Délmagyarország, 1979. május (69. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-06 / 104. szám

4 Vasárnap, 1979. májas 6.' Johanna Magyarországi Verdi-bemutató Szegeden Aligha véletlen, hogy ope­ratermő Időkben, mikor a műfaj majdani klasszikus alkotásait is hónapokra tar­talékolhatták korlátian ha­talmú intendánsok, mert az adott pillanatban nagyobb kasszasikerrel kacérkodó vállalkozás akadt, egy-egy bemutató csak hetekig ma­radt életképes, aztán hosszú évtizedekig megfeledkeztek róla. Az idő vasfoga kegyet­lenül elmorzsolta a fiatal Verdi operáit is, már ama egyszerű oknál fogva, hogy maga az érettebb Verdi ha­ladta túl sebesen „gályarab­sagának éveit" — hanem napjaink mohó operakultú­rája, mivel a termésre aszá­lyos idők járnak, leplezetlen izgalommal kutat a néhai virágkorból elfekvő készle­lek után. Így fordult hazai társulataink figyelme Mon­teverdi, Dtítersdorf, Haydn, Mozart, Donizetti és mások, természetesen az ugyancsak termékeny Verdi archív par­titúráira, s lelt rá. például Szegeden, még Vaszy Viktor egyebek között az Idome­neóra. a Szorocsinci vásár­ra, a Saroltára, VeríHtől pe­dig a felfedezés számba menő Nabuccóra és A szi­cíliai vecsernyére. Nem is rejti véka alá Pál Tamás: Vaszy kezet fogva tett kísérletet a Giovanna d'Arco reinkarnációiéra. Járt ösvényen haladt tehát, könnyű dolga mégsem volt, hiszen a mű kritikai utóéle­te, fogantatásának pillana­taitól tartózkodó, enyhén szólva is fanyarul ellent­mondásos. „Kétségtelenül ez a legjobb valamennyi ope­rám közül" — szögezi le még a premier melegében Verdi önérzetesen, holott már túl van a Nabuccón. az Ernanin. a. Lombardokon, ám innen a mostoha sorsú Alvirán. s a későbbiekben magasabbra taksált Attilán, MacbftK-en, hogy csupán A gályarabság**', periódusnál maradjunk. Az amerikai Vincewt Sheean pedig száz esztendő múltán mindössze annyiban intézi el a Giovan­na cTArcót, hogy szép anya­gi haszonnal járta be Euró­pa operaházait, egyebiránt a fiatalkori művek leggyen­gébbje. Tényleg nehéz terhe a librettó. Szinte hihetetlen, hogy Verdi, aki anavit ku­kacoskodott a szövegköny­vekkel. keresve ami musi­cabile tehát alkalmas a megzenésítésre, könnven be­adta derekát — föltehetően a körülmények szorították, sürgető megrendelésekre dolgozott Solera a népsza­badító hós tragédiáiét abban láttatja, hogy Johanna az égi sugallat dacára földi ér­zéseknek enged, úgynevezett démoni hangoknak. Ami ön­magában még rendién való, hiszen romantikus költőnél ez logikusan következik a darab eredendő misztikájá­ból („gyarló a test. a lélek erősebb"). Hanem a Johan­na sorsát közvetlenül befo­lyásoló alakokból olyan kép­telen figurákat raizolt el, melyek glória helyett egé­szen blőd történet dicsfény­koszorúját kerekítik hősünk feje köré. Az apa vallási fanatizmusból fölkínálja lá. nyát az angoloknak. majd tévedését belátva, kiszaba­dítja őt az ellenség táborá­ból, ahol a rettegett és meg­kötözött lányra egyetlen őr sem vigyáz, hogy még egy­szer, úgy istenigazából, el­páholhassa az angolokat, s megadassék neki a harctéri hősi halál. Teszi pedig a naiv pásztorapuka mindezt oly megfellebbezhetetlen er­kölcsmagaslatról, ahová Ká­roly királynak is csak a kegyelme juthat feL Johan­na az égi sugallat szentség­törőjévé deformálódik, aki­nek bűne mindössze annyi, hogy az apja félreérti, illet­ve meghallgatja a király szerelmi vallomását (esetleg magában viszonozza), a ki­rályét, ki mellesleg férfi, s nem is akármilyen. Fittyet hányva a történelmi kon­zekvenciáknak, ez a Károly valóságos hős; az esztelen vérontást kerülendő aiánlja föl trónját az angoloknak, majd Johanna intelmeire tűzbe jön, odasóz az ellen­ségnek, templomot készül emelni Johannának, aztán a papa vádjaira eltaszítja ma­gától. minek utána az űiabb csatában vesztésre áll. de az angoloktól kiszabadított szűz időben érkezik, és visszaad­ja a franciáknak fölkent -uralkodóját. E pipogya ki­rály sikertelenségeit Solera úgy állftja be, mintha nem maga tehetne róla (melyét persze csak egyéb épkézláb ötlet hiányában kér számon az ember), máskülönben tal­pig férfi és nagy Király — ami körülbelül akként fest, hogy mondjuk Shakespeare III. Richárdja széo és er­kölcsös férfiú, s legfőbb tu­lajdonsága. hogy viszolyog a tróntól, inkább lemond róla, elmegy zarándoknak vagy karthauzinak, merthogy az is egy változat. Nem túl sze­rencsés továbbá e képtelen mese dramaturgiája sem. Cselekménye a színfalak mögött zajlik, mihez színpa­di történés, akció, úgyszól­ván alig akad, kórusok és áriák monoton füzére után érkezünk el egy fölüditő duettig, tercettig, s ez a me­rev „tölcsérszerkezet'; any­nyira elszegényíti a színpa­dot, hogy rendező legyen a talpán, ki a tömjénfüstös il­lusztráció hordalékául — nem dolgozva a muzsika el­lenére — képes némi mozgé­kony történés látványára is. Horváth Zoltánt ráadásul a tömegigényeket lefojtó szűkös színpadtér is szorítot­ta. Okosan tette, nogy nem bocsátkozott naturaiis rész­letekbe. Csikós Attila esz­köztelen színpadképe képze­letbeli játékteret rakott föl lépcsőkből, mögé szárnyas oltárra emlékeztető dekorá­ciót vont csata jelenettel, er­dőképpel, koronázási szer­tartással (hungarocellből, aranyozott borítással Sós András szobrászművész pa­zar munkája) — tenát oko­san tagolt, s minden négy­zetméterében kihasználható területről gondoskodott Szükség volt rá, hiszen a kórusok ügyesen szervezett járatásával, a démonok és angyalok allegorikus meg­idézésével. a koronázási je­lenet méltóságtelies crescen­dó jávai, világítási trükkök­kel, meg nem utolsósorban a mutatósra merevített tab­lókkal Horváth Zoltán az itt egyetlen lehetséges módon, erőszakolt stiláris bukfen­cek nélkül, tudott ígv esélyt adni Verdi muzsiKáiának látta fására. Mert ez a Verdi-zene. a librettó minden fogyatékos­ságának ellenére. frissnek, őszintének, nagyvonalúnak, fölforrósítónak hat. Tüzes kórusai, strettái, dallamos ariosói, áriái, együttesei ha­misítatlan előképét szikráz­tatják föl a későbbi nagy műveknek, s ezért feltétle­nül érdemes megismerni, mégha kompozíciós rendje, zártszámos szerkesztése "erő­sen őrzi is a közvetlen elő­dök, Bellini, Donizetti szel­lemét Minden dagalyosság­tól mentes pátosz ragyogja be, keltői szárnyalású finá­léi. az egész mű tartása, ér­zelmi telítettsége, vallomá­sos lírája, zenében idéz meg egy kort, melyben a nemzet­té válás eszméje (milv isme­rős a magyar történelemből) a haladó művészet küldetés­tudatába költözött Pál Tamás zenei vezetése ennek a küldetéstudatnak egyetemességét, fennköltsé­gét, örökszép példáját mu­tatja meg, amikor zenekarát (ütőseit de rézfúvósait) sem igyekszik visszafogni. Ponto­san ott érzi a mű erejét, ahol van, a zenei tablókban. a kórusok dramaturgiai len­dítőerejében. a feszes tem­pókban, a világos kontrasz­tokban. Ugyanakkor fino­man ügyel arra is, hogy az a néhány bensőséges pillanat, ami megadatik a szereplők­nek, ne szürküljön el. ne váljék jelentéktelenné, hogy úgy maradjanak pihentető nyugvópontok, ahonnan egy­egy ária vagy kórus mint parázsló hamuból a tűz. lo­boghassák föl izzékonvan. Derekasan megállja helyét a kórus. Néha ugyan csak késve derül ki, angol kato­nák-e éppen vagy franciák (Vág völgyi Ilona különben érzékeny színtónusú íelme­zeiből a két tábor elválasz­tására mérsékelten futotta), mindenesetre a rapszodikus előzmények után most fölké­szülten lépnek színpadra (karigazgató Molnár László), hangzásuknak teste van. ke­vésbé tűnik szórtnak, s a belépések is fegyelmezetteb­bek, pontosabbak. A három nagy szerep há­rom kiegyensúlyozott jó, megbízható alakítás. Bajtay Horváth Ágota Johannája zeneileg makulátlan, techni­kailag szépen kidolgozott, s az első részben még sugár­zóan intenzív, drámai tölté­sű is, csupán a vége felé érezni rajta, veszít az erejé­ből — hiába, ez a Verdi­heroina rendkívüli megpró­báltatás. Mindent elénekel, hajlékonyan, muzikálisan, belülről formál, s nem ma­rürok után kutat: a pálya későbbi állomásán, ha maid nagyobb súlyokat vehet vál­lára, parádés szerepe lehet a Johanna. Miként az Jakab — Gyimesi Kálmánnak. Gyi­mesi láthatóan idehozza más rokonlelkekből (s tán nem egészen véletlenül a Rigolet­tóból) szerzett taoasztalatait: emberarcát igyekszik fölmu­tatni az apának, s olaszos baritonjával, megejtően szép dallamformálásaival.' Verdi­re hivatkozik, nekt '/ higy­gyünk, ne Soleránatc. Kellő­en markáns, karakterisztikus király Juhász József hősi színekkel dúsított tenorja, mely a fontos pillanatokban helyén van. erőteljesen szól, és megnyugtatóan kiegyenli­tett. A kisebb szerepekben hallott Kenesey Gábor (Tal­bot), illetve Bárdi Sándor (Delil) megbízható támaszai az előadásnak — ami végté­re is magyarországi bemu­tató. S mint ilyen, süvegei­tessék meg: méltó és dicsé­retes vállalkozás egy olyan operatársulattól, melyet Ilyesmire köteleznek a ha­gyományai. Nikolény! István Jubilál a Ladvánszkv kórus J Harmincöt éves fennállása alkalmából jubileumi ünnep­séget rendez a DÉLÉP Lad­vánszky kórusa. Ma, vasár­nap délelőtt 10 órakor a Gye­vi temetőben a kórus tagjai megkoszorúzzák az alapító Ladvánszky József kőműves sírját. Holnap, május 7-én este 7 órakor a DÉLÉP mun­kásszállójának nagytermében ünnepi klubestet rendeznek, ahol Sípos Mihály, a vállalat vezérigazgatója, az énekkar elnöke mond ünnepi beszé­det, köszöntve a jubiláló kó­rust Ebből az alkalomból kitüntetéseket is átadnak az elmúlt három és fél évtized során kiemelkedő munkát végzett kórustagoknak. A jubiláló együttes ezután ünnepi műsort ad m&jd, amelyet vezényel és zongo­rán kísér Kertész Lajos, a Munka Érdemrend arany fo­kozatával kitüntetett karnagy. Újra nyitott a Gambrinus * Disco helyett söröző „Éjszakai discó" — hirdeti a plakát a szegedi Gambri­nus söröző ajtaján. Négy fia­talember ácsorog előtte. A pincér kinéz. — Jegyük van? —kérdezi. — Persze hogy van. To­nót keressük — érkezik a válasz, s a srácok sorjáznak befelé. Az élesszemű pincér azonban útját állja a negye­diknek. — És maga? — Én is bemennék. Meny­nyibe kerül a jegy? — Nem hozzánk tartozik — mondják a többiek —, csak úgy bejönne, akár a moziba — gúnyolódnak. Mi­re a pincér: — Sajnálom. És becsukja az ajtót a fia­talember előtt. • Hasonló eset nem volt rit­ka a Gambrmusban. Az- éj«­szakai diseót nem. látogat* hatta akárki- Aztán március 15-én' elhallgattak az erősí­tők a pincehelyiségben. Csön­desebbek lettek esténként a környező utcák is. Az Alföl­di Vendéglátó Vállalat bezá­ratta a sörözőt. Mózes János, a vállalat szegedi részlegé­nek igazgatója így indokolta az intézkedést. — A Gambrinus az utóbbi időben nem felelt meg a má­sodosztályú színvonalnak. A disco önmagában még nem lett volna „káros". De olyan közönséget vonzott, amelyre egyetlen vendéglátóhely sem volna büszke. A középkorú­ak egyre kevésbé látogatták a sörözőt, hiszen kevés le­hetőség volt a csendes szó­rakozásra. A berendezésre is ráfért a felújítás. Azért zár­tunk be márciusban, mert az üzlet régi vezetői ellen vizs­gálat indult. Kevés az em­berünk, az új vezetőknek is pályázatot kellett kiírni. Olyan visszaélések gyanúja merült fel, amelyek feltehe­tően szoros kapcsolatban vol­tak a discókkal. Május else­jétől új felszolgálókat vet­tünk fel. Reméljük, hogy si­kerül visszaállítani a pince­helyiség sörözőjellegét. és előbb-utóbb a régebbi ven­dégeket is visszahódítja a Gambrinus. • — Felkészültünk a nyitás­ra — mondja Mihucz Mi­hály, a Gambrinus üzletve­zetője. -*• Átfestettük a be­rendezést. Üj dekoráció ke­rült a falakra. A dobogó he­lyét ruhatár foglalta el. Kon­vektorok és elektromos fűtő­testek helyettesítik a régi kályhát.- Egy ideig biztosan •nem rendezünk discókat, — Zenegép viszont vah — folytatja Varga Balázs mű­szerész— régi és újabb tánc­dalokat egyaránt lehet hall­gatni. A lehetőséghez képest úgy igyekeztem kiválogatni a lemezeket, hogy mindenki ta­láljon kedvére valót. Amíg beszélgetünk, többen is benyitnak. Fiatalok és idő­sebbek, van, aki sört akar Inni. van, aki a disco után érdeklődik. Ügy tűnik, a százwattos erősítőktől han­gos időszak sem csorbította a söröző jó hírét. De ahhoz elegendő volt, hogy a ven­déglátók leszűrjék a tanul­ságot. Ez pedig: viszonylag kevés az ifjúsági szórakozó­hely Szegeden, nem feltétle­nül érdemes mindenáron discóval becsalogatni a fia­talokat. J. E. Molnár Zoltán A vereség 12. Szerencsére, eszébe jutott, hogy akkor most ki kell te­kintenie a folyóra: De nem, ez sem volt jó, hiszen közvet­lenül alatta kavargott a folyó, sárgás habokkal emelke­dett... hát ez lett a jó ringásból, a mocskos víz háborgá­sa... már el is érte a torkát. Félt, hörgés szakadt fel belőle, hánykolódott., szakadt róla a veríték, nyöszörgött, ahogy a hasát valami hasogat­ta, talán még sirt is ... És csendben bejött a parasztasszony, a kicsi Aranká­nak az anyja. Ráhajolt, felitatta a homlokát, hogy ne mar­ja a csipós verejték, ami megindult a két oldalán. Kezébe vette a kezét. Az ő ujjai meg önkéntelenül rákulcsolódtak az ismeret­len, de furcsa módon egyáltalán nem idegen parasztasszony kezére, és azt sem szégyellte, hogy a könnyei folynak, és a sirás gáttalanul felbugyborékol belőle. — Menj, kislányom, szaladj el Varga Julis nénihez, mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön! A kicsi Aranka valahol ott volt, érezte: most valamit mondhatott is, de talán inkább csak bólintott. Látni nem látta, de tudta; s hallotta a verőceajtót is, ahogy kicsike nyikorgással magától behajlik utána. Hát elment... Hát eszerint már hívni kell a bábát is. És András még nincs itt. Jajistenem, hol lehet ilyen sokáig ez az András... Nem történt tán valami baja. De mért is történt volna, hiszen csak kiment járőrbe. Lehet, ugyan, hogy csak alkonyattal jön haza, de visszajön, ugye, hiszen semmi, de semmi lö­völdözés az ég egy világon nem hallatszik. ö. hiszen talán már nincs is háború azóta. Hiszen ta­lán már minden ellenség le is tette a fegyvert. Hiszen miért is verekednének. Hát nem szebb így, hogy ez a rengeteg őszi rózsa, meg ez a rengeteg vörös szegfű, meg ez a kék ég, meg ez a... ö, jaj, de szörnyű, mocskos, hányásszíne van ennek a folyónak. És partja nin­csen sehol. Csak a mocskos habok. És bugyborognak, és el­érik az ember állát és a száját is, és jaj istenem. És jajistenem ez a rettenetes hasogatás. A hátgerince, a csípője, a hasa, az egész teste. Mintha kések, tőrök. Mint­ha kíméletlen, elszánt kezek kenyeret gyúrnának a hasában. Csak fáj, csak hasít, és irtózatos nagy a csend. Nagy, süket csend. Se cséplőgép, se lövöldözés, se edénycsöröm­pölés. se emberi beszéd, se verőceajtó. Csak az idő végtelenje. A fájdalom. Odakint mintha a kutya a láncát nyikorgatná. Semmi, semmi, csak ez a láncnyikorgás. De benne, a hasában, feszülő medencecsontján is csi­korognak ezek a láncok. S mindezek után még valami undorító nyöszörgés. És, istenem, ez a saját nyöszörgése. Aztán hányódásaiban valahogy úgy fordult/félig oldalt, hogy a csontjai egy kicsit megpihentek. Megszűnt a lánc­csikorgás is; határozottan hallotta a verőceajtót S egyszer csak bent volt a szobában a bába. Tudta, hogy a bába, nem lehetett más, annak kellett lennie. Für­gén odajött, megnézte az arcát, félhomály volt a félho­mályban nézte meg. Aztán kitakarta, s ügyes kezével, ügyes, öreg kezével megtapogatta a hasát. Köröskörül, óvatosan, mindenütt megtapogatta. Nemcsak megtapogatta, mozdított is rajta. Mintha benyúlt volna, bent rendezkedett volna erős ujjai­val a hasában. — Fáj-e, kislányom? Fáj-e most így? Nem, nem fájt. Érezte, de nem fájt — Mintha bennem turkálna — mondta neki. — De fájni most nem fáj. Az előbb fájt nagyon, mielőtt Jött Ak­kor nagyon fájt — Na, jól van, na. Majd még egy kicsit jobban is fog fájni, de nincs semmi baj. Én most már majd itt maradok. Én vagyok a bába, kislányom, én most már addig nem me­gyek el innen. Itt maradok... Fűtsetek csak, tegyetek fel vizet, sok vizet, hadd melegedjen. Most már majd szépen, ahogy kell, mindent el fogunk rendezni. Ez így mind nagyon megnyugtató volt. Itt a bába, öreg bába, bizonyára érti a dolgát. — De hát még András nincs itt. Valahogy úgy jött nem is gondolta, hangosan mond­ta ki. — András? — kérdezte a bába. — Na igen, vagyis hogy András. Jobb is az, lányom, ilyenkor, ha nem lábat­lankodik itt az a férfi. Nehezen viselik el az ilyet a fér­fiak. Nehezen? Hadd viseljék nehezen. Andrásnak itt kell lennie. Andrásnak most mindenképpen itt kellene lennie. Különben mért kellett volna ide eljönni, pályaudvari nyüzsgésen, zsúfolt vonaton, poroszlói kötekedéseken át, meg a Tiszán át, meg idáig. Talán, mert olyan keveset volt vele András, de olyan nagyon keveset. Bár az a kevés, ó, az a kevés, az csupa ünnep... őszi rózsa. .•. vörös szeg­fű ... Mentek az úton a katonák, és énekeltek: ... a vörösök hős serege áll nem rettenti a halál... — De hátha ide se talál az a kopasz kisfiú? — Kopasz kisfiú? — kérdezte a bába. — Ki az a ko­pasz kisfiú? — Mindjárt megkérdem Arankámat — mondta a pa­rasztasszony, és kiment. De aztán nem is jött vissza. Aranka se jött. Senki se. Csak a bába gubbasztott mellette szótlanul, mint aki kitartóan figyel valamire. Ebben a nagy csendben kell őneki figyelnie. Mert most már majd ő lesz soron, őneki van elvégeznivalója (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents