Délmagyarország, 1979. június (69. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-10 / 134. szám

6 10 Vasárnap, 1979. június 10. A

z irodalom és a többi művészeti ág sokszor járt jegyben egymással. Vers és rajz, írott dráma és megvalósult előadás mind a művészetek kapcsolatait, a múzsák testvériségét példázza. Ennek a gondolatnak jegyében rendezett kiállítást a Somogyi-könyvtár Érem és irodalom címmel a könyvhét alkalmából, a Szegeden élő, illetve ide kötődő szobrászok alkotásaiból. Ezekbe a tenyérnyi bronzkörökbe költői világokat, írói birodalmakat sűrítenek a művészek. Az írók-költők arcvonásai mellett a betűk szépsége, a megformálás clzelláltsága teremt sajátos harmóniát. Hét alkotó idézi bronzplakettjein a magyar irodalom kiválóságait. Megjelenik Dugonics András portréja époúgy, mint Csokonai és Batsányi, Ady, Tömörkény, Juhász Gyula, Móra Ferenc. József Attila, Radnóti Miklós arcképe. De láthattunk verssorok ihlette alkotásokat is, a versek lényegét megragadó, a kis kör teljességébe tágas gondolatokat szorító, betűkkel, finom domborulatokkal megfogalmazott költői üzeneteket. Hét művész érmei sorakoztak a tárlókban, azokból adunk most válogatást. A művek sorrendben: Máté István: Csokonai Vitéz Mihály; Tápai Antal: Dugonics András; Lantos Györgyi: Ady Endre; Fritz Mihály: Móricz Zsigmond: Lapís András: Juhász Gyula; Veres Mihály: Móra Ferenc és Tóth Sándor: József Attila-érme. \ o,:: »w\ ..MH,.—.. Megkérdeztük Szeretem, ha vitatkoznak H

armincöt évemből huszonegyet töltöttem el eddig a szalámi tájékán. Amikor ide jöttem, megláttam a deltás palikat, csak néztem: ha ilyen ez igazi hentes, akkor énbelőlem soha nem lesz igazi. Egy legyintésükre talán még röpülni is megtanultam volna. Azt viszont tudtom, ha én egyszer ráadom valamire a fejemet, abba nem hagyom, tehát mégis hentes lesz belőlem. Legalább huszonöt kilóval nehezebb lettem időközben, erő dolgában ugyan nem vetélkednék senkivel, de gyöngének *e érzem magam. Első dolgom az volt, nagyon emlékszem rá, hogy beugrasztottak szalámit kefélni. Ha most elsorolnám, mennyi hiábavalóságot kellett a tanulóidő alatt csinálni, a maga újságja tele lenne vele. A végén azonban mégis azt mondanám, nem ártott meg egyik se. Most bejön a tanuló, kezébe adják a nagy kést, hadd tanulja a szakmáját. Meg is tanulja, de nem ismeri meg a gyárat úey, ahogy mi megismertük. Attól még messze vagyo-k, hogy a Jövőmről sokat spekuláljak, de azt hiszem, olyan nagyon találgatni való jövőm nincs is. Hentesnek jöttem, az is maradok. Szakmai ártalom nálunk, hogy harmincöt éves koromban már nagyon érzem az ízületelmet, mire rámragad még harminc év, még jobban fájnak. Mondjuk, ez a Jövőm. Azt gondolom, kiment már a divatból, hogy Innen-onnan kiemelgessék az embereket, ha jól dolgoznak. Minek is emelgetnék, ha minden székben ül valaki. De ha megkínálnának más munkával, akkor se vállalnám. Azt tudom, hogy a csontjaim is fájnak majd. mert a hentes mindig hidegben dolgozik, télen-nyáron nullafokos húst fogdos, más meglepetés nem nagyon érhet. De ha elmennék mondjuk csoportvezetőnek, letenném a kést; fölvenném az idegességet válogathatnék, hogy gyomorbajt szerezzek Inkább, vagy a szivemet tegyem tönkre, esetleg verjem szét a családot esténként. Mást gondolnak az emberek a hentesről, mint a cukrászról vagy a patikusról. Azt hiszik, aki mindig a húst vágja, előbb-utóbb eldurvul. Sokat nem törtem rajta a fejem, ha elő nem hozza, most se jutna eszembe, de nem hiszem, hogy rámenős, meredek ember lennék. A feleségem segédápolónő a gyerekkórházban. Hogyan kerül össze a „durvalelkű" hentes az aranyos, finom kis ápolónővel? Sok kanyar van az életben, azt hiszem, a házasság a legnagyobb benne. Itt ismertem meg a feleségemel a gyárban. Kapaszkodjon meg! Csontozó volt, és csak később lett belőle ápolónő. Ha itt eldurvul az ember, akkor soha nem lehetett volna belőle apró gyerekek ajnározója. Márpedig nagyon szereti mostani munkáját. Kevesebbet is fizetnek ott, sokszor éjszakás, mégse lehetne rábeszélni, hogy keressen magának más helyet. Ha szívesen csinálja, gondolom, jó ls, amit csinál. Persze rám marad a család, ha ő délutános, vagy éjszakás, és elhiheti nyugodtan, nem arra tanítom a gyerekeket ilyenkor, hogyan kell a kést megfenni. A szakmai ártalom nem a durvaság, anem a reuma. Elhiszi, hogy megfér egymással az ápolónő és a hentes? Hóhérokkal kínlódnak a humoristák, hogy hazaviszik a munkát, a hentes nem visz haza semmit, mégsem igaz, hogy én otthon soha nem vagyok hentes. Disznóvágások idején dolgozhatnék, amennyit akarok. Igaza van, akkor is kiderül, ki a jó hentes, mert akit jövőre nem hívnak, könnyen kitalálja, hogy valami baj van. Rokonnak, ismerősnek vállalok, de nem szaladok a kuncsaftok után. Ha azt mondom, nem éri meg, talán maga is kapja a leveleket, hogy ez az ember kényes és főlvág. Négyszáz-Ötszáz forint egy napra nem olyan kis pénz, hogy ne érné meg. Van, aki csudélkozik is rajta, akkor is, ha látja, hogy reggeltől estig megállás nélkül dolgozom. Csakhogy én a felelősséget is bele adom, meg a szakértelmet is. Ha megveszi valaki a drága disznót, nem föltétlenül az olcsójánosokat keresi. Legyen jó a kolbász, a szalámi, a hurka, a sonka, ezt akarja, és megadja az árát. Mégse sokat vállalok. Nem élet az, ha mindig a pénz után fut az ember. A végén egy . nagy bukszáiba belezárhatná az egész életét. Azt se mondhatom a két gyereknek, nőjön csak föl, ahogy tud, mert az apja pénzt keres. Különben is jobb, ha a gyár fizet annyit, amiből meg lehet élni. Ügy értem, hogy a gyárnak is jobb. Csupa fiatallal dolgozom együtt. Nem lelkibeteg egyik se, ami más fiatalban megvan, az belőlük se hiányzik, mégse cserélném el őket öregekre. Hallom én is, hogy régen az öreg szakik emberségre is tanították az inast, nemcsak a szakmóra, de mindig úgy mondják, hogy ez régen volt. Megehetné a fene, ha most nem így lenne. Az nem igaz, hogy a fiatal rámszól, ne avatkozzam a dolgába, ne jártassam a lepénylesömet. meg hogy semmi közöm hozzá. Erre vagyok a legbüszkébb, ha ezt mondják: te mindent kl tudsz venni belőlük, terád hallgatnak. Megérzi azt a fiatal, még a goromba szakmában is, kire érdemes figyelni. Egy kicsit vissza kell fiatalodni hozzájuk. Bnrrófejűek, csintalanok, hebehurgyák? Ügyesek. Rangidős vagyok közöttük, tehát szavam van, de a rangot nem az idő adta hozzá. Pöffeszkedni akkor se tudnék, ha mást bíznának rám, nem is futok más beosztás után. Értse meg, ez nekem éppen jó. Ismerek törtető embereket, mindig dörgölődnek valahová, csak vegyék már észre őket. Mindenbe belekotyognak, mindenben ők a legokosabbak, csak egy bajuk van, dolgozni nem szeretnek. A mi brigádunkból hamar kikopna az ilyen. Nincsen funkcióm, hogy merem ilyen bátran mondani? Ide nem funkció kell, hanem légkör. Beteg voltam, amikor beválasztottak munkásküldöttnek, az igazgatótanácsba. Hárman vagyunk ott fönn, magamfajták. Nem kell gyűlésen beszámolnunk, mit láttunk, mit hallottunk, de sokan kérdezik: mit végeztetek? Az egészben az tetszik nekem, hogy belelátok mindenbe. Addig azt mondtam valamire!, na- megint kitaláltak: valamit az okosok, most meg látom, micsoda viták előznek meg egy döntést. Hányszor csaptam az asztalra a munkások érdekében? Eddig még egyszer se. Egyszer vetettem föl valamit, meg is hallgatták, és be is vezették. Azt hiszem, rettenetesen nagy baj lenne, ha a mi ügyünkkel-bajunkkal ott fönn foglalkoznának. Anynyi lépcsője van a főnökségnek, ha bajom van, az változtasson rajta, akinek ez a dolga. Helyettem nem hasítja a disznót a vezérigazgató, a közvetlen főnököm dolgát se ő végezze el. De ha én rosszul hasítom, észreveszik, rámszólnak, vegyék észre azt is. ha a kisebbik főnök csinál rosszul valamit. Muszáj is észre venni, mert jó szalámi sose lesz. ha a melósnak baja van. Annyira viszont nem vagyunk harmatoslelkűek, hogy a szánkat ki ne nyitnánk. Ne csináljunk a munkásból keresztrejtvényt, ne úgy kelljen kitalálni, ml a baja, de ha kimondja, fül is legyen ott, amibe belemondhatja. Csak akkora, amelyikbe belefér. (Elmondta Gajdács Vilmos, a szegedi szalámigyárban.) HORVÁTH DEZSŐ A halál egészen más? „1973. február 21-én egy holland bíróság jelképes egyheti szabadságvesztésre ítélte Postma van Bőven orvosnőt. Az orvosnő erős morfiumadaggal megölte anyját, aki apoplexia következtében részben bénán, magaképtelenül életkedvét veszítette. A bíróság enyhítő körülménynek tekintette, hogy az anya a halált maga sürgete. Sőt szemrehányásokat tett leányának, amiért az első szélütése alkalmával nem hagyta meghalni. Egy alkalomal pedig kivetette magát az ágyból, amit öngyilkossági kísérletnek értékelt a bíróság. A per óriási feltűnést keltett, messze a holland határokon túl is. A közönség nagy többsége a doktornő eljárását pozitívan értékelte." Egyre gyakraban jelennek meg hasonló hírek a nyugati sajtóban. Az eutanázia újra és újra szóba kerül, pedig a halál ritkán téma. Nem beszélünk róla, pedig kellene. Hiszen ma is vannak még betegségek, amelyek gyógyíthatatlanok, s amelyek olykor talán évekre is komoly szenvedéseket jelentenek a haldoklónak. Vajon miért találkozott van Bőven doktornő annyi rokonszenvvel és helyesléssel holland pácienseinél és hazája határain túl is? Nyilván őt és sorstársait más és más motívumok vezetik. Van Bőven esetében talán az anyja iránti szolidaritás érzése; feltételezik róla, hogy egyéni jószándékból és részvétből járt el így. Másokat, meglehet a szabadság érzete táplál az élet határaival való szabad rendelkezésben, hiszen a születést a művi vetélésekkel már évszázadok óta befolyásolja az ember. Különböző országokban a történelem különböző szakaszaiban az eutanáziát másként bírálják el. A mai Japánban még ma sem büntethető az a személy, aki a halálos beteget kérésére átsegíti a „másvilágba". A vallásos Angliában néhány évvel ezelőtt az alsóház megszavazta az eutanáziáról szóló törvényt, de a felsőház minimális szavazattöbbséggel elutasította. Korunkban sokan azzal érvelnek, hogy ha a beteg kéri, — mentsék meg a szenvedéstől —, akkor ezt meg kell tenni. S a megoldás nem mindig az érzéstelenítés, a morfium. Az orvosok viszont joggal állítják: a hippokratészi eskü az élet megóvásáról és i nem gyilkosságról szól. Felvetődik ugyanis a kérdés, milyen kritériumok biztosíthatnák az orvost arról, hogy valakit — tételezzük fel. egy áttételes rákos beteget — ily módon mentsen meg a szenvedésektől. Elégséges-e az írásos nyilatkozat alatt csak a beteg aláírása, vagy hozzátartozói is vegyenek részt a döntésben, és kezeskedjenek az aláíró meggyőződéséről? Ezek mind olyan kérdések, amelyeket aligha fontolt meg az, aki spontánul szól a kérdéshez hozzá. De rövidlátás volna, hacsak a szolidaritást éreznénk kl a Bovennel együttérzők hangjából. Ez tanúskodik arról is, hogy milyen gyorsan alakul az emberek tudata. Ez nem ls olyan rendkívüli, ha meggondoljuk, hogy a természettudomány, a technika és az orvostudomány állandó fejlődése mennyire döntően változtatja meg életérzésünket. JUSZT LÁSZLÓ Tandori Dezső Gondolatok egy magánkönyvtárban Előbbre jutott-e a könyvek által a világ? Hátrább maradtunk volna a könyvek nélkül, az bizonyos. És mindannyian nem lehetünk háttérben; akkor az előtérben nem lenne senki. De az átalakuláson néha ámulhatunk. Ahogy ez a négyszer-három méteres könyvpolc, ez a teljes fal, ahogy ez más-lényegű már: két veréb mozgástere. Felderítették először is az odúkat; miért épp bizonyosakat kedveltek meg. másokat nem, ki tudja. Egyikük be is zuhant Shakespeare drámái közé. Pedig Samu nevű herceg vagy lord, pláne király, nem szerepel a Halhatatlannál. És egy beszorult madár: halandó. Akkor mind a tizenkét négyzetmétert ellenőriztem, falig tologattam a köteteket. A verebek, látom, berepülnek egy-egy útvonalat: néha [ötször-hatszor leröppen Szpéró — ő a másik — a Valóság évfolyamairól, le a vállamra, de csak azért, hogy visszaröppenjen, és a végén azonnal be a résen, a polc, és a folyóiratok közé. A bűnügyi regények közül a minap kölcsönadtam néhányat, fordítani: Samu tiltakozó hangjai közepette szedegettem kl a könyveket, és verebem addig nem nyugodott meg, amíg a hiányzók helyére újakat nem tettem. Ezeket aztán gyanakodva [méregette. Egyáltalán, mi közöd neked ehhez a polchoz, [valami ilyet véltem kihallani a köszörülő hangokból; hanem az ál-verébcsipogásomra bármikor lejön; [Szpéró nem.