Délmagyarország, 1979. március (69. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-21 / 67. szám

Szertfa, 1979. március 21. Hatvanéves történet A bányatelep völgyben terült d, kicsi házakkal, rövidke utcasorokkal; fákkal körülvéve. Általában a házakat nappal is őrizték, az asszonyok otthon maradtak. Főzni-mosni A kis telep a makkoserdóben rejtőzött, éjjelnappal szemet maró, csípős szénpor volt a levegőben; ez befeketítette a fehérre mosott párnákat, ráülepedett a bútorokra, az edénydere. A makkoserdőben voltak az aknák is. Szám szerint három akna; a legnagyobb és legújabb az István-akna volt, az „előkelő" bányászok ott dolgoztok; mellette emelkedett az iroda, s onnan indultak a mentési munkálatok is. Én, az építőmunkás srác csak vendégségben jártam itt, de a szereplőket, akik itt élték sorsukat — jól ismertem. Kezdem talán 1919-ceL A katonák hazajöttek a frontokról, de nyugalom nincs. Mi, gyerekek tudjuk ezt hiszen egy páran a hazajött katonák közül már mennek is ... Tavaszodik. Emlékszem arra a tavaszra A szomszédék újonnan települt fiával — 10 éves — és ugyancsak a szomszédék kisebbik fiával — 6 éves — elmentünk a gesztenyésbe. Az avarban faméternyl mélyre süppedezett a lábunk, mi pedig beléugráltunk, vagy közéje fúrtuk magunkat Nedves-puha ágynak kínálkozott Vott úgy, hogy végigcserkésztük az egész gesztenyés erdőt néztük a ldrügyezett fákat s farkasokra vártunk. Farkasokat persze nem találtunk, annál inkább gombát. Teletömködtük az ingünket a kabátank ujját s szaladtunk haza gombát sütni. Ferkó egy darabig velünk tartott haza azonban már csak ketten mentünk. A palacsintasütőbe zsírt tettünk, éppen abból a zsírbőt ámit anyám küldött föl faluról, hogy ne éhezzünk. Géza, a nagyobbik fiú megmutatta, hogyan kell gombát mosni, majd szakszerűen fölraktuk a vacsorát Egyszer- kétszer megforgattuk a zsírban, s már ettük is. Olyan jó gombát azóta sem ettem. Ha Géza jói tudta, és én jól jegyeztem meg: „kékhátú" gombét ettünk. Kenyerünk is volt még, azt is anyám küldte, ötkilósat Ferkó még most se jött haza, nem is kerestük. Gombát azonban mindenki részére készítettünk. Mamának is, a gyerekek anyjának, akit én is mamának neveztem, mivel a gyerekek is mamának nevezték az én anyámat. Kati alig volt hároméves, egyre körülöttünk téblábolt, és nem győzte mondani: „Éhes vagyok" Elsőnek 6 evett a gombából; hiába ijesztgettük: — Mérges, ne egyél! Pillanatig sírva fakadt, majd mohón tovább evett Ahogy sült el ls fogyott És Ferkó sehol nem volt még... — Hová tűnt? — érdeklődtem Gézától. — Honnan tudjam? — A mama ránk bízta! — Szokásból. Űgyis tudja, hogy azonnal elszökik — legyintett Géza. A kékhátú gombák utolsó maradványait lisztbe is belemártotta Géza (a lisztet is anyám adta), s ahogy csitult az éhségünk, egyegy darabot mi ettünk, egyetegyet „mamának" hagytunk. Kati már jóllakott, levetkőzött és az ágyba feküdt, amikor Ferkó rontott be, diadalittasan és rongyosan. Rongyosabban, mint amikor velünk volt, pedig már akkor is páratlan cipő volt a lábán, s a kabátján nem volt gomb. De mo6t egyenesen ijesztő volt, ahogyan beugrott, fölrepedt nadrággal, rövid zakóban, s egyik kezében nyulat, a másik kezében egy kakast szorongatott. — Na, nézzétek, mit szereztem ?! — Elengedte a két jószágot Azok nyomban az ágy alá szaladtok, mi pedig utánuk. Kati az ágyban ugrált mi a két ágy alatt hol egymás karját fogtuk meg hol a kakas lábát, hol a nyúl bajuszát, és ordítottunk, mint a félnótások. Azt se vettük észre, hogv megrepedt a fal. hogy recseg a tető, s hogy először apró vakolatszemcsék hullottak, majd sűrű egymásutánjában lehullott a vakolat, s azután recsegve-ropogva összedőlt a ház fölöttünk. Kati biztosan mindent látott.., A palacsintasütőbe is vakolat hullott, a konyhaasztalt elfödte a háztető, s a ruhánk, s az egyetlen szekrény, amelyikben élelem s ruha volt, eltűnt Fölöttünk az ég komor lőtt csak, csillagok nélkül, mivel esőre állt az idő... Dörgött-viUámlott, Kati sírni se mert, annyira félt, mi pedig Ijedtünkben lelapultunk az ágyak alá. Csak Ferkó nevetett, kibújt mellőlünk, s utánaszaladt a nyúl és a kakas. Éktelen hahota ra fakadt Ferkó. — Nézzétek, beszakadt a plafon! Isten bizony, beszakadt.' — — Fölszaladt az asztalra hullott törmelékre; újabb cserepek törtek össze. Kihúzott egy ócska gerendát, húzni kezdte maga után, és megint eltűnt Kati most már sírt, de Géza belenyomta az ágyba. — Itt maradsz, amíg nem jövök, megértetted?! Hívom a mamát Én is szaladtam utána, de Kati egyből kint termett az ágyból és usgyi! Mintha nem is hároméves lenne, fönt termett az asztalon. Mamával az utcán találkoztunk, Ferkóval sehoL Azazhogy, hajnalban öt is megkereste mama, az udvaron volt, egy nem használt szuterén újonnan felszerelt, kettős ablaka között töltötte az éjszakát Nem fázott meg Harmadnap a Vörös Újságban benne voltunk. A mama vett is belőle egy számot ahogy visszaemlékszem, zsírpapírszerűségre volt nyomva, fénykép nem volt de Béla, Kati és Ferkó neve ki volt írva. Az enyém csak úgy, hogy: „Egy proletár vendégfiú is tartózkodott a lakásban." Ötödnap remek lakásba költöztünk. Egy triciklin elszállítottuk a megmaradt holmikat Béla és én vezettük a triciklit Kati és Ferkó vigyáztok hátul a székekre, éjjeliszekrényekre, batyukra, hogy le ne essenek. Az új Lakás: szobakonyha, előszoba, spájz, az udvarban mosókonyha, fakamra és nyári konyha, még egy pár tyúk is volt a tyúkketrecben. Hogy hogyan jutottunk hozzá, máig se tudóin. Illetve annyit tudok, hogy a Tanácsköztársaságtól kaptuk. Mamát később, kilencszáztizenkilenc decemberében kihallgatásra vitték a rendőrségre. Karácsony este sem engedték a családjához a rendőrök. Géza — szerencsére — összegyűjtött némi gombát a késő őszi erdőmélyen. Gyűrűs tölcsérgombát a korhadó fatönkről — „rizikót" a fenyőfák tövéről. Abból lakmároztak — amíg tartott... DÉR ENDRE LENKEY ZOLTÁN: HADAK ŰTJA Szegedi születésű író. Takács Tibor új könyve jelent meg a Kozmosz könyvek sorozatában: Apám, a vöröskatona címmel. Műfaját dokumentumregénynek lehetne nevezni, mert hiteles története egy fiatal szegedi munkásember 1919-es történetének; a szerveződő Vörös Hadsereg néhány fontosabb ütközetének- Különösen részletesen szól a könyv a szegediekből szervezett század útjáról, katonai helytállásáról. A Magyar Tanácsköztársaság ki kiáltásának 60. évfordulója alkalmából ebből a könyvből idézünk részleteket. Az előzőekben arról van szó, hogy két ifjúmunkás a demarkációs vonalon csellel átszökik, és csatlakozik a vörösökhöz. Itt nem maradhattok, fiaim — mondta a direktórium elnöke —, kaptok papírt, igazolványt, aztán mehettek a szegediek után. Talán Kecskeméten utoléritek őket. Legalábbis tegnap még Kecskeméten voltak. Innen, Szatymaztól már vonat járt Budapestig. Mentünk egyenest Kecskemétre. De milyen büszkén feszítettünk a vonaton! Hiszen minden úgy alakul, ahogyan elképzeltük. Máskor, békeidőben gyorsabban ment a vonat, de most nekünk a döcögés is rohanás volt ahhoz képest, amikor gyalogoltunk Kettőshatár felé. Es aztán feltűntek Kecskemét tornyai! Megérkeztünk. Alig lépünk le a vonatról, Glar dics Jóskába botlok. Ez a Jóska régi ismerősöm Szegedről. Ismertem őt is, aki velem egyidős volt, meg a bátyját is, Gyulát — Hát te — kiáltok rá —, Jóska, megismersz?! — Hát te — kiáltott vissza —, hogy kerülsz ide?! — Szegedről szöktünk. — Sikerült? — De mennyire! Látod, itt vagyunk a Komócsin Lajossal. — Mit csináltok itt? — Katonák szeretnénk lenni! Rajta már katonaruha, nem tudom, mikor állt be katonának, mert az utóbbi időben ritkán találkoztunk. Igen, ott láttam a Apám, a vöröskatona LENKEY ZOLTÁN: A FORRADALOM KlALTASA 46-osoknál, amikor összeakaszkodtok a franciákkal De akkor még civil volt — Hol szolgálsz? — érdeklődtem. — A szegedi propagandaszázadban. — Valahol minket is befogadnak — mondtuk egyszerre Lajossal, mert bár ezért jöttünk, ezért szöktünk, olyan furcsa volt most felkínálkozni. — Adott Czibula elvtárs egy írást gondoljuk, ez jó lesz ajánlólevélnek. — De bizony tapodtat se mentek innen, jöttök mihozzánk! Az első századba s áz első szakaszba, ha velünk akartok lenni... Este már csajkából vacsoráztam, ízlett a gulyás. Aztán énekeltünk, csak úgy zengett az állomás. Mert azt elfelejtettem még mondani, hogy egy vonatszerelvény volt a mienk, katonáké, s aztán csak az indulásra vártunk. Ha jön a parancs, már megyünk is. Hogy hova, nem lehetett tudni. Délélőtt érkeztünk Salgótarjánba. Bement a vonat az állomásig. Kivagonéroztunk. Megkaptuk a menázsit Rajvonalba fejlődve mentünk végig a városon. Puska a kézben, vigyázva minden mozdulatra, feszült figyelemmel, hátha váratlanul ér bennünket a támadás. Az ellenség nyilván a város fölött rendezkedett be védelemre. Tudtuk, hogy előttünk páncélvonatok vannak. Mégpedig kitűnően felszerelve. Jobbra egy lövés, balra egy lövés, aztán a város határában mi is találkoztunk a háborúval. Furcsa érzés, egyszer csak benne van az ember. Amíg nem hall golyófütyülést, lövedékcsattonást, addig el sem tudja képzelni, milyen a háború. De amikor egyszer csak maga is ott van a harcok sűrűjében. Szerencsére a csehek megszimatolták, hogy nagy erővel jövünk — ml ezt egymás között úgy mondtuk: „megtudták, hogy a délvidékiek jönnek..." —, s hátráltok. Kerülték a fegyveres ellenállást, pláne a közelharcot. Beástuk magunkat hamarosan, ott, ahol kijelölték a helyünket. Számoltunk azzal, hogy sokáig itt kell maradnunk. Tarján dombjain, hegyein ástuk a futóárkokat, ahogyan ezt megtanulták parancsnokaink a világháborúban. Ástuk a géppuskafészkeket, a futóárkokat. És május 11-én megindult a várva várt támadás. Egy órával előtte tudtuk meg: támadni fogunk. Már éppen megszoktuk volna a futóárkokat, amikor közölték: közel vannak a csehek, eljött a támadás órája! Felfejlődtünk. Előttünk nagy erdő, abból kellett kiverni a cseheket Elindultunk. Mentünk, dekkoltunk, megint előrehaladtunk, megint dekkoltunk Szabályosan, előírás szerint És egyszer csak előttünk voltak a csehek. Kiabáltok veszettül, hangosan: — Huru, huru!... Mi meg azt: — Hurrá... hurrá!..; Még hasonlóság is van a két harci kiáltás között De a mi kiáltásunk felverte az erdőt Hurrá... hurrá... — zengett az erdő; erő és bátorság volt ebben az egyszerre felcsapó kiáltásban. Hogy többen voltunk-e, ki tudja? De én azt tudtam, hogy a hazámat védem! És tudták a többiek is, a szegediek, a zentoiak, a szabadkaiak, a horgosiak, becskerekiek! Hurrá!... A kiáltásba belevegyült a golyók csattanása, ők is lőttek, mi is lőttünk! És újra lőttünk! És már nem kellett dekkolnunk, mert futottak előttünk. Mint amikor az erdőben menekül a vad. Sosem vadásztom, de akkor megéreztem, milyen is a vadászat izgalma, varázsa,, mert azt azért hallottam, hogy vadászni jó, és hogy az igazi úri passzió. Futottak a menekülők, és már egyáltalában nem kiáltozták: Huru... huru!... Már semmit nem kiáltottak! Jajgattok a meglőttek, a sebesültek, eldobált fegyverekre akadtunk, talán le kellett volna hajolnj értük, de mi is mentünk ám előre... Azazhogy utánuk! Valaki a végén azt mondta: „Komám, félóráig tartott a harcunk ..." Sok is volt ez a félóra, meg kevés is! Hanem amikor már tiszte volt a terep, s megtaláltuk az összeköttetést a felsőbb parancsnoksággal, s jelenteni kellett: van-e halott vagy sebesült, álmélkodva néztünk össze: közölünk senki nem esett el, de még csak meg sem sebesült. És ahogy mi a saját frontszakaszunkon harcoltunk, úgy indult meg a támadás végig a csehek ellen! Egyszerre, egy órában, egy akarattal! Itt ls, nyugatra is, keletre is, mindenütt.