Délmagyarország, 1979. június (69. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-24 / 146. szám

Vasárnap, 1979. június 24. m M A befogadókért... T

ételezzük fel, hogy valaki — egy zseniális művész — egy lakatlan, vagyis pontosabban csak általa lakott szigeten megírja — mondjuk, kétezer oldalon — a világ legjobb vagy legalábbis feltételezetten legjobb regényét. Aztán, ilyen-olyan okoknál fogva — talán mert sértett az a művész, és nem akarja a világot megajándékozni, vagy talán csak egyszerűen fázik — elégeti az egészet. , Régi példa, régi kérdés: létrejött-e üj művészi minőség? Nyilvánvalóan nem! Még logikailag sem „remekmű" az elégetett, mert a műalkotás felfogója — szinte része — minősítője: a befogadó, jalen esetben az olvasó, nincs jelen. Ha nem olvasta senki az alkotón kívül, akkor például nincs minősítő sem, nincs, aki a mű értékét a maga viszonyító képességével meg tudná határozni. De ami a minősítésnél is fontosabb, ha nincs, aki a mű keltette érzés- és gondolatvilágot be tudja fogadni, akkor az a mű nem műalkotás. Mert a műnek az az értelme, hogy éljen az flt befogadókban. Ezért sajátos eszközeivel ábrázolja az embert és világát —. persze, a legszélesebb és legsokoldalúbb értelemben — és ennek az ábrázolásnak segítségével megérteti és formálja azt. Minden művészi alkotás a maga eszközeivel teszi ezt. Nagyon egyszerűsítve, általában két jelentkezési formában. Van olyan, amely revelálóan felfedez valami újat (bármilyen kicsi is legyen ez az új), és hozzáteszi ezt a már eddig létrejött művészi információhalmazhoz, és van olyan, amely nem fedez fel semmi újat, alkotáson belül is csak interpretál, még akkor is, ha igyekszik új meg új formán összerakni a már eladdig ismertet, a mások által felfedezettet. Nyilván az első az értékesebb! Sőt — mondják sokan — csak az az igazi művészet, az az igazi alkotás, és csak annak létrehozója az igazi művész. Ha csak a létrehozott művet nézzük — talán így van. De valamit, ami ilyen különösen bonyolult összetevők eredménye, önmagában szemlélni képtelenség. S ha mégis ezt teszem, akkor olyan lakatlan szigeti műremekszemlélethez jutok. Lehet, hogy a szakműveltséggel rendelkezők egy szűk csoportja számára valami már jól ismert és csak interpretáló értékű; mert tényleg csak már ismertet mond el a mű. — S mégis ez a mű az emberek igen nagy csoportja számára lehet reveláló, felfedező. A világ megismerésének olyan új értelmi-érzelmi összetevőit tartalmazhatja számukra, amelyek megismerésével gazdagabbá válhatnak- öszszetettebben, bonyolultabban látó és gondolkodó emberekké alakulhatnak. És az a bizonyos új is, amihez hozzájutottak — s amit nem az az alkotó fedezett fel, aki közvetítette nekik — ez is csak most vált jelentós szellemi — majd később — anyagi erővé. A befogadók széles körén keresztül, a nélkülözhetetlen művészi tömegbázis létrejöttével. Természetesen, a nagy művészek mindig felfedezők és mindig ez a legfontosabb, mert nélküle az interpretálóknak sem lesz később mit összerakni és később ők — akiket leszívesebben közvetítőknek neveznek — a nélkülözhetetlenek nem tudnának mit közvetíteni, De ebben, a mi kicsit alkotócentrikus világunkban fontos újra kimondani, ez az egész azért érte van: a műélvzeő emberért, a befogadóért. ö az, aki az összefüggésekben legalább annyira nélkülözhetetlen, mint a művész. Ha ő nincs, vagy ha ő nem fogad be, semmit sem ér az alkotás. A művészetek életben maradásához, egészséges 'ovábbfejlődéséhez mindig nélkülözhetetlen a befogadók egyre növekvő tábora. A művésznek minden bonyolultságon ét éreznie kell — mert ez a társadalmi érdek mellett közvetlen létérdeke is —, hol tart a befogadó, mit képes és mit nem képes felfogni? Ha ezt érzi, akkor képes igazán őt értő, és őt egyre magasabb szinten befogadni képes művészi közönséget nevelni, a ma művészetének igazi tömegbázist teremteni. Se ját művészetéért kell tehát a művésznek "is népművelőnek lennie. Ez a munka nemcsak a hivatásos népművelőé — pontosabban új rétegek nevelése, a művészetek befogadására, megszerettetésére csak akkor folytatható nagyobb hatékonysággal, ha minden művész hivatásos népművelőnek tekinti magát. SZALONTAY MIHÁLY Kiss Benedek Szeder Katalin Tavaszi K. O. Jó volna otthon lenni mostl Otthon a kitárt, régi házban! Gyerekkor léha udvarában jó volna egyet futni most! Besír, mit várok, a villamos, s mint villamost, röpít az áram: tavasz fut az erek huzalában, s jó volna addig zötyögni most, míg látnám a nem-vénülő házat, nem-vénülőn komoly anyámat, udvaron — élve — nagyapámat! Jó volna addig futni most: mint villamost, vinne az áram, a hagynék most minden villamost! Kovács /ózsef Gyöngy hulljon virágok virága egyiptom leánya rideg komorságban elnémulva várlak talán elveszítlek talán megtalállak virágok virága létem napvilága vadrózsa orcádra ne verjen a bánat gyöngy hulljon hajadra virágok virága 55 A múzeum állandó kiállításainak remekel A kovács czéhnek zászlója" A zászlócslnáltatást a Mária Terézia által kiadott céhlevelek minden céh számára előírták, Ezt a zöld-arany színben pompázó, fecskefarkú zászlót lS52-ben készítette a szegedi kovács céh, Az élénk zöld színű, virágos selyemdamaszt mindkét oldalát gazdag aranyfe6téssel díszítették. Az ornamentika barokkos megfogalmazásban szegélyezi a zászló széleit és keretell a címereket, festményeket, sőt a feliratot is. A középmező festménye a törött lábú ló gyógyításának jelenetét örökíti meg, mely a kovácsok gyógyító munkájára utal. A festő kivételesen nevét is ránkhagyta a város címerében: „festé Nagy Ferentz". Róla tudjuk, hogy Münchenben tanult, arcképeken kívül templomképeket is festett, márványozó és aranyozó munkát is vállalt. Művészetét azonban csak Élő kert Én virágoskertem födj be földdel engem hegyen át völgyön át héja siklik csendben szárnya surrogása vízözön zúgása Én virágoskertem födj be földdel engem hegyen át völgyön át róka siklik csendben ól alatt ásása sziklavár omlása Ügy szeretlek téged mint ki messze tévedt kékes fényű útja bárcsak érne véget Én virágoskertem födj be földdel engem Tulipán királyfi rózsa királyasszony rezeda királylány hóvirág cselédke tölgy király lue király kakukfű a népe Toppantóni Nagy Czirok Anikó felvétele módjával kamatoztatta, mert megélhetését jól jövedelmező malma biztosította. A kovácsok zászlaját más szegedi céhek zászlóival együtt 1889 óta őrzi múzeumunk, Relzner János múzeumigazgató leltárkönyvi bejegyzésében a zászlók nyolcvan év előtti állapotára vonatkozó fontos adatot találtunk. Eszerint a eéhzászlók már múzeumba kerülésükkor igen rossz állapotban voltak. Szakszerű restaurálásukat csak nemrég kezdhettük meg. Elsőkként, eredeti szépségüket megközelítve az 1852-es kovács é# az 1797-ts lakatos céhzászlók születtek újjá. Mindkettő a múzeum „Vosulráo" kiállításán kapott méltó helyet. T. KNOTIK MÁRTA, iparművész- főrestnurátor Bura alatt Két megjegyzés — első hallásra talán lényegtelen — sokéig nem hagyott nyugton, napokig elmélkedtem rajta, s később pedig igyekeztem tapasztalatokat szerezni. Miként hangzottak el ezek a megjegyzések? Valahogy így: „Nem vagyok képes kordában tartani ezt a gyereket, tegnap is lehorzsolta a térdét" — panaszolta egy fiatalasszony, hangjában olyan tónussal, hogy arra is gondolhattam volna, hogy csemetéjét halálos baleset érte. „Képzelje, mivel állt elő a lányom? Azt erőltette odahaza, hogy négy hétre elmegy a konzervgyárba dolgozni, keres majd kétezer forintot, s azon vásárol egy kempingkerékpárt" — méltatlankodott a középkorú édesapa, olyan hangsúllyal, amelyből kiviláglott, hogy semmi szüksége nincs leánya keresetére, van nekik annyi pénzük, hogy nem kempingbiciklit, de akár egy . kis Polskit is könnyűszerrel vehetnének leányuknak, aki most fejezte be a második osztályt neves gimnáziumunkban. Tudom, hogy senki sem kíváncsi arra, mi volt a „mi időnkben", különösen nem érdekli a szülők gyermekkora az „utódokat", unják a szöveget. S most nem is a tinikre gondolok, hanem azokra a fiatal szülőkre, akiknek gyermekei most játszadoznak, Iskolába járnak, élik boldog gyermekkorukat. Nagy öröm az Idősebb, de a középkorú generáció számára, hogy a mai ifjúság élete nem olyan, mint az övé volt. Ez a megváltozott élet már a születés pillanatában. de nyugodtan állíthatjuk, hogy a fogamzás pillanatától érezhető. Jól fölszerelt klinikákon jönnek világra gyermekeink, s ha a helyzet úgy kívánja, inkubátor nyújt segítséget az első órákban, napokban, ha arra az újszülöttnek szüksége van. örvendetes módon csökkent a gyermekhalandóság. Persze azzal is tisztában vagyunk, hogy az inkubátor, a búra csak kényszermegoldás, amelyre csak kritikus esetekben van szükség, s kizárólag újszülött korban. A baj és a félreértés valószínűleg ott kezdődik, amikor a fieánkolni vágyó óvodás vagy Iskolás korú gyermekeket a szülők rakják Lóra alá. Az első megjegyzésből, a fiatalasszony alapállásából ezt a megoldást tapasztaltam. Tízemeletes házban lakom, a szemben levő házak ls hasonlóak. Gyakran ücsörgök az erkélyen és bámulom a sok apróságot, hogyan játszadozik a két épület közé szorított téren, a hintákon, a homokozóban, a létrákon és gyepen, esetleg a csúszdán miként fényesítik nadrágjuk ülepét. A gyereksereg kisebb része ügyes, csintalan, mint a szabadba engedett kiscsikók. Viszont igen sokan nagyon is illedelmesen viselkednek, olyan hervadt kis „öreg urak" módján vesznek részt a játszótéri kavalkádban. Fehér lakkcipő, vasalt nadrág vagy csipkés szoknyácska rajtuk, s a tiszta, új ruhácskában nem illik hason csúszva mászkálni a homokozóban, nadrágfékkel suhanni a csúszdáról. Ez talán még érthető is. ha nem teszik még aznap tönkre a megvásárolt ruhát, cipőt. De azt nem értem, miért ünneplő ruhában engedik le a gyereket a játszótérre. Dehogyis engedik, liften kísérik az ajtóig, majd az ablakból, az erkélyről figyelik minden mozdulatukat. Megértem lassan a félszeg gyerekeket, hogy hervadtan és áhítozva figyelik a. velük egyidős társakat, amint azok fölszabadultan ugrabugrálnak, birkóznak, kergetik egymást, csúsznak, másznak, s olykor veszekednek. Megértem őket, hiszen „ki vannak pányvázva" azzal a láthatatlan zsinórral, melyet a szülök tartanak markukban az ablakpárkánynál, az erkélyek rácsainál. Nem azt tartom rossznak, hogy a szülő gyermekén tartja tekintetét, néha odafigyel, miként játszik, hogyan viselkedik, hanem azt, hogy minden apróságba beleavatkozik. A maiomszeretetnél is túlzottabb az az egrecéroztatás, melyben őket részesítik. Vigyázz a ruhádra! Ne menj a homokozóba, mert piszkos leszel 1 Hagyd a csúszdát! Ne futkározz, mert kimelegszel! Miért lökdösőd a Csabit?! Azonnal feljönni! — hangzanak a parancsszavak, az utasítások. Sajnálom is ezeket a gyerekeket, mert megfosztják őket a gyerekkor hangulatától. Nem akartam, de mégis csak hivatkozom 11 mi időnkre: ha anyagiakban nem is bővelkedtünk, de legalább játszani engedtek bennünket, és nem pányváztak láthatatlan zsineggel az ablakhoz. Karmolás, horzsolás, plezúr nélkül alig telt egyetlen napunk. Ficánkoltunk, fára másztunk, árkot ugrottunk, veszekedtünk, igyekeztünk legyőzni a másikat erőben, ügyességben, s mindenben, ami vetélkedésre alkalmas volt, még abban is, hogy ki ér hamarabb haza. Igaz, hogy tizenöt éves korunkban nem volt probléma, föl tudunk-e emelni egy ötvenkilós zsákot, tudunk-e mindenben segíteni a szülőknek, bírjuk-e a munkát. S ezzel a gondolatmenettel át is térhetek a második megjegyzésre, illetve az abból kikényszerített meditációra. Nem is kell visszakanyarodni évtizedeket, elegendő csupán arra emlékeznem, hogy tiz évvel ezelőtt még protekcióra volt szükség, hogy az általános Iskola utolsó éveit járó vagy a középiskolás diák nyári szünidőiben bekerüljön valamelyik gyárba néhány hétre dolgozni. Nem érdemes tagadni, hogy sok családnál bizony arra a kevéske keresetre is szükség volt, melyet a diákgyerek hazavitt a nyári szünidőben. Lehet, hogy nem a megélhetésre kellett, de olyan kiadásokat fedezett, mint a kerékpár vagy a nyaralás. Hozzám ls sokan fordultak akkoriban, szerezzek valamelyik gyárban munkaalkalmat1 gyereküknek a szünidőre, s örültem, ha sikerült segítenem. Manapság ilyen kéréssel senki sem keres, s ennek egyáltalán nem tudok örülni. Miért van ez így? — kérdem gyakran önmagamtól is. Azt megértem, hogy a családok nem kényszerülnek a gyerek keresetére, ennek még tudok örülni, de annak egyáltalán nem, hogy a munkától féltik és kímélik a fiatalokat. Miért? Talán szégyenlősek, valamiféle csorba esik a tekintélyükön, ha a már föUerdült és tanuló gyermekük a nyári szünetben egy-két hetet munkával tölt el? Már azért is érthetetlen ez előttem, mert néhány év, és akkor már nem lehet búra alatt tartani az „utódot". Sőt, akkor bánhatják a szülők igazán, hogy oly nagyon kímélgették őket. S merem állítani, hogy a gyermeknek sokkal többet ártanak ezzel a „burásdival", mint gondolnák. Érdemes volna gyakrabban visszaemlékezni a fiatal szülőknek, hogyan is volt, amikor ők jártak középiskolába. Milyen nagy élményt jelentett az a néhánv hét a szünidőben! S akár hiszik, akár nem. legyen a szülőknek bármennyi pénze, százezres betétkönyve, adhat a gyereknek tízezres összeget, nem olyan „izű" az, mint amelyet ő saját erejével keresett meg a gyárban. Más értéke lesz a biciklinek, a nyaralásnak, az új farmernak, a horgászfölszerelésnek, amelyet első és saját keresetéből vásárolt a fiü vagy a nagylány. S elgondolkodtatott a szegedi konzerv- ! gyár egyik vezetőjének n panasza is. Hiába ígérnek a középiskolás gyerekeknek 9—10 forintos órabérük mellé még hetente 100 forintot Jutalomként, alig tudnak laszszóval fogni diákokat a nyári szünidőben. Magam is voltam olyan korban, amikor gyerekeim általános, majd középiskolások, főiskolások voltak, de egyetlen nyarat sem • tudtam volna úgy elképzelni, hogy a gyerekek négy hetet ne gyárakban töltsenek el. Soha eszembe nem jutott, hogy a gyárigazgatóknak olyan kérést tolmácsoljak: lányaimat irodai aktacipelőknek alkalmazzák. Mindig ragaszkodtunk a rendes fizikai munkához. Hiszen a munka az. amely létünket, előrehaladásunkat, növekvő igényeinket egyedül képes biztosítani. S roszszul cselekednek azok. akik gyermekeiket ettől kívánják megfosztani. GAZDAGH ISTVÁN