Délmagyarország, 1979. június (69. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-17 / 140. szám

t 30 Vasárnap, 1979. június 17. Vízválasztó Meditáció a vásárhelyiek retrospektív tárlatáról Véletlen-e. hogy az „alföldi festészet" címkével ellátott törekvés — mely jószerével vásárhelyi piktúrára is redukálható — vitáink kereszttüzébe került az utóbbi években? Év vége felé a vásárhelyi ószi tárlatok idején utólag fólparázslanak a viták, s a központban leggyakrabban a hagyomány és korszerűség ellentmondásoktól sem mentes, feszültségeket hordozó kérdése áll. színezve a szocialista realizmus, az elkötelezettség, a tá.ihoz-emberhez való kötődés felhangjaival. Az egymásnak feszülő ellentétek mellett elsuhanni önmagunk becsapása. ám hogy tulajdonképpen hol is rejtezik a vásárhelyi képzőművészet kulcskérdése, nehéz megtalálni elemzés, oknyomozás, őszinte feltáró munka nélkül. A vitákban pedig — úgy tűnik — sokak számára csak a fekete-fehér ellentéte, a vagy-vagy választása létezik. Pedig a jelenség sokkal bonyolultabb! Negyedszázada sorakozik fel minden ősszel a vásárhelyi és a köréje csoportosuló képzőművészet „paraszt-Párizsban". Huszonöt esztendő egy kiállítássorozat történetében jelentős időszak. Ezért is öröm, hogy a Műcsarnok lehetőséget adott az ezidő alatt bemutatott több mint ötezer mű legjavának bemutatására, a hódmezővásárhelyi öszi tárlatok negyedszázados jubileuma alkalmából rendezett retrospektív kiállításon. Biztos vagyok benne, hogy ez a nagyszabású tárlat vízválasztó Hódmezővásárhely eddigi és jövőbeli képzőművészete között. Az könnyen megállapítható, hogy a felszabadulás utáni vásárhelyi központú képzőművészet a hatvanas években teljesedett ki. Akkor találta meg az optimális kapcsolatot, a szerencsés azonosulást, tápláló együttműködést a társadalmi változásokkal. akkor került azonos hullámhosszra a társadalmi-politikai-emberi mozgásokkal. Akkor ápolta és fejlesztette magas szintre sokszor hangoztatott és fölvállalt hagyományát legkorszerűbben, hiszen Tornyai, Rudnay. Nagy István az alföldi agrárszocialista mozgalommal is kapcsolatot tartó festészetének örökségét teljesítette ki. A hagyományokból és a társadalmi-politikai feladatvállalásból nőtt ki a „történelmi képződmény" három lehetséges iránya. a szinte népmesei hármas út. melyhez csatlakoznak. melyről leágaznak, de mégiscsak ezek a szervező-meghatározó csapások. Egyiket a Kghán György mellbevágóan kemény, konstruktív expresszionizmusából kinövő Szurcsik János képviseli, aki a monumentalitást ötvözi a kifejezésmód nagy, összefogott formáival, erőteljes expresszivitásával. A másik lehetséges út a Németh Józsefé. aki úgy teszi egyetemessé lokális problémáinkat, hogy beépíti helyi indíttatásait a barlangrajzok, az indiai művészet egyéniségén átszűrt egyetemességébe. A harmadik lehetőség legkiválóbb képviselője Szalay Ferenc, aki krónikási hűséggel, szinte dokumentalista pontossággal kísérte nyomon a mezőgazdaság szocialista átszervezését. a kis közösségek mikrovilágát és az egyes ember életének hétköznapi keserveit-örömeit. A vásárhelyi művészet többi alkotója és a velük közösséget vállaló művészek valamilyen szállal kapcsolódnak ezekhez az utakhoz, vagy éppen ezekből nőttek ki. Az összkép a témavilágnál szűkül le. A keresztmetszet-kiállítás termeit végigjárva elsősorban tájábrázolásokat láthatunk. Az Alföld végtelen síkjának, a folyóknak és vízpartoknak, a fáknak megannyi változatát, az évszakok forgóajtajának fénytöréseiben. S több a leképezés mint a kifejezés szándéka. Azután láthatunk faluszéleket, tócsákat és tanyaképeket. (Tény. hogy egy új lakótelep kevesebb festői izgalmat okoz a természettel együtt lélegző művésznek, mint egy romtanya vagy egy megsántult szekér. De az e a képzőművész feladata. hogy a pusztulást regisztrálja?! Dokumentumot akar állítani vagy nosztalgiákat ébreszteni? A múló világ föltérképezése a szándéka, vagy sóhaj, rekviem egy letűnt életformáért? önmagában egyik sem lehet korszerű alkotói szemlélet.) Újabb témakör a paraszti munkaábrázolás. A krumpliszedők és kaszálók mellett megjelenik a traktor és a kombájn, a munkajelenetek mellett a jelképivé növesztett szerszám, a kimerevített pillanat mellett a szimbólummá formált kompozíció. Aztán előfordul néhány életkép, precíz szociográfia, néhány portré, felületjáték, szerkezetességre törekvés és széthulló mozaik. A tudatos, következetes és eredményes útkeresésre kevés a példa! A mostani kiállítás — huszonöt esztendő termésének eszenciája — nem egyenlő az őszi tárlatok összességével Színvonala is más. így a megítélés sem azo*os az egyes tárlatok kritikai megköze! tésével. A legjobb műveket válogatták, s a már említett főhangsúlyokat színesen, tarkán egészítik ki a mellékhangok. Relatív egység ez, kötéseit, ktfeiezésmódjait-formáit, műfajait tekintve egyaránt. A hagyomány húzóereje és az újítás elodázhatatlan feladata, az élettel együtt mozgó realizmus eszméi egyszerre vibrálnak a kiállítóteremben. A legtöbb ellentmondással és feszítő gonddal a festményanyag küszködik. A grafika lépéselőnye, mobilitása vitathatalan, a plasztika pedig lavíroz a lehetőségek széles spektruma között. Mivel Vásárhelyen még mindig a festészeté a prímszerep, a nagy kérdés az, hogy a romtanya, az elárvult szekér, az alföldi sík vagy a pocsolyák tükörcserepei megtölthetők-e életünk mai tartalmaival, vagy ehhez új motívumokat, új kifejezésmódokat kell keresni? Mert bár igaz, hogy a humánum sosem lehet korszerűtlen, de az is tény, hogy éppen az emberek legbensőbb világával, az életmód és ' -forma változásaival, az élettel való kapcsolat, a kis és nagy közösségek boldogulása kötelez minden művészt a folytonos megújulásra, a korszerűségre. Hódmezővásárhely képzőművészetének minden adottsága és lehetősége megvan erre. Múltjában, hagyományaiban ott a biztos alap. ez a mostani retrospektív tárlat dobbantódeszkának is alkalmas. A kiállítás bizonyítja, hogy a negyedszázad alatt nemcsak korszakos művek születtek, de életművek teljesedtek ki — nem is akármilyenek! — Vásárhelyen. Hogy csak néhányat emeljünk ki a sorból: Kohán György szinte teljes életműve; Németh József egész piktúrája, élén az Évsfcakok című összegző gobelinjével; Szalay Ferenc munkássága, a szintézis. Történelem című parasztikonosztázzal: Fejér Csaba néhány nagyszerű portréja és csendélete; Kurucz D. István figurális kompozíciói; Samu Katalin állatfigurái; Hézső Ferencnek a hetvenes évek eleji nagy vásznai..'. A megújulásnak van egy másik biztosítéka, mégpedig a fiatalok, akik előítéletek nélkül, tehetségüket művekkel reprezentálva kötődnek az egyetemes magyar művészeihez — épp a „vásárhelyi tégelyből". Így többek között a festő Csikós András, Zoltánfy István. Nagy Gábor, Kiss György, Szikora Tamás, Kárpáti Tamás; a szobrász Szathmáry Gyöngyi. Kligl Sándor. Tóth Valéria. Körösénvi Tamás. Máté István. Lantos Györgyi, Varga Éva, Albert Ildikó; a grafikus Alrnásy Aladár, Decsi Ilona. Kéri Imre. Püspöky István. Sáros András Miklós, Szemethy Imre, Szunyoghy András.-, TANDI LAJOS Megkérdeztük... Ne lépj rá a forintra! T

ársadalmunkban történelmileg rendkívül rövid idó alatt, rendkívül nagyarányú átalakulások zajlottak le, amelyek a lelkekben, s igy a művészetekben is az emberi folytonosságteremtő igényt és alkalmazkodóképességet, a megőrzés és újjáteremtés emberi tehetségét nagy próba alá vetették. Képzőművészetünk sikerrel, eredményesen, azaz a fejlődéshez nemcsak alkalmazkodva. de az: segítve állta, s nemes feladatának tudta ezt a próbát. De eközben — nyereségképp, s tehertételként is — szemléleti, láttatási, fogalmazási skálája más művészeti ágakénál jobban — rendkívül — széthúzódott, s így polarizálódott is. Az új vonzása kockázatos folytonosságmegszakításokhoz is vezetett, nem egyszer tartós kétséget hagyva az új tényleges korszerűsége felől, s folytonosságteremtő tájékozódása sem mindig képes az örökség tényleges továbbviteléhez elengedhetetlen újjáfogalmazás feladatával megbirkózni. A szemléleteknek, felfogásoknak ebben a széthúzódott hálójában a realizmus, a szocialista realizmus orientáló csomópontja is hovatovább nehezen ismerhetők fel; körvonalaikat a hagyomány, másfelől az újítás húzó ereje deformálja. Ezért alapkérdése ma képzőművészeti életünknek, ezért feladata képzőművészetünknek. ezért záloga művészet és közönség kapcsolatának az a fejlődésünket tükröző megújulás. amely eR.vben a tegnap, értékes örökségeinek megújítását ls jelenti. A hagyomány és újítás kölcsönviszonyának művekben való reprezentálása és elméleti tudatosítása az, ami ma körülményeink közt elsősorban szükséges a képzőművészeti realizmus szocialista tartalmainak időszerű kialakításához, határainak korszerű, ezért a művészeti életben és a közönség körében egyaránt hiteles megvonásához. * S itt, a Műcsarnokban, ha szabad így kifejeznem magam, az ország színe előtt szimbolikusan is reprezentálódik a művészet életnek az a ténye, hoör a vásárhelyi iskola egy tendencia a többi között amelyektől elhatárolódik és amelyek hatnak rá, amelytől mások elhatárulják magukat, de amely hat másokra. A vásárhelyi művészet a magt egyoldalúságaival egyetemben egész képzőművészeti életünk integráns része. De épp ennek kapcsán esett már róla szó, s igaz is. hogy ez a művészet realista, de realizmusa konzervativizmussal párosul, hogy a vásárhelyiek folytonosságteremtésének megújító erejét a hagyományra támaszkodás inerciája is fékezi. Nincs mód egy néhány szavas megnyitó során erről részletesen beszélni. De meggyőződésem, hogy a „konzervatív realizmus" jelzős szerkezete csakis a maga ellentmondásosságával bizonyulhat egész szellemi, művészeti életünk számára hasznos, s a vásárhelyiek számára is termékeny katalizátornak. Ha akadnak vélemények, amelyek ezt az ambivalenciát figyelmen kívül hagyva előítéletesen elutasítóak lennének, azok, úgy vélem, csak önnön egyoldalúságról tennének tanúságot, s nem ezt a művészetet, hanem önmagukat kérdőjeleznék meg. Az is tagadhatatlan, hogy formalizmusra, a hagyományokkal való formális szakításokra hajló képzőművészeti életünkben a vásárhelyiek hagyományhű realizmusára megbecsülő figyelmet kell fordítanunk. De nekik ártanánk a legtöbbet, ha ezt egy másfajta egyoldalúsággal és kizárólagossággal, egy olyan hamis felfogás jegyében tennénk, amely a folytonosságot a változatlansággal, a realizmust a konzervativizmussal cserélik össze. A kiállítás összességében egészként tendenciaként minősíthető; a hangoltságok, eszközök, témák affinitása, a hagyománynak, pontosabban a hagyomány tágabb értelemben vett sugárzásának kapcsa a szemlélőben érzékelhetővé teszi az összetartozást. De — én ezt szeretném nyomatékosan hangsúlyozni — ezen a relatív egységen belül is kitűnik a tegnapot, másfelől a tegnapot a mával, holnappal együtt látó szemsugarak divergenciája, az a belső feszültség, amely egyben hatóereje az egész „iskola" mozgásának, fejlődésének is. (Részletek Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes megnyitójából.) H

a rámbíznák, én minden igazgatót, meg olyan főnököt, akit emberek tettek más emberek fölé, elküldenék Gyulára. Hadd üdüljenek egy kicsit, és hadd tanuljanak. Van ott. egy SZOT-üdülő, van annak egy igazgatója, vagy vezetője, vagy nem is tudom, mi a rangja. Ott áll a folyosón, fekete ruhában, fehér ingben, pillangós nyakkendőben, mintha delegációt fogadna. Na, ez szegény, jól megjárta most, gondoltam, amikor először láttam, várja a rangos küldöttséget, és jövök én, fűrésztelepi munkás, hites feleségemmel. Ügy fogad, mintha miniszterelnök lennék. Lesek magam mögé, hátha ott jön, akit vár, nel.ogy belebambuljak véletlenül a dicsőségbe. Teremtett lélek sincs a környéken, csak mi vagyunk. Köszön előre aznap is, másnap is, megelőzni nem lehet. Harmadnap megsajnáltam: lebukott szegény, hej, de nagyot bukott. Rajta a fogadós ruhája még, csak most történhetett a baj, és adogatja ki a kulcsokat a portásfülkéből. Fenét bukott, csak helyettesített. Én vagyok a bolond, ha azt hiszem, igazgató csak akkor mehet be a portásfülkébe, ha megbuktatták egy kicsit Nincs nekem a mi igazgatóinkkal semmi bajom, nem is róluk beszélek, csak azokat küldeném először, akik velünk voltak valamikor munkások. A pihenés is rájuk fér, el lehet ott is fáradni, nemcsak a fűrészgép mellett, meg az a kis tanulás is jól jönne nekik. A gyulai igazgatót kifigyeltem. Vártam, mennyivel lesz kedvesebb, mennyivel mosolyog jobban, ha igazgató vagy főmérnök felesége lejt el előtte. Köszöntötte őket is tisztességgel, akár azt az asszonyt, aki söprűvel és vödörrel keresi a kenyerét. Hiába akartam megelőzni a köszönésben, nem tudtam. Mondtam is, ebben az üdülőben már beütött a teljes emberi egyenlőség. Tudom én, hogy a jó igazgatónak nem az a dolga csak, hogy köszöngessen, mosolyogjon, megrogyadozik annak ina-térde, anynyi mindent ráraknak a vállára, mégis azt mondom, neki is könynyebb lehet, meg nekünk is, ha szót értünk egymással. Itt a mi főnökünk, hát ez egészen más. Kis üzem a miénk, mindenkit ismer, köszön is mindenkinek. Mehetek hozzá akármikor, nem mondja, de nem is mutatja, hogy rosszkor jöttem. De akármikor jön ő is, nem mondom neki, hogy fáj a lábam, nem érek rá. Fiataloknak csináltak külön műszakot, kérdezik, bejövök-e én is. Egy-két hónap van a nyugdíjig, mégis azt mondtam, hogyne jönnék. Van nekem is unokám, óvodában, bölcsődében én is érdekelt vagyok vagy leszek, hogyne jönnék. És ha egyszer megkérdezték, hogyne jönnék! Közel vagyunk mi egymáshoz, kell, hogy megértsük, amit a másik gondol. Az is Gyulán történt, hogy elhagytam a heverővásznat. Kára abból ne legyen senkinek, hogy nem ott járt az eszem, ahol kellett volna, elkezdtem keresni. Mindenki vigasztalt, majd meglesz. Futok egyet reggel a vár körül, nehogy eltespedjen az ember a nagy üdülésben, aztán megyek az irodára, hátha tudnak a vásznamról. Ez volt az? Ez. Adták is mindjárt. Nyúlok a zsebembe, nyújtom a százast. Ha meg kellett volna fizetnem, többe került volna, még így is jól járok. Tartja a kezét Ilonka, de fordítva: nem fogadja el. Fő a becsület! Nemsokára megint megyünk, most is van beutalónk legalább fél kiló édesnemes paprikát viszek neki. Arra nem mondhatja, hogy nem fogadja el. Indiában dolgoztam annak idején, ott próbáltam ki, tudunk-e mi, munkások egy nyelven beszélni. Né gondoljon nagyot, a fűrészház alatti részt nevezik Indiának. Kettő dolgozott, a többi meg azt figyelte, hogyan lehet legtöbbet lógni. Segítsünk egymásnak, emberek! Az lett belőle, hogy a legközelebbi nagy ünnepen kapok egy evőkészletet és négyszáz forintot. Nagy pénz volt az akkor. Elkezdem szépen szétosztani a forintot Mindenki azt mondja, bolond vagyok, azt én kaptam. A munkáért adták, azt pedig közösen végeztük! A kanalakat meghagytam, egy kést, egy villát ha kapott volna valaki, nem sokra ment volna vele. Akik itt vagyunk, úgy összeszoktunk, nem tudom, hogyan lehet majd elbúcsúzni tőlük. Októbertől jár a nyugdíj, de itt leszek én jövőre is. » Az öreg Lippai mindig azt mondta: úgy dolgozz, mint otthon. Ne kapkodj, ne hajtsd magad, nekem te holnap is kellesz. Most meg azt kellene mondani: tanulj, mert holnap ls kellesz. Ha én akkor tanulhattam volna! Most könyvet adnak, füzetet adnak, csak tanulion, aki tud. Utánpótlásnak csak az okos ember a jó. Azt is mondanám, úgy dolgozzunk, mintha magunknak csinálnánk. Azt is az öreg Lippai mondta, ha egy méteres deszkát meglátott eldobva és rajta jártak az emberek: fiam, rálépsz a pöngőre. Ha én mondanám most, ne lépjünk rá a forintra, becsüljük meg legalább azt, ami készen van, azt hinnék, a meleg ártott meg az agyamnak. Elnézem a szegedi utcákat aratás után. Elsoroljam, hány kanyar van minden évben beterítve búzával? Pedig mindig hirdetik hangosan: arass veszteség nélkül! Soha nem mondják, szórd el az utcán, ami megtermett. Elgondoljam magamban, ml lenne, ha odaállnék az egyik sarokra, és szólnék az elsőnek: álljon meg, bátyám! Mit akar? Nézze, mit csinál! Mi köze hozzá? Rálépne a gázra, otthagyna. Ha megírnám az elnöknek, forgatná a levelet, talán meg is szagolná. Ugyan ki írhatta? Ja. a Tóni? Biztosan bandzsít egy kicsit. Egy kocsi trágyát nem lehet átvinni a városon, hogy le ne takarják. Nálunk fölrakják a fűrészport. húzzák rá a ponyvát, el ne szóródjon az utcán. A búza nekünk nem ér annyit, mint a trágya? Azt szabad szórni? Ne tudná a masiniszta, mennyit lehet fölrakni a kocsira? Ütődött embert oda se tesznek, megmondaná az, akár szemre kiszámolva is, mennyi fér rá. Vagy magasítót tehetne. Nem tudjuk becsülni egymás munkáját se. A búza alá valaki fölszántotta a földet, elvetette a magot, műtrágyázta, vegyszerezte, learatta, más meg elszórja? Odaírnám minden sofőr ablakára: ne lépj rá a forintra! Ha nagyon sietsz, akkor se lépj rá. Most nagyon azt hallani, becsap bennünket az aratás, kíváncsi vagyok, milyen lesz a termés a szegedi utakon. Tudja, mit nem értek én? Olvasom az újságban, látom a televízióban. ez meg ez a testület megvizsgálta valamelyik gyárnak a munkáját. Vagy az ott dolgozók szociális helyzetét. Azzal kezdik, hogy jelentést ír magáról a vállalat. Ha csak annyi esze van a jelentésnek, mint egy tyúknak, nem írja bele. hogy szeretünk nem odafigyelni a dolgokra. Csak azt írhatja, hogy szépek ts vagyunk, meg okosak is. ellenben beütött az objektív nehézség. Ezen aztán elrágódnak jó sokáig, és azt mondják, jól megvizsgáltak mindent. Ha én azt írom. hogy enynyi deszkát csináltam, akárki megszámolhatja. De ne a papíroson számolja, hanem itt. a kocsin! Saját magamról én nem tudnék egy árva szó dicséretet mondani, nem tudom, aki a jelentést csinálja, mikor tanulta? Ahogy én látom, mindenki ragaszt hozzá egy kicsit, mindenki farag belőle egy kicsit, amíg olyan nem lesz, hogy elő lehet állni vele. Papíroson könnyű lehet simára gyalulni még a deszkát is. Azt hiszem én. a vizsgálat is olyan, mint nálunk a deszka: harmadosztályút is lehet csinálni abból, ami első osztályú is lehetne. (Elmondta Dékány Antal, a Tisza-parti fatelepen.) HORVÁTH DEZSŐ <