Délmagyarország, 1979. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-19 / 194. szám

Vasárnap, 1979. augusztus 19. Dr. Ábrahám Ambrus Gondolatok a mikroszkóp mellett E

gy remekbe szabott Zetssféle mikroszkóp mellett ülök, szűkre szabott laboratóriumomban. A mikroszkóp lencséje alatt egy emberi nagyagykéregből készült szövettani metszet, amelynek finom szerkezetét ezüstnitrát és aranychlorid oldatokkal, magam varázsoltam elő. Ezek nélkül az agy egynemű, színtelen, szürkés anyag, melynek szerkezetéből semmit sem lehet látni, és működéséről semmit sem lehet tudni. Kié volt, akié volt, mire használta ezt a csodálatos és titkokkal megtűzdelt hatsejtrétegből álló szövetdarabot, nem tudom, mert nem tudhatom. Nekem kinyilatkoztatás ez a metszet, gondolatkeltő, gondolatindító, gondolatterelő és irányító. Ahogy nézem az Idegsejteket, ezeket a mikroszkóp lencséje alatt felsorakozó, szerkezetükben és működésükben csodákkal tündöklő rendszereket, amelyekhez hasonló nincs az egész nagy világmindenségben, első tudományos külföldi utamnak egyik jelenete jut eszembe, amelyet azóta sem felejtettem el, s amelyre nagyon sokszor visszagondolok, ha tűnődőm a léten, a kezdeten, ha töprengek a célon, az értelmen és a végen. 1922 augusztusában történt Jénában, a Hőckel-féle múzeumban álldogáltam, amely Hfickelnek, a nagy természetfilozófusnak és biológusnak volt valamikor a villája, amely elsőnek épült a város szélén a „krumpllföldek"-en, ahogy abban az Időben nevezték ezt a várostól egy kissé távolabb eső, be nem épített földterületet A múzeum egyik szobájában, amely egykoron Híickelnek a dolgozószobája volt, az íróasztalon láttam a világhírű természetbúvár művészi rajzait, amelyek valamikor „A természet művészi formái" című hatalmas könyvében láttak nyomdafestéket Ott láttam a finom ceruzákat, a tollakat és az ecseteket, amelyekkel az utólérhetetlen szépségű ábrák művészi formát kaptak. Ott volt a nagyszélű fekete kalap, amelyet a nagy gondolkozó már csak azért is kedvelt, mert ajándékként és emlékezésként kapta akkor, amikor megjelent hatalmas származástani munkája, amelyben az élővilág keletkezésének és fejlődésének a törvényeit próbálta megmagyarázni és rendszerbe foglalni. A könyvnek nagy volt a hatása és óriási volt a keletje. Hogy ez így volt, azt egyebeken kívül az is igazolja, hogy egy japán kalapos mester, tudván azt, hogy a nagyszélű fekete kalap Háckel kedvence, a könyv elolvasása utáni fellelkesedésében egy egész láda nagyszélű fekete kalapot küldött a mű szerzőjének. Az asztalon volt egy másik ugyancsak hatalmas könyv, „Háckel Ernő agyveleje" címmel. Amint később megtudtam, a könyv megjelenésének az a története, hogy Háckel, aki zseniális ember hírében állott és erről bizonyára ő maga is gondolkozott, megkérte barátját, Maurert, a Jénai Orvosegyetem akkori anatómus professzorát, hogy ha meghal, vizsgálja meg az agyvelejét, és írja le a talált viszonyokat. Maurer teljesítette barátja kívánságát és igy jött létre a könyv a fent megadott címen. Maurer, aki Háckel agyvelejének minden részletét bonctanilag és szövettanilag egyaránt megvizsgálta. azt irta ebben a könyvben, hogy az agyvelőt erősen elmeszesedett, zsugorodott szervnek találta, pontosan olyannak, amilyep minden más öreg emberé, amelyen semmiféle olyan anatómiai és szövettani különlegességet nem talált, amelyből a zsenialitásnak és általában a tehetségnek vagy a tehetségtelenségnek valamilyen formájára következtetni lehetett volna. Így vagyok én is. Elgondolkozva nézem a szép preparátumot, de azt, hogy a különböző helyzetű, különböző nagyságú és kü• lönböző szerkezetű idejsejtek miben, miért és miként tevékenykedtek, arról fogalmam sincsen. Így természetesen azt sem tudhatom, hogy az, aki ezeket magáénak mondhatta, tehetséges volt-e, vagy C6ak másokban kereste azt, amit értelemnek, képességnek és általában tehetségnek neveznek. Mindössze csak annyit tudok megállapítani a mikroszkóp lencséi alatt felsorakozó idegsejtek formájából, helyzetéből és szerkezetéből és ezt egészen bizonyosan, hogy az, aki ezeket magáénak mondhatta, ember volt, gondolkozó, érző, igazságot és melegséget kereső, erre vágyakozó és várakozó ember. Az idegsejtek nyúlványos sejtek. Rendszerint több nyúlványuk van, de lehet csak kettő, sőt egy is. Az idegsejteknek a sejttestében a cytoplasmában és a magvában mennek végbe azok a folyamatok, amelyeket idegfolyamatoknak nevezünk. Ezek közé tartozik az ingertermelés, az ingerátadás, az ingerátvitel, az ingertársftás és mindazok a lényegükben, helyükben és kimenetelükben ismeretlen életfolyamatok is, amelyeket közönségesen pszihikus folyamatoknak mondunk. Az idegsejt nyúlványai közül az egyik ingerületet vezet el a sejtből, a többi ingerületet szállít a sejtbe, vagy a környezetből, vagy a szomszédos másik idegsejtből. Az egyforma alakú és működésű Idegsejtek csoportokat alkotnak. A legnagyobb idegsejttömeg a nagyagy felszínét borító szürke kéreg. Ebben vannak az agyközpontok, a kéregnek kisebb-nagyobb részletei, melyek egymás felé élesen, vagy kevésbé élesen elhatárolódnak. Fő tömegükben a nyakszirti lebenyben (a látás központja) a halánték lebenyben (a hallás központja) és a homloklebenyben (a mozgás központja és az asszociáció központja) vannak lokalizálva. Szerkezetüket, Illetőleg idegsejtcsoportok, Idegsejtrétegek, idegrostfonadékok és idegvégződések, amelyek a hozzájuk szállított ingerületeket analizálják, szintetizálják, szétsugározzák, koncentrálják, serkentik vagy gátolják, raktározzák, vagy továbbjuttatják. Ezenkívül az újonnan érkező ingerületeket a régi ingerületek maradványaival öszszevetik, a kapott eredmények birtokában az ezerarcú életet fenntartják, s a belső és a külső hatások mindenkori mértéke szerint irányítják. Minden, amit valaha megismertünk és minden, amit meg fogunk ismerni, az idegsejteknek, illetőleg az idegközpontoknak volt a szüleménye és ezeknek lesz a szüleménye. Minden, amit az ember alkotott és alkotni fog, tudásban, haladásban, hangban, színben, formában, vágyban, álomban, kultúrában és emberségben, az mind ezekhez volt kötve és mind ezekhez lesz kötve. Ezekből van felépítve az a csodálatos birodalom, amely önmagáról semmit sem tud, de amelynek tevékenysége az alkotás útjain végtelen és határtalan. Szerkezet és funkció, melyben megszületik a gondolat, patinát kap az emlék és testet ölt a vágy, amely kormányozza önmagát és intézi a világ sorsát. Elképzelhetetlen finomságok szakadatlan láncolata, láthatatlan és megmérhetetlen mozgásokból kiegyénült fellobbanó láng, titkokkal teli életmalom, amely szebb, mint a hasadó hajnal és tündöklőbb, mint a csillagos ég. Ahogy nézem a mikroszkóp lencséje alatt felsorakozó sejteket a belőlük kifutó és a hozzájuk érkező nyúlványokat, amelyek ingerületet visznek és ingerületet hoznak, a sejttestet, amely központja elindítója és megállítója mindennek, ami bennünk él és munkál, sokszor eltűnődöm azon, hogy mik lehettek azok a külső és belső erők, hatások és befolyások, amelyek a koponyában kialakították azokat az utolérhetetlen struktúrákat és kapcsolódásokat, amelyek az embert az élővilág fölé emelték és a világ urává tették. Sokan és sokat beszélgetünk fejlődésről, sőt ennek a menetét is próbáljuk nyomon követni. Az utak, a módozatok, a formák, az eszközök, az okok és az okozatok sokaságát próbáljuk felsorakoztatni arra, hogy miképpen alakult ki a mai világ és az első sejtből, hogy fejlődött ki az élővilág és ennek legmagasabb formája és képviselője az ember. De, hogy mindez, hogy és miért történt, arról valójában fogalmunk sincs. Azt, hogy van fejlődés, mert lennie kellett, bizonyosnak vesszük. Bizonyítja az összehasonlító anatómia és itt főleg az idegrendszer, az érzékszervek, a szív, az érrendszer és a kiválasztó szervrendszer. Arról azonban, hogy mennyi idő kellett arra, hogy a helyváltoztató egysejtű élő lényből ember legyen, arról az emberi agyvelő, amely önmaga kivételével úgyszólván mindent megismert, ami megismerhető és mindent megmagyarázott ami megmagyarázható, mélységesen hallgat. De ha volt fejlődés, mert úgy látjuk és mert lennie kellett, akkor vetődik fel a másik nem kevésbé fontos és izgató kérdés, hát akkor, hogy lesz tovább. Ha volt fejlődés, akkor van ma is és lesz a jövőben is, mert a természetben nincsen megállás. Előre vagy hátra, de valamerre menni kell. Mivel pedig mindaz, amit az ember ma produkál önmagában, a környezetében, és általában a nagy természetben, mind amellett látszik bizonyságot szolgáltatni, hogy a fejlődés útján előrehaladunk, akkor következik a másik és még égetőbb kérdés, hogy mik lesznek a változások és ezek mit eredményeznek. A gépieknek és a gépkultusznak az idejét éljük. Alig néhány esztendő lefolyása alatt egy teljesen új világnak értünk a közepébe. Mindenütt minden új és mindennap újabb. Az ember áll vagy ül és figyeli a gépet, lesi és irányítja a mozgásokat és úgyszólván semmiféle testi munka nélkül könyveli el az élelmet, s a kényelmet és a védelmet biztosító produktumok mérhetetlen sokaságát. Ez eddig rendben van, mert a mai ember igényeit kielégíti. Van azonban a biológiának egy másik alaptörvénye, amely úgy hangzik, hogy a használat erősíti a szerveket és azok a szervek, amelyek használaton kívül kerülnek, elgyengülnek, fokozatosan elsorvadnak és végezetül használhatatlanokká válnak. Ebből következik, hogy az emberi nagyagy, amely évmilliók alatt a másik négy agyszakaszt (köztiagy, középagy, kisagy és nyúltagy) teljesen beborította, a gépesítés tökéletesítésével és fokozásával olyan helyzetet fog teremteni, hogy az addig a testi munka végzésére használatos szervek és szervrendszerek elsősorban az izmok és végtagok a használat hiányában elvértelenednek, legyengülnek és nehezebb munka végzésére alkalmatlanokká válnak. Ilyenformán szinte magától értetődik, hogy a növekvő használat következtében megnagyobbodó agyvelő, olyan ember megformálásához fog vezetni, aki a mostani ember ma- . radványaira úgy fog tekinteni, ahogy mi az ősemberi leletekre, amelyek az ásatások nyomán kerültek elő a föld különböző rétegeiből. Tudom, hogy még nagyon messze van az az Idő, de ma amikor az energiahordozók erősen fogyóban vannak, mindenütt és mindenkinek komolyan kell gondolnia arra, hogy az ép és fejlett izomrendszerre, a gyorsan mozgó végtagokra él a keménykötésű emberekre még nagy szükség lehet. A világ kenyere Vajon Illlk-e a kenyér ünnepién emlékeztetni arra, hogy még mindig milliók éheznek, tíz- és tízezrek halnak éhen a Földön? Akitől megkérdeztem, először meglepődött, majd magabiztos természetességgel mondta: Persze, hogy illik, sőt nemcsak illik... Amikor arról faggattam ismerőseimet, hogy mit jelent számukra a kenyér, egyesek zavartan hallgattak, mások megmosolyogtak: Minek erről kérdezősködni? Kenyér van bőven, és ez a lényeg! De mi lenne, ha •nem volna? — kérdeztem tovább. A többség ekkor már ingerülten válaszolt: Hát mi lenne? Akkor is megélnénk... talán? Kapcsolatunk a kenyérrel — mióta az ember az elsőt megsütötte — változatlanul szoros. A mindennapi betevő falat ellentéte tudatunkban — akár átéltük már, akár nem — az éhezés. Borzalmait az aranybarnára sült, foszlós, még meleg új kenyér illatának varázsában elképzelni is rossz. Az ember előbb ismerte meg az éhezés rémét, mint a kenyeret. A legtehetősebb Európa és Észak-Amerika lakóinak többsége is csak az utóbbi néhány évtizedben jutott el a „mindennapi kenyér" biztonságáig. Afrika, Ázsia és Latin-Amerika országaiban ma is legalább 500 millió ember tengődik az éhhalál küszöbén, s további majd' egymilliárd nem jut elegendő táplálékhoz. Napjainkban a világ lakosságának több mint a fele — 2,3 milliárd ember — él a legszegényebb országokban, 600 millió a kevésbé szegényekben, s végül 1,1 milliárd azokban az államokban, ahol túl bőséges is a választék. A Világbank becslése szerint a század végére planétánknak mintegy hatmilliárd lakója lesz. Ami a szakembereket a leginkább aggasztja: a népességnövekedés azokban az országokban a legnagyobb, ahol már ma sem tudják kielégíteni az alapvető szükségleteket, ahol a gazdasági élet, az élelmiszertermelés a legelmaradottabb, az oktatási és egészségügyi színvonal a legalacsonyabb. Az éhségövezet az Egyenlítő két oldalán húzódik — itt másfél milliárd ember él már jelenleg is. Egy átlag amerikai, ausztráliai vagy észak-európai évi húsfogyasztása akár 30—40 indiai lakos alapvető szükségletét fedezné egy esztendőre. Az emberi világ belső ellentmondásait jellemzi továbbá, hogy a fehérjetermelés — igaz, szűkösen — jelenleg mindenki szükségletét fedezné, valójában azonban csak az állati fehérje több mint kétharmadát a Föld lakóinak egyharmada fogyasztja el. A különböző felmérések, tanulmányok tanulsága szerint az utóbbi évtizedekben tovább nőtt a szakadék a világ fejlett és fejletlen országai között: jó tíz esztendővel korábban még „csak" egymilliárd ember nem jutott hozzá a szükséges táplálékhoz, ma másfél milliárd. „Afrika, Ázsia és Latin-Amerika szegényel azért szegények, mert túl sok gyermekük van, csak keveset, vagy semmit sem tettek helyzetük javításáért, és arra számítanak, hogy az Egyesült Államok majd kihúzza őket a bajból." Zbigniew Brzezinski, Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójának szavai ezek — a cinizmus, amely belőlük sugárzik, megdöbbentő. Annál is inkább az, mert az USA-t nem kis felelősség terheli az éhezők millióinak sorsáért „A harmadik világ a legkevésbé sem szeretne örökké a fejlett országok könyöradományain élni" — mondta egy alkalommal Mahgub Haq neves pakisztáni közgazdász. „Maga a Nyugat a legjelentősebb visszahúzó tényező, amely akadályozza erőfeszítéseinket, hogy kimásszunk a nyomorból... A nemzetközi hitelek rossz elosztásából, a természeti kincseink exportjából származó jövedelem egyenlőtlen elosztásából, az árucikkek, szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgását korlátozó intézkedéseikből eredő veszteségünk évi 50—100 milliárd dollárra tehető" — mutatott rá Haq. Egy amerikai közgazdász már kiszámolta, hogy az abszolút szegénység világméretű felszámolásához 15 milliárd dollár kellene évente, javaslatai azonban mindmáig süket fülekre találtak. Pedig egy egészséges, igazságos világgazdasági rend kialakításával jobb helyzetbe jutnának a fejlődő országok. A mezőgazdasági szakemberek szerint Ázsia országaiban egyharmadával lehetne növelni a rizshozamokat olyan aratási, cséplési és raktározási módszerekkel, amelyek az USA-ban és Japánban napjainkban már általánosak. Korszerű technikai berendezések átadásával lehetne megakadályozni, hogy Indiában és az afrikai államok zömében a gabonatartalékok egyharmadát a patkányok egyék fel. És még lehetne tovább sorolni a területeket, ahol már önzetlenséggel is segíteni tud, aki akar. 1974 novemberében Rómában élelmezési világkonferenciát tartottak, amelyen a résztvevők előirányozták: egy évtized alatt felszámolják az éhínséget és az alultápláltságot a Földön. Azóta majd öt esztendő telt el, s ma változatlanul a világ lakosságának mintegy 30 százaléka fogyasztja el a gabonatermés 70 százalékát. A segítségre szoruló országok lakói továbbra is éheznek. Pedig az élelmezési világkonferencia résztvevői elé terjesztett ENSZ-jelentés készítői már 1974-ben figyelmeztettek: „Ha az élelmiszertermelés és a lakosság növekedésének mai tendenciái folytatódnak, a világélelmezésben uralkodó gabonából a szükséglet az 1970. évi 1200 millió tonnáról 1985-re 1700 millió tonnára nő. Így várhatóan 1985re 70—80 millió tonna lesz a fejlődő országok hiánya, ami ötszörhatszor több, mint a 60-as évek végén, a 70-es évek elején volt." A Rómában elhatározott magasztos cél valóra váltása azonban szinte még el sem kezdődött. A szocialista országok gazdasági lehetőségeikhez képest a maximális segítségben részesítik a fejlődő államokat, szakembereik képzésével, korszerű mezőgazdasági berendezések átadásával, modern öntözési módszerek meghonosításával és nem utolsó sorban élelmiszerszállítmányokkal támogatják a rászorulókat. De ez kevés, nagyon kevés. A történelem igazságszolgáltatása úgy kívánná, hogy a volt gyarmatosítók viseljék a miattuk visszamaradott gazdaságok felemelkedésének terheit. A fejlett tőkésországokban azonban inkább szórványos és igencsak egyedi kezdeményezéseknek lehetünk tanúi. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete, a FAO erejének javát a Föld élelmezési gondjainak megoldására koncentrálja, de ebben a sziszifuszi munkában ismét csak a szocialista országokra számítanak bizton. Ügy tűnhet, ördögi körben élnek bolygónk éhező lakói. Valójában azonban a segíteni akarás hiányáról van szó annak a többségnek a részéről, amely valóban segíteni tudna. Az Egyesült Államok az idén 126 milliárd dollárt fordít fegyverekre, a Föld országai együttesen ennek többszörösét. Pedig bomba már annyi van, hogy vele az utolsó szálig kipusztítható bolygónkról az ember, a jóllakott és az éhező egy. aránt. Ez tény, ezzel mindenki tisztában van. Ugyanakkor ma még aligha tudna valaki .válaszolni arra: mikor érkezik el az az idő, amikor minden ember, minden nap legalább egyszer jóllakik a Földön? KOCSI MARGIT i