Délmagyarország, 1979. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

23 Vasárnap, 1979. augusztus 26. MAGAZIN Z7AOi Móricz és Móra H

árom hét különbséggel születtek: Móricz Zsigmond 1879. június 29-én, Móra Ferenc július 19-én. Már a nevük is közös gyökerű: Móra ugyanannak a Maurus, Mauricius névnek rövidített. Mór változatából keletkezett, az -a kicslnyítőképzőveL, mint amelyből a Móric*. Móra — írja maga Móra Ferenc gúnyosan, a jobboldal antiszemitizmusának fricskát hányva — „destruktívul" annyit tesz, mint Mórocska, ha úgy tetazik: Móricka. Párhuzamok Bölcsőhelyüket egyformán vonják dicsfénybe. Cséese: „a boldog sziget". „Engem Félegyháza tett íróvá .. .*. „Nekem Félegyháza Jelenti apámat, az 6 derűjét, és az anyám simogató kezét, jelenti azt a hűséget, amely elkísér a sírig ..." A derűvel viselt nyomorúság ls rokon. A Hét krajcár párja a Mindennapi kenyerünk. „Édesanyám, mit vacsorázunk máma?". „Háromfélit: kenyeret, haját, bélit." „Azt mondtam erre, jobban szeretnék csak kétfélét enni... szalonnát kenyérrel." Ebből ismerjük meg a nép keserű öngúnynyal adott ételneveit, a kertészpecsenyének előrukkolt sült tökét, • a bundásgombócnak elökelösödött hajéba főtt krumpliét. Fercsike vacsorája olykor csak az árokparton szedett papsajtocska volt S a hetedik krajcár megfelelője: a szelet kenyér, amelyet a kis Fercsi a szomszédoknak tett szolgálatokkal keresett, de, éhes gyomrát legyőzve, az édesanyjának adott, 6 meg a férjének, a munkába menőnek. S Móra Márton a földből hazahozza ugyanazt a darabkát, és fiának ajándékként adja a „madárlátta kenyeret" ... Éppoly siratni-, éppoly nevetnivaló, mint a hetedik krajcár Mindketten „félbenmaradt egzisztenciák". Ezt ugyan csak Móra mondja magáról, de Móricz sem végezte el sem a teológiát, sem a jogot; ahogy Móra sem szerzett tanári oklevelet. Mindkettejüknek az újságírás adott kenyeret, ez lett mintegy az életformájuk. Móricz novellái, sőt regényei folytatásokban az Est-lapokban (Az Est, Magyarország. Pesti Napló) jelentek meg; vezércikket is írt ezekbe. Móra tárcái, vezércikkei, jegyzetei 1902-től 1922-ig a Szegedi Naplóban, utána a Szegedben, a Délmagyarországban, a Világban, majd a Magyar Hírlapban láttak napvilágot. Legfőbb témájuk: a magyar paraszt. Nem kizárólagosan. Mindketten másfelé is portyáztak. Móricz a református papok, dzsentrik. kisurak világába, Móra Európába, a világirodalomba, az egyetemes művelődéstörténetbe. Mind a ketten írtak Rózsa Sándorról. S érdekes — mind a ketten megbotlottak az ö-zés buktatóin. Hiszen Móra sem született, nevelkedett Szegeden; nyelvében is félegyházl gyökérzetű volt. Hasonlóan emelték föl szavukat a háború ellen. Móricz megrendítő elbeszélése, a Szegény emberek (1916) „éles és fájdalmas tiltakozás az imperialista háború szörnyűsége, embertelensége ellen" (Nagy Péter). „Nem ismerünk háborús elbeszélést a világirodalomban sem. amely ilyen erővel kiáltana fel az imperialista háború ellen" (Czine Mihály). Bóka László vette észre ennek a novellának megfelelőjét Móra életművében: „Az Ének a búzamezőkről odasorol a legnagyobb háborúellenes írások közé. Móricz Szegény emberek-jének ellenpárja." BárCzi Géza. Hegedűs Géza a magyar parasztság háborús sorsa legnagyobb írói ábrázolásának tartja Móra e reRényét. Közös volt hitük a forradalmakban. Móricz azt hirdette: „Üj világot teremtünk!" Móra meg: „Hiszek az emberben." Mindkét vallomásból tanulságos párhuzamokat lehetne idézni. Közös volt üldözöttségük az ellenforradalomban. Mórlczot meghurcolták, bebörtönözték; Mórát létében fenyegették, pörbe fogták. Rövid életük (Móricz 63. Móra 54 múlt, amikor meghalt) ellenére mind a ketten bámulatosan sokat dolgoztak, sokat Írtak, termékenyek voltak. S bár műveikben „kiírhatták" magukból az őket feszítő gondokat, gondolatokat, mind a ketten századunkban már ritka szorgalmú levelezők is voltak. Móricz — korántsem teljes — levelezése három vaskos kötet; Móráé harmadában még kiadatlan. i Még abban is rokonok, hogy 1 naplementéjük előtt vonzalom támadt bennük egy-egy szép. fiatal nő Iránt. Az ihlető nőalakok regényeikben kaptak örök életet. Angyélka (A festő halála; Négy apának egy leánya) figurájában a könyvtári munkatárs. Flschhof Ági vonásai éltek tovább, kis Titében (Aranykoporsó) Kalmár Ilona örökült meg. Az Árvácska meg a Csibe-novellák az öregedő Móricz érzelmeit is őrizik. Mindezek persze fölületi párhuzamok. Legfőbb rokonságuk: realizmusuk. Egy bordában szőtték őket. Ez természetesén nem jelenti egyformaságukat. Ha ketten csinálják ugyanazt, nem ugyanaz. A közös realista világlátás és írói módszer nem kényszerzubbony. Stílusuk, élményviláguk. eszmei mondanivalójuk különbözött, s éppen ez a jó a művészetben, irodalomban: I Kapcsolatuk Amikor Móricz először Szegeden Járt. 1913-ban, még aligha találkoztak. Móra akkor még nem volt ismert a körtöltésen túl. 1915. október 20-án Domokos Lászlónak azt írja: „M. Zs.-re nem haragszom, most senkire a világon." Nem tudjuk, mire vonatkozhat ez az utalás. Személyesen csak 1923. augusztusának végén találkoztak. Móricz lányaival nagy alföldi körutat tett. a 25-e előtti napokban értek Szegedre. Ekkor megnézték a múzeumot is, megismerkedtek Móréval. Talán találkoztak 1925. szeptember 26án is, a Sári biró szegedi bemutatóján. Bár Móra nem volt színházjéró. 1927. január 17-én Móricz Mórának is. Juhász Gyulának is levelet írt, és segítségüket kérte szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi útjairól beszámoló előadásának megrendezésében. „Juliánusz barát kalandozásai" címmel adott elő Móricz, nemcsak itt, hanem más városokban is. és műsorát második feleségének, Simonyi Mária színművésznek tolmácsolásában novelláival, verseivel egészítette ki. A Tisza-szállóban március 12-én volt a fölolvasóest. Móra 9-én kelt levelében kimentette magát: ásatásra kell mennie, írta, sajnálja, hogy nem köszöntheti Móriczot és feleségét. A levélen, amely pár hete került a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ott van Móricz — talán el sem küldött — válaszának fogalmazványa. Leplezetlen sértődöttséggel furcsállja, hogy a pár ezer éve pihenő ősöket Mórának miért éppen március 12-én kellett fölásnia. Rejtély, mi volt e lappangó feszültség oka a két — haladó és népi szemléletben oly rokon — író között De az okok és okozatok bonyolult láncolatában egyelőre nem tudunk kiokosodni. Tény azonban, hogy Móra még Móricz szerkesztősége idején sem jutott be a Nyugat hasábjaira. Pedig Móra, bár írásaiban nem emlegeti Móriczot, előadásaiban kiállt mellette. Amikor Zemplén megye kezdeményezésére országos támadás indult a „hazafiatlan" Móricz ellen, Móra Makón, Gyulán, Győrött beszélt róla. műveiről. Etet 1931. május 13-1 leveléből tudjuk, amelyben Móricz hívására, hogy vegyen részt a könyvnapokon, ismét régészeti tennivalóira hivatkozva mond nemet, de ebben most semmi sértő nincs. „Drága Zsigám" — szól a megszólítás (az első levélben. 1927. január 23-én még „Kedves Barátom", az említett március 9-iben „Kedves Zsigám"), s ez ls benső barátságról tanúskodik. Aminthogy Móricz nekrológja Is. Nincs benne semmi fönntartás, semmi kifogásoló. Móra egyéniségéről is, művészetéről is rokonszenvvel vallott. „Gyöngyöket szólott, és csiszolt drágaköveket hullatott." „Volt egy adománya, ami kevés embernek jutott osztályrészül: ha a száját megnyitotta. mér mindenki nevetett, aki a közelébe került." ..Sose mondott olyat, aminek ne lett volna egy adag keserűség a mélyén." „Elment, és vele eltűnt a magyar Irodalomból egy eredeti, sajátlagos, meghatóan őszinte, s megilletően ragyogó magyar szín." Rokonságuk Lehetne most már sorjáztatnl a novellacímeket: hol közelíti meg Móra Móricz társadalombírálatának szintjét. Idézhetném a magyar paraszt jellemzésének két olyan remekét, mint Az édesapám fejfái vagy A fajtám. De keményebb társadalomkritikai hangvétel űeket is: A csaló-t, meg A másik csaló-t. a Zuginó egykéje-1, vagy a Georgikon félreértett epilógusát, a Levél Messzi Imriskének címűt. A született félreértők és félremagyarázók ebben azt akarták látni, hogy Móra ellenzi a paraszti tehetség kiemelkedését a szegénységből; nem véve észre, hogy ezek az intelmek mérhetetlen keserűségből fakadtak, s hogy éppen Móra volt az, aki agy másik tanyai tehetséget, Lippai Istvánt kitaníttatott. Kétségtelenül a legélesebb kritikai hangot a gazdasági válság éveiben A magyar paraszt, a Földhözragadt János története és a Földhözragadt Jánosék 1932ben című írásaiban ütötte meg. Csak ebből az Aranykoporsó írása közben született utóbbiból van helyem itt idézni: „Engem is kiöntött az alföldi paraszt sírása a nyugalmam szigetéről. A Földhözragadt Jánosok elébe tolakodtak az Olimpuszon fényeskedőknek. Jussuk volt rém szegezni beesett szemüket a beíratlan kéziratpapíromról: — Közülünk való vagy, vérünk vagy, a mi eresztésünk vagy: beszélj rólunk azoknak, akik közé küldtünk. Ne cifrázd, ne szépítsd: mondj el bennünket olyanoknak, amilyenek vagyunk ebben az esztendőben. Nem egészen fogadtam szót. Nem mondtam el mindent, amit láttam, mert azt mondhatnák rám, lázítok. így is volt egy-két jó emberem, aki féltett, hogy az igazságom nem lesz elég erős pajzsom, ha védelemre szorulok. S ami riportot írtam, annak is irodalmi formát próbáltam adni. Nem azért, hogy nagyobb legyen a hatás, hanem hogy ne legyen olyan kegyetlen a tények brutalitása." Ugye, ez a hang már mennyire hasonlít — a maga különbségeiben is — Móricz hangjához? Honnan ez a rokonság? A parasztságból indult, a nép pártján maradt realista írók akaratlan, öntudatlan, mély. közös hitéből. PÉTER LASZLÖ Szakdolgozunk H

ogy kihez-mihez keltene (tehetne) érteni szakmánkban, mármint az újságírásban, arra többnyire csak akkor jön rá az ember, amikor időnként a tehető legkülönbözőbb kérdésekben keresik meg tanácsért, szakmai segítségért. Vagyis, sokszor azt is föltételezik rólunk, hogy nemcsak úgy átabotában, hanem részletekbe menő alapossággal értünk (vagy kel lene értenünk) kismillió szakma dolgaihoz. Nemrégiben egy ismerősöm keresett meg, aki villanyszerelőként dolgozott egyik építőipari válllalatunknáj, s éppen technikusi vizsgája előtt állt. Azt kérte. javasoljak neki témát a szakdolgozatához, s adjak is hozzá azon melegében tanácsokat, hogyan is kellene azt megírni. Mentegetőztem: nem értek ón ehhez. Kívülállóként vagy lakóként még tudom, mi fán terem az építőipar, de közelebbről.,. Addig-addig győzködtük egymást kölcsönösen, míg végre fölvillant bennem a megváltó ötlet Tudod mit? — mondtam. Állandó gond nálatok, hogy egyre-másra épülnek az új házak, csakhogy a befejező munkáikkal képtelenek haladni a vállalatok. Merthogy, a házgyár nem. oldja meg az épületek belső szerelésének bajait. Így van? — így! — kaptam a lelkes helyeslést — Akkor megvan a téma — közöltem lelkesen. Mérd föl, hogyan álltok a vállalatnál a belső munkák kisgépesitésével. Vizsgáld meg, mit lehetne még gépesíteni, az mit jelentene anyagiakban és mit hozna eredményekben, s esetleg még vázold föl egy-két munka gépesítésének elvi tehetőségeit, s ha megfelelő gépek nincsenek a piacon, vázolj föl egy-két lehetséges konstrukciót egy-egy munka megkönnyítésére ... Ismerősöm lelkesen távozott, hálásan köszönte a segítséget, mondván: no, ebből lesz csak igazi szakdolgozat! Eltelt vagy fél év, mire ismét találkoztunk. Első kérdésem a dolgozat volt: Mi van vele? — Mi lenne? — kaptam a választ — Ötös. Nem tagadom, elégedetten nyugtáztam az eredményt. — És a kisgépek? — kérdeztem rá. — A, nem arról írtam — hangzott a válasz. Aztán kiderült, ismerősöm kivett két-három szakkönyvet a könyvtárból, összemásolt belőlük részeket, leadta, s megkapta a jelest. Egy eset ez a sok közül, amelyekkel az utóbbi jó néhány évben találkoztam, önmagában a tény talán szót sem érdemelne, hiszen egy technikusi vizsga szakdolgozatától senki sem várhatja, hogy szerzője azzal megváltsa a világot, alapvetően megújítsa a magyar ipart. Nem, ezt még mérnöki diplomamunkától sem várhatja az ember. Hogy akkor mi bajom az egésszel ? Például az, hogy értékeink pocsékolásót már a fiatalok szemléletformáláséban kezdjük sokszor, ami azután természetesen folytatódik a munkában, az életben is. Tudom, egy technikusi szakdolgozat nem váltja meg a világot. Ám egyre föltétlenül jó kellene, hogy legyen: szoktasson önálló gondolkodásra, kreativitásra. Mert ha ezt nem teszi, ha a technikuNem a szójáték kedvéért, hanem egy nagyon tiszteletreméltó társadalmi tendencia csendes ünneplésére választottam ezt a címet, amely a női másodrendűség több évszázados asszonynévhasználatát, azt a bizonyos „né"-t állítja szembe a személyiséget őrző és hirdető, öntudatos „én" szóval. Felesleges Jogtörténeti visszaemlékezésekkel tölteni itt az időt, és pazarolni a helyet, céltalan a római házassági szertartásra utalni, ahol a menyasszony ezekkel ászavakkal fogadta férjéül a vőlegényt: „Ubi tu Caius, ibl ego Caia" — „Ahol te Caiusvagy, Cala leszek én ott", elég az. ha tudjuk, hogy a magyar polgári világban csak a művészek, esetleg az orvosok tartották meg leánynevüket a többi pedig volt X-né vagy YNé és én né. S így adódott néha az a bizarr helyzet, hogy egy kiváló asszony férjét nemegyszer úgy emlegették, hogy „a Z-né férje". Hát nem lett volna logikusabb és tisztességesebb a becsületes leánynevét emlegetni? Pedig, ha még régebbi időkbe térünk vissza, ott a férfiközpontú társadalmi berendezkedettség ellenére is több becsületét találjuk a nőknek. A történelemből ismert, nevezetes magyar asszonyokat bizony így emlegetjük: Zrínyi Ilona (nem pedig Thököly Imréné), Széchy Mária (nem pedig Wesselényi Ferencné). S akkoriban még középrendű családáinknál ls szokás volt a férj neve után tenni az aszszony leánynevét. Es ez a szokás, ez a nagyon dicsérendő szokás mostanában — az anyakönyvek tanúsága szerint — lassan-lassan kezd visszatérni a közhasználatba. No, persze, nem megy ez könnyen. A mai fiatalasszonyok nagy része még csak így íratja be asszonynevét a nagy könyvbe: „Szabóné Kovács Mária", ám már ez is valami. És egyre többen vannak, akik férjezett létükre ls kitartanak puszta leánynevük mellett, vállalva az ostoba és elavult „megszólást", a terhességükkel kapcsolatos „félreértést", felemelt fővel vállalva sn ját magukat, nem alávetettként, hanem egyenrangú társként, felestársként. feleségként. KEMÉNY PETER Bi, mérnöki, vagy a csoda tudja milyen vizsgát tevő emberektől caak azt várjuk el. hogy többékevésbé elsajátítsák a leadott tananyagot, akkor éppen a képzés, a továbbtanulás egyik alapvető célja ellen cselekszünk. Mert, hiszen a továbbképzés feladata sz*-. cm berek képzés*. márpedig a mai világban aligna tekinthető Jó szakembernek az, aki csak egyszerűen ismeretekkel rendelkezik. Ez legföljebb ha a középkorban lehetett elegendő. Ma már az ismeretanyag caak alap ahhoz, hogy a birtokéban tevő ember önállóan gondolkozni, dönteni, pontosabban a lehető legoptimálisabb módon dönteni tudjon. Dönteni a munkafolyamatok ésszerű szervezésében, állandó megújításban, új eljárások bevezetésében, egyszóval a munka hatékonyságénak, eredményességének javítása érdekében. Ezt várjuk el ma már általában a szakemberektől. Szép a várakozás — mondhatnánk, de hol van ettől az élet, a mindennapok gyakorlata? Igaz, egyelőre még nagy a szakadék az igények és a valóság között ezen a területen is. Föl ls ismerték ezt az oktatásügy felelősei, s az iskolai reformok rendre abban az irányban tapogatóznak, hogy oktatási intézményeinkből egyre nagyobb számban kreatív, önálló gondolkodásra képes emberek kerüljenek kl. Egyre inkább ennek a célnak a szolgálatában alakul oktatásunk, amely az ismereteket immár sok helyen nem merev rendszerként, hanem dinamikus struktúra ként igyekszik átadni a tanulónak, a diáknak, éreztetve vele az ismeretek rendszerének állandóan változó, megújuló dinamizmusát, fölkeltve benne annak az igényét, hogy életében teljes emberként ő is aktív részese legyen saját munkájában az ismeretek állandó megújításának, az újabb és újabb alkalmazási lehetőségek fölkutatásának. Tudom, e szép elveknek, céloknak. gyakorta ellene hat ma még a mindennapok, a rutinszerűen végzett munka szürkesége, a szellem sokhelyütt fölfedezhető rest megmerevedése. Csakhogy, egyre gyorsabban változik ma már nálunk is a világ, s egyre kevesebb vezetőnél találkozhat manapság az ember szellemi kényelemmel és merevséggel. Annál furcsább tehát, hogy oktatásunkban még föllelhetők a rések, ahol tovább élhet a középszer világa. S éppen a középvezetők képzésében, akiknek pedig egyre nagyobb feladataik lesznek e változó világban. Rendre olvashatjuk mostanában az adatokat arról, hogy tudományos kutatásunkban a külföldi példákhoz viszonyítva kevés alkalmazható, gyakorlati eredmény születik, a kutatók létszámához, s a rendelkezésükre bocsátott anyagi eszközökhöz viszonyítva. S még kevesebb az olyan eredmény, amely valóban át is megy a gyakorlatba, a gazdaságba. Az okok kutatása meszszire vezetne, s szóltak arról már bőségesen hivatottabbak, hivatottabb fórumokon is. Esetünkben csak eggyel érdemes kiegészíteni a lehetséges okok sorát: az oktatás, a továbbképzés sem szolgálja mindig az egészségesebb fejlődést, azt, hogy a szerzett ismeretek alapján a hallgatóban valóban kibontakozhassék a gyakorlatias alkotó fantázia, A tudás hatalom! — hirdetjük teljes joggal. Ám valódi hatalommá csakis akkor válhat, ha arra használjuk, amire lényege szerint való. Vagyis a bennünket körülvevő tények elemzésére, lényeges összefüggéseik megragadáséra. hogy aztán hathassunk e tényekre, értelmesebbé, jelenünket és jövőnket jobbá és szebbé formálókká alakíthassuk azokat. Enélkül tudásnak, oktatásnak — a statisztikát leszámítva — csak kevés haszna van. S vajon elmondhatjuk-e, hogy okleveleink, diplomáink minden esetben nem csupán egyeev beosztás betöltésére képesítenek. hanem a szó emberi telíességéhen vett. alkotó munka sikeres elvégzésére is rru "adják a rugalmas, az önálló gondolkodást igénylő és feltételező szellemi alapokat? SZAVAY ISTVÁN