Délmagyarország, 1979. június (69. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-17 / 140. szám

31 Vasárnap, 1979. június 17. Siklós János Öregember a parton A

napszítta homok forróságot lehel, a kis padka mögött húzódó cserjék üde zöldjét elvitte a kánikula, fáradtak, ráncosak a fűz picinyke levelei. Beleállok a vízbe, a fejemet is megmártom. Délen áll a nap, csöndes a környék, fölkap néha egy-egy hal nyúlánk teste, kiemelkedik, aztán fél szaltóval újra alámerül a folyóba. — Bolond halak — motyogom. Ficánkolnak, mutogatják magukat, mert nem tudják, hogy a halászok árgus szemekkel figyelnek. Hiába, buták a halak. Ha eszük volna, a folyó fenekén élnének. és csak a sötétségben jönnének föl, levegőzni. Miért is volna eszük a halaknak, amikor az embernek is kevés van. pedig az ember mondja magáróL hogy eszes lény. A Lidóra vezető csapáson motor berreg. Kis robogó lehet, a motor zajából most már nemcsak a búgó masina nagyságát állapítja meg a motorértő fül, még abban se igen téved, hogy a gyártmányra saccoljon. A Le Ore szexmagazin újabb számát böngésztem. Tiltott folyóirat, pornográfia. Valaki < becsempészte Olaszországból, és ideadta, nézzem meg. Érdektelen szeretkezési figurák, az alja világ sajtófotójára. Figyelemelvonó valótlanság, a szex fölfokozott világáért bolondul a tömeg, legalább addig se vesződnek életük ezernyi, igazi bajával. Belelapozok Szabó Dezső: Életeim című szemelvényébe: „Most érzem igazán hajótöröttnek magamat, mert látom életem teljes csődjét... Ma 1944. december 12-ike van. Áz ágyúk egyre dörögnek, a sziréna mindegyre felüvölt. Élelmet már nem tudok beszerezni, valósággal éhezem. Még van valami kevés kávém, egy pár szivarom és egy üveg likóröm. Ezek tart ják bennem a lelket..Szegény Szabó Dezső, rossz eszmékre tett nagy életét úgy herdálta eL hogy valóban szellemi, lelki hajótörött lett. hatvanéves korára. Ez sem érdekel. Visszahúzódom a jó, friss vízbe. Elhalt a motor hangja és a bokrok közötti, keskeny csapáson kibújik egy öregember, három, egymásba akasztott varsát cipel a hátán. Lát engem, de nem szól. A homokra teszi terhét, és nézelődik. — Vízre rakja? — kérdezem. — Szeretném. — Itt nem jó a part. Sima, homokos. — Azt nézem én is. — Inkább suhángos, sulymos vízbe. — Olyan helyre gondoltam. Rágyújt. Symphoniát szív. aztán a második slukk után asztmás köhögési roham kínozza. Alacsony, keskeny arcú. kopasz ember, elnyűtt vászonnadrágban, félmeztelenül, mezítláb áll a parton. Senyvedt izomzatú, inkább irodistának nézem, mint tsz-tagnak. Lehúzza vászonnadrágjót. lemegy a vízbe és a partot nézi, hosszában. — érdemesebb alkonyatban lerakni. Ebben a melegben nem kerül bele semmi. — Ügy kéne, de nem érek rá. Nézelődik a vízben, aztán lefelé mutat, a komp irányába. — Ott, úgy látom, jó lenne..! Beljebb megyek és szemügyre veszem a folyó szélébe húzódott, suhángos kis szigetet. Az öreg meg már másfelé tekintget, amint látom, bizonytalan. — Mióta halászik? — Amióta nyugdíjas vagyok. Tavasz óta. — Azelőtt nem iárt a vízre? — Mikor jártam volna? Én olyan szolgálatban dolgoztam, hogy se éjjelem, se nappalom nem volt Abban rokkantam meg. — Tegyük oda — mondom, és fejemmel a növények irányába intek. — Nem bánom. Beletettem a három varsát a ladikba. — Na, üljön bele, majd odalapátolok. Segítettem a lekötésben, mert eluntam, ahogy ott idétlenkedett, a víz sodra erősebb volt mint az öreg. — Maga érti ezt? — Láttam, hogyan csinálják, nem vagyok halász. Visszaeveztem a homokpadhoz. Az öreg kilépett a ladikból, a nadrágjához ment, és kihúzott a farzsebből egy hosszúkás, lapos üveget. — A segítségért Húzza meg! — Mi van benne? — Barackpálinka. — Nem iszom, fölforr a fejem. — Fogja csak. Elhárítottam. Amikor látta, hogy komolyan beszélek, abbahagyta a'kínálást. — Majd én meghúzom. — Húzza! — Igaz, az orvos nem engedi, ele ide nem lát el — próbált tréfálkozni. — Miért nem engedi? — Két infarktusom volt. — A cigaretta is ártalom. — Az is tilos. — Mégis szívja. Meghúzta az üveget. Elnyelt egy jó decit aztán rágyújtott. — Most már csak ennek van értelme — szólt halkan, meggyőző hangsúllyal. Szerencsétlen — gondoltam magamban. — Üljünk a bokor alá! — Inkább a vízbe! — Nemigen szeretem a vizet. — Hát akkor miért halászik? — Mondjon jobbat! Nem válaszoltam. — Tudja, én nagyon sok ember fölött dirigáltam egész életemben. Most aztán itt vagyok magamban, meg a három varsámmal. — Család? — Holnap szabadul a fiam. — Honnan? — A Csillagból. Estére utazom, hogy reggel ott legyek. Üjra a szájára vette az üveget, leöntötte az egészet — Ez az egyetlen, ami jó. — Nem jó az, gyorsan elpatkol tőle. — Bár elpatkoltam volna tavaly, a második infarktus után. — Ne beszéljen így. — Tudja, ez már nem élet így. Olyan az ember, mintha kiesett volna a világból. Üjra rágyújtott — Felesége? — Meghalt két esztendeje, bánatában. Láttam, hogy imbolyog. — Na, gyerünk a bokrok alá! Odaballagott, és leült a hűvösbe. Nézte a szürke, árnyékos homokot. Apró rovarok mászkáltak a bokor tövében, fölkapaszkodtak a lábaszárára, de nem figyelt rájuk. Csak a homokot nézte. — Feküdjön le! Nem méltatott válaszra. Nadrágiát összehajtogattam, s a hűvösbe tettem, melléje. Ránézett, aztán a feje alá gyűrte, és ráfeküdt. Halszemű mozdulatlansággal bámulta a vékony gallyakat a feje fölött. A levegő megállt, a hőség olyan elviselhetetlen volt, hogy belementem a vízbe. Csöndes volt a környék. Az ég, meg a part szikrázott a kánikulai forróságtól. Sokáig álltam ott, a folyó szélén, talpam alól kihordta a homokot a víz sodra. Később fölmentem és megnéztem az öreget. Kivörösödött arccal aludt, fehér haja kócosan a homlokára bukott. Erős lélegzéssel szedte a levegőt, tüdeje úgy húzott. mint a szamárköhögős gyereké. Keskeny szájszéle széjjelnyílt. és száiszögletének mély redöibe öntudatlan ólmában, habot fújt. Észrevettem, hogy a nyaka is elvörösödik, és arcszínében árnyalt lila foltok jelentkeznek. Fölkelteni? De aztán mégis hagytam. Fölforrt fejjel, pálinkától kótyagosan, mit kezdek vele? Meg aztán, mi lehet neki jobb az alvásnál? Az ébrenlét, meg a józanság kínozza. Békében hagytam. aludjon. Megkerestem a kis motort, és odatoltam melléje, erősebb ághoz támasztottam. Egy darabig figyeltem, aztán elladikáztam onnan. Lassan húztam a lapátot, és eltűnődtem a varsás öregen. Megéri-e az estét? Vagy jön a harmadik infarktus, és majd Szent Péter előtt éled föl? Arra nem gondoltam, hogy visszafordulok. Mindegy a világnak, meg neki is, hol ébred. Csak a varsák tartanák számon, azok meg holt tárgyak, nem tudnak beszélni. Húztam a vizet, már majd' a kompig értem. Valahogyan nem hagyott mégsem nyugodni az öregember. Kieveztem a víz szélére, ahol csöndesebb a folyó sodra, és a ladikba vettem a parton ácsorgó gátőrt. Visszafordultam. Ketten eveztünk gyorsan — fölfelé. gyan •v ráltozik körülöttünk a világ, s nem mindig kedvünk, vágyaink és álmaink szerint. Hogy hogyan? Szinte naponta olvassuk, halljuk a híreket az olajárak változásairól, arról, hogy az Egyesült Államokban vagy Angliában a benzinadagolást készülnek bevezetni, hogy hol ebben, hol abban az országbari emelkednek a benzinárak. Olvassuk, halljuk a híreket, azzal a szomorú, de biztos tudattal, hogy ezek a drágulások, ha nem is azonnal, s nem is teljes mértékben, előbb-utóbb nálunk is éreztetik hatásukat, hogy amikor éppen csak megízleltük Magyarországon az autó nyújtotta kényelmet, mozgási szabadságot, ez a kényelem és szabad mozgás egyre drágább lesz. Hiszen azokban az országokban is, ahol az autó már az életforma szerves részévé vált, lassan kénytelenek lesznek más megoldásokat keresni. Az autó természetesen csupán egy példa a lehetséges sok közül. „Rossz passzban vagyunk" — mondhatnánk, hiszen nálunk az utóbbi egy-két évtizedben indult meg intenzívebben a gazdasági növekedés, amikor jó néhány iparilag fejlett ország lakói már bővében élvezhették a tudományostechnikai forradalom hasznát az árubőségben és -kínálatban. S mire nálunk a nagymértékű föllendülés kibontakozhatott volna, a világpiacon bekövetkezett a nyersanyagok és energiahordozók robbanásszerű áremelkedése, amely alaposan lelassította, megnehezítette fejlődésünket, s hoszszabb időszakra tolta ki terveink megvalósításának lehetőségét. Vagyis. mire igazán élhettünk volna az egészségesebb gazdaságirányítás, s az addigi, extenzív fejlődés alapjain kibontakozott inetnzív gazdasági fejlődés eredményeivel, közbeszólt a megváltozott külső környezet, távolabbra téve közelinek tűnő céljainkat. sőt, némiképpen módosítva is azokat. Módosítva? Hát igen, bár alapvető társadalmi és gazdaságfejlesztési céljaink változatlanok, de azt is be kell látnunk — az angliai kormányzat érveit idézve —, hogy az olcsó energia korszaka egyszer s mindenkorra véget ért. Ez pedig nemcsak gazdaságunk fejlesztését nehezítette meg, s lassította valamelyest, eltérően az előzetes elképzelésektől, hanem mindennapjainkban is hat már, s nyilván életmódunkat is növekvő mértékben befolyásolni fogja. Életmód! Erről viszonylag kevés szó esik, kevesebb a kelleténél és a szükségesnél. Pedig éppen a világgazdaságban mostanában végbe menő, minden bizonnyal hosszabb távra szóló változások teszik múlhatatlanul szükségessé, hogy elgondolkodZelel Miklós Csontváry innen már sarjadva túlra legközelebbre üldözött parthoz szorított végteler figyel onnan halálunkra cserépedényben éjszak; világít elkülönített értelem nem kerül neki glória ki maga ellen védve van róla riasszon verseket ha lesz majd kategória Herceg Árpád Egyetlen esőcsepp porhanyós erdei földdel a számban ejtőző ég alatt visszalopakodtam — nem igaz hogy nincs idő fenvőillatú kéz a homlokömra festéktelen ajkak piactér ahol ellakhatom szomorú szavakból font koszorú a hajnal — tisztálkodom — csak eljön valaki erre a korai-kései találkozór gondolom legalább a tenger egyetlen esőcsepp talán Zelk Zoltán Gazdagabbnál gazdagabban Van-e multimilliárdos. kinek annyi a kötvénye, mint amennyi zöld bankója ennek a nyúlánk nyírfának? De ha majd az őszi tőzsdén ama sárga zuhanásban oda minden vagyona? Ha bankóit üzér szelek orgazda tócsáknak hordják, ha rejtik hólébe, sárba, ha sikkanó jég alá? Ne féltsétek! Fehér fővel áll a tájban, hiszen tudja: ha messzi is, úton a perc. amit csak a fák ismernek, mi egv etlen kulcsforgással kinccsel rakott, láthatatlan kazettáikat kinyitja! junk jelenünk, még Inkább közelebbi és távolabbi jövőnk lehetőségein, jövőképeinken, vágyainkon. hogy azokat időben a jelenlegi és várható realitásokhoz tudjuk alakítani, csalódásaink elkerülése érdekében. Hogy mire gondolok? Életmódunk, életformánk jövőképeinek, önmagunk számára öpmagunk által megalkotott várakozásainkban többnyire még mindig a „több" dominál. Terveink többnyire akörül forognak, hogy mit akarunk megszerezni már meglevő, életünket jobbító és könnyebbé tevő javaink mellé elsőnek, másodiknak, harmadiknak, és így tovább. S nagyjából érthető is, hogy terveinket többnyire a „több", a mennyiségi fejlesztések elképzelései uralják magánéletünkben is, hiszen jószerével az utóbbi egy-két évtizedben kezdtünk megismerkedni a birtokolható tárgyak úi köreivel, életünket könnyítő, jobbító lehetőségeikkel. S amennyire módunkban áll, nagyjából érthető, hogy igyekszünk tárgyi környezetünket gazdagítani, új és jobb eszközökkel bővíteni életmódunk határait. S ez nem is baj, hiszen akinek még nincs lakása, nyilván alapvető szükségleteihez tartozik, hogy lakást szerezzen, s azt berendezze. Az is érthető. hogy akinek nincs, az autót szeretne, és így tovább. Vannak alapvető, a XX. század utolsó negyedében, Európában alapvetőnek tekinthető tárgyi javak életünkben, amelyek megszerzése valóban fontos a számunkra, hogy értelmesebbé, szebbé, jobbá és gazdagabbá formálhassuk életünket. S ma ezeket az alapvető javakat nagyjából tíz-tizenöt évi munkával mindenki megszerezheti önmagának. A gondok csak akkor kezdődnek. ha a vágyak túlnőnek, nemcsak mai, hanem hosszú távon várható lehetőségeinken is, ha a szerzésre irányuló erőfeszítések már-már tönkreteszik életünket, mert erőnket meghaladó munka- és élettempót kényszerítenek ránk, olyant, amiben már azt sem tudjuk élvezni, amink van. amit addig áldozatos munkával megszereztünk. Furcsa dolgoknak lehet manapság tanúja az ember. Ismerek családokat, akiknek „mindenük megvan", s'hárman havi tízezret meghaladó jövedelmükből kimondottan „rosszul" élnek, telve panasszal, gonddal és bajjal. Mert férj és feleség alig látja egymást, mert a férj gyakran csak éjszakánként kerül haza. mert kell a mellékes. Házat építettek, háromszobásat, aztán eladták. Építettek másikat, jobbat. Most a balatoni nyaralóra kell a pénz... Gondok, nyűgök, bajok. S ismerek családokat, akik hárman-négyen havi hat-hétezerből „gazdagon", szépen élnek kényelmesen berendezett lakásukban, akik kis autójukkal hétvégeken országjárásra indulnak, s már megismerkedtek Európa legszebb tájaival is. S az ország, a világ nem elsősorban inaszakadtig tartó túlmunkákkal megszerzet javaik révén tárul ki számunkra, hanem a könyvek, a tudás adta ismeretek és az értelmes életvitel adta utazási lehetőségek révén. Hogy miért kell minderről éppen most beszélni? Azért, mert a világban végbement, s ma is folyamatban levő változások gazdaságunkat egyre inkább az intenzív fejlesztések felé szorítják. S nemcsak gazdaságunkat. Életmódunk, életformánk, jövőképeink. s várakozásaink változásait. alakításét is szükségszerűen kikényszerítik előbb-utóbb a világ változásai. Magánéletünk. környezetünk tárgyi világának határait eddig jószerével extenzív módon bővítettük, csak hát ezek a lehetőségek ls minden bizonnyal korlátozottabbak lesznek a jövőben. S bár a „miből éljünk?" kérdése a jövőben ls nyilván fontos marad, egyre többször kell majd föltennünk magunknak a „hogyan éljünk?" kérdését, hogy valóban értelmesen használjuk. amink van, hogy értelmesebbé, szebbé és gazdagabbá tegyük életünket meglevő javaink között, már megszerzett tárgyi környezetünkben. amelyet — valljuk be! — többnyire mélyen lehetőségei és lehetőségeink alatt használtunk és használunk életünket jobbító eszközökként. SZAVAY ISTVÁN