Délmagyarország, 1979. március (69. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-11 / 59. szám

12 Vasárnap, 1979. március 11L MAGAZIN Elromlott meséink F

öldre szállt már a mesebeli sárkány is. Az őslénytan tudományos pontossággal rekonstruálta életét A mítoszok, legendák félelmetes mammutállata kiállítási tárggyá szelídült, csontvázát múzeumban állhatjuk körül Orvos barátom hoszasan magyarázza, hogy meséink vasorrú bábája nem más, mint egy akroimegáliában szenvedő falusi öregasszony, akinek hormonzavavarától megnőnek a test- és csontvégződései, a csigolyáinak szabad felületei is, ezért meggörnyed. így hát ez a néni általában szelíd és csendes szavú, mégis kicsúfolják, pedig a légynek sem árt Már az „Alice Csodaországban" is szindrómává változott; Alice-szindromának nevezik azt a tünetcsoportot, amelynek az a lényege, hogy a beteg látásmódjában eltorzul a személyek és a tárgyak alakja, nagysága, távolsága, helyzete. Az „Alice" szerzője, Lewis Caroll pszichoanalitikai vélemény szerint közismerten migrénben szenvedett s rohamai bizonyára érzékcsalódással is jártak. Csillagokat ostromló korunk elmúlt idők képzeletvirágait tépdesi. Romlanak a meséink. Mintaóvodában átlaggyerekek. Még nem tudják. mi az a panel, s bár óvodájukat skatulyaként rakták össze az építők, ők maguk kacsalábon forgó várat varázsolnak az építőkockákból. Igaz, többen felhőkarcolónak nézik. így a képesítés nélküli óvónő is. akinek a fantáziája már liftre jár. Elújságolja, hogy tegnap haza kellett küldeni a gyerekeket, mert ismeretlen tettesek éjszaka betörtek az óvodába. A négyéves Zita odasurran és hadi ti tokként, halkra fogott hangon közli: „Kijöttek a rendőr bácsik..." A gyerekeknek jó fülük van. meghallják, erre fölugranak a játékok mellől. Már nincs üveghegy, kacsalábon forgó vár, az élmények a betörés körül forognak. Egy copfos kislány meséli: „Otthon voltunk anyuval, és nagytakarítást játszottunk, és anyu azt mondta, hogy ha már nem megy be dolgozni, legalább rendet csinál." Szemüveges kisfiú vág a tzavába: „Apukám szerint biztosan valami trógerek törték t>e az üveget, mert itt annyian vannak ..." Valami történt Nemcsak a felnőtteknek, a gyerekeknek is esemény a betörés. Most úgy tetszik, mintha csupán pótszerként szolgálna számukra Hófehérke. Jancsi és Juliska. Mintha a tündérvilágot kiszorította volna a rendőrségi sziréna. Minden mese — vallotta No valis. a német romantika költője. Az emberi világ két ellentétes pólusa: a praktikus valóság és a mese realitása. Honti János A mese világa című tanulmányában így ír erről: „A mi civilizált európai világunkban már csak ott találhatjuk meg a mesét, ahol a praktikus világ kultúrájának még nem volt alkalma magához ragadnia a zsarnokságot: a gyermeknél, akihez még nem jutott el ez a világkép a maga leigázó mivoltában, és a falu népénél, amelyhez hagyományban és ősi kultúrában való gyökerezése nem engedte meg -komolyan-" közelférkőzni ezt a világképet." Honti János úgy véli: a világ valóságai a gyermek előtt legkomolyabban a mese formájában mutatkoznak meg. A falu városiasodik, a gyermekek világképe sokkal korábban hasonul a felnőttekéhez, mint eddig bármikor. Az erdőről a kemping, a csillagokról az űrrandevú jut az eszükbe. Aminek kereke van, az autó. s ha játékiparunk nyúl alá szerel kereket, az ís csak autó lehet Száguld -elük az élet Napirendjüket akár indigóval írhatnánk. Az információáradat mindenkit így őket is vadul, kérlelhetetlenül éri. Semmiből sincsenek kirekesztve, még abból sem, amibőd ki kellene rekeszteni őket. Nincs elég Idő és türelem rá, hogy megóvjuk a gyerekeket a képernyőn látható harcoktól, robbanásoktól és balesetektől, így számukra is előbb-utóbb harcok, robbanások és balesetek jelentik az eseményt. Eldobják a gyalogos katonákat, műanyag rakétát, kelepelő géppisztolyt ragadnak a kezükbe. A játékipar militarizálódása csupán következmény — hiába a keserű, tiltást követelj nosztalgikus hang, a similabdák korát emlegető. • A mintaóvoda szép. Berendezésében ugyan nem követi a gyermeki léptéket — ugyan miért nem? —, de a csöppségek szemlátomást jól érzik magukat benne. Az udvar a környező üzemek készítette hintákkal, mászókákkal van teli, a homokozón túl közlekedési park. Az óvodában sehol sem találok meséskönyvet. A játékpolcoa néhány ronggyá tépett kifestőfüzet árválkodik, kitört kerekű teherautók, műanyag homokozóformák társaságában. Bent az irodában új játék is akad — labda, társasjáték, szőrmeállatok —, tartaléknak, ha a többi tönkremegy. Az óvodákban a költségvetés jóval soványabb, mint a bölcsődékben: nem takarékoskodni, hanem kifejezetten spórolni kell. A bölcsődék ugyanis az egészségügyi ágazathoz tartoznak, míg az óvodák az oktatási tárcákhoz. A két felügyeleti szerv pénztárcájából máshogyan csurran-cseppen a forint a gyermekintézményeknek. Hiába a fenntartás tulajdonképpeni egyneműsége, a tanácsi költségvetés két rubrikát szán nekik. A képesítés nélküli óvónő azért dolgozik itt, mert fél a gyári munkától. Gyermekkorom óta ismerem. Orvos szeretett volna lenni, de a vágyából csak a fehér köpeny maradt. Férje már van, gyermeke még nincs: „nem is lesz. amíg önálló lakást nem kapunk". Munkáját a gyakorlatban sajátította el. Az idősebb, szakképzett óvónő most is sokat segít neki, szinte jobban dédelgeti, mint a rábízott kicsiket. Nevetve mondja: óvodai munkaerőt nehezebben talál, mint óvodást. Kérdem a fiatal óvónőt: szokott-e mesélni a gyerekeknek? „Mesélni? — néz rám csodálkozó szemmel. — Ó. ők inkább játszani szeretnek! Meg különben is: jobban ismerik az Angyalt vagy a Columbót, mint Hófehérkét..." Pakolás, indulás! A gyerekekre szinte fölrázzák a ruhákat a mamák és a papák, idegesen remeg a kezük. Figyelmeztető-fegyelmező szavak csattognak, majd egy-két nyugtató puszi. Délutáni búcsú az óvodától. Felmérések bizonyítják, hogy milyen egyedül érzik magukat a gyerekek otthon. Nincs az az ingergazdag környezet, amely ne válna szegénnyé az értelmet érlelő párbeszédek nélkül. Nem ismerek szeretetteljes törődést bensőséges kapcsolat nélkül. Alig hiszem, hogy nevelni lehetne valakit a vele való türelmes foglalkozás nélkül. Minden gyerek közlékeny. A begubódzás folyamata akkor kezdődik, amikor senki sem figyel a szavára, vagy válasz nélkül hagyják a kérdéseit Mi, szülők gyakran ügyet sem vetünk rájuk. Szerepet játszik ebben a hajszás életvitel is, meg a kényelemszeretet is. Aztán a nők munkába állása éppúgy, mint a televízió, a szűk, amúgy sem nyugodt lakás, a millió otthoni tennivaló. A dolog kényes része azonban ott kezdődik, hogy az óvodában a szülőre bízzák a nevelés kulcsát amellyel „a családi tűzhely melegében" nemigen nyitnak ki semmit, munkába menet pedig használatlanul adják vissza — a gyerekekkel együtt — az óvónő kezébe. A mesemondásra nincs idő mindenütt, pedig egyedülálló kapcsolatteremtő erő az: a szülőkkel szállni tündérországba, hétmérföldes csizmával (a papával-mamával) átkelni az Óperenciás-tengeren, királyokkal, királyfiakkal találkozni, csodákon csodálkozni. A fabula aranyigazságainak oktatónevelő hatása manapság már nem csiszolna finomra gyermeki lelkeket? Aligha van így. A mesemondó közelsége, melegsége hiányzik. A citromot ugyan {Kitolja a citrompótló, mégsem ugyanaz az íze. Mesetablettáink — a rádióé, a televízióé — hiába jók (legtöbbször nem is azoik, inkább felnőttek agyának rugójára járó történetecskék), mást ad a szülő mondotta mese: vissza lehet térni egy-egy kedves részletre. kérdezgetni lehet és felelgetni. Azaz láthatatlan híd épül szülő és gyerek között. Akár a játékok, játszóterek, többnyire túlságosan készek a mai meséink is. Tanításuk szájbarágó, fantáziájuk szegényes, jelenünkre erőltetetten adaptált De hát öreg gond gyermekirodmunk mostoha helyzete. Ám, a mesélő papák-mamák is hiányoznak! S az utóbbiak hiánya a fájóbb, az elgondol kodtatóbb. Népimeséink, a Grimm-testvérek, vagy Andersen hőseit akár autóba vagy űrrakétába is ültetheti a szülői képzelet — gyorsan alkalmazkodnak a XX. századhoz, hiszen járatosak a csodákban —, csak nincs, aki útnak indítsa őket Marad a tévé-maci, s „a mindent észrevevő" nézők levelei, hogy miért így vagy úgy mossa a fogát az a szerencsétlen medvebocs. Mérnök ismerősöm boldogan újságolja, hogy mit talált ki:fiának a munkahelyi történeteket adja le mese formájában. Főnöke sárkány vagy jóságos, öreg király — attól függ, hogy milyen napja volt. így keveredik hát civilizált világunkban a praktikus valóság és a mese realitása. Ugyanő tűnődve említi, hogy a Körös-parton tutajt ácsolt a két srácának és arcukon nagyobb volt az öröm, mint karácsonykor, amikor villanyvasutat kaptak. Szülőkre éhesek a gyermekeink. Beismerem: túlzottan általánosítva kongatok vészharangot Nemtörődöm mostohákat varázsolok ide, akiknek inkább a mesékben a helyük. Mégsem tudom elfeledni a büszke nevetéssel közreadott gyerekszáj-vicceket — többségük úgy születik, hogy a csöppségek tanácstalanul, eligazító szó nélkül kóborolnak az idősebbek világában, s néha illetéktelen utánzóként a felnőttek szótárához nyúlnak, anélkül, hogy tudnák, mit mondanak. Valóban jól áll nekik. Viszont olvastam fiatal írónk aggodalmát az anya szó devalválódásáról, hogy sztokként már a legkisebbeknek is a szájára kerül, a sértett pedig megszokottan veszi tudomásul. Erőltetett a társítás? A kiváló úttörőmunka jutalmául táborozó, kitűnő előmenetelő tanulók cigarettacsikkekkel égették egymást, vasmarkú kis fickók terror alatt tartották gyengébbeket, a pedagógusok pedig csak az egyik, kékre-zöldre vert gyerek anyjának feljelentése nyomán szereztek tudomást az ügyről, a táborozás után. Őrzőim a levelét az édesanyának, aki elpanaszolta, hogy az általános iskola tanítónője őt hibáztatta: mit szaladgál semmiségekért a bíróságra ? Homokvár temetett maga alá gyerekeket — olvasom az újságban —, a többiek pedig nyugodtan hazamentek és otthon egy szóval sem említették a szerencsétlenséget. Értetlenül csapjuk össze a kezünket: ez a nevelés csődje volna? Vagy a nem nevelésé? Üljünk újra gyermekeink ágya szélére, s kezdjük el ismét a mesét: egyszer volt, hol nem volt... TAMÁS ERVIN Magyar filmek szemmagasságból S

zemügyre venni magyar filmeket, megtett utat és a jövendőt, eredményeket és kudarcokat, évről évre ez a dolga a magyar filmszemlének. A mérlegelő tekintet sokáig csak hátrafelé figyelt, sikerek öröme lelkesítette, zsákutca s kátyú vélt vagy igazi látványa riogatta. Mód se Igen nyílt másra, hiszen a szem elé csak az előző esztendő filmjei jutottak, hogy még egyszer fölfigyeljen rájuk néző, bíráló és filmkészítő egyaránt. Efféle szemlélődés sem oktalan, nem is céltalan, hiszen egy esztendő filmjei néha kicsit más képet mutatnak, mint mindegyik külön-külön. Rá is szokott -szinte mindenki, hogy figyelgesse, merre mozdul a mérleg mutatója, valahányszor új film jelenik meg a mozivásznon, s egy-egy esztendő csomagja nehezebb-e vagy könnyebb, súlyosabb-e vagy röppenőbb az előzőnél. Talán most először nyüt a szemlélők tekintete jobban a jövőre. Az utóbbi években a magyar filmszemle műsorának arányai mindegyre változtak: eleinte csak mintegy csemegéül mutattak egy-egy új filmet is, aztán minden napra jutott már egy, s ebben az esztendőben a szemle igazi látványa, látványossága a közeljövő moziműsora lett. Azért-e, mert szemhatár alá hullott már mindaz, amit a hátravetett tekintet láthat? Való igaz, akadt a tavalyi termésben olyan film, amelynek címe hallatán mozdulatlan maradt az emlékezet, a gyökértelen élménynek nyoma s hírmondója sem mutatkozott. Fölidézni ezeket a címeket már azért sem érdemes, mert korántsem biztos. hogy mindenki ugyanarról feledkezett meg. Hiszen már a várakozás is sokféle lehet, következésképp öröm és csalódás is eltérő. Bencze lózsef Mire mennék? a szekérdöntő vállú, kaszatokmány-farú, földetdöngető lábú, esküt kiáltó szájú, vaskos izzó vasujjú, gumilabda gyors izmú. követ morzsoló mellű, napba fejelő fejű, mókus-furge kék szemű. — aranytiszta szellemű, — hordókat megkongató, — kaszákat megforgató, — bajszokat lecsorgató, — föld-nyers vadhúson élő, enni másodszor kérő vén paraszt ősök között, az én gyenge szivembe félénk nyúlvér költözött. Katona Judit Gyerekrajz Most engem rajzol. Szemében gömb vagyok, az sem szabályos. Karom kurta és lábaimnak sem tudja a helyét, oldalt kalimpál, de pontszemem ragyog. Sok ferde vonal kerít még, von körül fák és virágok, hangya, ég, eső. A nap kövér, a szája nevető s hogy mindez így van — Kinga úgy örül. Most engem rajzol. Sima szöghajat, serényen nyálaz kék, zöld ceruzát, kis füvek állnak görbe fa alatt, melyen már meggyet pirosít a fény. Sok kusza vonal, firka és maszat, de ott élünk a rajzon ő meg én. Tanulságot keresni, s még inkább tanulságot találni türelemmel kell, s.ez idén a szemle annál inkább így tehetett, mert a mérlegelő tekintetet a jövő kép földerítette Szép élményekre hivatkozhatott a múltat számbavevő is. Kiegyensúlyozódott az a feszültség, amely a jelenvalót közvetlenebbül szemlélni akaró filmek láttán támadt korábban. Heves vitákat keltettek ezek a filmek, s barátaik körében éppúgy voltak türelmetlenek, mint vitatóik között Mostanra már nemcsak az látszik meg. hogy a közvetlen valóságábrázolásra törekvő, vagy ezt elhitető, olykor mégis csak hitegető filmek kezdeti szertelensége elnyugvóban van, hanem az is, hogy egészséges a hatásuk a filmtermés egészére. A közvetlen valóságábrázolás igénye mellé fölzárkózott a művészi igazmondás igénye. Így emelkedett a szemle mérlegelésének szemmagasságába a már látott filmek közül a Ménesgazda és az Angi Vera, így a jelenvalót vizsga tekintettel fölmérő filmek közé újabban a Családi tűzfészek. S ezeken, meg másokon is, megnyugodva pihent a szemlélődő tekintet, azért történhetett, mert előrenézve is biztató a kép. Tíznél több új filmet mutattak be a szemlén, fél esztendő várható moziműsorát. Az első. Sándor Pál filmje Mándy Iván színművéből, a Szabadíts meg a gonosztól, döbbenetes filmfreskó a felszabadulás előtti történelmi mélypontról, azzal a tanulsággal, hogy a magunk érdeke, ha emberi, ha tisztes is, olykor bizony mások mérhetetln kárára vezet. Ami azután ehhez a filmhez csatlakozott, a jövő idejű szemle, azt mutatta: változatos, sokféle az, amit a magyar film nézőinek ad. S ez már magában véve is nagyon fontos. Esztendeje még arról kellett vitázni, kiszoríthatja-e egyik filmféle a másikat, most kiviláglik: a fejlődésnek fő mozgatója a változatosság. Ez a feltétele annak is. hogy a magyar közönség elégedett — szerényebben: elégedettebb — legyen a magyar filmnieL Nem lehet karámba rekeszteni a közönség érdeklődését. Ha mégoly remekművek születnének is. de csupa egyívású, megcsömörlenek azok is, akik pedig szenvedélyesen keresik az épp olyasfajta élményt Könnyedebb és súlyosabb, modernebb és hagyományosabb, izgalmas és töprengésre késztető film egyaránt látható a szemlén már bemutatott jövendő műsoron. Alighanem ennek is része volt abban, hogy meglepő szép sikert hozott a szemle. Az ú.i bemutatók nézőtere mindahányszor zsúfolt volt, s nemcsak megismételni kellett az előadásokat hanem még újabb vetítéseken is különkülön, újra megmutatni a filmeket Érdemes tehát elgondolkozni azon, nem kellene-e a magyar filmszemlét legalább valamelyest kiterjeszteni. Mindeddig Budapest és Pécs osztozott a szemlén, s a nagyközönség országszerte a híradásokból követhette az eseményeket Hátha jövőre már arra is telne az erőből, telne az érdeklődésből és a magyar film munkájából is, hogy a szemle utáni héten egy-egy napra máshová látogassa n el a szemle, máshol mutatkozzanak a szemle filmjei, a szemlefilmek rendezőt színészei, értékelői. Ha csak kéthárom nagyvárosba látogatna el a szemle egy-két filmje, vajon nem lenne a vizsgálódó tekintet még derűsebb, s a látvány még ígéretesebb? Közönséget toborozni, szervezni is lehet, de otthonossá művészetet közönsége körében csak maga a művészet tehet. S a tekintet torzít akkor is. ha mélyből néz föl vagy ha magasból lefelé. Film és közönsége nézzen végre nyíltan egymás szemebe, ehhez csakugyan szükséges, hogy fölegyenesedve a tekintet szemmagasságban legyen. ZAY LASZLÖ f