Délmagyarország, 1979. március (69. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-11 / 59. szám

12 Vasárnap, 1979. március 11L Verbőczy Antal repesz-virág mese Dóra lányomnak és Zsolt fiamnak a halott fegyverekről, melyek sajátjuknak tekintik a díszlövés hiányát hozzám minden kisdedet" útban logopédiára azóta a gorombácska vihar utáni gombócska egyesülte sülte sülte osztódott dott dott sőt dottcska s van neutron bomba nekrológ: arcotok legyen halak mása egy délelőtt egy délután hangotok ienger morajlása krisztus előtt krisztus után A. Kadlr Első sirató* Halljuk a hangodat néha a messzi Magyarországról, rekedt kicsit és öreges, Én mintha börtönben lennék, kitárulnak sarkig mögötted a kapuk. Halljuk a hangodat néha a messzi Magyarországról, tudom, a vágy elviselhetetlen, nekem még ttt hazámon belül, még Diyarbakirban is, még itt Sapancában is, katonaként, micsoda kín volt. Mehmet és AH, Cansel és én, ml négyen, halljuk a hangodat néha a messzi Magyarországról, rekedt kicsit és öreges, a gyerekek még kicsik, mit sem értenek, t de megtanítom nekik a Terseidet nemsokára, a te verseld, sorról sorra. Cansel nagyon szeret téged, mintha apja, bátyja volnál, tán annyira Is, mint én. „Csak egyszer láthattam volna" — kese-cg gyakorta, a halál mindig és mindenütt kegyetlen és soha meg nem bocsátható. Halljuk a hangodat néha a messzi Magyaroiszagról, rekedt kicsit és öreges Én mintha börtönben lennék. és kiabálni szeretnék — romboljátok le a falakat, törjétek össze a rozsdás vasakat, nyissátok ki ablakait, engedjétek beáradni a dalt, semmi, ne maradjon zárva, semmi, semmi szeretném kiabálni. Arcomra záródnak a kapuk. (Tasnádi Edit fordítása) • Naztm Hlkmetet rlrotja et • mad Törökország egyik legjelentősebb költője ebben • ciklusában. egy goromba vihar után a gomba egyesült — osztódott lón neutron bomba töprengett is sokáig Helsingörben Bonnban műhibából depressziós néhány katakomba majd szólt Dr. T .esznek Tesztek [pszihiáter „megtérül az ára A gát bekerítette a várost, mintha egy óriás kígyó ölelte volna magához az apró házakat A gát túloldalán, a sás levelei között szél zörgött, a nádas felmoraj lott, a nádszálak egymáshoz bújva hajlottak meg a sötétben. A zsilipkamra fabódéja mellett vékony, hosszú póznán gyönge fényű villanykörte világított Az égő fénye felszívódott a sötétben, úgy tűnt, egyetlen dolga, hogy pislogó célpontot nyújtson a lepkék és szúnyogok meg-megújuló rohamának. A hunyorgó fényben, a bódé falának dőlve egy asszony állt. A felhők lassan, ráérősen tiszták el a gát fölött. Az asszony felnézett rájuk, majd kendőjével a lámpa alatt köröző bogarak felé csapott, és futásnak eredt. Néhány bizonytalan lépés után megtorpant, és visszafordult. Leereszkedett a gát túloldalán elfutó vékony ösvényen. amely a csatorna partján vezetett a Veszely-hídig. Ezen az ösvényen kellett volna megjönni a fiainak a posteleki kastélyromoktól. A zavaros, barna víz lustán csobbant egyet, újra csend lett. — András! — összerezzent, amikor a saját hangját meghallotta. A kiáltás erőtlen volt, aligha jutott messzire. — András! — kiáltott újra az asszony, valamivel bátrabban. Távoli kutyaugatás jött válaszul a csatorna túlpartjáról, majd a kutya is elhallgatott, és az asszony hallani vélte a felhők halk, súrlódó neszét. — Fiaim! — tört ki belőle a sikoly, amely felrázta az aludni készülő tájat. A sikoly nyomán erőre kapott a szél, és megeredt az eső. Az asszony magára terítette a kendőjét, tehetetlenül topogott. képtelen volt újra kiáltani. Messze a gáton imbolygó fényecske közeledett. Amikor megpillantotta a fényt, összeszedte magát, felszaladt a gátra, a fabódé mellé. A fénypont közeledett., az apró. nyikorgó zöre jek elárulták: biciklis érkezik. A biciklis görbe háttal kerekezett, fél kézzel elengedte a kormányt, és a sapkáját mélyen a szemébe húzta. — Segítsen, segítsen — kérem. A biciklis fékezett, bal lábával kitámasztotta a sáros úton. — Mi baj? — A fiaim — mondta az aszszony. — Két kisfiú. Ebédre vártam haza őket. Sikoly — Majd megjönnek. — A biciklis indulni készült. Az aszszony kiszaladt a lámpa fényköréből az útra, és belekapaszkodott a bicikli kormányába. — Két szőke gyerek. — Maga az, művésznő? — húzta el a szót a biciklis ember. — Ütni kellett volna azokat a kölyköket, akkor... — Mit? A biciklis kihasználta a pillanatot, kirántotta az asszony kezéből a kormányt, és elhajtott. Az asszony dideregve húzódott vissza a zsilipkamra eresze alá, belebámult a villanykörte sápadt fényébe. A körtét ostromló bogársereg eltűnt, csak egy barna lepke táncolt a lámpa tányérsapkája alatt. Nekl-nekicsapódott a forró égőnek, megszédült, elvétette az irányt, kiröppent az esőbe, és lezuhant — András! Jóska! — sikított fel újra az asszony, és lerohant a gátról. Meg-megcsúszott. ágak verdőtek az arcába, vállát csapdosta az átázott, bordó kendő. „Nem, nem. nem! — hajtogatta magában az asszony. — Nem verhet meg így az isten, nincs is isten, semmi nincs ezen a rohadt világon, csak éjszakák, napfényes, soha nem múló reggelt ígérő éjszakák, bocsánatot, bocsánatot kérek mindenért ettől az átkozott feketeségétől, mindent elvehet, ahogy el is vesz, csak őket nem, a fiaimat nem adom, nem, nem nem! Rossz anya voltam, de jó szerető, nem, nem! Elvágódott. A kimosott gyökerek lekötözték a tagjait, ágak hajoltak az arca fölé, a szél elvitte a hangját, elnyargalt vele a felhők fölé. bogarak másztak a testére, hogy kiszívják édes vérét, esőcseppek verték az arcát, úgy érezte, hogy a kíméletlen, hideg vízcseppek a csontjain koppannak, a haja kibomlott, szétterült, és gyökeret vert a felázott földben, jól szerető, dús öle kitárult, hogy magába fogadja az éjszakát, amely csalóka. illékony fényekkel ingerkedett vele egész életében, a fények ellobbantak, maradt a sötétség, az eső és a föld, amely most álnokul süllyedt a teste alatt, hogy betemesse. — Nem! — sikított az asszony, és kitépte magát a föld és az éjszaka öleléséből, futott, rohant a sebző ágú bokrok között, elvágódott, talpra állt, zihálva, .köpködve futott az esőben, az éjszakában a Veszely-híd felé. A híd alatt kuporgó két gyerek összerezzent. — Te — mondta a kisebb. — Mintha anya hangja volna. — Frászt! — felelte a nagyobbik. — Mit keresne itt? Az asszony kiáltozva, dülöngélve rohant az éjszakában, felkapaszkodott a hídra. — Te — mondta a kisebb. — Nézzük meg. — Hülye vagy? — morgott a nagyobbik. — Meg akarsz ázni? Különben is, anya nem ilyen. — Igaz — bólintott a kisebb vacogva. — Ott van még? A nagyobb kidugta a fejét az esőbe. — Ott Az asszony hallgatott. Mozdulatlanult állt a hídon. hangok és gondolatok nélkül. Ázott. Az eső lemosott róla mindent, amit az évek az arcára írtak, a sikeres, csábító mosolyok nyomát, az átmulatott éjszakák reggelre kiülő alattomos ráncait, a száj furcsa, erotikus fintorát, az elharapott szavak kesernyés ízét, a lampionos káprázatok álmait, mindent, amiről az öltözőtükörbe pillantva úgy vélte: ez ő; arc nélkül állt az esőszaggatta éjszakában a hídon, lehunyt szemhéja alatt felderengett két fiának alakja, de az arcukat nem tudta maga elé idézni, hiába igyekezett. — Nem, nem lehet így! — kiáltott furcsán, rekedten. — Anya, hát mégis te vagy? — szólalt meg a kisebb, és megérintette az asszony ápolt, lakkozott körmű kezét, amely hideg volt, mintha kiszaladt volna be lőle az élet. — Menjünk. Gyertek. Megindultak az őrjöngő eső ben. Az asszony előredőlve haladt, kézen fogva vezetve a két fiút. A nagyobbik morgott, hogy mi a fenének, igazán meg lehetett volna várni, amíg eláll az eső: húzatta magát., el-elhajoltaz útját álló gallyak elöl. A kisebbik két kézzel szorongatta a hideg, csontos ujjakat, bukdácsolva, elszántan követte az aszszonyt az agyagos, ragaccsá ázott úton. a fénytelen, vak éjszakában. HORVÁTH PÉTER Szöcskefogás (Mióta a Balatont betonkaréjú lavórra építették át. mióta felégették nádasait, mióta a déli partokra mérgektől döglött halakat sodor ki a szél, mióta ezek a bűzlő halak ott himbálóznak a napolajflakonok és kipukkadt labdák társaságában a régi öblök helyén, mióta a Ralaton már korántsem mindenkié, csak az autóké, — azóta újra a Dunára járunk. Sátorral, guruló illéses csónakkal, bizakodva, napfényre lesve. Ez a nagy. szelíden haldokló folyam saját emberarcú küszködéseire emlékeztet: önmagát emésztő igyekezettel tisztítja önmagát, újra és újra felneveli füzeseit és halait, marasztalná a szürkegémeket és a gólyákat; siklókat és vidrákat nevel, özeket csalogat, őrzi (őrizné) a természet rendjét, igyekszik kiheverni szennyes olajfoltjait, betemeti a felkotort föveny iszapot vérző sebeit: él, fuldokolva is lélegzik, és néha győz: idén három napra sikerült legendás kékségében és tisztaságában megmutatkoznia. „Nézzétek! Kék a Duna! Csakugyan kék!" — kiáltoztunk egymásnak fel. s alá futkosva a parton, habzsolva. mámorosan úsztunk bele ebbe a vízbe, amelytől tilt már bennünket KÖJÁL, Vízügy, Vízi rendőrség és néha a saját józan belátásunk is. Mi mindent hoz ez a víz! Bécsből műanyag sörösládát, viharban hajókról letört zászlókat, gyékényt, rőzsét, papírdobozokat, halászhálótÉs néha emberek is kilépnek a partra.) • Kövérek vasárnaponként érkeztek. A vízről jöttek két egészen egyforma motorcsónakkal. Mahagónibarnára festett csónaktestek. valamint szupcrprüncögő a végükben. Egyformák azok is. Az egyforma motorcsónakokból kéj egészen egyforma férfi szállt ki, felcipelte a szavannafűre a nyugágyakat (egyformákat), és intett a — mondjam? — két egészen egyforma nőnek, hogy jöhetnek. Jöttek is. Mind a négyen egyformán elhíztak, de amúgy gusztustalanul. hájrengetően. Volt azért egy kis különbség a két asszony között:, egyikük hidrogénszőkére festette a haját, másikuk lángoló vörösre. Vasárnap délelőtt tizenegykor menetrendszerűen megérkeztek. és letették a nyugágyasat az útra. Mintha azért jöttek volna, hogy megfigyeljenek bennünket. PáholybóL Ha a faluba kellett mennünk a kocsival (vízért vagy borért), udvariasan felálltak, aztán visszatették a nyugágyakat a szekérútra és faltak tovább. Mert faltak. Libacombot. Ettek, ettek — azután öt óra felé. amikor hűvösödni kezdett, felöltötték egyforma kardigánja'kat, és hazaprüncögtek az egyforma motorcsónakokkal a Romaira. Hozzánk nem szóltak, nem is köszöntek, ha mi próbálkoztunk, nem viszonozták, értetlenül néz-. tek maguk elé. mintha valami különös dolog történt volna velük: ezek köszöngetnek, pedig be sem vagyunk mutatva egymásnak! Ilyesmit gyanítok ... Jobbik esetben. Aztán már nem erőlködtünk. Jönnek, ülnek, esznek, elmennek, jól van. Csak az ötéves Zsuzsi nem nyugodott. Mert volt Kövérékkel egy fiúcska is. Amolyan tizenegytizenkét éves dagí. ő ült az egyik nyugágyban, és nézett maga elé. Majszolta a libacombot, de ekükben sem pillantott fel. Zsuzsi (aki a lányom) meg a vendéggyerekek ott kergetőztek, pancsoltak, viháncoltak az orra előtt, de Dagi rájuk sem hederített a nyugágyból. Mígnem egyszerre csak — talán a harmadik vasárnap — megszólalt a Dagi: — Mama. szöcskét akarok fogni! — Fogjál. De aztán mosd meg a kezed! Zsuzsi robbant közénk a hírrel: — Gyertek, szöcskét fog a Dagi! Odanéztünk: Dagi maga is szöcske módjara, négykézláb ugrált a magas fűben. Időnként lelecsapott. ilyenkor ujjaival óvatosan bepiszkálódott füvön fekvő tenyere alá. de eredménytelenül. A szöcskék ügyesebbek voltak nála. És soványabbak. S akkor, jó félórányi kísérletezés után különös dolog történt: Dagikám elsírta magát. Több se kellett Zsuzsinak, fogott három szöcskét, és odavitte neki. Dagikám döbbenten nézett rá. — Köszönd meg szépen! — dörrent rá a mama (a hidrogénszöke). — Köszönöm. De ahogy átvette volna a szöcskéket, azok elugrottak. Volt eszük! — Gyere szépen, majd én megtanítalak szöcskét fogni — javasolta erre nagy anyásan Zsuzsi. Dagi habozott. — Na, menj szépen, a kislány megtanít szöcskét fogni. — Nem meeyek. Jó. Zsuzsi újabb szöcskékért indult, most már üres gyufásdobozba tette őket. úgy vitte oda. — Köszönd meg szépen' — Köszönöm. Dagi ült tovább a nyugágyban, kezében a "vufásdoboz. De nem merte kinyitni, nehogy újra elugráljanaic az áhított szöcskék. Időnként a füléhez emelte a skatulyát, hallgatta, hogyan kaparásznak odabent a rovarok. Meg is feledkeztünk volna a dologról, ha Zsuzsi nem érkezik újra pihegve, s izgatottan: — Megint szöcskét fog a Dagi! És csakugyan — de taktikát változtatott. Elemelte az üresén maradt liBacombos tányért, s azzal vadászott. — Itt egy! — kiáltotta. — Megvolt pedig! — De sehogy sem tudta húsos újjacskái közé csippenteni a szöcskéket. Vagy meggondolta volna az utolsó pillanatban? Tartogatta csak a tányér alatt? Sohasem tudjuk meg, mert a (hidrogénszőke) mama észrevette, hogy ott röpköd a tányér ... — Teszed le azonnal azt a tányért. te szégyentelen! Még öszszetöröd! Megőrültél?! Azt akarod. hogy máskor ne hozzunk ki ide? Két könnyű pofon csattant, s a Dagi újra elbőgte magát. Viszszahuppant a nyugágyba — rá várt —, s attól kezdve meg sem mozdult. Felénk se nézett, a szüleire se — sehova sem nézett, csak újra mereven maaa elé. talán párnás térdeire. Már enni sem volt kedve. Kínálták pedig. SIMONFFY ANDRÁS