Délmagyarország, 1979. május (69. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-20 / 116. szám

», 1979. május 20. Spanyolviasz és univerzalitás 5 £"1zfvesen látjuk feketében és fehérben a világot No nem csupán a jó-rossz kategóriában gondolkodva. hanem elválasztva az egyszerű a bonyolulttól, a kisszerűt a nagyszerűtől, vagy olykor a társadalmi célt a jelenből hozzá vezető, gyarlóságoktól terhes úttóL Mert ugyan, a nagyszerűvel, a megálmodott-szép jövővel hogyan is függhetne össze gondokkai-be Jókkal, emberi és közösségi nyűgökkel terhes jelenünk, a mindennapok „időszerűsége"? S ha emberekről beszélünk, mily szíween meditálunk n leonardói univerzalitáson, sajnálkozva, hogy az 6 korában nem adatott meg neki. hogy ezt az univerzalitást valóban átültethesse a gyakorlatba. Viszont sokszor csak legyintünk azokra a nem kevésbé univerzális elmékre, akiknek koruk megadta hogy elméjüket, virtuóz módon analitikus és egyúttal szintézisre hajló tudásukat aprópénzre válthassák: no, megint föltalálták a spanyolviaszt! Mert a nagyszerű gondolatnak gyakorta az a jelemzője, hogy a megválósításban olyan lesz, mint kanálban a mélyedés, azaz nélkülözhetetlen és természetes, vagyis kellő széplelkűséggel fogalmazva: szürke és prakticista. Hivatásomnál fogva sokféle emberrel áll módom beszélgetni. Közömbösökkel és érdeklődőkkel, tenni akarókkal és noszogatást, irányítást várókkal. És sokuknál azt érzem, hogy csak a jelenben és a jelennek élnek, mint utópiára, legyintve távolabbi céljainkra; vagy éppen e célok bűvöletében képtelenek mit kezdeni a jelen kisszerűségeive! ellentmondásaival. Az egyik a „kanálban a mélyedés" típusa, amely a priori tényként kezeli a mindennapok gyakorlatát, képtelen lévén azt funkcionális, fejlődőben levő, távolabbra is mutató egységként látni; a másik pedig, az univerzalitást igénylő típus, valahogyan úgy van mindezzel: minek hagyjuk, hogy itt mindenféle emberek nagy gonddal alakítsák a különböző kanalak különböző mélyedéseit, amikor tervezett „szép új világunkban" ezekre az egyéni kanalakra talán (sőt biztosan) szükségünk sem lesz. Vagyis az emberek egy része a praxissal nem tud mit kezdeni, mert mi köze annak a jövőhöz, más részük meg csak a mindennapok gyakorlatában él, csak azt látja, szem elől tévesztve e gyakorlat történetiségét. Egyre több okkal hajlok arra a véleményre, hogy a spanyolviaszt időnként igenis újra föl kell találni, sőt az embereknek módot kell adni arra, hogy időnként ők is föltalálhassák önmaguk számára. Egyre valószínűbbnek tartom ugyanis, hogy az ember csak akkor képes önmaga számára használható, élményszerű szerkezetbe rendezni tudását, ha e szerkezetet önmaga alakította ki, „maszek fölfedezései" során. Ennek viszont nem igen kedvez az, hogy szívesen beszélünk ugyan elméletről, ha a társadalmi fejlődés törvényszerűségeiről és mozgatórugóiról van szó, vagy éppen szocialista jövőnkről, s szívesen beszélünk a gyakorlatról is, ha aktuális feladataink vannak napirenden, ám e kettőt összefüggéseiben a legkevésbé tárgyaljuk vagy nézzük szívesen. Ebben viszont sok egyéb kőzött alighanem az is közrejátszik, hogy „társadalomtudományi köztudatunkban" meglehetősen sok rés van, s emiatt a valóság, a gyakorlat, s a mindennapi feladatok sok eleme beilleszthetetlennek. vagy csak nehezen beilleszthetőnek tűnik abba az elméleti összegzésbe, amit a legtöbb ember a könnyebb áttekinthetőség érdekében igencsak egyszerűsített formában sajátított e! Olyan formában, amelyben elsősorban a történeti folyamatokba ágyazott cél dominált, 6 a célhoz vezető út bizonyosságai, s csak halvány jelzésként ennek az útnak valóságos, sokismeretlenes egyenletrendszere. Ebből aztán sokszor az következett, hogy aki érezte, megsejtette ennek az egyenletrendszernek a bonyolultságát, az már eleve szkeptikus lett a cél elérhetőségével és beláthatóságával szemben, akinek a szemében pedig csak a cél nagyszerűsége lebegett, az végképp nem érti, miért nem egyszerűsítjük ezt az utat, miért kell nekünk sorban megoldanunk ennek az egyenletrendszernek a feladatait, s főleg: hogy a csodában lehet ennyi lépés egy feladatmegoldásban! Lehet, erőltetettnek tűnik. • hamisnak társadalomtudományi köztudatunk bajaira hárítani a felelősséget, ám mégis számot kell vetnünk a kizárólagos célorientáltsággal, vagy a célt sokszor szem elől vesztett prakticizmussal. Példaként sokszor jut eszembe manapság Lenin egyik mondata, amit ugyan sokszor idézünk bizonyítására, hogy a filozófus elme politikusként milyen pontosan volt képes kijelölni a legfontosabb aktuális feladatokat, ám utólag már sokszor úgy kezeljük ezt a megállapítást, mint a spanyolviasz fölfedezését, mondván: zseniálisan szükséges volt, de hát már kipipáltuk ezt a feladatot. Hogy mi volt ez a mondat? Az a téte! amelyben kifejtette: a kommunizmus egyenlő szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása. Valóban kipipáltuk volna ezt a feladatot? Ügy tűnik, igen, ha ezt a tételt csak praktikus jótanácsként kezelnénk, hiszen a hatalom kérdése eldőlt, s villamosítottuk is az egész országot. Ám e feladatot valójában csak akkor tekinthetjük megoldottnakj ha a megfogalmazó tételt szűk prakticizmusában fogjuk föl, s eleve úgy kezeljük, mint ami fiiozófiailag hamis, s csupán egyetlen célja volt: egy aktuális politikai helyzetben adekvát módon kijelölni és megfogalmazni egy fontos, de pusztán gyakorlati és korhoz kötött feladatot. S talán ezért is Idézzük inkább kortörténeti dokumentumként ezt a tételt, nem vetvén számot azzal, hogy igazsága ma is élő és fontos igazság. Mert hiszen a villamosítás a kor tudományos és technikai színvonalán és Szovjet-Oroszország társadalmigazdasági valóságában mint a tudományos-technikai forradalom megalapozása jutott nagy szerephez, vagyis jóval több volt a gazdaság egyszerű modernizálásánál. Tudományos-technikai forradalom? — többnyire legyintünk hallatán. Vagy azért, mert beláthatatlan, végeláthatatlan időben és bonyolultságban a számunkra, vagy azért, mert társadalmi célokban gondolkodva nem értjük, hogy hasznosságán és praktikusságán kívül mi közünk is lenne hozzá. Pedig ahogyan ez a forradalom áthatja a gazdaságot, s egyre inkább mindennapjainkat is, már nem csupán termelést és életszínvonalat, hanem életmódot, embert és társadalmat formáló erőként jelentkezik majd a számunkra. Ügyis mondhatnánk, hogy a szocialista forradalom folyamatában megoldottuk, illetve útjára indítottuk a társadalmi forradalmat (a hatalom, a tulajdon stb. ügye), a szociális forradalmat (létbiztonság, teljes foglalkoztatottság, ingyenes egészségügyi ellátás, oktatás stb.), s e forradalom szerves részeként most eljutottunk a tudományos-technikai forradalom tornácára, amely nem csupán arra jó, hogy általa megteremthessük a kommunista társadalom gazdasági alapjait, hanem az is feladata, hogy új emberi és társadalmi viszonyok szülessenek meg általa: Hogy mik lennének ezek az új viszonyok? Például a következő: Ma az ember a munkafolyamatok jó részében csupán végrehajtó elem, „értelmes és célszerűen önirányított izom s ügyes manipulátor (kéz)". A tudományos-technikai forradalom eredményeként — s máris tanúi vagyunk e folyamat kezdeteinek — az ember egyre inkább irányítója lesz a technikai folyamatoknak. Márpedig az is közismert, hogy az irányító ember viszonya munkájához többnyire szükségszerűen olyanná lesz, mint amit a „szocialista embertől" elméletben elvárnánk: vagyis kialakul az emberben nélkülözhetetlenségének érzete, fontosságának tudata. feladatának személyes átélése, személyessé válása. (Gondoljunk csak egy-egy jó vállalati igazgatóra, mérnökre stb.!) Lám, amit egyszerűen praktikus és partikuláris eszköznek tudhatnánk, az is szerves része lesz társadalmi fejlődésünknek. Nemcsak egy módon, a gazdasági föllendülés megteremtésével, hanem a munka és ember új viszonyának megteremtésevei is hozzájárul majd társadalmi céljaink eléréséhez. A valóság mindig is működő rendszerekből összeálló szerves egész, s ha ezt elméletben sokszor tudjuk is, a gyakorlatban már nem mindig számolunk vele. S nem is csak a tudományostechnikai forradalom esetében, amely valóban túlontúl bonyolult ügy. De vannak egyszerűbbek is. Például a lakásépítkezés. Többnyire pusztán szociális programként fogjuk föl, s sokszor az már elkerüli figyelmünket, hogy milyen komoly társadalmi vonzatai vannak. Mert elegendő lakás építése nem csupán azzal jár, hogy egyre több családnak biztosíthat ez az ország emberhez méltó, összkomfortos életkörülményeket, hanem azzal ls, hogy az embert megszabadíthatjuk sokféle kiszolgáltatottságától. Szervesen összefüggő kérdések ezek. melyek első látásra szűken vett gyakorlati ügynek tűnnek ugyan, ám hatásukra kialakulhat a kötöttségeitől megszabadított, munkájával új viszonyba kerülő ember típusa, aki éppen kötöttségeitől mentesen már valóban kötődni tud, s a munkájával létrejövő új viszony eredményeképpen már nagymértékben integrálódni kénytelen és képes a társadalom tervezett valóságába. Abba a valóságba, amelynek mikro viszonyait már nem egyszerűen elfogadni kénytelen az ember, hanem ahol módja, lehetősége, sőt, kötelessége lesz e mikroviszonyok szabályozása, befolyásolása. Azaz Engels szavaival: az ember az őt körülvevő életteret, technikai, gazdasági valóságot alakító tevékenységével ugrást tesz a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába, vagyis mindennapi cselekvéseivel előkészíti és bejárja az utat, amelyet az elmélet a távlatokban megfogalmaz a számára. Tetteink, mindennapi cselekvéseink, amelyekkel „föltaláljuk a spanyolviaszt" szükségszerűen kötődnek tehát az univerzalitáshoz, mert szerves és alakító részesei lesznek világunknak. S amikor látszólagos kerülőinket fitymáljuk, tudomásul kell vennünk nemcsak azt, hogy először azokat az alapokat kell megteremtenünk, amit fejlett szocialista társadalomnak nevezünk, hanem azt is, hogy a világ ellentmondásaiban, azok által fejlődik, hiszen minden fejlődésnek ez a mozgatórugója. Az ellentmondások nélküli világ csak a Huxley-féle „szép új világ" lehet, a fejlődésképtelen utópia. Mert korunk ellentmondásaiból születik a jövő. s a ..kanálban a mélyedés" kézenfekvő egyszerűsége többnyire funkcionális univerzalitást takar. SZAVAT ISTVÁN Nikolái Kancsev Az erdőben van valaki Valaki van az erdőn, aki batyujában hamut visz. — Ha leomlik ősszel a lomb, — mondja idegesen az erdőkerülő — fülöncsípem azonnal: bizonyára fát égetett a fickó! Intelek a csavargástól, lányok, egyelőre veszélyes. Valaki van az erdőn, aki batyujában hamut visz. — Szerencsétlen kincskereső az csak — szól szelíden a pocakos —, eltűnik, mihelyt a mágia megrontja majd az aranyat! Intelek a csavargástól, lányok, egyelőre veszélyes. Valaki van az erdőn, aki batyujában hamut visz. — Lehetséges, hogy őrült — mondja bölcsen az orvos — ha tudorok kezébe kerül: makkegészséges újra! Intelek a csavargástól, lányok, egyelőre veszélyes. Valaki van az erdőn, aki batyujában hamut visz. — Meghalt valaha Indiában — vésrjósol egy javasasszony —, elégették feleségestül, és most várja, hogy föltámadjon! Ne merjetek kacarászni lányok, egyelőre veszélyes. Marin Ceorglev Három csikó Három csikó selymén a fűnek, az esteledő legelón lassan eggyéolvad a füzek hamvas árnyával lebegőn. Am ahogy a Hold égre lábolt — így az idő gyorsan pereg! — már a mezőn állt mind a három. Lábhoz lehajtván a fejek. Mikéntha homályból lennének faragva ily gyönyörűre. Fejük hol fölmeredt az é§nck, hol meg lehajlott a fűre. És csak a csönd és a remegés, hosszú éjjel s nappal között hallgatták, hogy mit súg a fű és mit mond nékik az anyaföld. (Vtassy József fordításai) A le^él Arcán mintha most mélyeb/I bek lettek volna a barázdák, sötétebbek a szeme alatti árkok. Ahogy bependerítette a három gyereket az öltözőbe, vibrálni kezdett körülöttük a. levegő. Csattogtak az ideges vezényszavak, s rendre vissza is pattantak a fékevesztett kölykök dacpáncéljáról: nem szűnt meg egy pillanatra sem szertelen nyüzsgésük. A többi szüli könnyen boldogult egyszem gyerekével: csöndben, meghitten duruzsoltak, amíg lekerült a cipó, a zokni, kiről a nadrág, kiről a szoknya. A tornászbajnok reménységek közül némelyik már teljes sportöltözetben feszitett. — Pált, ülj már le a fenekedre, mert agyonütlek! — kiáltotta reszkető hangon, dühtől szikrázó szemekkel a fiús arcú fiatalasszony. Közben a kislányról ráncigálta le a holmikat, de tekintete már a legkisebbet kereste. A pici éppen az asztal felé totyogott. A bámulók már jó ideje visszafojtott lélegzettel figyelték egyensúlyozási kísérleteit, és volt. uki ökölbe szorított kézzel drukkolt: az isten szerelmére, csak az asztalig eljusson épségben. Anyja erélyes szava azonban megzavarta a produkciót: — Zolika! Hát nem in scfmoTtd— Katona ludit Ha nekem... Ha nekem varázspálcám volna, elvarázsolnám magam olyan gyerekké, aki víg, aki sohasem boldogtalan. Akit nem hajtott árvaság s nem kékült meg dühében ökle, akire nem csaptak magányt: ujjrácsok mögött fusson körbe. / Ha nekem varázspálcám volna, föltámasztanám a kertet, fölállna minden fű, bokor s fejet hajtana napkeletnek. Holtak felett nincs hatalmam, • élők felett sincsen vigasság, csak azt szeretném, ha megkövült szíveknél gyúlna világosság. tamA gyerek összerezzent, lába maga alá csuklott. Szerencsétlenül vágódott eL Az asztal sarka a halántékát ütötte meg. Anyja levágta a földre a kezében levő cipőt, valami káromkodásfélét sziszegett a foga között, és odarohant a picihez. —• Hát nem megmondtam? Rohangál, mint az eszelős. — Azzal fölkapta a kétségbeesett kisfiút, erélyesen „odarakta" — mint valami útban levő csomagot — egy székre. A gyerek bömbölt. Torka szakadtából. Az anya letörölgette a vért a gyerek halántékáról. — Ne üvölts már, mert nem tudom, mit csinálok veled? Na, ne sírj... ne sírj! — lágyult meg a hangja. És az 6 szemébe is gyűltek a régóta elfojtott könnyek. A gyerekek némán, megszeppenve vonultak be a tornaterembe. Az öltözőben üldögélő szülök csak egymás szeméből olvasták ki: lenne éppen mondanivalójuk, de nem mondják. A kisgyerek asírástól elszenderedett, a nagyobbat elküldte az anyja fagyiért. 0 szólalt meg először. — Ne higgyék, hogy rossz anya vagyok. Csak... csak fáradt és kiábrándult ember lettem. Gyesen vagyok a legkisebbel, főzök, mosok, takarítok nap mint nap ... Nincs senki, akihez partnerként egy szót szóljak. Értik, nem gügyögve, nem fegyelmezve. A férjem? Igen, a férjem... hol 10-kor, hol éjfél után jár haza. Megszokott történet. mondhatják: megtaláltam sgy levelet a zakójában. Egy nő irta... hogy unja már ezt a másodlagos szerepet, hogy 6 feleség akar lenni, és le is út. fel is út... A levelet eltettem, de nem szóltam róla egy szót sem. A férjem meg nem mer kérdezni. Így aztán tele indulattal kerülgetjük egymást a lakásban. A gyerekekre rá sem néz. Ezt én ugye nem tehetem meg. Mi lenne akkor ezekkel a szegényekkel? S ha belegondolok, hogy a legkisebbet a férjem akarta, az ő kedvéért, csak az 6 kedvéért... Az ott üldögélő anyák néma részvéttel nézték a síró asszonyt, és a karosszékben rezzenetlenül alvó kisfiút. CHIKAN ÁGNES I u