámvonalat húzott, akárha kis patak hullámzódnék a szárazföldnek tekinthető szöveg mellett. Másszor erőszakos nyilakat furakodtatott be a sorok közé. Akadtak ezenkívül szöveges megjegyzései is. Majd mindezt természetesen tüzetesen megbeszéltük. Én próbáltam lebeszélni a változtatásokról, 6 próbált meggyőzni szükségességükről. Egybén-másban engedtem. Hajlandóságomat viszonozta: néhány nyilat, két hullámvonalat kiiktatott, egy-két kérdőjelet és felkiáltójelet megszüntetett. Azzal váltunk el, hogy aludjunk rá egyet, aztán lássak munkához. Most hoztam a végeredményt. Én zöld filctollal dolgoztam. A zöld szín előnye: átsejlik álcáján a gépszöveg. (Titokban abban reményekdtem: ő is aludt rá egyet. Tán megesik a szive néhány — szerintem — sikerült mondaton és igy utólag megkegyelmez nekik.) Néhány — mindkét részről alaposan áttanulmányozott — kéziratoldal nem véletlenül hasonlított végül képzőművészeti alkotáshoz. Ha a gépírás kissé elmosódottabb. amennyiben kézírásunk — főleg Bakóé — kevésbé kaligrafikus, nos akkor akár zsűri elé tolakodhattunk volna egyik-másik papírlappal. Az első tíz oldallal hamar végeztünk. Bakó elégetten cünnögött. Igen, minden stimmel. Ahogy óhajtotta. A tizenegyediken bukkant elő az első zökkenő. Figyeltem Bakó arcát, miként reagál: a kiirtásra ítélt dialógus négy feleselő sorát életben hagytam. Am miközben továbblapozott a tizenkettedik oldalra, egy arcizma se rezdült. Kezdtem volna erőteljes hálát érezni Bakó iránt, ha nem vagyok biztos benne, hogy e kompromisszumnak ára van, és mindjárt fizetnem is kell. — öhöm — Bakó összehúzott szemmel bámulta a tizenharmadik oldalt, és a fekete filctollal rábökött a közepén elterülő rövid bekezdésre. — Ez itt fölösleges. Sallang. Hogy a múltkor hogy nem vettem észre?! Néhány másodpercig kivártam, mintha az esélyeket latolgatnám. — Tudod mit? — mondtam aztán neki. — Húzd ki te. A feketével. Xissé gyanakodott. Tovább unszoltam. Végül egy önmagába visszatérő- kacskaringós vonallal karámba szorította a bekezdést, majd erélyesen étikszelte. Kampec. Meghoztam a második pár nagyíröccsöt. Egy vörös, egy fehér, satöbbi. — Egész jó. Itta a nagyfröccsöt, közben le nem vette szemét a tizenhetedik oldalról. Szép, sima eset különben. Egyenletesen folydogált a cselekmény. Bakó azonban túl állapotszerűnek ítélte az egészet. Egy kis izgalom kéne bele. Igen, határozottan ezt állította: egy kis izgalóm. Oda is írta a margóra: a nő adjon egy pofont a férfinak! A mondat elejére is felkiáltójelet tett. A pofon kétségkívül beleillett volna a szituácóba, én viszont — ó átkos, valóságszépítő illúziók! — képtelen voltam olyan nőfigurát elképzelni, aki tevőlegesen képentörül egy férfit. El is határoztam: ebből nem engedek! Tapasztalataim azonban arra intettek, hogy óvatossággal lássak neki e nagy határozottság gyakorlati kivitelezéséhez. — Odanézz — mondtam tehát Egy hanyattvágnivaló diáklány csörtetett be a bisztróba. Hiába próbálta magát mesterségesen elcsúfítani a khaki színű lebernyeggel, amit ruhaként hordott Ficánkoló formál időnként elementáris erővel elő-elő törtek a ruha pilledt ráncai közül. — Na, mit szólsz hozzá? Mondom. Bakót ennyi év után sem zabálta föl még űzött mestersége, reflexei elég jól működtek tizenhárom szakmai esztendő elteltével is, izgatottan kezdett el fészkelődni, kiitta gyorsan a nagyfröccsmaradékot, nagyot nyelt. — Ki ez? Részletes életrajz-ismertetést kapott. Csupán egy dolgot titkoltam el előle, hogy Thea' — hával, ugyanis így hivták a diáklányt — felettébb érdeklődő típusú kékharisnya,' az irodalmárokra különösképpen bukik, úgy csap le rájuk, akár a kondorkeselyű. Csak hidd azt egy ideig, hogy kizárólag férfiként kell megküzdened érte — gondoltam, miközben nyugtattam Bakót: hosszú még a nap, Thea is belefér, különösen, ha hamar végzünk ezzel a szöveggel. A tizenhetedik oldal mindenesetre megúszta. Bakó kétszer is odapillantott Theára, aki — reagálásként? — fejének kis, erőszakos mozdulatával kétszer is hátracsapta dús, vörhenyes sörényét. A haj a kezdeti nagy lendülettől a levegőben szétterült, szinte mar hogy szélörvényt nem kavart e cigarettafüsttől súlyos ájerben, Bakó pedig hasra fordította a tizenhetedik kéziratoldalt. Következhetett a tizennyolcadik. Eltérnék a tényektől, ha azt állítanám, hogy Bakó ettől kezdve megszegte gyakorolt szakmájának vastörvényeit. Thea hamárosan elment, búcsúzóul odabóllntott, még egy futólagos mosolyt is megeresztett, mi meg dolgoztunk tovább. Időnként előelő bukkanó konfliktusainkat a harmadik, majd a negyedik, végül ötödik nagyfröccsel ellentételeztük. S amikor már végképp nem tudtunk megegyezni egy vitatott részen, inkább kihúztuk az Inkriminált szöveget, csakhogy mindketten ragaszkodhassunk eredeti álláspontunkhoz. Kétszázkilencvennyolc gépelt oldalnak kellett a végére járnunk. S hogy a cél felé közeledve mind háborítatlanabbul folydogált a szöveg, ez inkább lankadó figyelmünknek tulajdonítható, mintsem koncepciózus tényezőknek. Meg mindketten tisztába voltunk vele, ha nem is teregettük nyilvánosság elé: most át kell gépeltetni a munkát, és a letisztázott szöveget még úgyis átfutja egyszer a vizsla tekintet... Mindenesetre nagyot sóhajtottunk, amikor előtűnt a kétszázkllencvennyolcadik oldal közepén a zárójeles (Vége) felirat. Gyorsan alá is húztam, és Bakó is húzott alá még egy vastag vonalat, feketével. Aztán belesuvasztottam a dossziét a könyvekkel kitömött sportszatyromba. Odajárultam a söntéspulthoz. Két nagyfröccs, mint fent... A csaposnő — régi ismerős, fénykorában a Bánomkert sori magányos épület ünnepelt, szépsége — felvilágosított: nincs szóda. Elfogyott. — Nem baj, Mariann — mert így hívták, két ennel —, akkor a szokásost. A pénztárosnő ls ismert, beütötte a módosult tételeket: egy deci piros, egy deci fehér, fél deci cseresznye, szóda helyett. Azt azért távolról se hittem volna, hogy Bakó ilyen hamar kibukik. Mint ahogy azt sem, hogy ennek ellenére hozok még majd kettővel, és megisszuk ezt a kettőt is. pedig már alkonyodott és a helyiséget kezdték ellepni a környék fusizói, akik — mielőtt kőrútjuk további állomására indultak volna — beugrottak ide egy nyelet Kőbányai világosra. Mondom, nekem is meglepetés volt, amit csináltam. El is határoztam, ettől kezdve ráfigyelek magamra, addig nincs baj, míg szemmel tudom tartani bennem ezt a nagyfröccsöző másikat, ezt a lehetetlen hapsit, aki most például meggondolatlanul lehajolt (elvégre a vigyázatlan mozdulattól akár egyensúlyát is veszthette volna) és öblös sporttáskájában kotorászott. A sok nagyfröccs már kezdett felszívódni. Annyi erőm még maradt, hogy szemmel tartsam bennem azt a másikat, annyi azonban már nem, hogy akadályt is gördítsek cselekedetei elé. Mindketten bűnösök vagyunk ezek szerint, • gondoltam, hadd beszéljek hát a továbbiakban magunkról többesszámban. • Vékonyka kötetet emeltünk elő a pirostekete sportszatyor bugyrából. Ernest Hemingway Fiestaját. Bakó időnként megszunnyadt, a fekete filctollat azonban görcsösen szorongatta ujjai közt. — Most pedig nekilátunk — mondtuk, és találomra felütöttük a könyvet. — Mi majd mindenütt kihúzzuk azt, hogy „mondta". Te meg a neveket sarabolod. Egy oldalon ugyanannak a palinak a neve csak egyszer szerepelhet. Becsületére legyen mondva Bakónak, bármennyire. kikészítette is a pia, a szakmai reflexek viszonylag épségben maradták benne, s mint rövidesen kiderült, kisebb-nagyobb zökkenőkkel működtek is. Bakó fekete filctollal dolgozott, mi zölddel. Bakó a sok .Brettet, Mike-ot, Róbert Cohn-t egyelte, mi a „mondtá"-kat irtottuk. Végül a szétnyitott könyvlap erősen kezdett hasonlítani egy hóval borított szántóföldre, ahol a barázda olyhelyt feketén előkandikál a hótakaró alól. néhol pedig, foltokban-gerezdekben serken már a klorofilzöld növényi vegetáció. Még egy könyv lapul nálunk, a sportszatyor mélyén. James Joyce Ulysses-e. — Ezt is? — Bakóban egy pillanatra fölpislákoltak a belénevelt esztétikai normatívák. Hangja panaszosra vékonyodott. — Ezt is? — Kapjanak valamit az európai klasszikusok is — mondtuk. Bloom egyik elmélkedését pécéztük ki, szilárd elhatározással, hogy mindenképpen megkurtítjuk a fel burjánzó tudatfolyamot. Mi a bekezdéseket ritkítottuk, Bakóból előtört a szakmai kraft: a munkába belelendülve, kezdett elbíbelődni a mondatszövevényekkel. Mind több 6ikerrel operált ki innen-onnan kettőt-négyet a szétindázó mondatnyúlványok közül. Kár, hogy csak egy példányunk volt kéznél az Ulysses-ből, így előfordult, hogy akadályoztuk egymást a munkával. Ml már végeztünk a szóban forgó oldallal, amikor Bakó még mindig a helyükön maradt bekezdések mondataival kukacolt. Utóbb meg már aggályoskodott is. Arcvonásai kezdtek szétmázolódni. a szavakat ls betűnként keresgélte össze, úgy pötyögtette őket elő, de azért egyre csak aggályoskodott. — Izé... — motyogta. — Ez így... ez így nem stimmel... Az ilyesmit... Az Ilyesmit... — Erőt gyűjtött, hogy néhány szót megint összekaparjon. — ... meg szokás beszélni a szerzővel... Mit tehettünk? Kibotorkáltunk a bisztróból, hogy tisztázzuk a részleteket az érintettekkel..; K

özhely, hogy Szeged, mint általában a török dúlta Alföld, nem bővelkedik nagy múltú műemlékekben. A Dömötör-torony, legrégibb, 12. századi eredetű műemlékünk, fél évszázada a véletlennek köszönhette előbukkanását, és Cs. Sebestyén Károly szakértelmének, Móra Ferenc tekintélyének a megmaradását. Az alsóvárosi templom (1500 körül) után ma már csak a 19. század néhány építménye (Dáni-, Kárász-, Zsótér-ház stb.) őrzi a Víz (1879) előtti Szeged arculatát. Meg a népi műemlékek. Jó részük nem is szerepel a műemlékvédelmi hatóság nyilvántartásában. Időről időre kijelöltek ugyan a helyi építési és műemlékvédő szervek egy-egy házcsoportot, mint védett utcaképet, ez anzonban nem bizonyult elegendőnek fönnmaradásukhoz. Mi sem jellemzőbb, mint hogy a Városképek — Műemlékek című könyvsorozat 1960-ban megjelent Szeged-kötete szóvá tette, hogy a védettségre kijelölés ellenére eltűnt a Pásztor u. 63—73. sz. utcaszakász. s ennek pótlására az 57—61. sz. házsort jelölték kl megőrzendőnek. Ma már ennek a néhány háznak napsugárdíszei is eltűntek! Szerencsér® aaonban vannak: még, bár fogyatkozóban. napsugárdíszes házak is, más népi műemlékeink is. A népi műemlék fogalmát ugyanis káros volna csak a valóban legjellegzetesebb napsugárdíszítésűekre korlátozni. Az egyik legszebb házsor (KisTisza utca 8—12.) például éppenséggel nem napsugárdíszes, mégis a legjelentősebb Víz előtti együttes: fölsővárosi halászok és hajósok szépen harmonizáló, egységes képet nyújtó lakóházai. Nem szerepel a műemléki jegyzéken Felmayer Gusztáv timárháza (Maros u. 26.) sem. holott jellegzetes bőrszárító padlásával utolsó példánya egy hajdan gyakori ipari épületnek. Éppen ezek a példák győznek meg arról, hogy a legsürgősebb föladat: társadalmi összefogással nyilvántartásba venni a népi műemlékeket. Immár nemcsak a város területén, hanem a hozzácsatolt községekben (Algyő, Dorozsma, Gyálarét. Szőreg, Tápé) is. Hiszen például a szöregi plébánia egyidős a Vedres István tervei szerint épült templommal (1816), sőt a Rádó-féle vendéglő (a mai Rózsafa étterem) a homlokzatán nemrég még olvashatott számok szerint 1880-ban már mai formájában állott; jövőre tehát az is százéves lesz. Napsugárdíszes házak is szép számmal vannak még a környező falukban. Szeged mai városrészeiben. Szőregen csak a két fő utcán a következők: Szerb utca 64., 67., 75.: Magyar utca 11., 41., 137. A mellékutcákban nyilván szintén található még. Szegeden is találunk a szakirodálomban nem emlegetett, figyelemre nem méltatott házakat. Pl. Rókuson a Veres ács utcában kettő is van. Mindjárt az 5. sz. ház meglepetés: egyrészt, kiváló állapotban van maga a ház, másrészt festett az oromzat, harmadsorban pedig — és ez éppen a meglepő — ez jó karban levő ház és díszítés az ősibb formát őrzi: a kerek padláslyukú ugyanis — mint Cs. Sebestyén Károly kiderítette — a gyakoribb téglalap alakúval szemben régebbi típust képvisel. Nem tudom, ki lakik a Veres ács utca 5. sz. alatt, de éppen ennek a háznak a példája adhat útbaigazítást a népi műemlékek fönnmaradásához. Mint a műemlékek általában, a népi műemlékek is akkor maradhatnak meg az utókor számára, ha valamilyen rendeltetés szolgálatában használják 6ket. A városi tanács művelődésügyi osztályának munkatársa. Nagy Károly, tervezetet készített a népi műemlékeknek közösségi használatba vétel útján való megőrzésére. Elképzelése szerint a város vásárolja meg, és különféle célok (alkotóház, kiállító helyiség, szakmúzeum stb.) szolgálatába állítva újítsa föl. majd rendszeresen tartsa karban őket. Attól tartok, hogy a tervezetében szereplő sokféle múzeumi részleg létesítése és fönntartása kivihetetlenül drága. A megőrzésnek nem az egyetlen, nem is a legcélirányosabb módja a megvásárlás és a közintézményként való használat. Nem is hiszem például, hogy a Nyíl utcai házak (41—47. sz.) alkalmasak volnának kisgaléria céljaira; a házak belső szerkezete, megvilágítása ehhez aligha megfelelő. Nem volna, helyes, ha a paprikamúzeumot Alsóváros helyett, ahol indokolt, a fölsővárosi Csaba u. 34. sz. alatt hozzuk létre, csupán azért, mert ezt a házat megvette a város. Viszont helyesnek tartanám, ha a kiveszett kisiparok bemutatására az említett Felmayer-féle tímárhájat vásárolná meg a tanács, és bocsátaná a múzeum rendelkezésére. A Nyíl u. 46. sz. házba tervezett kocsimúzeum, a tápai Táriósics Mihály u. 30. sz. házba szánt falutörténeti gyűjtemény, a hajózás-halászat emlékanyagát bemutató kiállításnak a Kis-Tisza u. 8. sz. házban* való elhelyezése valóban célravezetőnek látszik. Az egyik legszebb alsóvárosi házunk, a Pásztor u. 39. számú, helyreállítása után szintén megfelelő lesz a pásztorélet bemutatására. Müv észtelepnek talán a Kis-Tisza utcai említett házso'r alkalmasnak bizonyulna. Ám, ha mindez még lépésről lépésre sem volna megvalósítható, nem kell okvetlenül lemondanunk magukról a házakról. A megvásárlás, újjáépítés és nem utolsó sorban a folyamatos fönntartás sokkalta költségesebb, mintha meghagyjuk mai vagy vállalkozó kedvű jövendő tulajdonosaik kezében. Csak éppen érdekeltté kell tenünk őket abban, hogy házukat a hagyományos formák között őrizzék meg. Ősszel az általános iskolák környezetismeretet tanító pedagógusai segítségével az iskolás gyerekek könnyedén összeírhatják a Nagy-Szeged területén található összes napsugárdíszes házat. Ez nevelői szempontból is hasznos lesz: a gyerekek soha nem felejtik el, hogy a napsugárdíszes ház szegedi sajátosság és őrzendő érték. Az igy összeállt jegyzék alapján szakemberek végigjárják a házakat, rangsorolják régiség és érték (típus és állapot) szerint, és javaslatot tehetnek a legrégibb típusúak és legjobb állapotúak közül a védendőkre. A város ezután levélben fordulhat a védelemre kijelölt házak tulajdonosaihoz, fölszólítva őket mind a házuk külső formájának, mind belső szerkezetének (osztatának) fönntartására, egyszersmind megnyugtatva őket, hogy módjuk van házukat minden más vonatkozásban (a falak téglára cserélése. szigetelés, vízvezeték. központi fűtés stb.) a lehető legkorszerűbbre átépíteni. A leglényegesebb: az anyagi érdekeltség. A népi műemlék belső modernizálásának fele költségét vállalja a város és az állam. Ez sokkal kisebb költség, mint a megvásárlás, újjáépítés és fönntartás. Éppen az épületben való lakás, állandó használat és az ezzel járó folytonos karbantártás a legbiztosabb garancia az épület műemléki jellegének megtartásához. S még külön „építőipari kapacitás" sem kell hozzá, mert a tulajdonos gondoskodik róla. Ehhez természetesen a megfelelő összeget és esetleg a pénzügyminiszter külön engedélvét kellene megszerezni. Kellő indokolással ez nyilván elérhető, hiszen ez a takarékosabb megoldás. PETEH LÁSZLÓ