Délmagyarország, 1979. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-26 / 199. szám
8 Vasárnap, 1979. augusztus 26. Mocsár Gábor Kóboráram H a megengedi, urw.no — kezdte eléggé körülményesen a beszélgetést a biológia tanára —, némi felvilágosítást szeretnék öntól kapni, mert előző beszélgetéseinkből kiderült hogy ön valamit ért a villamossághoz, hiszen, ha jól emlékszem, valamikor dolgozott egy olyanfajta üzemnél, ahol a villamos áramot termelik. — Termelték! — javítottam kl —. mert az az üzem azóta leállt kazánjait a város távfűtéséhez szükséges góz fejlesztésére használják. Ami pedig a villamossági szakismereteimet illeti... tudja... a mai gyorsuló időben... hát, az bizony mára már elavult. Például, hiába mutogatja nekem a tévében a Delta a legújabb elektronikus gépeket, automatikákat számitógépek csodáit .. uram. én abból egy kukkot sem értek. — Akárcsak én — bólintott szomorúan a tanár úr —, még azt is csak ritkán értem, amit a biológia újabb csodáiról mutogatnak, pedig, hát a biológia, mint ön tudja, szakmám. De — s felemelte mutatóujját — én nem ezekről a bonyolult elektronikákról szeretnék öntől valamit megkérdezni. Hanem — de előbb isten-isten — a kóboráramról. Tudja —, folytatta, miután ajkát megtörölte —, olvastam egy cikket valahol a kóboráramról, ami a föld alatt vándorol, és elmarja az útjába eső fémveaetékeket, sőt, kábeleket is, a vízvezeték emiatt kilyukad, gondolhatja a következményeket, a telefonok elnémulnak ..., hát mi az ördögátka az a kóboráram? Ami állítólag a villamos sínjeiből indul ki. És ha már itt tartunk, hadd folytassam. Tehát a villalamossínekbem áram kering. Hát akkor meg miért nem ráz meg, ba rálépünk a villamossínre? Ojjj ... nehéz kérdés. Hogy magyarázzam én ezt meg? A biológia tanára elég türelmesen hallgatta meglehetősen terjengős magyarázatomat arról, hogy a villamos egyenárammal működik, egyik vezetéke a sín, a másik meg a felső vezeték, mind a kettőben halad az áram, az egyiken oda, a másikon viszsza... nem is olyan nehéz ezt megérteni. — Az megint más dolog — magyaráztam — a villamos távvezetékekben, meg a határban, a földek fölött haladó villamos veaetétkekben váltóáram kering, tetszik érteni. És a madarak csak egy drótra szállnak. De ha például az ön gólyája, melynek tudvalevőleg hosszú lába van, egyik lábával az egyik, másikkal a másik drótra támaszkodna. azonnyomban agyoncsapná az áram. — Aha! Értem már! —s a biológia tanára ravaszkasan rámkacsintott —. Vagyis nem lehet, illetve nem szabad egyik lábunkkal a felső, másik lábunkkal az alsó vezetékre támaszkodni. Emiatt van tehát kiírva a a villanyoszlopokra, hogy a vezetők ... pardon ... a vezeték érintése tilcs és életveszélyes. — Csuda érdekes ez a kóboráram. Tudja, ami a föld alatt kering — mondta aztán elgondolkodva, engem pedig gyanúba ejtve: ez már megint valami politizáló hajlamba esett. Meg is kérdeztem tőle: biológiatanár létére miért érdekli őt a kóboráram ? — Hm. — felelte. — Sejtheti. Tudja-e — s a Béke tanszék kövezetére, lefelé mutogatott —, tudja-e. hogy mennyiféle kóboráram kering itt alattunk? A föld alatt? Ami nem a villamossínekből indul kl, hanem — a halántékát bökdöste a mutatóujjával — innen, az emberi fejekből. Itt volt például a legutóbbi áremelkedés ... illetve, hogy szabályszerű legyek... árrendezés. .. Na, gondoltam, benne vagyunk már nyakig. Meg is mondtam neki: ez már rég lerágott csont. A politikusok megmagyarázták, az újságok részletesen kommentálták ... — Nem... nem! — lengyingetett a tanár úr, én nem erről beszélek. én azt az Izét... ár. . rendezést megértem, időszerű volt. de azt nem értem, hogy amikor én a felső vezeték ... pardon vezetőnknek már jó előre megjósoltam, hogy felemelik az árakat, azzal válaszolt, hogy ez rémhír, az ellenség hangja. Ami —, s lehajtotta a fejét, mintegy bűnbánó módon — bizonyos módon igaz is, mert ugyanis egy nyugati ellenséges rádióadó sokkal hamarabb bejelentette a magyarországi ár... izét, mint amikor ezt a hazai sajtó nyilvánosságra hozta. És ezt rémhímek nevezni! Engem az ellenség hangjának bélyegezni egy tantestületen belül! Ehh... legyintett — térjünk át más témára. mert látom, hogy önt ez egy kissé feszélyezi. Hát... nem mondom ... — Már régebben meg akartam öntől kérdezni... de előbb, ha megengedi... — Beállt a pénztár elé. majd a kimérőpult elé, és hozta a soros adagot. Kettőt. — Azt ugyanis, hogy —, de élőbb isten-isten — kapott-e • ön, vagy a Délmagyar vállaszt azokra a panaszokra, amelyeket én önnek elmondtam s amit ön megírt. Tudja, a fodrászműhelybelire. itt a hátunk mögött, meg a sarkon levő önkiszoilgálóbelire, meg, amit a Boszorkányban kaptam, halkan el,mormogott méltatlan kod ásómra, mire az volt a kiszolgáló hölgy véleménye, hogy le van izélve a véleményem. De 6 nem izét mondott Kapott-e ön vagy a Délmagyar választ az illetékesektől? — Én nem kaptam, s úgy tudom. a Délmagyar sem kapott — De uram! — Dühében a biológia tanára majdnem talpra ugrott —. De hiszen, törvény van rá, hogy harminc napon belül... ha jól tudom. ... a panaszokra válHaszolim kéli! Még a Parlamentben is! — Persze — mondtam látszólag nyugodtan, ámbár belül bennem is forrt a méreg —, van ilyen törvény. De úgy látszik, a válaszolásra kötelezettek ... — A felső dróton ülnek.. I — Nem ezt akartam mondani, ámbár az ön feltevése sem alaptalan. Hanem azt. hogy az illetők bizonyára az író fantáziájának minősítették az ön tiszteit feleségének megtörtént és általam megírt eseteit, és azt is, ami önnél a Boszorkányban történt. Szóval — a megaláztatásokat. — De uram, a jó isten, ha van, áldja meg, hát nem jelöltem meg pontosan a helyeket, ahol ezek a... jól mondja ... megaláztatások. feleségemmel és velem megtörténtek? Egyik-másik esetben még. ahogy mondani szokás, személy leírást is adtam ... Ezt írói kitalálásnak minősíteni! — Vagy például azt is mondhatják — tűnődtem —, hogy nem olvasták azt a cikket. Habár. .. — Hogy-hogy nem olvasták? És ha az illetékes véletlenül nem olvasta, bizonyára akadt a beosztottai között... — elgondolkozott — No, persze, nem mert neki. a főnöknek szólni, mert ugyebár akkor az történik, amit a távvezetékkel kapcsolatban mondott: az alsó vezeték nem csapódhat hozzá a felsőhöz, mert akkor... bumm! De még mindig nem hiszem el, hogy nem olvasta. A Délmagyar, kedvenc lapom eléggé elterjedt újság itt Szegeden ... a jelekből ítélve. Nem tudom, hogy például a vasárnapi száma hány példányban jelenik meg. de ... — No látja, én véletlenül tudom. ötvenhatezer. — ötvenhatezer? Ne mondja! Ezt nem is gondoltam volna. De hiszen,, akkor ... várjon csak ... ha az ötvenhatezret megszerzőm, mondjuk hárommal, akkor az jön ki, hogy majdnem mindegyik szegedi családhoz eljut a Délmagyar. Hát, pont az illetékesekhez nem jutott volna el? Ezt ne is próbálja nekem bebeszélni. — Nem is próbálom. Igaza van. Csak éppen... —, s most én gondolkoztam egy percnyit —, az ön célzásai az alsó és felső villamos vezetékekre. ... ha ezt megírom, a nyájas és képzettársításra hajlamos olvasó nem a villamosvezetékekre gondol, hanem a társadalmira. Hogy ha ugyanis a felső vezetek az alsóval érintkezik, akkor ...bumm. — Nahát! — csapta össze két tenyerét a tanár úr — magának aztán, akárhogy vesszük, mégis csak van fantáziája. Hát erről beszéltem én? Nem. Ha társadalmilag nézzük, igenis, nem kár, hanem igenis haszon keletkezik, nem pedig bumm, ha a felső „vezeték" az alsóval érintkezik. Hát miről beszéltem én? És miért kérdezősködtem a kóboráramról? Amely —, s megint a kőpadlóra mutogatott — igenis, itt kering alattunk, és rombol, roncsol láthatatlanul. Láthatatlanul? — Teljesen tűzbe jött. — Szoktam ám olvasni a Délmagyar postarovatát, abban is mennyi minden ilyesmit szóvá tesznek. És nézem a tévét, a jogi eseteket, hallgatom a rádiót — ha ráértek —. amikor a hallgatóknak válaszolnak, hát ott is mennyi minden előfordul! Megaláztatások, mert tudja —, komoran nézett rám — vannak ám emberek, itt lenn, akik. ha például buszvolánhoz ülnek, azt hiszik, övék a busz, s nem az utasoké, s ha a pult mögé állítják, azt hiszik, övék a bolt és örüljön a vevő, ha kegyeskednek kiszolgálni őt, s ha íróasztal mögé ülhet, azt hiszi, övé a hatalom, s nem azé a munkásé, aki előtte áll, s küldözgeti innen oda, onnan meg amoda ... szóval... érti, miről van szó... — Érteni értem — nyugtatgattam a felhevült tanár urat —, de ebben az ön, jogos felháborodásában is van egy kis bibi. — Kérdőn nézett rám. — Ehhez hozzá kell tenni, hogy ezek az esetek a buszsofőrökkel, elárusítókkal. íróasztal mögött ülőkkel, meg a többiekkel, akik másokat úgy felbosszantanak, hogy felforr az epéjük — ezek az igenis nagy többséggel szemben, ahogy mondani szokták, elenyésző töredékek... Az óriási többség pedig éppoly tisztességes, becsületes ember, mint mi ketten, ha ugyan... mi azok vagyunk. — Elenyésző? Akkor is! Mert ha nem tudná, az emberek — rossz tulajdonság ugyan, \ de le nem győzhető — általánosítanak. Tudja, sokszor elgondolom, mi lenne velünk, úgy értve, a társadalommal, ha épp ezek, ez az elenyésző töredék kerülne hatalomra? Arra a felső vezetékre. Akik aprócska hatalmukkal viszszaélnek, mit tennének, ha igazi hatalom kerülne a kezükbe? Isteni szerencse, hogy ez nem történik, nem történhet meg. Igazat ad nekem? — Ebben, látja, igen— Csakugyan, mik meg nem történhetnének! — Na látja. Tudja —, s ravaszul hunyorított a szemével —, nem véletlenül kérdezősködtem én a kóboráramról. Amit an elmagyarázott, ne haragudjon érte, ahhoz én is konyítok valamit Nem értem pontosan, de konyítani konyítok hozzá. És azért kérdezősködtem, hogy kimutassam önnek, hogy igenis, nemcsak a villamossínekből indul ki a kóboráram, hanem innen is —, megint a koponyáját bökdöste —. az emberi fejekbőL És akikről én dühösen beszéltem, azok igenis, a kóboráram emberi termékei. Nem tudom bizonyosan, hogy a kóboróram — az igaziról beszélek — megfékezése, jó útra terelése, hogy ne roncsolhassák a vízvezetéket, ne némíthassák el a telefonokat, az emberi érintkezés eme korszakos vívmányát, igencsak sok pénzbe kerülhet. Tudom ... tudom ... ne szóljon közbe: ebből van mindig a legkevesebb. De az emberi tisztesség... az emberek közti kóboráram megfékezése ... a becsületesség, uram. az nem kerül pénzbe — há? — Gúnyosan nevetett. Isten-isten, mondta. No, gondoltam, ideje más témára térni. Ez máris több a soknál. — önnek, mint a biológia tanórának. otthon bizonyára megvan a nagy Brehm. Az állatok világa. — Helyeslőleg bólogatott. s hozzátette: mind a négy köteti — No, ha megvan, arra kérem, olvassa el a barnamedvékről szóló fejezetet — Miért érdeklik önt a barnamedvék? — Mert legközelebb arról szeretnék önnel értekezni, hogy mit eszik a medve. — Mit eszik a medve? Ragyogó ötlet. — Sugárzott az arca. Így váltunk el egymástól —, sugározva. Orsolya ... Hogyan került Tollasi közelébe ez a regényes nevű nő? Igen egyszerűen. Ült egy nresszóasztalnál és sírt. Tollasi, aki gyomorgörcsét feloldandó, konyakot inni tért be a helyiségbe, azonnal felfigyelt Orsolyára, hiszen csecsemőkora óta szíven ütötte a síró nők látványa. (Ezt a nők általában megérezték, és inkább kiabáltak Tollasi társaságában. A sírást más, közönyösebb emberek számára tartogatták.) — Miért sír, asszonyom? — szólt át Orsolyához T. —Szerintem. nincs oka rá. — Gondolja? — Tudom. — Maga nagyon kedves — mondta Orsolya, és abbahagyta a bőgést. Így kezdődött a beszélgetés, amely megismertette egymással Tollasit és Orsolyát. O. szép nő volt, loboncos, fekete hajjal, hatalmas szemekkel, amelyekből jól tükröződött, hogy Orsolya mindentől és mindenkitől fél, fél az utca zajától, a járművek sebességétől, az emberek gonoszságától, önmagától, a pénztől és annak hiányától, a férfiaktól és főként a nőktől... Egyszóval mindentől, ami az ún. Életet alkotja. Néhány napos ismeretség után Tollasi meghívást kapott O. lakására. örömmel vette, mert Orsolya hatalmas felső testtel rendelkezett, s az előcsatúrozások folyamán magas női képzettségről tett tanúságot. S valahogy megvidámodott, amióta Tollasi val mászkált; énekelt, táncolt, fecsegett, igaz, néha elsápadt és remegni kezdett, de ez egy-két konyak után nyomban elmúlt. (Nagyon tudott inni, úgy nyelte a pálinkát, mint a vizet. Sajnos, hamar berúgott, és ilyenkor aludni akart, egyedül Igen, Orsolyáról szobrot lehetett volna mintázni: a harmincon felüli, magányos, nagyvárosi nő emlékművét.). A „pásztoróra" — ki lehetett az a marha, aki ezt a szót kitalálta! — rendben lezajlott, Tollasi és Orsolya kitűnően megértették egymást, a méreteik is azonosak voltak, mozgott az ágy, rengett a szoba, riadtan leselkedett a képernyő, amely a szükséges világítást szolgáltatta. — Orsolya igen gyakorlottan vitte véghez a véghezvinni válókat; minden mozdulata a hatalmas rutint bizonyította. A lakás aztán tágasnak, üresnek és hidegnek hatott Tollasi oldalt fordult az ágyon, s a kék fényben egy fotót vett észre az éjjeliszekrényen. Komoly, szemüveges férfit ábrázolt a kép, aki öntudatosan nézett a világba, talán még Eltel néni sem zavarta. — Ez ki? — kérdezte komoran Tollasi. — A szerelmem. — Mocsok. És hol van ő? — Amerikában. — Aha. United States of Amerika — mormogta Tollasi. — Nagyszerű ember — mondta Orsolya. — Orvos. De versekeit is ír. — Értem. — Két aranyos gyereke van, meg egy nagyon rendes felesége. — Tavaly találkoztunk először, és elhatároztuk, hogy soha nem válunk el. — És... És mikor jön.? — Nem jön többet. Orsolya a mennyezetet nézte. álmodott. Tollasi kimászott az ágyból, riadtan öltözni kezdett. — Elmész? — kérdezte Orsolya. — Jól csapd be az ajtót BÓLYA PÉTER Kutya és fiú A kutya három hétig volt kórházban. Amikor a fiú behozta, már két napja lázas volt. Alig volt jártányi ereje a hailálos kórtól a beteg állatnak, ezért a karján kellett hoznia. Most eljött, hogy hazavigye. Aláirta az átvételi elismervényt, kifizette az orvosi költséget, elindult a bejárati ajtó felé. Mellette a kutya emelgette puha tappancsait A fiú úgy gondolta, hogy a pórázt elég, ha a kórház kapujánál csatolja rá, hadd mozogjon addig szabadon. Kinyitotta a nagy szárnyas ajtót, s a kutya gyorsan kisurrant előtte. Sárga, barna, rőt levélek repkedtek zizegve odakünn, a bő levéleső áldóan hullt a földre, és betakarta az Állatorvosi Klinika útjait. A szél, amely leverte a leveleket az ágakról, meleg jószágot hozott magával, és langyos esőt. a kutya leült, két meltóő lábát maga elé terpesztette. Megrezegtette füleit, beleszippantott a fűszeres levegőbe és okos puliszemével nagyokat pislogott. A fiú mögötte állt néhány lépésnyire, és nézte. Nem sokáig maradt így. fölállt. lefogyott testét előre nyújtotta, orra a földön volt, így elindult, mintha valamit keresne. Azonban alig ért az első fáig. egy pillanatra megtorpant és szaladni kezdett. — Gyémánt, ne hülyéskedj, Gyééémánt! — kiabálta a fiú. — De már rohanva az egyre távolodó fekete szőrgombóc után. Az meg boldogan feszítette kis fehér foltos mellét a sárga. barna, sőt levélruhás szélnek, hátra csapta a füleit, testén a hosszú csimbókos gyapjak áramvonalba rendeződtek, óriási ugrásokkal repült át a gyűrűző pocsolyák fölött. Naev. nagy erőt érzett a lábaiban. egyre gyorsabban futott, oly mohón vetette magát ebbe az eszeveszett iramba, mintha napokig nem ivott volna vizet, s most szomját enyhítené. Végigszaladt a kerti utakon a pavilonok között, majd kiért a klinika fűútjára. A szabad, széles út látványa megrészegítette. Még gyorsabban szedte a lábait. Csodás dolog volt zúgó fejjel szaladni, nyitott szájjal y szürcsölni a levegőt, melyet a sebességtől sűrű, hűs közegnek érzett. Szélesre kifeszítette a száját — ettől úgy látszott, mintha nevetne. Csak az aszfalt, a fák, s a levelek nyitott tenyereinek színfoltját érzékelte homályosan. Közben magas hangon felfelvakkantott — bár ezt nem nevezhetném ugatásnak, de emberi Indulatszónak sem. Kiért a Főbejárathoz — a portás meghökkenve kapta fel a fejét —, s rohant ki az autóknak szélesre tárt nagy kétszárnyú kapun. A kerítés mellett futott a nyílegyenes utcán. Szürke, végtelen falat látott az egyik oldalon, a másikon pedig az autók elsuhanó kerekeit, egy-egy járókelő bokáját. Testét pattanásig előre nyújtotta, szaladt, szaladt, szaladt. Már nem látott semmit, a környező világ dolgai összefolytak előtte, valami nagyon szép kékséggé. Elvesztette a lábait, a mellét végtelen szélesnek érezte —, aztán jóllakottság, megnyugvás és álmosság öntötte el, amely megbénított^. A fiú a hosszú utca sarkán, talált rá Amikor fölemelte a fejét, kutyája szeme még élt. Hirtelen a kékség helyére — a fiú arca került. Szólni akart, de csak egy pillanatra villantak ki fogai, a fekete eyapjúpofa alól. S még. mielőtt vééképp mindentől elszaladt volna. naey meleg, bánatos szeme a fiú szivébe költözött. KŐBÁNYAI JANOS