Délmagyarország, 1979. január (69. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-14 / 11. szám

4 Vasárnap. 1979. január 14. WK1DM Kószó József Szobából nem lehet igazgatni — Nem az lep meg, ha egy igazgatót egyik napról a másikra másik székbe, más fontos beosztásba helyeznek, hanem az, hogy évtizedekig a helyén marad. Mi a titka? — Enpem 57-ben neveztek ki, együtt a jelenlegi főmérnökkel, főkönyvelővel, a vállalat alapításakor. Harminckét éves voltam, ők nálam is fiatalabbak. Egymás mellett éltük át a nehéz éveket, meg a körülbelül a negyedik ötéves terv eleje óta érzékelhető „felfutást" is. El is mondtam novemberben az ifjúsági parlamenten: ez a pechjük a fiataloknak, ez a nagyjából egykorú vezetői hármas... Mi szerencsére olyan korba születtünk bele, s akkor lettünk felnőttek, amikor a megújuló ország maga is naponta megújuló embereket kívánt. — így lett az asztalossegédből a szegedi ifjúsági mozgalom tagja, 1944-ben párttag, az alsóvárosi MADISZ-szervezet titkára, majd 1949-ben az akkor összevont kommunista, szociáldemokrata és — nem tévedés — püspöki tanoncotthonok vezetője — Kezembe nyomták Az új ember kovácsá-t, adtak két napot, hogy elolvassam, s mikor megkérdeztem, mit csinálok én majd igazgatóként, mondták: amit a könyvből leszűrök magamnak, azt. Meg persze olyan szemlélettel, amilyennel addigra az életem ellátott Addigra kétszer szöktem vissza Szegedre Először a hajmáskéri hadiüzemből, ahová egyik ismerősöm csábított magasabb órabérrel, s csak ott derült ki, miféle munkára, milyen üzembe. Három nap alatt kitelt az esztendő. Lőszeres láda alját szögezze, aki akarja, én otthagytam. Tudja, olyan szépnek én ezt a mocskos nagyállomást az életben nem láttam, mint'akkor. A második szökés igazi volt. Vittek a leventék, Félegyházánál jutott eszünkbe ötünknek, hogy de messze van a „haza". Alkonyatkor ellógtunk. Ma sem tudom, hogy jöttünk át a fronton. Az első szovjet katonát a sándorfalvi elágazásnál láttuk. Aztán — ez október 13-án volt — a Bajai úton, a város alatt csak megkérdezték, honnan, f. hová. Mutattuk a két tornyot Egy éjszakára voltunk hadifoglyok, reggel elengedtek. De kutya érzés volt 300 méterre a lakásunktól, pincébe zártan .,. — Hogyan folytatódtak a regényes kalandok ? — Jelentkeztünk az ifjúsági szervezetbe. A felvételi öt percig tartott, már mehettünk is bútort hordani. Aztán meg zongorát, székeket „szerezni" a kórusnak. Kinéztük a mostani vasutas művelődési otthont kultúrháznak. Addig volt a mienk, amíg kitakarítottuk. Akkor Vencel atya felmutatta a menlevélfélét. Gondolhatja, mit éreztünk. Egv valamit persze akkor nem tudtunk. Hogy ez lesz maid a mi hőskorunk. Ezt csak később fedezi fel az ember, amikor rájön, hogy a nálánál idősebbek hagyták önállóan dolgozni, megszólalni, gondolkodni. De biztos vagyok abban, hogy minden nemzedéknek megvan a maga hőskora. Emlegetik itt nálunk a gyerekek a hatvanas éveket. Nekik az az emlékezetes. — így mondta: hagvták önállóan dolgozni, megszólalni, ön hagyja a maiakat? — Hadd meséljek el válasz helyett egy esetet. Vitakört vezetek, összerúgtuk a port. Azon, hogy így fogalmaztam: természetesen vannak még egyenlőtlenségek. Egyenlő munkáért nem egvenlő bér például. Visszaszóltak: ha ígv tudom, én vagvok az igazgató, miért nem változtatok ezen Miért kapja meg egynéhány ember azt a bért. amit nem munkával keresett? Visszakérdeztem: ti hányszor jöttetek be szólni, hogv az a zsivány ezt meg azt eltolta, de laoít? Miért nem mondjátok, vállaljátok, ha az igazatokat érzitek? — Aztán mégis azt mondják a munkatársai, hogy mindenről Kid, — Meg is kérdik néha, hogy csinálom. "íudja, a fogadónapom a társadalmi ellenőrzés legjobb fóruma. Engem mindenki megtalál, ha valaki az IKV-tól roszszul csinálta a dolgát. Reggeltől délutánig sok ember megfordul itt, s nemcsak a maguk panaszát hozzák. Nem is értem, miért nem egy fogadónap után ültünk le beszélgetni... — Mondják, kiabálni is szokott Meg veszekedni. — A maga kollégája így fogalmazta egyszer: érzéketlen vagyok. Nem hiszem. A szenvedélyességet bocsánatosnak tartom. Akivel összeveszek, megnyugtatom: ki is békülünk majd. Nem vagyok haragtartó. És mostanában már nem kiabálok annyit — Mikor tette először? — Az asztalosműhelyben. Leraktam a zöld kötényt én ennyi pénzért nem dolgozom tovább. Aztán a másik mesterem hasonló ügyben vitt a rendőrségre. Elengedtek, mert nem munkamegtagadás volt, hanem politikai kérdés. Onnan én vittem át őt a szakszervezetbe, hogy elmagyarázzák neki, mit lehet s mit nem. Ami pedig a nyakasságomat illeti: az első téesz-szervezések után egy évvel kimentem Mihálytelekre, hogy megnézzem: kezet fognak-e még velem az emberek. A makacssághoz, egyenes beszédhez ez is hozzátartozik ám! Hát még ha önvédelemből teszi az ember... — Érték sérelmek, hántások? — Ne úgy értse. De Pestre küldtek, iskolába, aztán meg át is helyeztek egy ottani ipari tanuló iskolába. Futkostam összevissza, hadd maradjak Szegeden, én még ma is belepirulok, ha e-vel kell beszélnem. Csúfoltak, kuncogtak a gyerekek a hátara mögött, de nem jöhettem vissza. Azért azoknak az éveknek is volt egy szökése. Negyven gyerek jött fel utánam Pestre, tán ma is valamelyik Váci úti gyárban dolgoznak. Az a szökés, az nagyon jól esett. De még azzal is a város húzott engem vissza. Az ellenforradalom után lett aztán lehetőségem arra —. tiszt voltam —, hogy a leszerelésem kérjem. Jövök haza, otthon is csak a dolgom teszem majd. A munkásőrség szervezése és zászlóalj parancsnok-helyettesség várt idehaza. És 957-ben a kinevezés az IKV élére... — Meglepték ezzel? — Nagyon. De hát itt is rendet kellett csinálni. Nem tudom azóta sem, sikerült-e, sikerül-e valaha. Sok elkeseredett nap, hiábavaló vargabetű, tévesnek bizonyult szervezési intézkedés után talán most rázódunk a helyünkre, most, hogy a lakóházfelújításban mutatkozó országos lemaradásra felfigyeltünk. Az 1978. október 12-i KB-közlemény, azt hiszem, nagyon biztat, serkent majd minden illetékest Egyébként sokáig abban bíztam, hogy mi itt Szegeden talán már 1985-re behozhatjuk a lemaradást. — Már nem bizakodó? — Egy év múlva megmondom. Most elhamarkodottan lennék az. — 1985-ben éri el a nyugdíjkorhatárt. Elmegy? — Nézze, én a fiamtól, lányomtól is három-három unokát rendeltem. ígértem, a nevelésüket rám bízhatják. Szeretek még most is barkácsolni, kertészkedni is rendszeresen lehet csak, lesz hát dolgom nyugdíjasként. De csak egyetlen egyszer mondják azt, hogy ne menjek nyugdíjba — akkor maradok. — Olyan jó szék ez az igazgatói? — Nézze, irigyem biztos hogy nem volt. Ügy értem, nemigen lehetett hozzá bárkinek is kedve, hogy Kószó József helyére pályázzon. De én jól érzem itt magam. Szót értek mindenkivel. Egyszer át akartak helyezni a téglaiparba. Az érvelésem csak az volt: ha én nem nézhetek úgy erre a sok rossz szegedi házra, A tanulás becsülete hogy ez mind az én gondom, akkor engem eltemetnek. Tudja, ha én leszállok a buszról, már a munkaterületen vagyok. A katonák azt mondják: a dolgozó népet szolgálom. Én meg Szegedet Ismerősöm az egész város. Jó dolog, hogy a mi lakóházfelújitásunknak ma már országos visszhangja van, de még jobb, hogy az ember úgy megy végig az utcán, hogy érdemes már a sarkoknál m mellékutcákba is benézni. — Meg a kapualjakba, a belső udvarokba is? — Persze, irdatlanul sok még a munka. Ezért is vallom: IKV-t nem lehet úgy igazgatni, hogy az ember ül a szobájában. Soksok emberrel, intézménnyel kell kapcsolatot teremteni, csak így lehet beleszólni a várospolitikába. És bele is kell. Egyszer — jó régen — szót kértem a kamaraszínház felújítása ügyében. No, meg is kaptam, hogy köszönik a magánvéleményem, de ez várospolitikai kérdés. Hát aztán, én is szegedi vagyok! Sértett az a letorkolás.' És látja, azért még máig szókimondó maradtam. Nem hiszek abban, hogy az igazgatónak csak igazgatnia kelL Részt kell vennie mindenben — mint annak idején, amikor nehezen ment a dolog az épületasztalosoknak, hát bejöttünk vasárnap fűrészelni a padlónak való deszkát — Csak akkor még ezt nem hívták akciónak, felajánlásnak. — Legfeljebb annyit mondtak: a Kószó szereti még mindig a frissen fűrészelt fa illatát... PALFY KATALIN S

zámtalanszor tapasztaljuk, hogy mindazokat a témákat, melyek az oktatásüggyel, a nevelési kérdésekkel foglalkoznak, társadalmunk széles érdeklődése kíséri. így volt most is, midőn az országgyűlés 5szi időszakán közoktatásunk helyzetéről tárgyaltak a képviselők. A beszámolók széles skálán reálisan elemezték a kialakult helyzetet, felsorakoztatták a párthatározat megvalósítása útján elért eredményeket, ugyanakkor érzékeltették azokat a problémákat, amelyek megoldásán már a közeljövőben munkálkodni kell. Győri Imre elvtárs, a Központi Bizottság titkára felszólalásában megfogalmazta a tennivalókat is, mikor többek között hangsúlyozta: „Most és a közeljövőben azonban nem szervezeti változásokban kell előrehaladásunk feltételeit keresni, hanem a tartalmi megújulásban. a módszerek fejlesztésében, a legjobb pedagógiai tapasztalatok elterjesztésében." A tartalmi korszerűsítést széles körű, helyenként éles viták kísérték. Ezek során egyesek a természettudományos, mások pedig a humán ismeretek arányát szerették volna növelni a tananyagon belül, egymás rovására — állapította meg ugyancsak Győri Imre elvtárs. A választ a vitára ily módon adta meg: „Az oktatáspolitika nem állíthatja egymással szembe a művelődési anyag e két nagy területét. A megfelelő arányokat tudatosan kell kialakítani... Ez nem valamiféle arany középút, hanem a szocialista ember és szakember képzésének követelménye." S hogy témafelvetése és az azzal kancsolatos megállapítása nem volt ok nélküli, arra Polinszky Károly oktatási miniszter beszámolójában is találunk utalást, amikor megállapítja: „A tanulók túlterhelésének csökkentésére közelítettük egymáshoz az érettségi és a felvételi vizsgákat, a gimnazistáknak a korábbinál kevesebb tantárgyból kell érettségizniük, illetve csökkentettük a kőtelező vizsgatárgyaknak számát és növeltük az érettséginél a választási lehetőségeket. A hatás kettős jellegű volt. Valóban kisebb a terhelés, viszont nem jó. hogy a tanulók az utóbbi években szinte kizárólag a felsőfokú továbbtanulás szempontiából döntő felvételi tárgyakra összpontosították figyelmüket, erejüket." A megállapítás tettes mértékben helvtálló. A néldákért azonban nem szükséges a felsőoktatási intézményekhez menni, találunk ilyet bőven a középiskoPáikai Tivadar Egy versnyi váróterembe alig mosolyban ahogy asszonyok ülnek résnyire szétnyitott lábbal feslett virágos pongyolában ahogyan ülnek forró kávét szürcsölgetve a félhomályban; nézik a szemközti szótlan háztetőket (a zsindelyeket simogató csavargó langy esőt): egyre többet gondolnak régi nyarakra férfiakra ahogy elülnek a délutánban mondhatnám: Bolondos [Költők! akik kocsmatrónon ülve az utolsó pohár bort ürítik s vadbőrökbe bújva behúzódnak egy versnyi váróterembe Tasnódi Varga Éva Kaland A fák az égig nyúltak, a járda ezüst kő volt. táncoló rőt zsinóron lángolt, repült az újhold. A házak hóban álltak, fekete varjak szálltak, s én tovább mentem újra, neki az éjszakának. Itt-ott egy szelíd kémény füstölt kéken pörögve, a Galga jég-ruháján tündérek hulló könnye. A gyermekkori erdőn ezer csengő csilingelt. — jaj — esendő az ember, hogy elfelejtett mindent! Fekete varjak szálltak a régi szánkóútra, és tovább bandukoltam, és fájt a szívem újra. Nem volt a régi ház sem, nem volt a kút, a hársfa, olajfa ága sem hajlott ifjú anyám hajára. Fiatal, édes arca most világít az éjben, kontyának arany szála átfonódott a réten. Fekete varjak szálltak, és árnyék-szánkók jöttek, és rossz, felnőtt szívemnek bólogatva köszöntek. Iában is. Nagyon sokszor elgondolkoztatják az embert az iskolákban a tanári szobában elhangzó megjegyzések, mert ahogy közeleg az érettségi — ahol nemcsak a diák, hanem a tanár négyévi fáradságos munkáját is mérik —, egyre idegesebb lesz néhány tanár. „Könyörgök, rimánkodok, hogy tanulják a magyart, mert érettségi tárgy, de rám se hederítenek, mert orvosi karra mennek, ahol a fizika a felvételi tárgy" — panaszolja az egyik. „Én már ilyet is mondtam az osztályban — jegyzi meg másvalaki —, hogy legalább rám és az iskola tisztességére való tekintettel tanulják a kötelező érettségi tárgyakat, még akkor is, ha közöttük nincsen felvételi tárgy." A beszélgetéseknek, megjegyzéseknek ezzel még nincs vége. Szóba kerül egyes tanulók tanulás iránti igénytelensége, mondhatjuk inkább úgy, hogy „minimum-szemlélete". De még ennél is lehangolóbb a „csak a felvételi tárgyat tanulom" felfogás. S ami ezekben az esetekben a legszomorúbb: tízszer, hússzor többet dolgozik, fáradozik a tanár, s az eredmény mégis csekély. Annál pedig nincs lehangolóbb dolog, ha a nevelő nem látja fáradozásának, munkájának az eredményét. Érthető tehát az aggodalom, amikor mostanában többen is felvetik: ilyen tanulási szemlélet mellett mikor tudják bepótolni fiataljaink azt a tudásanyagot, amit épp a legfogékonyabb korban elmulasztottak megtanulni? Vagy talán lemondtunk volna a sokoldalúan képzett szocialista ember kiművelésének a céljáról? Nem mondtunk le! A tanulók túlterhelése érdekében hozott határozatok időszerűek és eredményesek voltak, de az már valóban túlzás, hogy ennek ürügyén egyes jó képességű tanulók viszszaéljenek a bizalommal, feladják az igényes tanulás és a magukkal szembeni követelménytámasztás elvét, minimumra csökkentsék szorgalmukat a nem felvételi tárgyak esetében, kényelmességből feladják a második idegen nyelv tanulásának lehetőségét stb. S ettől a helyzettől bizony még tanárainkat is meg kell kímélni, mert ilyen esetekben — a nagyon sok rendesen és becsületesen dolgozó diák eredményes előrehaladása érdekében — nerricsak az amúgy is túlfeszített munkába, hanem annak eredménytelenségébe is belefáradnak. S mindezek után s dolgokat nemcsak emberi, hanem oktatáspolitikai szempontból, az ifjúság életre való felkészülése szempontjából is nézve ismét igazat kell adnunk Polinszky Károly oktatási miniszternek amikor országgyűlési beszédében ezt mondta: „A tanulók sokoldalú művelése, nyitottsága, érdeklődésük szélesítése érdekében módosítani kell korábbi intézkedésünkön. Ennek előkészítése folyik most a pedagógusok segítségével." E mondatok után érthető — a miniszteri bejelentés alapján — a történelem tantárgynak újbóli kötelező érettségi tantárggyá tétele, s minden bizonynyal olyan vizsga és új felvételi rendszer kidolgozása, amely nemcsak a két-három felvételi tantárgy eredményét méri, hanem a felvételi pontszámok határának magasabbra emelésével a tanulók általános műveltségét is értékeli, illetve a felvételi eredményekbe beszámítja. Olvan pontrendszer kidolgozásáról van tehát szó — a pedagógusok széles táborának egyetértésével — amely a szaktárgvi tudás mellett az általános műveltség megszerzésére is készteti a fiatalokat A tanulmányi munka színvonalának emelése érdekében várható intézkedés nyilvánvalóan nem megy máról holnapra. Egy azonban biztos: a probléma megoldását már most is nagymértékben segítheti az igénves és színvonalas oktató-nevelő munka. a szülőknek az iskolával való jó szellemű együttműködése, s az olyan tanulmánvi fegvelmet és munkarendet erősítő iskolai szellem, ahol a jó tanulmányi színvonalnak. a szorgalmas és jó tanuló diáknak, a kiválóan felkészült, követeim én veket támasztó és a jó eredményekért sokat fáradó pedagógusnak rangja, tisztelete és becsülete van. BÁNFALVI JÓZSEF