Délmagyarország, 1979. február (69. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-04 / 29. szám

Vasárnap, 1979. február 4. 6 .vv • Ml a helyzet? Cslzmeg István és Bernáth Zoltán Biztos, hogy kézhez simul Hogy van akkora türelmük, én csak azt csodálom. „Vállukon" több száz ember munkájának öszszehangolása, aztán mégse mondják, ne zavarjuk őket ilyen lehetetlen kérdésekkel. Márpedig zavarjuk. Egyre több a „mikor" és a „meddig" meg a „most hányan vannak", valamint a „van-e délután valami különös esemény"? Ostromoljuk őket, sokszor magunk ls szégyelljük, hányféle, nem ls olyan fontos kérdéssel. Aztán, tessék, semmi IngerültBég, sőt megértik érdeklődő-laikus kérdéseinket, s válaszolnak, naponta ki tudja, hány kíváncsi tollforgatónak, optikaélesítőnek, mikrofontartónak. Röstellem, hogy zaklatjuk őket, s ők mégis találnak egy-egy jó szót, egy Üdvözlő mozdulatot (Eszembe jutnak ilyenkor a hétköznapi eseteink: a halogató telefonok, amiket többnyire a titkárnő továbbít és azok az undok félmondatok: „de ezt ne írja le, ezt csak atlagának mondom, jegyzetfüzeten kívül...") Ezt tenné a feszült helyzet? Az egymásrautaltság, hogy szíves szavak nélkül vaktában fogalmaznánk, s hogy ők ls értik: Jobb, hn az emberek tudják, mi történt? Mi történt Zsanán? Rendre követtük az eseményeket W hívebben, ki pongyolábban. Volt újság, amelyik csütörtökre rakta a szerda éjjeli kitörést, volt lap, amelyikben hatezer köbméter víz kellett a védekezéshez, és volt-e vajon egyetlen újságíró, aki helyesen írta le a Zsanán kutató vállalat nevét? Ez Utóbbi kérdés szemrehányásként hangzott el, s Igazán nem tölt el lokálpatrióta-büszkeséggel, hogy mi, a Délmagyarország, már első híradásunkban „eltaláltuk", amit a többiek még mindig csak közelitgetnek: a Kőolaj és Földgázbányászati Vállalat nevét... Hát ennyit a tájékoztatás pontosságáról és a tájékozódás pontatlanságáról. Ami sokszor csak a véletlenen múlik, vagy hogy az ember nem szégyelli a visszakér-, dezést... És persz^ ne feledjen tudatni, kik ők, akik, ahelyett hogy a csodába kívánnák a sok okvetetlenkedőt, megkérdik tőlük: nem fáradtak-e, hogy mindennap kijárnak Zsanára? — * Veszélyhelyzetben én még ilyen higgadt embereket sosem láttam: dr. Hingl Józsefet, aki a kitörés elleni védekezés parancsnoka, Götz Tibort, aki műszaki szakértőként informálja a közvélemény tájékoztatóit és Barabás Lászlót, ' műszaki Igazgatóhelyettest a higgadtság szóval lehetne talán a legjobban jellemezni. Pedig... — Tegnap éjjel 11-kor mentünk be Majsára, mert itt az ebédlősátorban már egymás szavát sem értettük. Aztán két óra tájt mentünk lefeküdni. — Nem sokat alhattak.il — S tán a legmélyebb alvás közben is ott dübörög a fülemben ez a fantom-tűz, mintha a valóságossal is nem lenne épp elég bajunk. — Sok munkát adott? — Úgy járkáltak a fiaink néhány napig le és föl a tűz meg a pihenőhely között, mint a gyík, rengeteg roncsot hoztak ki, egész MÉH-telepet nyithatnánk. Munkát nekik adott, nekünk csak töprengést. A tűzhöz legközelebbi bokor tövében napokig ott hevert egy U-alakúra hajtott villáskulcs. Szürkéskékre, ripacsosra égett, aztán ott hűsölt a bokor aljában. Vasárnap sok kiránduló járkálta körül a kitörést, ügyességétől függően kisebb vagy nagyobb körben. Hétfőn nem volt a szokott helyén a villáskulcs. Szuvenír lett belőle. „Üdvözlet ZsanáróL" • Kopogok a szegedlek barakkjának fémajtaján, senki sem feleL Benyitok — üres. A fogasokon pufajkák, téli anorákok, vattakabátok. Reggel akasztották fel sorjába mindet, s csak estefelé kellenek majd újra. Közben alumínium-színű „öltönyben" kell a kabátok gazdáit keresni. Közelebb volt már a századik órához a gázkitörés, amikor egy déli pihenőben mozdulatlannak láttam a kék sapkát. Pontosabban Csizmeg Istvánt, amint „csak" beszélgetett Öt a kékről, ugyancsak szegedi társát Újvári Bélát piros kötött fejkendőjéről, a kanizsai Bernáth Zoltánt meg arról lehet megismerni messziról, hogy nem védi semmivel a kopaszságát Ezeknek a jeleknek Itt bizonyára van szerepük, már messziről ls látja az ember, hol vannak ők. Mondják, ők itt a motorok, ha nekiindulnak, viszszakozik előlük még tán a láng is... — Estére persze, hogy elfáradunk. Reggelenként jövünk ki Szegedről, sötét van jócskán, mire visszaindulunk. — A kocsiban, gondolom, már szundítanak egyet. — A kormány mögött? Én vezetek. — Nem érdemelnék meg a külön gépkocsivezetőt? — Minek az, van nekik is most eiég dolguk. „Olajos" kocsi ingázik vagy egy tucat Halas és a tűz, Majsa és a kitörés között Van úgy, hogy csak egy frissen esztergált munkadarabbal jön a kocsi, mert sürgős az útja. Van, hogy egy egész brigádot hoz reggeli váltáshoz Az .egyik reggel ilyen váltást hozó mikrobuszra kéredzkedtünk fel. Majsaiak voltak, olajosok, de most vízvezeték-építéshez kellenek. — Tudja, az emberek, még itt a közelben is beszélnek ám min-. denfélét. Hogy a mentőknek sok dolguk akad, meg ilyeneket Nem győzzük csitítani őket, hogy mi mégiscsak jobban tudjuk, de csak hitetlenkednek. Mondja, miért olyan borzongató ez a kitörés az embereknek? * Erre nem tudok pontos választ. De azt érzem, hogy számomra először van értelme a kifejezésnek: borzasztó szép. Már többször rajtakaptam magam, hogy hiába fordítok hátat a prüszkölő, dübörgő lángnak, egy-két perc múlva már megint nem tudom levenni a szemem róla. Az őzek érezhetik ezt a bénító, kényszerítő erőt, ha reflektorfénybe néznek. S tán ilyen lehet a tériszony is — kényszerít, hogy lenézz, pedig tudod, hogy veszélyes lehet. Ezt meg kell kérdezni a kéksapkástól is. — Azt hiszem, mindenkiben van szorongás reggelenként, amikor átgondolja, mi is lesz a mai dolga. Aztán amikorra felgyorsul körülötte minden, már nincs ideje odafigyelni a szorongásra. — Ebben a féleleműző hajtásban biztosan sok múlik a társakon. — Nekünk az, hogy Algyőn összeszoktunk, sokat számit. Egyetlen mozdulatból értenünk kell egymást Hiába kiáltanék, hogy locsoljanak le, úgysem hallanák ebben a dübörgésben. De az egységes mozdulat félreérthetetlen. S mielótt elindítanánk az újabb rohamot, meg is beszéljük, kinek mi lesz a dolga. — Beszél otthon is arról, mit végeztek aznap? — Nem nagyon... Tudja, a vacsoraasztalnál már jobb, ha másról folyik a szó. — Nem félti a felesége? — Ezt inkább tóle kérdezze... Biztosan félt, de tudja: ezt nemigen kell mondania. A gyerekeim már inkább faggatnak. — Képzelem a nagyfiút, biztosan büszke az apjára... * Olyan jó lenne 3zavakkal elmesélni, átadni azt a szinte óránként változó hangulatot, amit Zsanán élhet át az ember január 24-én éjszaka óta. A majd egy héttel későbbi nap, az a bizonyos kedd, amikor lelőtték a sérült kitörésgátlót, legalább 24 féle volt A reggeli órák a csendes készülődésé voltak, aztán úgy kilenc felé valami megpezsdült: a találgatások, az esélyt latolgató órákat a várakozás ebédideje váltotta fel, néhány feszült perc után pedig a tanakodás délutánja ígérkezett Meg az újabb vizsgálódás, lehet-e majd a közeles napokban megindítani a turbót, ' hogy égéstermékeibe' vizet porlasztván elszedjék az oxigént az akkor még tiltakozó, prüszkölő óriás, a gáz elől. Abban biztos volt mindenki, hogy kézhez simul majd a zsanai gáz, de azzal is számoltak, hogy a munka neheze a tűz eloltása után következik. Ezért, bár Zsanáról ritkábban jönnek tán már a hírek, jó okunk van rá, hogy kívánjunk nekik ahhoz is — bányászköszöntéssel — jó szerencsét PÁLFV KATALIN Történelmi új hullám a magyar filmekben N

emsokára bemutatják a mozik Gábor Pál rendező új filmjét, az Angi Verát A történet 1948-ban játszódik és itt a pontos évszámnak jelentősége van. Egy évvel korábban, vagy egy évvel később már nem ugyanúgy játszódtak 'volna le a filmbéli események. A rendező ezért nem is elégedett meg a szokásos módszerrel, hogy az első kockákra kiírják a történet időpontját, hanem külön „álhíradót" állított össze, amit majd mindenütt az Angi Vera előtt vetítenek. Ez a híradó csupán annyiban „ál", hogy így, együtt, nem szerepeltek a benne látható események, de egyébként teljesen hiteles, 1948-ban bemutatott magyar filmhíradórészletekből állította össze a rendező ezt az egyet. Szokatlan módszer, de mások is gondoltak rá már. Tudomásom szerint Kovács András is foglalkozott azzal, hogy valami hasonlót készít az 1951 táján játszódó A ménesgazda elé. Részt vehettem Fábri Zoltán Magyarok című filmjének egy olyan ankétján, ahol korabeli híradók bemutatásának ötlete ugyan nem merült fel, de a részt vevő fiatalok azon vitatkoztak: mindez 1943/44-ben így megtörténhetett-e; milyen volt valójában az ország közvéleménye, miről mit tud ebben az időben az ország Valamennyi film — az Angi Vera is — a múlt esztendőben készült (Tulajdonképpen az 1944/45-ős múltat nyomozó Legato is besorolható a közelmúlt történelmét felidéző művek sorába.) S hasonló újabbak várnak bemutatásra ebben az esztendőben. Sándor Pál — bár Mándy Iván írásainak szokásos, kontúr nélküli összemosottságában — ismét csak 1944-et idézi e Szabadíts meg a gonosztól című filmben. Elkészült Kovács András új filmje is, az Októberi vasárnap, amely pontosan 1944 októberének arról a vasárnapjáról szól, amikor Horthy megpróbált kiugrani a náci szövetségből. S Szabó István is most készít új filmet Bizalom címmel, amely ugyancsak a második világháborús Magyarországon játszódik. Elkészült Jancsó Miklós is az Életünket és vérünket című új produkciójának két részével, ami 1910—1945 között játszódik. Már volt egy periódusa a magyar filmgyártásnak, amikor ugyanilyen figyelemmel fordult a közeli és valamivel távolabbi múlt felé. (Hideg napok, Húsz óra, Tízezer nap, Szegénylegények, Apa stb.) Mégis, ennek a mostani történelmi újhullámnak van valami, a korábbitól eltérő vonása és az Angi Vera elé szerkesztett híradó jól érzékelteti ezt. Míg a hatvanas évek történelmi tematikájú filmjeinek a többsége úgynevezett modellteremtésre törekedett, addig ez a most készült sorozat láthatóan más művészi elképzelések nyomán jött létre. Jancsó filmjei kapcsán talán nem is kell bizonygatni ezt a modellhelyzetet. Jóllehet filmjei meghatározott történelmi pillanatokban játszódnak, egyre inkább arra törekedett, hogy — néhány, a kort hitelesítő mozzanatot leszámítva — kortalan típusjellemek mozogjanak a vásznon, akik a hatalom és az egyén ellentmondását testesítették meg. Kósa Ferenc Tízezer napja szinte az egész magyar szegényparasztság huszadik századi sorsát szimbolizálta. Szabó filmje, az Apa, a személyi kultusz lélektani mechanizmusát próbálta kideríteni. Még a Hideg napok földrajzilag konkrét történelmi eseményei mögött is az emberi felelősség, a „parancsra tettem" nemzetközi ideológiájának elemzése állt. A jelek szerint ma más a helyzet. Jancsót kivéve persze, hiszen valószínűleg ő most sem mond le a Bajcsy-Zsilinszky életútjából adódó általánosítható modell megteremtéséről. Öt mindig az események mögött felismerhető legáltalánosabb törvényszerűségek érdekelték, amelyek, így vagy úgy, más időszákokban is érvényesek. Az új történelmi filmek viszont mintha arra helyeznék a fő súlyt, amit nem, vagy nem jól ismertünk egy adott korszakról. A Magyarok arról akar beszámolni, hogy az ország lakosságában akkor oly számottevő, helyet elfoglaló szegényparasztság milyen mértékben volt tájékozatlan, s hogy ez miként segítette elő részvételüket az érdekeik ellen való háborúban. A ménesgazda arra figyelmeztet, hogy az ötvenes évek elején milyen lehetőségei voltak már egy újfajta nemzeti egység létrejöttének, s hogy a személyi kultusz miként számolta fel ezt a kedvező történelmi lehetőséget. Az Angi Vera megint csak egy nagyon pontosan meghatározott történelmi pillanatban azt vizsgálja, hogy a körülmények 1948-ban miként hatottak egy kialakulatlan jellemre, hogyan teremtődtek meg a személyi feltételei mindannak, ami az ötvenes évek elején történt. Felmerül a kérdés: van-e értelme annak, hogy a művészet mondja el azt, amit a történelemtudománynak kell — vagy kellene — elmondania. Kétségtelen: a tudomány pontosabb, árnyaltabb képet tud adni — bár ezt ma sem nagyon sieti el —, ami a tényeket, eseményeket illeti. Ám a tudomány soha nem képes arra — nem is dolga —, hogy megidézze egy történelmi pillanatban az emberek közérzetét. Amely természetesen nem független mindattól, amit az emberek a korukról tudnák. Atéletni egy történelmi pillanatot, erre soha nem a tudomány, mindig csak a művészet képes. S amíg a hatvanas évek filmjei kívülről, a mi mai szemünkkel próbálták a történelmet szinte tudományos objektivitással megközelíteni, addig ma az a törekvés a jellemző, hogy a mai embert megpróbálja visszahelyezni a történelmi pillanatba, s így maga is átéli azt; így jut bizonyos következtetésekre. Melyik a jobb módszer? Nehezen állítható szembe a kétféle megközelítési mód és persze nem is mindig választható szét kristálytisztán. Inkább csak azt lehet megállapítani, hogy ma, a hetvenes évek végén, mintha nagyobb igény lenne a részletek tisztázására, mint egy évtizeddel korábban. Talán társadalmi gondolkodásunk összetettebb természete, a mai bonyolultabb világ- és a belső helyzetünk is ösztönöz erre. Egyelőre csak a jelenség létét lehet regisztrálni. S arra gyanakodni, hogy most szigorúbbak lesznek — mert lehetnek — a történészek. Ha egy nagyon pontosan körülhatárolt kort akarnak megidézni a filmművészek, akkor a tudósok is nagyobb joggal kérik számon a részletek hitelességét S ki fog igazságot termi? Alig van erre alkalmas bíró. Mert a jó műalkotás elsősorban önmagát igazolja — esetleges történelmi tévedéseivel együtt is —, s a hibátlanul megidézett történelem sem menti fel azt a művet, ami nem tudja a maga művészi eszközeivel hitelesíteni önmagát. Érdeklődéssel várjuk hát — vitára is készen — a bemutatásra kerülő új történelmi filmeket. Ha nem is tárgyaláson, de a nézőtereken mindenképpen vizsgázniuk kelL Reméljük ezt jó vagy legalábbis elfogadható eredménnyel teszik. BERNÁTH LÁSZLÖ